17.
OSTIN FELFEDEZÉSE
– MICHAEL!
Szememet kinyitva arra eszméltem, hogy Ostin magasodik fölém. Végül engem is elnyomott az álom a kanapén, a medenceház földszintjén, és most ragyogó napfény szűrődött be az ablakokat takaró sötétítőn keresztül.
– Mennyi az idő? – kérdeztem.
– Már reggel van – felelte Ostin végtelenül nyúzott arccal.
Megdörzsöltem a szememet.
– Egész éjszaka ébren maradtál?
– Megtaláltam az anyádat.
Azon nyomban kiröppent az álom a szememből.
– Megtaláltad?
– Peruban őrzik. Rábukkantam a mappájára a számítógépen.
– Peruban van? Mutasd meg!
Villámgyorsan magamra rántottam a pólómat, és kezembe kaptam a telefont is. A bejárati ajtó felé tartottunk, amikor Taylor utánam szólt.
– Michael!
Felnéztem; Taylor a padlástér korlátján áthajolva figyelt minket.
– Mi történt?
– Ostin megtalálta az anyámat – válaszoltam.
– Máris jövök. – Taylor a lépcsőn lesietve az ajtónál ért minket utol. – Egészen biztos?
– Abban biztos vagyok, hogy még ott volt, amikor Grace letöltötte az információt – felelte Ostin. – Azóta persze el is szállíthatták.
– Hogyan sikerült rábukkannod? – kérdeztem.
– Követtem a nyomait a létesítményeik közötti utazási nyilvántartásban. Annál a dátumnál kezdtem, amikor eltűnt, és onnan folytattam.
Taylor és én elindultunk Ostin után Mitchell szobája felé.
– Ébren van már valaki rajtunk kívül? – kérdeztem Taylort.
– Senki. Mindnyájan borzasztóan kimerültek.
– Nem is csoda – bólintottam.
Beléptünk Mitchell szobájába.
– Van egy olyan baljós előérzetem, hogy minden korábbinál őrültebb kalandok várnak ránk – jegyezte meg Ostin, az anyámat ábrázoló képre mutatva a monitoron.
Megdermedt a szívem a látványra. Anyám rettenetesen fáradtnak és rémültnek látszott. Az Elgen narancssárga kezeslábasát viselte.
– Az Elgen Elektrostar erőművében tartják fogva a perui Puerto Maldonado környékén.
– Nem onnan szabadultak ki nemrég azok a tüzes patkányok? – vetette fel Taylor.
– Fején találtad a szöget! – válaszolta Ostin elismerően. – A város az Amazonas folyó esőerdejében található.
– Mióta tartják ott fogva? – kérdeztem. Minden arcizmom vadul rángatózott, de nem törődtem vele, meg sem próbáltam uralkodni rajta.
– Az utazási nyilvántartás adatai szerint Idahóból közvetlenül Peruba szállították.
– Hogyan jutunk el Peruba? – töprengett Taylor. – Elvezethetünk odáig?
– Nem is tudom. Át kellene hajtanunk egész Mexikón, Guatemalán, El Salvadoron, Hondurason, Nicaraguán, Costa Ricán, Panamán, Kolumbián és Ecuadoron, azután fél Perun is, amíg odaérünk.
Taylor csodálkozva bámult rá.
– Honnan tudod mindezt?
– A földrajz az egyik erősségem – felelte Ostin szerényen.
– Neked minden az erősséged – állapította meg Taylor.
– Oda kell repülnünk – közöltem.
– Mindnyájunknak?
– Talán van elég pénzünk – válaszoltam reménykedve.
– Nem lehet csak úgy egyszerűen berepülni egy idegen országba – vetette ellen Ostin. – Hiszen át kell esni előbb a vámvizsgálaton és a határellenőrzésen is. Van egyáltalán útleveled?
Még sohasem utaztam külföldre, így hát mindez eszembe sem jutott volna magamtól.
– Ez bizony gondot jelent.
– És nem is ez a legnagyobb – folytatta Ostin. – Az objektum, ahol az anyádat fogva tartják, egy valóságos erődítmény. Sokkal inkább hasonlít börtönre, mint holmi energiát termelő erőműre. Egy huszonötezer holdas birtokon helyezkedik el, és több száz őr ügyel a biztonságára. Legalább tízszer többen vannak, mint amennyivel az akadémián szembe kellett szállnunk.
Egyszerre minden izgatottságom szertefoszlott a lehetetlenség kipukkadt buborékfelhőjében; már szinte örülni sem tudtam, hogy megtaláltuk az anyámat. Ugyan mi haszna ismerni a hollétét, ha mégis elérhetetlen marad? Hiszen akár a holdon is lehetett volna.
Reményvesztve temettem arcomat a kezembe.
– Most akkor mitévők legyünk? – kérdezte Taylor.
– Fogalmam sincs – vallottam be. Ostinhoz fordultam. – Neked van ötleted?
– Azt gondolom... – mondta Ostin. Egy hosszú pillanatig morfondírozott. – Azt gondolom, hogy egy kiadós alvásra van szükségem.
Mélyet sóhajtottam.
– Persze. Aludj csak! Kösz, hogy fenn maradtál!
– Nincs mit – vágta rá Ostin. Azzal le is heveredett Mitchell ágyára.
A kétségbeesés súlyos árnya nehezedett az egész szobára.
– Tudom, mit kellene most tennünk – törte meg Taylor a csendet.
– Mit?
– Menjünk, és vegyünk néhány bagelt! Muszáj kiszabadulnom innen egy kicsit.
A sok szörnyűség után, amelyen keresztülmentünk, a finom, friss péksütemény lehetősége egészen fantasztikusan hangzott.
– Talán Jack vagy Wade is ébren van már.
Tekintetem Ostin alakjára siklott az ágyon; már be is hunyta a szemét.
– Kérsz valamit a pékségből? – kérdeztem.
– Alvást – mormolta.
– Hűha! Te aztán tényleg elfáradtál! – álmélkodott Taylor.
– És egy áfonyás bagelt – tette hozzá Ostin. – Vagy csokidarabosat, ha van nekik. Epres krémsajttal.
– Vettem a rendelést – bólintottam.
Már indultam is az ajtó irányába, ám akkor hirtelen megtorpantam, és visszafordultam. Az anyámat ábrázoló kép még mindig ott volt a képernyőn.
Taylor megszorította a kezemet.
– Mindig lesz valahogy.
Csodálkozva pillantottam rá.
– Anyám is ezt szokta mondani.