17.

OSTIN FELFEDEZÉSE

 

 

– MICHAEL!

Szememet kinyitva arra eszméltem, hogy Ostin magasodik fölém. Végül engem is elnyomott az álom a kanapén, a medenceház földszintjén, és most ragyogó napfény szűrődött be az ablakokat takaró sötétítőn keresztül.

– Mennyi az idő? – kérdeztem.

– Már reggel van – felelte Ostin végtelenül nyúzott arccal.

Megdörzsöltem a szememet.

– Egész éjszaka ébren maradtál?

– Megtaláltam az anyádat.

Azon nyomban kiröppent az álom a szememből.

– Megtaláltad?

– Peruban őrzik. Rábukkantam a mappájára a számítógépen.

– Peruban van? Mutasd meg!

Villámgyorsan magamra rántottam a pólómat, és kezembe kaptam a telefont is. A bejárati ajtó felé tartottunk, amikor Taylor utánam szólt.

– Michael!

Felnéztem; Taylor a padlástér korlátján áthajolva figyelt minket.

– Mi történt?

– Ostin megtalálta az anyámat – válaszoltam.

– Máris jövök. – Taylor a lépcsőn lesietve az ajtónál ért minket utol. – Egészen biztos?

– Abban biztos vagyok, hogy még ott volt, amikor Grace letöltötte az információt – felelte Ostin. – Azóta persze el is szállíthatták.

– Hogyan sikerült rábukkannod? – kérdeztem.

– Követtem a nyomait a létesítményeik közötti utazási nyilvántartásban. Annál a dátumnál kezdtem, amikor eltűnt, és onnan folytattam.

Taylor és én elindultunk Ostin után Mitchell szobája felé.

– Ébren van már valaki rajtunk kívül? – kérdeztem Taylort.

– Senki. Mindnyájan borzasztóan kimerültek.

– Nem is csoda – bólintottam.

Beléptünk Mitchell szobájába.

– Van egy olyan baljós előérzetem, hogy minden korábbinál őrültebb kalandok várnak ránk – jegyezte meg Ostin, az anyámat ábrázoló képre mutatva a monitoron.

Megdermedt a szívem a látványra. Anyám rettenetesen fáradtnak és rémültnek látszott. Az Elgen narancssárga kezeslábasát viselte.

– Az Elgen Elektrostar erőművében tartják fogva a perui Puerto Maldonado környékén.

– Nem onnan szabadultak ki nemrég azok a tüzes patkányok? – vetette fel Taylor.

– Fején találtad a szöget! – válaszolta Ostin elismerően. – A város az Amazonas folyó esőerdejében található.

– Mióta tartják ott fogva? – kérdeztem. Minden arcizmom vadul rángatózott, de nem törődtem vele, meg sem próbáltam uralkodni rajta.

– Az utazási nyilvántartás adatai szerint Idahóból közvetlenül Peruba szállították.

– Hogyan jutunk el Peruba? – töprengett Taylor. – Elvezethetünk odáig?

– Nem is tudom. Át kellene hajtanunk egész Mexikón, Guatemalán, El Salvadoron, Hondurason, Nicaraguán, Costa Ricán, Panamán, Kolumbián és Ecuadoron, azután fél Perun is, amíg odaérünk.

Taylor csodálkozva bámult rá.

– Honnan tudod mindezt?

– A földrajz az egyik erősségem – felelte Ostin szerényen.

– Neked minden az erősséged – állapította meg Taylor.

– Oda kell repülnünk – közöltem.

– Mindnyájunknak?

– Talán van elég pénzünk – válaszoltam reménykedve.

– Nem lehet csak úgy egyszerűen berepülni egy idegen országba – vetette ellen Ostin. – Hiszen át kell esni előbb a vámvizsgálaton és a határellenőrzésen is. Van egyáltalán útleveled?

Még sohasem utaztam külföldre, így hát mindez eszembe sem jutott volna magamtól.

– Ez bizony gondot jelent.

– És nem is ez a legnagyobb – folytatta Ostin. – Az objektum, ahol az anyádat fogva tartják, egy valóságos erődítmény. Sokkal inkább hasonlít börtönre, mint holmi energiát termelő erőműre. Egy huszonötezer holdas birtokon helyezkedik el, és több száz őr ügyel a biztonságára. Legalább tízszer többen vannak, mint amennyivel az akadémián szembe kellett szállnunk.

Egyszerre minden izgatottságom szertefoszlott a lehetetlenség kipukkadt buborékfelhőjében; már szinte örülni sem tudtam, hogy megtaláltuk az anyámat. Ugyan mi haszna ismerni a hollétét, ha mégis elérhetetlen marad? Hiszen akár a holdon is lehetett volna.

Reményvesztve temettem arcomat a kezembe.

– Most akkor mitévők legyünk? – kérdezte Taylor.

– Fogalmam sincs – vallottam be. Ostinhoz fordultam. – Neked van ötleted?

– Azt gondolom... – mondta Ostin. Egy hosszú pillanatig morfondírozott. – Azt gondolom, hogy egy kiadós alvásra van szükségem.

Mélyet sóhajtottam.

– Persze. Aludj csak! Kösz, hogy fenn maradtál!

– Nincs mit – vágta rá Ostin. Azzal le is heveredett Mitchell ágyára.

A kétségbeesés súlyos árnya nehezedett az egész szobára.

– Tudom, mit kellene most tennünk – törte meg Taylor a csendet.

– Mit?

– Menjünk, és vegyünk néhány bagelt! Muszáj kiszabadulnom innen egy kicsit.

A sok szörnyűség után, amelyen keresztülmentünk, a finom, friss péksütemény lehetősége egészen fantasztikusan hangzott.

– Talán Jack vagy Wade is ébren van már.

Tekintetem Ostin alakjára siklott az ágyon; már be is hunyta a szemét.

– Kérsz valamit a pékségből? – kérdeztem.

– Alvást – mormolta.

– Hűha! Te aztán tényleg elfáradtál! – álmélkodott Taylor.

– És egy áfonyás bagelt – tette hozzá Ostin. – Vagy csokidarabosat, ha van nekik. Epres krémsajttal.

– Vettem a rendelést – bólintottam.

Már indultam is az ajtó irányába, ám akkor hirtelen megtorpantam, és visszafordultam. Az anyámat ábrázoló kép még mindig ott volt a képernyőn.

Taylor megszorította a kezemet.

– Mindig lesz valahogy.

Csodálkozva pillantottam rá.

– Anyám is ezt szokta mondani.