11.

ÚTON A REPÜLŐTÉRRE

 

 

AZ EGYIK ŐR KICIPELT A HÁTSÓ UDVARRA, ahol az Elgen emberei a járművüket hagyták – egy teherautót, amelyen egy költöztető cég emblémája virított. A dárdák még mindig kilógtak belőlem, és az őrök különleges kampókkal rögzítették őket. Sejtelmem sincs, mik lehettek, de mintha az életet is kiszippantották volna belőlem, fájdalommal keverve a gondolataimat.

Úgy éreztem, hogy minden gyors, szaggatott villanásokban történik körülöttem, mintha tévécsatornák között váltogatnék egy távirányítóval.

Láttam, amint három férfi elvonszolja Iant. McKenna zokogott. Ostin orrából ömlött a vér, és üresfejű gorillának titulálta az egyik őrt. Két másik fickó a garázs közelében állva fényképeket készített a két Hummerről. Hallottam a beszélgetésüket, legalábbis egy részét; az egyik őr éppen megkérdezte a másiktól, vajon hol szerezhettük a járgányokat.

Hirtelen aggasztó gondolat villant a fejembe. Eszembe jutott, hogy Ian azt mondta, mindkét Hummer a garázsban áll. Hol lehet Jack és Abigail? Akkor pillantottam meg a három pizzásdobozt a földön.

A teherautó hátuljához egy motoros emelőszerkezet is tartozott, amelynek segítségével az őrök beszállítottak minket a raktérbe. Az autó belseje úgy nézett ki, akárcsak egy laboratórium, tele volt hosszú sorokban villódzó diódákkal és zölden fénylő monitorokkal. Az autó egyik oldalában vízszintes ágyak sorakoztak, polc módjára egymás fölé helyezve. Zeusz és Ian már leszíjazva feküdt a két alsó ágyon.

A kocsi túloldalán egy fehér, gumival borított pad kapott helyet, pár lépésenként gumiból készült bilincsekkel felszerelve.

Jack és Abigail a padhoz kötözve gubbasztott a kocsiban, karjukat a fejük fölött rögzítették, derekukra, combjukra és lábszárukra pántokat erősítettek. Abigail arcán könnyek patakzottak, és észrevettem, hogy Jack orra, sőt homloka is vérzik. Nem adta meg magát küzdelem nélkül.

Mindkét oldalon, körülbelül a kocsi közepénél, keskeny, csomagmegőrzőhöz hasonlatos szekrények álltak. Mögöttük egy digitális kijelzőkkel, kapcsolókkal és még több villogó lámpával ellátott műszerfal kapott helyet. Az Elgen egyik embere ült a konzolnál, tekintetét ránk szegezte, amint becipeltek minket. Ránk várt.

Az engem cipelő őr kihúzta az egyik ágyat, mint holmi polcot; ráfektettek, majd leszíjazták szép sorjában a bokámat, derekamat, mellkasomat és karomat. Utolsóként egy elektromos vezetéket rögzítettek a nyakam köré. Erősen tartott, alig kaptam levegőt.

– C bekötve – kiáltotta az őr a műszerfalnál várakozó fickónak.

A szemem sarkából láttam, amint a férfi lenyom egy indítókart, majd szinte azonnal enyhe bizsergést éreztem a nyakamnál, amelyet később azonban nyilalló fájdalom követett, elárasztva az egész testemet. Szédültem, és hányinger környékezett, de küzdöttem a rosszullét ellen.

– C aktív – jelentette a hátul ülő férfi.

Az őr erre visszatolta a helyére az ágyamat, egészen a falhoz. A fölöttem lévő üres fekhely alig egy arasznyira volt az orromtól.

– Ez meg micsoda? – kérdezte az egyik fickó, a magasba tartva a telefonomat.

– Nála találtuk – felelte a társa. – Lemerült. Visszavisszük a laboratóriumba.

Betették a telefont az egyik zárható szekrénybe. Gondolataim őrülten kergetőztek, próbáltam rájönni, mi történhetett. Már maga a lélegzés is nagy kihívást jelentett. A menekülés lehetetlennek tűnt. A teherautó hátsó részében csaknem mindent gumi vagy műanyag borított; feltételezéseim szerint azért, nehogy rövidzárlatot okozzunk.

Wade és Ostin szintén a hosszú padra került velem szemben, Jack és Abigail mellé; az ő kezüket is a fejük fölé bilincselték. Utána Taylort hozták be, és a fölöttem lévő ágyhoz szíjazták. Jól hallottam, ahogyan sír, miközben lekötözték a tagjait. Taylor gyötrődésének hangja legalább akkora fájdalmat okozott, mint a gépezet, amelyhez hozzákötöttek.

– B bekötve – jelentette az őr.

Taylor felnyögött.

– B aktív – válaszolta hátulról a férfi.

– Velük mi legyen? – kérdezte az egyik fickó, bekísérve Grace-t és McKennát. – Ők is elektromos kölykök.

– Ártalmatlanok – hangzott a válasz. – A padra ültessétek őket!

McKenna és Grace lerogyott a padra, ahol a lábukat leszíjazták, karjukat pedig nekik is a fejük fölé emelték, mint a többieknek.

Amikor már mindnyájunkat alaposan megkötöztek, leeresztették a teherautó felemelt ajtaját, mire a raktér kísérteties, halványzöld fénybe borult. Két őr maradt mellettünk; egyikük egy rövid padon foglalt helyet Ostinnal szemben, míg a másik átvágott a raktéren, és egy ajtón át eltűnt a sofőrfülkében. Felhangzott a motor búgása, a teherautó megrázkódott, majd hirtelen előrelódult, hogy a padon ülők mindegyike oldalra dőlt.

Úgy éreztem magam, mint akit elkábítottak. Komoly erőfeszítésembe került, hogy el ne veszítsem az eszméletemet.

– Taylor! – nyögtem. Ez az egy szó is kis híján felemésztette minden erőmet.

– Fogd be! – kiáltott rám az őr, ami ebben az állapotomban mintha tucatszor visszhangzott volna a két fülem között.

Taylor nem válaszolt. Hallottam, ahogyan Zeusz hangosan zihál alattam. Senki sem szólalt meg. Olyan érzésem támadt, mintha a kivégzésünkre vinnének minket, ami még akár lehetséges is volt.

Néhány percnyi néma hallgatás után az őr felállt a padról, és az ágyakhoz lépve leguggolt Zeusz mellé.

– Hé, görény! Emlékszel még rám? Régi haverodra, Wesre? Az elektromos gyerekek osztagába tartoztam. Biztosan örülsz, hogy újra láthatsz.

Zeusz egy szót sem szólt.

– Nos, én rendkívül örvendek a viszontlátásnak. Hosszú, hosszú ideje vártam már ezt a pillanatot. Hogy felidézzük a régi szép napokat. Talán még emlékszel rá, amikor te és Bryan úgy gondoltátok, hogy igazán mókás lenne, ha megráznátok árammal, amíg a zuhany alatt állok?

Zeusz továbbra is némán hallgatott.

– Igen. Biztosan jól emlékszel. Hogyan is felejthetne el az ember egy ilyen remek mulatságot? Nos, én sajnos majdnem elfelejtettem az agyrázkódás miatt, amit akkor kaptam, amikor a földre zuhanva a csempébe vágtam a fejemet. És persze az is elterelte kissé a figyelmemet, amikor az orvosoknak helyre kellett hozniuk a kicsúszott porckorongot a gerincemben. Nem mintha helyre tudták volna hozni rendesen, még mindig krónikus hátfájásban szenvedek. De hát nem nagy ügy! Nem igaz? Hiszen mindenki jót nevetett. – A férfi hangjából baljós méreg csöpögött. – Azt hiszem, egyszerűen nem férünk össze mi ketten. Előfordul az ilyesmi. Tudod? Néhány dolog egyszerűen nem passzol össze. Vegyük például az olajat és a vizet! Nem férnek meg egymással. – Váratlanul a szekrényekhez fordult, és elővett valamit az egyikből. – Vagy hozzam fel példának inkább Zeuszt és a vizet?

Megpillantottam, mit húzott elő a szekrényből. Egy műanyag, játék vízi pisztoly volt.

– Ezt kifejezetten a viszontlátásunk örömére hoztam magammal. A különleges találkozásunkra. Ó, nézzenek oda! Milyen rémült arcot vágsz! Mi vagy te? Kisbaba? Hiszen ez csak egy egészen icipici vízipisztoly. Ugyan mit árthat ez neked?

Meghúzta a ravaszt, és egy hosszú vízsugár spriccelt Zeuszra. Hallottam az elektromosság éles, szikrázó sercegését.

– Aaaah! – nyögött fel Zeusz.

– Ó, ugyan már! Ez csak víz, görény! Éppen itt az ideje, hogy fürödj egyet. Úgy bűzlesz, mint egy kerti budi.

Újra célba vette Zeuszt. Ezúttal hangosabb elektromos csattanás hasított a levegőbe, Zeusz pedig felüvöltött a kíntól. Erősen zihált és nyögött fájdalmában.

– Fúj! Undorító ez a bűz. Hogy bírod elviselni magad? Vagy a görények nem érzik a saját szagukat? Talán még élvezed is.

Megint spriccelt. Zeusz felzokogott.

– Kérem szépen...

– Kéred szépen? Többet akarsz?

– Hé, lazítson egy kicsit! – szólalt meg Ian.

– Fogd be a szád, kisvakond! Vagy feljebb kapcsolom a RESAT-készülékedet. – Közelebb hajolt Zeuszhoz. – Emlékszel még, mit mondtál nekem, miután kiengedtek a kórházból? Azt mondtad: „Ugyan már, Wes, hát nincs semmi humorérzéked?” – Azzal újra és újra meghúzta a ravaszt.

Zeusz vérfagyasztó üvöltésben tört ki.

– Ugyan már, Zeusz, hát nincs semmi humorérzéked?

Áldozata egyre keservesebben üvöltött.

– Most már nem is olyan mókás a helyzet, ugye? – ordította túl az őr Zeusz jajveszékelését.

– Hagyja abba! – kiáltotta Abigail.

A férfi hátranézett rá.

– Maradj ki ebből, cukipofa!

– Kérem! – könyörgött Abigail. – Kérem! Elveszem a fájdalmát.

– Mit mondtál?

– Elveszem a fájdalmát, ha békén hagyja.

Wes meglepetten bámult a lányra, nyilvánvalóan azon törte a fejét, vajon igazat mond-e.

– Ha ez egy ostoba tréfa...

– Ez a különleges képessége – magyarázta Ostin. – Az idegvégződéseket stimulálja. El tudja venni mások fájdalmát.

– Segíthetek – ajánlotta fel Abigail. – Kérem, ne bántsa tovább!

Akkor Wes újra Zeusz felé fordult, leköpte, ami ugyancsak sistergő szikrákat váltott ki. Azután visszasétált a padhoz, ahol Abigail ült.

– Ha ez csupán egy trükk, megígérem, hogy a végén azt fogod kívánni, bárcsak sohase jöttél volna a világra.

– Nem tudom bántani magát – mondta Abigail. – Akkor sem tenném, ha tudnám...

A férfi a lány arckifejezését tanulmányozta, majd letelepedett mellé.

– Mit kell tennem?

– Meg kell érintenem magát. Ha kioldozza a kezemet...

– Arról szó sem lehet, édesem.

– Akkor érintse hozzám azt a részét, ahol fáj. Bárhová.

– A térdedhez?

Abigail bólintott.

A férfi lekuporodott mellé a padlóra, hátával a lánynak támaszkodva. Egy pillanattal később megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Hűha! Beszélnem kell a doktorral, hogy mindig a közelemben tarthassalak.

Zeusz még mindig keservesen nyöszörgött alattam, de Abigail valószínűleg megmentette az életét.

A teherautó folytatta az útját, csak néhányszor állt meg, amiből arra következtettem, hogy az autópályán haladunk. Oldalra fordítottam a fejemet, amennyire csak tudtam, hogy lássam a többieket. McKenna és Jack közvetlenül velem szemben ült megbilincselve. Vajon mi lehetett ez a gépezet, amire rákapcsoltak? Sajgott a testem és a fejem. A szívem is fájt, de azt magamnak köszönhettem. Mibe rángattam bele a barátaimat? Miként lehettem olyan ostoba, hogy hitelt adjak egy vadidegen szavainak a telefonon?

Hirtelen látni véltem, hogy McKenna alakja elmosódik a szemem előtt. Talán csak verejték csordult le a homlokomon a szemembe, de valami egészen biztosan megváltozott körülötte. Lassan színt váltott a bőre. Vajon már képzelődtem is? Ostin rám nézett, majd jelentőségteljesen McKenna felé fordította a tekintetét. Különös kifejezés tükröződött az arcán, és megfordult a fejemben, hogy talán Ostin figyelmét is megragadta a változás.

Barátom akkor az őrre pillantott, majd hirtelen dalra fakadt.

– Egy üveg alma, két üveg alma, három üveg alma, négy üveg alma...

– Fogd be! – mordult rá a férfi.

Ostin nagyot nyelt.

– Csak azt gondoltam...

– Fogd be!

Ostin összeszorította az állkapcsát. Tekintetét a földre szegezte, mintha gondolkodna, azután így szólt az őrhöz:

– Irtó jól szuperál ez az új szerkentyű. Mi a neve?

A férfi nem válaszolt. Ám ezúttal nem is förmedt rá újra, hogy hallgasson el.

– Bocs. Nem tudtam, hogy magának nem árulják el az ilyesmit. Valószínűleg szigorúan titkos. Az igazán fontos fickóknak...

– RESAT – felelte végül az őr.

Ostin bólintott.

– RESAT – ismételte. – Király.

Visszanéztem McKennára. Nem csupán képzelődtem: tényleg megváltozott a bőrszíne. Most már csaknem vörösen izzott. Ostin minden bizonnyal észrevette, miben mesterkedik, és igyekezett elterelni az őr figyelmét a lányról. Visszafordultam Ostin felé, aki buzgón bólogatott, ügyesen manipulálva a férfit.

– Okos. Igazán találó! A RESAT ugyanaz, mint a TASER, csak éppen visszafelé.

Az őr töprengve megvakarta az állát.

– Ez még sohasem jutott az eszembe.

– Biztosan magától is rájött volna – vágta rá Ostin. – Ha nem hajtanák olyan kíméletlenül. Fogadni mernék, hogy úgy megdolgoztatják, mint egy igáslovat.

– Fején találtad a szöget, okostojás!

Abban a pillanatban McKenna karja átolvadt a bilincseken. Újra szabad volt.

– De az Elgen alkalmazottai bizonyára remek egészségügyi ellátásban részesülnek, elvégre rengeteg orvos nyüzsög körülöttük.

– Most tréfálsz velem? – hitetlenkedett az őr. – Fogászati kezelések esetén ötszáz dollár az önrész.

– Csak át akar verni, ugye? – harsogta Ostin. – Ugyan mi értelme akkor a biztosításnak? Annyiból már a teljes fogsorát betömethetné.

– Az egész egy nagy vicc – morogta a férfi.

McKenna lassan kinyújtotta a kezét, majd megragadva a Jack kezét rögzítő pántokat, azokat is átolvasztotta. Jack óvatosan leengedte a karját, a csuklóját dörzsölgetve. Az őr egyszer csak elkezdte forgatni a fejét. Jack villámgyorsan újra felemelte a kezét.

– Hé! – kiáltotta Ostin.

Az őr visszafordult.

– Vannak gyerekei?

– Hogy micsoda?

– Gyerekei? Kölykei, porontyai vannak?

– Nincsenek.

– Sajnálom. Hát persze hogy nincsenek. Biztosan csak a munkájának fogadott örök hűséget. Ha volnának gyerekei, talán a fogászati ellátmánynak is lehetne némi értelme.

– A család tilos – válaszolta a férfi. – Szabály.

– Ezt is szabályozzák, mi? – kérdezte Ostin. – Van valami, amit továbbra sem értek.

Jack a kezét leengedve kiszabadította a lábát, majd szép óvatosan végigaraszolt a padon a fegyveres szekrényhez.

– Mit? – értetlenkedett a férfi.

– Képtelen vagyok rájönni, hogyan szerezhet magának az ember egy ilyen munkát. Nem hiszem, hogy meg lehetne hirdetni az állást kínáló rovatban.

– Erről nem beszélhetek – rázta meg az őr a fejét.

– Úgy értem, mégis miféle hirdetés volna az? „Ronda, aljas, bűzös fickókat keresünk az átlagosnál alacsonyabb intelligenciával, hogy védtelen kamaszokat raboljanak el és bántalmazzanak.”

A férfinak tátva maradt a szája.

– Milyen címe lehetne? „Ocsmány fogdmeg kerestetik”?

Erre az őr már dühösen ráncolta a homlokát.

– Vigyázz magadra, te okoskodó kis...

– Ami azt illeti – mosolygott Ostin –, inkább magának kellene vigyáznia.

– Mi a...

Akkor Jack teles erejéből fejbe kólintotta az őrt egy gumibottal, egyetlen ütéssel leterítve a fickót, aki szép lassan az autó padlójára roskadt.

– Haver, ez aztán jólesett! – kiáltott fel Jack a karját nyújtóztatva, akárcsak egy ütéshez készülődő baseball-játékos.

– Neki biztosan nem – mondta Ostin.

McKenna odalépett Ostin mellé, aki ámulattal nézett fel rá.

– Nagyon király volt – dicsérte a lány iménti mutatványát.

– Vigyázz! Nehogy hozzám érj! – figyelmeztette McKenna, és letérdelt Ostin mellé a padra. – Még most is forró a testem.

– Aha. Forró. Le merem fogadni – motyogta a barátom megbűvölten.

McKenna halványan elmosolyodott, amint kezébe fogva átolvasztotta Ostin bilincseit.

– Tessék!

– Akár a vaj... – ámuldozott Ostin, és kinyújtóztatta a karját. Lehajolt, hogy eloldozza a hasát és a lábát rögzítő pántokat is. – Szabadítsuk ki Michaelt!

– Valamit kezdenünk kellene ezzel a fickóval is – jegyezte meg Jack az eszméletlen őr fölött állva, még mindig gumibottal a kezében.

– Oldozz el! – kérte Wade. – Segítek neked.

Jack gyorsan meglazította haverja kötelékeit, azután együttes erővel felemelték az ájult őrt, és a falhoz bilincselték, miközben McKenna és Ostin levette rólam a galléromat. A szörnyű kínnak rögtön vége szakadt; megkönnyebbülten felsóhajtottam, bár továbbra is rettenetesen kábult voltam, mintha egy órát ültem volna egyfolytában Disneyland legszédítőbb körhintáján.

– Szép munka volt, McKenna! – hálálkodtam.

– Kösz!

Miközben lassan felkecmeregtem az ágyról, Ostin és McKenna szép sorjában kiszabadította Taylort, majd Iant és Zeuszt. Segítettem Taylornak kimászni, azután Ianhez fordultam. Zeusz nem mozdult. Még mindig borzasztóan szenvedett az őr kegyetlen kínzása után.

– Segíthetek? – kérdeztem.

– Csak adj egy percet! – válaszolta Zeusz, és oldalára fordult az ágyon.

– Jól vagy, haver? – aggodalmaskodtam.

– Voltam már jobban is – felelte. Bőre csúnyán felhólyagosodott, ahol az őr vizet spriccelt rá. – Nem tudom, mi lehet ez az új dárdás trükk – mormolta –, de pont olyan, mintha Nichelle képessége volna üvegbe zárva.

– Tulajdonképpen erről van szó – vágta rá Ostin. – Az Elgen tudósai biztosan megtalálták a módját, hogyan másolhatják le az erejét, a gyengeségei nélkül.

– Hogy van a látásod? – kérdeztem Iant.

– Visszatért – válaszolta.

Az autó másik oldalán Jack eloldozta Abigailt is.

– Köszönöm – hálálkodott halkan a lány.

– Nem lesz semmi baj – vigasztalta Jack. – Kijuttatlak innen. Megígérem.

Azután Jack kiszabadította Grace kezét is, Abigail pedig letérdelt Zeusz mellé. Megérintette a fiút, és lehunyta a szemét. Egy pillanattal később Zeusz ellazult és megnyugodott.

– Köszönöm, hogy leállítottad a fickót – mondta.

– Szívesen – felelte Abigail.

A falnak dőltem, kezembe támasztottam a fejemet, és igyekeztem felülkerekedni a hányingeremen.

Taylor a hátamra tette a kezét.

– Jól vagy? – kérdezte.

– Legalábbis életben. Na és te?

– Hasonlóképpen – válaszolta rekedten. – Vajon hová visznek minket?

– Az imént haladtunk el egy tábla mellett, ami a repülőtér felé mutatott – jelentette Ian.

– Mi a helyzet az őrökkel? – érdeklődtem.

– Két fickó vezeti ezt a kocsit, egy Cadillac Escalade halad előttünk, kettő mögöttünk.

– Hányan ülnek az autókban?

– Négyen az első Cadillacben, öten és négyen a két hátsóban.

– Saját kezünkbe kell kaparintanunk a teherautót – mondtam.

– És azután mihez kezdünk? – kérdezte Ian. – A három Escalade elől úgysem tudunk meglógni. Ebben a bálnában biztosan nem.

– Nem is kell – válaszolta Jack. – Egyszerűen eltiporjuk őket. Láttam egyszer egy filmben. De először is rekviráljuk ezt a járgányt!

– Milyen király egy szó! – jegyezte meg Ostin. – Rekvirál...

Jack rábámult.

– Most mi van? Nem nézted ki belőlem, hogy én is ismerek ilyen hangzatos szavakat?

Ostin mosolya lehervadt.

– Bocs.

– Van valakinek terve? – kérdeztem.

– Én azt mondom, rohanjuk meg a fülkét – vetette fel Jack. – Kommandós stílusban.

– Túl kockázatos – vetettem ellen. – Könnyen összeütközhetünk.

Ostin arca hirtelen felragyogott.

– Támadt egy ötletem – jelentette be. – Méghozzá remek ötlet. Háromrészes.

– Háromrészes? – csodálkoztam. – Ez aztán gyorsan ment!

– Igen. Valóságos hősköltemény lesz! – büszkélkedett Ostin elégedetten.