31.

IRÁNY A DZSUNGEL!

AZON AZ ÉJJELEN RÉMÁLMOK GYÖTÖRTEK. Azt álmodtam, hogy egy rémséges szörnyeteg üldöz egy sötét útvesztőben. Egyszer sem pillantottam meg, de tisztán hallottam vicsorgó morgását a hátam mögött, a szörny mindig éppen a sarkamban lihegett. Az útvesztőben, amelyen keresztül menekültem, több száz ajtó volt, de mindegyiket zárva találtam, hiába próbálkoztam a kinyitásukkal. Állandóan az anyám hangja csengett a fülemben, ahogyan a nevemet kiáltja, de képtelen voltam megállapítani, honnan hallom. Csak rohantam tovább. Amikor az útvesztő közepébe jutottam, meghallottam anyám kiáltásait a legutolsó ajtó mögül. Megkönnyebbülten nyomtam le a kilincset. Dr. Hatch állt az ajtó mögött. Gúnyosan az arcomba nevetett. Amint a száját kinyitotta, a nyelve helyén egy kígyó tekergőzött, teste körülfont, kiszorította belőlem a lelket.

Egy végtelennek tűnő pillanatba telt, mire eszembe jutott, hol is vagyok valójában. Hangok ütötték meg a fülemet; két férfi spanyolul beszélgetett. Kinéztem az ablakon. A hold fényénél jól láttam, amint a busz elejének közelében állnak. Az egyik férfi a sofőrünk volt, arcát megvilágította cigarettájának parázsló fénye. A másik fickóval soha nem találkoztam korábban. Gyors pillantást vetettem Taylorra. Még mindig mélyen aludt, és Ostin harsány horkolását is hallottam a mögöttem lévő ülésről. Felálltam, majd a busz elejébe sétáltam.

A sofőrünkkel csevegő férfi felnézett rám. Egy széles pengéjű kést tartott a kezében.

– Buenos días, senor^[8] – üdvözölt.

– Buenos días^[9] – ismételtem utána. Mindössze ennyire futotta a spanyoltudásomból. Kiléptem a két férfihoz. – Michael vagyok.

– Igen, Michael. Felismertelek a fényképedről. Az én nevem Jaime. Készen állnak a barátaid?

– Még mindnyájan alszanak.

– Most már fel kell ébresztened őket. A csónakban még pihenhetnek egy kicsit. Hamarosan el kell indulnunk. Az időzítésen múlik minden.

– Most rögtön?

A fickó bólintott.

Visszamásztam a buszra, és mindenkit felébresztettem. Valószínűleg éjjel kettő vagy három óra lehetett, így hát – teljesen érthetően – senki sem örült az ébresztőnek.

Amint visszafelé indultam a helyemre, a késes fickó is fellépett utánam a buszra, vállán egy jókora zsákkal.

– Amigos!^[10] – mondta. – A dzsungelen fogunk keresztülvágni. Sok víz lesz az úton. Sárcipőt kellene felvennetek.

– Mégis mennyi víz? – kérdezte Zeusz gyanakodva.

– Nem fogtok belefulladni – válaszolta a férfi. – Csak néhány centi vízre kell számítani.

– Nem is a vízbefúlás jelenti a gondot – mormolta Zeusz.

– Ó, hát persze. Biztosan te vagy Zeusz. Bocsáss meg! Neked különleges lábbelit hoztam. – Azzal előhalászott egy pár gumicsizmát, amely kis híján Zeusz mellkasáig ért.

Jaime végigsétált az ülések közötti folyosón, közben sárcipőket osztogatott, amelyeket a saját cipőnkre kellett felhúznunk. Azután új vezetőnk utasításait követve felkaptuk a zsákjainkat, sietősen elhagytuk a buszt, és bevettük magunkat a fák sűrűjébe, az út túlsó oldalán.

Az esőerdő buja lombjainak rejteke alá lépve a fickó az állához emelte a zseblámpáját, hogy megvilágítsa az arcát.

– Jaime vagyok, a vezetőtök. Az út nagyobb részében én is veletek fogok tartani. Amíg a dzsungel mélyén járunk, hajtsátok nyitva a szemeteket az állatok miatt.

– Hajtsuk nyitva? – kérdezte Ostin hatalmas ásítással.

– Úgy értette, hogy tartsuk nyitva – magyaráztam. – Milyen állatokra gondol?

– Viperákra, jaguárokra és anakondákra. Az óriáskígyók szeretik a vizet. Azt hallottam, hogy páran közületek sokkal erősebbek ezeknél a vadaknál... Nem kétlem. De az elektromosság a testetekben nem menthet meg titeket egy vipera támadásától, így hát azt kérem, hogy kövessetek. Én a dzsungelben születtem. Minden titkát jól ismerem.

Zseblámpája fénye megvilágította előttünk az erdőt, mi pedig szépen felsorakoztunk a háta mögött. Én zártam a sort Zeusszal együtt, aki rendkívül óvatosan lépkedett. Jack és Abigail a sor elején haladt, közvetlenül Jaime mögött, aki Jack kezébe is nyomott egy bozótvágó kést, hogy segítsen kiszélesíteni az ösvényt. McKenna a csapat közepén gyalogolt. Fényárba borította a fejét, hogy megvilágítsa előttünk az utat, ám pár pillanattal később abba is hagyta a rátámadó rovarok milliói miatt, amelyeket vonzott a ragyogása.

Talán öt perce kutyagolhattunk a fák között, amikor Taylor hirtelen megkérdezte:

– Mi ez a hang?

– Esetleg tücskök?

– Nem. Zümmögést, vagy inkább zúgást hallok. Mint amilyen az elektromosság hangja.

– Csak én vagyok – válaszoltam. – Két lábon járó bogárirtó lett belőlem.

A fák dús lombjai alatt vágtunk utat magunknak; olyan sűrűn fonódtak egymásba az ágak és a falevelek, mintha egy épület belsejében haladtunk volna előre. Kis csapatunk bizonyára érdekes látványt nyújthatott, ahogyan testünk ragyogása halványan megvilágította körülöttünk a dzsungelt. Körülbelül húsz perc elteltével Jaime megállította a menetet, hogy egy kicsit pihenhessünk. Szűk félkörben gyűltünk össze, és amint Jaime végignézett rajtunk, álmélkodva felkiáltott:

– Increíble!^[11]

– Tessék? – értetlenkedtem.

– Ti, ti... – Jaime nem találta angolul a megfelelő szót. Végül így folytatta: – Son fosforesentes.^[12]

– Foszforeszkáltok a sötétben – magyarázta Ostin.

– Mutatni akarok nektek valamit – mondta Jaime.

Zseblámpájának fénycsóváját az egyik közelben álló fára irányította. Talán hat méter magas lehetett, törzse karcsú volt, levelei keskenyek.

Wade egyenesen a fához sétált, kezét előrenyújtva.

– Ezt a szépséget itt?

– Ne érj hozzá! – figyelmeztette Jaime.

Wade azonnal megtorpant.

– Tangarana fa. Figyeljétek meg, hogy egyetlen másik fa sincs körülötte!

– Ez tényleg kicsit fura – ismerte el Jack.

– Meg is mutatom az okát. Nézzétek csak! – Késének pengéjével megveregette a fa törzsét. Azon nyomban vörös és fekete színezetű hangyák valóságos áradata borította be a növény ágait. – Ez a tangarana hangya – mondta Jaime. – Barátságot kötöttek.

– Szimbiózisban élnek – állapította meg Ostin. – A hangya szimbiózisban élő szervezet. Akárcsak dr. Hatch.

A férfi különös pillantást vetett rá, majd folytatta a magyarázatot.

– A hangyák védelmezik a fát, a fa pedig menedéket ad nekik. A hangyák megtámadják a közelébe merészkedő állatokat. Még a növényeket is elpusztítják, ha gyökeret akarnak verni a fa környékén. Az őslakosok régen a törzséhez kötözték az ellenségeiket, ahol a hangyák elevenen felfalták őket.

– Ez rettenetes – borzadt el Abigail.

Jaime megrándította a vállát.

– A háború rettenetes.

Azzal sarkon fordult, és újra nekivágtunk az útnak. Néhány perccel később fülsértő rikoltás hasított a csendbe, amely még sokáig visszhangzott körülöttünk.

– Ez meg mi a csoda volt? – kérdezte Ostin, a szeme tágra nyílt rémületében. – Pont úgy hangzott, mint egy pterodaktilusz üvöltése.

Jaime elmosolyodott.

– Ez a mono aullador^[13]. A bőgőmajom. Hangos, ugye?

Váratlanul egy sötét alak lendült felénk a sötétségből.

A következő pillanatban villám cikázott át a fejünk fölött, és az állat élettelenül hullott a földre.

– Agyoncsaptál egy majmot – állapította meg Ian vádlón.

– Nem tudtam, mi lehet az – védekezett Zeusz. – Ránk támadott. Megérdemelte, amit kapott.

– Kiütöttél egy aranyos, szőrös kicsi majmot – sajnálkozott Abigail.

– Nem is kicsi – morogta Zeusz.

Jack felnevetett, mire Zeusz mérges tekintettel fordult felé.

– Talán te is piszkálódni akarsz miatta?

Jack azonban a fejét rázta.

– Nem, haver. Még röptében visszarúgtam volna a fára, ha te nem előzöl meg.

A dzsungel nyüzsgött az élettől, az apró zajok betöltötték az éjszakát, és ahogy egyre közelebb értünk a folyóhoz, a víz zubogásának hangja is egyre erősödött. Az ösvény lassacskán lefelé indult, és amint a vízpartra értünk, meredeken vezetett tovább a mélybe, egy sötét, lomhán hömpölygő folyó irányába. A hullámok gyöngyöző tajtékot vetettek, amely megcsillant a félhold halovány fényében.

Alattunk egy folyami csónak ringatózott a vízen, tetejét csíkos vászonfedél, oldalát műanyag borítás fedte. Egy perui férfi foglalt helyet az egyik végében, aki a motort kezelte.

– Ilyen csónakot használnak az aranybányászok is – mondta Jaime. – Nem fog gyanakvást kelteni, ha ezzel hajózunk az éjszakában. De teljes csendben kell lapulnotok. Sosem tudhatjuk, kivel futunk össze a folyón.

– Az Elgen emberei szoktak járőrözni a folyón? – kérdeztem.

– Egyelőre nem – felelte.

Egyesével, szép sorjában beszálltunk a csónakba. Jack és Jaime mindenkinek segített, Zeusz kivételével, aki magányosan ácsorgott tovább a töltés tetején, bizalmatlanul méregetve a csónakot.

– Most komolyan, öreg. Én aztán nem csónakázom.

– Ne légy már ilyen nyafka primadonna, és szállj be a csónakba! – vetette oda Jack.

Jaime visszamászott a folyó partjára, hogy megnézze, mi tartja vissza Zeuszt.

– Nem csónakázom – ismételte Zeusz határozottan. – Vállalom a kockázatot, inkább a szárazföldön folytatom tovább az utat.

– A szárazföldön nincs semmi esélyed – válaszolta Jaime.

– Még mindig nem érti. Ha a vízbe zuhanok, agyonüt az áram. – Zeusz egyenesen Jaime szemébe nézett, hogy megértesse a férfival helyzetének komolyságát. – Megöl a saját elektromosságom.

Jaime nevetni kezdett, először csak halkan, majd hangosabban, és végül harsányan visszhangzó kacagásban tört ki.

Zeusz szeme dühösen villant.

– Fogja be! Mi van ezen olyan mulatságos?

– Amigo^[14] – kuncogott Jaime –, a világért sem szeretnék tiszteletlen lenni, de nézz csak oda! – Lámpája fényét a hullámzó folyó partja felé irányította. Számtalan ragyogó, narancsszínű pontocska villant meg a sötétben, kissé oválisán, mint a macska szeme. – Látod már, amigo? Sok a kajmán errefelé. A folyóban hemzsegnek a kajmánok, piranhák és anakondák. Ha a vízbe zuhansz, mindenképp halott vagy!

Zeusz egy hosszú pillanatig a férfi arcát fürkészte, azután csak ennyit válaszolt:

– Ó! Már értem. – Azzal lebaktatott a töltésen a csónakhoz.

Taylor nagyot nyelt.

– Kajmánok, piranhák és anakondák?

Megrándítottam a vállamat.

– Ugyan, gyerünk már! Ez itt az utunk könnyebbik része.

Zeusz óvatosan előremászott a csónak orrába, majd leült Jackkel és Abigaillel éppen átellenben. Mindnyájan borzasztóan rémült és nyomorúságos látványt nyújtottunk. Emlékszem, hogy láttam egyszer egy fényképet a második világháborúból, amelyen ejtőernyősök kuporogtak egy repülőgép törzsében, miközben ugráshoz készülődve azon töprengenek, vajon meglátják-e még a reggelt. Azt hiszem, mi is pontosan így éreztük magunkat.

Jaime leoldotta a kötelet egy fáról, azután ellökte a csónakot a parttól, míg a másik férfi beindította a külső motort, hátrafelé húzva minket a folyó hömpölygő sodrásába. Taylor a vállamra hajtotta a fejét. Senkinek sem akadt mondanivalója.