36.
A RAGYOGÓ
AMIKOR ISMÉT KILÉPTÜNK A HŰTŐKAMRÁBA, csapatunk többi tagja összebújva kucorgott, két karjukat testük köré fonva igyekeztek megvédeni magukat a hidegtől. Riadtan hátráltak, amint észrevettek minket az Elgen egyenruhájában.
Felemeltem az arcomat takaró sisakrostélyt.
– Csak mi vagyunk.
Taylor a szívére szorította a kezét megkönnyebbülésében.
– Jaj! Szörnyen megijesztettetek! Azt hittük, igazi őrök vagytok.
– Király! – vágtam rá. – Pontosan ez a cél.
– Már éppen ideje volt, hogy visszajöjjetek – bosszankodott Wade. – Kockára fagytunk.
– Élvezd ki, amíg tudod – válaszolta Jack. – Hamarosan igencsak forró lesz a helyzet.
– Megtudtuk, hol őrzik az anyámat – újságoltam a többieknek. – A Nevelde épületében tartják fogva.
– És nálunk van a kulcsa – mutatott fel Ian egy kártyát.
– Mi a terv? – tudakolta Taylor.
– Először is szeretném kideríteni, kit tartanak fogva abban a zárkában, amit Ian látott. Azután Ian, Jack és én átmegyünk a Neveldébe, hogy felkutassuk az anyámat. Amíg mi odaát vagyunk, ti, többiek, igyekeztek megtalálni a módját, hogy valamiképpen lekapcsoljátok az erőművet. De ne vállaljatok ostoba kockázatokat! Megkeressük az anyámat, és elhúzzuk innen a csíkot, amilyen gyorsan csak tudjuk. – Előhúztam a GPS iPod-ot a zsebemből, és Taylor kezébe nyomtam. – Ha rosszul alakul a helyzet, próbáljatok minél gyorsabban visszajutni a dzsungelbe. Mi majd utolérünk titeket.
– De hát nem fogjátok tudni, hol van a találkahely – tiltakozott Taylor.
– Igaza van – helyeselt Ostin. – Hogyan találunk rátok?
– Ez csakis arra az esetre szól, ha a tervünk netán rosszul sülne el – feleltem. – Ám ha elszakadunk egymástól, valamilyen módon visszatérünk Cuzcóba, és meghúzzuk magunkat egy szállodában Jack neve alatt. A hang körbetelefonálhatja az összes hotelt, hogy megkeressen minket. De ne várjatok ránk hiába! Ígérd meg!
Taylort láthatóan elkeserítették a szavaim, de végül beadta a derekát.
– Jól van. Megígérem.
– Emlékszel még, hogyan kell használni a GPS-t?
– Igen. Colby Cross.
Kisétáltunk a hűtőhelyiségből, azután a hentesrészlegen keresztülvágva ismét hátramentünk. Elsőként Jack, Ian és én léptünk ki az ajtón, az Elgen katonáinak egyenruhájában feszítettünk. Most már én is megértettem, mit értett Raúl azon, hogy a tanyasi segédmunkások gyűlölik az őröket. Még a tekintetüket is elfordították, nehogy véletlenül is ránk nézzenek. Taylor és a többiek néhány lépéssel maradtak csak le mögöttünk. Raúl átvezetett minket egy kétszárnyú ajtón a helyiség oldalában, amely egy hosszú, csempékkel kirakott folyosóra nyílt.
– A cellák arra vannak – mutatott Ian egy mágneses billentyűzetre közvetlenül egy vastag fémajtó mellett. – Egy őr strázsál odabenn.
– Talán még be is enged minket – mondtam. – Ostin, kérdezd meg Raúlt, hogy hívják az őröket!
Raúl nagyon igyekezett, hogy jól ejtse ki a neveket.
– Ste-ven, Kork, Sco-tt.
– Steven, Kirk és Scott – ismételtem. Azzal megnyomtam a gombot a billentyűzeten.
– Ki az? – hangzott fel a kérdés.
– Kirk vagyok – vágtam rá.
– Mire van szükséged?
– Egy amerikai csoportot hozunk, hogy körbevezessük.
– Azt nem lehet.
– Dr. Hatch utasítása. Nemsokára megnyitnak egy új Elektrostar létesítményt Új-Mexikóban, és a doktor azt akarja, hogy előbb minden zugot alaposan szemügyre vegyenek ezen a helyen.
– Ismered a szabályokat. Ez egy szigorúan őrzött átjáró. Senki sem jöhet be ide, csak ha közvetlen, írásos engedélye van valamelyik EKG kezéből.
– És te is tudod, hogy Hatch úgy változtatgatja a szabályait, ahogyan kénye-kedve tartja.
– És te is tudod, mit művel a szabályszegőkkel. Ha nincs engedély, nincs belépés sem.
Gyors pillantást vetettem Taylorra.
– Próbáld meg! – suttogtam.
Taylor erősen összpontosított.
– Most pedig nyisd ki az ajtót! – sürgettem az őrt. – Nagyon feszes az időbeosztásunk.
– Az sem érdekel, ha kifeszített kötélen táncoltok – válaszolta mérgesen.
Akkor Ostin előrelépett.
– Nálam van az engedély – kiáltotta a mikrofonba.
– Miért nem mondtad rögtön? – csattantam fel, a szerepemet játszva.
– Mert azt hittem, úgysem lesz rá szükségünk – felelte Ostin.
– Nála van a papír – mondtam az őrnek. – Kinyithatod. – Zeusz felé fordultam, aki bólintott.
A kilincs elfordult, és az ajtó lassan kinyílt. A katona, aki magas és izmos fickó volt, elzárta az utat a testével, és csak a kezét nyújtotta ki.
– Előbb hadd lássam a...
Zeusz olyan erővel sújtott le az őrre, hogy az ütés egészen a túlsó falnak taszította. Sietve besurrantunk a helyiségbe, és becsuktuk magunk mögött az ajtót. Jack elvette a kulcsokat az ájultan fekvő férfitól, majd kinyitotta a második zárkát, amelybe azután Wade segítségével be is vonszolta az őrt, és bőrszíjakkal az ágyhoz kötözték. Gondosan rázárták az ajtót.
– Melyik cellában raboskodik a Ragyogó? – kérdeztem.
– A negyedikben – válaszolta Ian, rámutatva az egyik zárka ajtajára.
Jack átpasszolta nekem a kulcsokat, kinyitottam a zárat, majd lassan kitártam magunk előtt az ajtót. A cella meglehetősen szűkös volt – körülbelül feleakkora, mint otthon a hálószobám ráadásul sötét és dohos is. Az egyik sarkában egy összegörnyedt alak kuporgott a takaró alatt egy matracon. Kihúztam a vezetéket a RESAT készülékből, és az ismeretlen alak halkan felnyögött.
– Azért jöttünk, hogy segítsünk – mondtam.
Az alak megmozdult, a feje óvatosan felemelkedett. A takarók fölött egy vörös hajzatú srác lesett ránk, arcát szeplők tarkították, szeme egészen sötétkék volt. Bőre felpüffedt, sápadt volt, és egész testében remegett.
– Tanner? – csodálkozott McKenna.
A srác felpillantott, arcán hitetlenkedő meglepetés tükröződött.
– McKenna? – kérdezte.
A lány odasietett hozzá.
– Mit műveltek veled?
Tanner kimerülten visszaejtette fejét az ágyra.
– Mindent – felelte.
– Ismered? – kérdeztem McKennát.
– Ugyanazon a héten raboltak el minket. Mit keresel itt egyáltalán?
– Hatch bezáratott – válaszolta Tanner.
Lecsatoltam a RESAT vezetékeit a mellkasáról, és letettem mellé az egészet a földre.
Tanner hangosan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.
– Hogyan szabadultál ki a purgatóriumból? És Tara mit keres itt veled? – kérdezte Tanner, Taylorra meresztve a szemét.
– Ő itt Taylor, Tara unokatestvére. És Michael.
– Teljes hús-vér valójukban – mondta Tanner. – Az utolsó kettő. Hatch eldicsekedett, hogy sikerült megtalálniuk végül titeket is.
– Azt is elmesélte, hogy tönkrevágtuk a pasadenai létesítményt, majd kereket oldottunk? – tudakolta McKenna.
– Azt a részt kifelejtette. – Tanner akkor Zeuszra nézett. – Frank! Hogy vagy, haver?
– Élek és rázok – válaszolta Zeusz. – Miért vagy ide bezárva?
– Megpróbáltam lerántani egy gépet a levegőből.
– De hiszen ez szokott lenni a feladatod – csodálkozott Zeusz.
Tanner szája sötét mosolyra húzódott.
– Történetesen azt a gépet, amelyiken éppen repültünk.
– Az biztosan felbosszantotta őket – bólintott Zeusz.
– Öngyilkosságot próbáltál elkövetni? – döbbent meg Taylor.
– Igen – felelte közömbösen. – Kis híján sikerült is. – Hangosan felsóhajtott. – Azután ide hoztak. Az őrök kaptak egy új szerkentyűt. RESAT a neve. – Ismét Zeusz felé fordult. – Hát te mióta vagy rosszban az Elgennel?
– Amióta Michaellal találkoztam – válaszolta. – És megtudtam az igazságot.
– Milyen igazságot?
– Hogy Hatch csak kihasznál minket.
Tanner gúnyosan vigyorgott.
– Nahát, tényleg?
– Mit műveltek veled? – tette fel Taylor újra a kérdést.
– Semmi olyasmit, amit nem érdemeltem meg – hangzott a fiú válasza. – Rettenetes szörnyűségeket követtem el.
– Bármit is tettél, nem a te hibád – igyekezett McKenna megnyugtatni.
Tanner elhúzta a száját.
– Nem az én hibám? Van fogalmad róla, hány ember halálát okoztam? Emberek ezreit öltem meg. Én húztam meg a ravaszt. Én vagyok a történelem egyik legborzalmasabb tömeggyilkosa. Hozzám képest Hasfelmetsző Jack is csupán tilosban kóricáló gyalogos. – Szomorúan megrázta a fejét. – Még hogy nem az én hibám!
– Vigyük ki innen! – fordultam a többiekhez.
– Ne! Tűnjetek inkább innen! – Tanner hangja egyszer csak ellágyult. – Tudjátok, oda akarnak vetni a patkányok elé. Illő büntetés a történelem egyik legborzalmasabb tömeggyilkosának.
Akkor Taylor a srác mellé lépett.
– Megérinthetlek? – kérdezte.
– Furcsa bemutatkozás – jegyezte meg Tanner. – De miért is ne? – Megpróbálta kinyújtani a kezét, de nem sikerült; képtelen volt rá.
– Csak segíteni szeretnék – mondta Taylor.
– Nyugodtan – felelte Tanner szinte már komikusan. – Segíts csak, bármi legyen is a neved, Tara ikertestvére!
– Taylor. – Azzal kezét a fiú vállára tette. – Jaj, ne!
– Mit művelsz? – riadt meg Tanner. Segélykérően McKennára pillantott. – Mit művel ez a lány?
Taylor könnyekben tört ki.
– Jaj, ne! – zokogta.
– A gondolataidban olvas – válaszoltam.
Tehetetlen gyengesége ellenére Tanner elhúzódott
Taylortól, álláig felrántva a takaróját.
– Ne ártsd magad a fejembe! Nem akarom, hogy lásd a gondolataimat.
Taylor képtelen volt abbahagyni a sírást. Vigasztalóan átkaroltam, ő pedig fejét a vállamra hajtotta.
Tanner dühödt tekintettel bámult ránk.
– Ne merjetek a közelembe jönni!
Abigail egész idő alatt az ajtó mellett állt, ám most egyenesen Tannerhoz lépett.
– Ne érj hozzám! – mordult fel a fiú.
– Semmi baj – csitította McKenna. – Abigail a legjobb barátnőm.
– Nos – válaszolta Tanner gúnyosan ugyanazzal az ismerős hozzájárulással... Csak nyugodtan. – Fürkész pillantást vetett Abigailre. – Közénk tartozol?
A lány bólintott.
– Segíthetek, hogy jobban érezd magad.
Tanner szeme gyanakvóan résnyire szűkült.
– Az kizárt.
Abigail a fiú szemébe nézett, és felmutatta neki a kezét.
– Megpróbálhatom? – kérdezte. Lassan kinyúlt Tanner felé, és megérintette.
A srác arckifejezése csaknem azonnal megváltozott. Szeme megkönnyebbülten lecsukódott, a fájdalom sötét árnya eltűnt a vonásairól. Azután sírva fakadt. Amikor képes volt újra megszólalni, halkan így szólt:
– Köszönöm!
– Nagyon szívesen – válaszolta Abigail.
– Meggyógyítasz?
– Sajnálom, de csak addig tudok segíteni, amíg hozzád érek.
– Akkor soha ne engedj el! Kérlek! – Tanner ismét felénk fordította a tekintetét, mintha váratlanul eszébe jutott volna, hogy mi is jelen vagyunk. – Meg akartok menteni?
– Igen – feleltem.
– Ismerek néhány helyet Olaszországban, ahol elrejtőzhetnénk, ha ki tudtok juttatni innen.
– Nem Olaszországban vagyunk – közölte Taylor.
– Akkor mégis hol?
– Peruban – feleltem.
Tanner szeme elkerekedett a döbbent csodálkozástól.
– Peruban? Hogy kerültem én Peruba? – tudakolta.
– Sejtelmünk sincs – válaszoltam. – De magunkkal viszünk téged is. Tudsz járni?
– Nem tudom. Azt hittem, még mindig Olaszországban vagyok. Ki tudja, mióta voltam rákapcsolva arra a masinára.
Akkor Zeusz a fekvő Tanner mellé lépett, és megfogta a karját.
– Gyerünk, haver! Segítek felkelni. – Azzal óvatosan talpra állította a fiút.
– Mi lesz a többi fogollyal? – kérdezte Taylor.
– Nincs elég időnk, hogy mindenkit kiszabadítsunk – felelte Jack. – Megkeressük Michael anyját, aztán már itt sem vagyunk.
– Jacknek igaza van – értettem egyet. – Minden egyes perccel, amit itt töltünk, nagyobb veszélybe sodorjuk magunkat. – Taylorhoz fordultam. – Most elmegyünk megkeresni anyámat. Ha le tudjátok valamiképpen állítani ezt az erőművet, tegyétek meg! Másként csupán készüljetek fel az indulásra!
Ostinra pillantva folytattam.
– Taylor vezeti a csapatot. Dolgozzatok együtt! Egy órán belül visszatérünk.
– Michael! – szólt utánam Taylor.
– Igen?
Aggodalmasan körém fonta a karját.
– Ugye siettek vissza?
– Hát persze. Vigyázz a többiekre! – Leengedtem a rostélyt a sisakomon. – Menjünk, srácok!
Ian és Jack is lehúzta arca előtt a sisakrostélyt.
– Hasta luego[43], baby! – búcsúzott Jack.
Azzal otthagytuk társainkat a börtön közepén állva.