36.

A RAGYOGÓ

 

 

AMIKOR ISMÉT KILÉPTÜNK A HŰTŐKAMRÁBA, csapatunk többi tagja összebújva kucorgott, két karjukat testük köré fonva igyekeztek megvédeni magukat a hidegtől. Riadtan hátráltak, amint észrevettek minket az Elgen egyenruhájában.

Felemeltem az arcomat takaró sisakrostélyt.

– Csak mi vagyunk.

Taylor a szívére szorította a kezét megkönnyebbülésében.

– Jaj! Szörnyen megijesztettetek! Azt hittük, igazi őrök vagytok.

– Király! – vágtam rá. – Pontosan ez a cél.

– Már éppen ideje volt, hogy visszajöjjetek – bosszankodott Wade. – Kockára fagytunk.

– Élvezd ki, amíg tudod – válaszolta Jack. – Hamarosan igencsak forró lesz a helyzet.

– Megtudtuk, hol őrzik az anyámat – újságoltam a többieknek. – A Nevelde épületében tartják fogva.

– És nálunk van a kulcsa – mutatott fel Ian egy kártyát.

– Mi a terv? – tudakolta Taylor.

– Először is szeretném kideríteni, kit tartanak fogva abban a zárkában, amit Ian látott. Azután Ian, Jack és én átmegyünk a Neveldébe, hogy felkutassuk az anyámat. Amíg mi odaát vagyunk, ti, többiek, igyekeztek megtalálni a módját, hogy valamiképpen lekapcsoljátok az erőművet. De ne vállaljatok ostoba kockázatokat! Megkeressük az anyámat, és elhúzzuk innen a csíkot, amilyen gyorsan csak tudjuk. – Előhúztam a GPS iPod-ot a zsebemből, és Taylor kezébe nyomtam. – Ha rosszul alakul a helyzet, próbáljatok minél gyorsabban visszajutni a dzsungelbe. Mi majd utolérünk titeket.

– De hát nem fogjátok tudni, hol van a találkahely – tiltakozott Taylor.

– Igaza van – helyeselt Ostin. – Hogyan találunk rátok?

– Ez csakis arra az esetre szól, ha a tervünk netán rosszul sülne el – feleltem. – Ám ha elszakadunk egymástól, valamilyen módon visszatérünk Cuzcóba, és meghúzzuk magunkat egy szállodában Jack neve alatt. A hang körbetelefonálhatja az összes hotelt, hogy megkeressen minket. De ne várjatok ránk hiába! Ígérd meg!

Taylort láthatóan elkeserítették a szavaim, de végül beadta a derekát.

– Jól van. Megígérem.

– Emlékszel még, hogyan kell használni a GPS-t?

– Igen. Colby Cross.

Kisétáltunk a hűtőhelyiségből, azután a hentesrészlegen keresztülvágva ismét hátramentünk. Elsőként Jack, Ian és én léptünk ki az ajtón, az Elgen katonáinak egyenruhájában feszítettünk. Most már én is megértettem, mit értett Raúl azon, hogy a tanyasi segédmunkások gyűlölik az őröket. Még a tekintetüket is elfordították, nehogy véletlenül is ránk nézzenek. Taylor és a többiek néhány lépéssel maradtak csak le mögöttünk. Raúl átvezetett minket egy kétszárnyú ajtón a helyiség oldalában, amely egy hosszú, csempékkel kirakott folyosóra nyílt.

– A cellák arra vannak – mutatott Ian egy mágneses billentyűzetre közvetlenül egy vastag fémajtó mellett. – Egy őr strázsál odabenn.

– Talán még be is enged minket – mondtam. – Ostin, kérdezd meg Raúlt, hogy hívják az őröket!

Raúl nagyon igyekezett, hogy jól ejtse ki a neveket.

– Ste-ven, Kork, Sco-tt.

– Steven, Kirk és Scott – ismételtem. Azzal megnyomtam a gombot a billentyűzeten.

– Ki az? – hangzott fel a kérdés.

– Kirk vagyok – vágtam rá.

– Mire van szükséged?

– Egy amerikai csoportot hozunk, hogy körbevezessük.

– Azt nem lehet.

– Dr. Hatch utasítása. Nemsokára megnyitnak egy új Elektrostar létesítményt Új-Mexikóban, és a doktor azt akarja, hogy előbb minden zugot alaposan szemügyre vegyenek ezen a helyen.

– Ismered a szabályokat. Ez egy szigorúan őrzött átjáró. Senki sem jöhet be ide, csak ha közvetlen, írásos engedélye van valamelyik EKG kezéből.

– És te is tudod, hogy Hatch úgy változtatgatja a szabályait, ahogyan kénye-kedve tartja.

– És te is tudod, mit művel a szabályszegőkkel. Ha nincs engedély, nincs belépés sem.

Gyors pillantást vetettem Taylorra.

– Próbáld meg! – suttogtam.

Taylor erősen összpontosított.

– Most pedig nyisd ki az ajtót! – sürgettem az őrt. – Nagyon feszes az időbeosztásunk.

– Az sem érdekel, ha kifeszített kötélen táncoltok – válaszolta mérgesen.

Akkor Ostin előrelépett.

– Nálam van az engedély – kiáltotta a mikrofonba.

– Miért nem mondtad rögtön? – csattantam fel, a szerepemet játszva.

– Mert azt hittem, úgysem lesz rá szükségünk – felelte Ostin.

– Nála van a papír – mondtam az őrnek. – Kinyithatod. – Zeusz felé fordultam, aki bólintott.

A kilincs elfordult, és az ajtó lassan kinyílt. A katona, aki magas és izmos fickó volt, elzárta az utat a testével, és csak a kezét nyújtotta ki.

– Előbb hadd lássam a...

Zeusz olyan erővel sújtott le az őrre, hogy az ütés egészen a túlsó falnak taszította. Sietve besurrantunk a helyiségbe, és becsuktuk magunk mögött az ajtót. Jack elvette a kulcsokat az ájultan fekvő férfitól, majd kinyitotta a második zárkát, amelybe azután Wade segítségével be is vonszolta az őrt, és bőrszíjakkal az ágyhoz kötözték. Gondosan rázárták az ajtót.

– Melyik cellában raboskodik a Ragyogó? – kérdeztem.

– A negyedikben – válaszolta Ian, rámutatva az egyik zárka ajtajára.

Jack átpasszolta nekem a kulcsokat, kinyitottam a zárat, majd lassan kitártam magunk előtt az ajtót. A cella meglehetősen szűkös volt – körülbelül feleakkora, mint otthon a hálószobám ráadásul sötét és dohos is. Az egyik sarkában egy összegörnyedt alak kuporgott a takaró alatt egy matracon. Kihúztam a vezetéket a RESAT készülékből, és az ismeretlen alak halkan felnyögött.

– Azért jöttünk, hogy segítsünk – mondtam.

Az alak megmozdult, a feje óvatosan felemelkedett. A takarók fölött egy vörös hajzatú srác lesett ránk, arcát szeplők tarkították, szeme egészen sötétkék volt. Bőre felpüffedt, sápadt volt, és egész testében remegett.

– Tanner? – csodálkozott McKenna.

A srác felpillantott, arcán hitetlenkedő meglepetés tükröződött.

– McKenna? – kérdezte.

A lány odasietett hozzá.

– Mit műveltek veled?

Tanner kimerülten visszaejtette fejét az ágyra.

– Mindent – felelte.

– Ismered? – kérdeztem McKennát.

– Ugyanazon a héten raboltak el minket. Mit keresel itt egyáltalán?

– Hatch bezáratott – válaszolta Tanner.

Lecsatoltam a RESAT vezetékeit a mellkasáról, és letettem mellé az egészet a földre.

Tanner hangosan felsóhajtott a megkönnyebbüléstől.

– Hogyan szabadultál ki a purgatóriumból? És Tara mit keres itt veled? – kérdezte Tanner, Taylorra meresztve a szemét.

– Ő itt Taylor, Tara unokatestvére. És Michael.

– Teljes hús-vér valójukban – mondta Tanner. – Az utolsó kettő. Hatch eldicsekedett, hogy sikerült megtalálniuk végül titeket is.

– Azt is elmesélte, hogy tönkrevágtuk a pasadenai létesítményt, majd kereket oldottunk? – tudakolta McKenna.

– Azt a részt kifelejtette. – Tanner akkor Zeuszra nézett. – Frank! Hogy vagy, haver?

– Élek és rázok – válaszolta Zeusz. – Miért vagy ide bezárva?

– Megpróbáltam lerántani egy gépet a levegőből.

– De hiszen ez szokott lenni a feladatod – csodálkozott Zeusz.

Tanner szája sötét mosolyra húzódott.

– Történetesen azt a gépet, amelyiken éppen repültünk.

– Az biztosan felbosszantotta őket – bólintott Zeusz.

– Öngyilkosságot próbáltál elkövetni? – döbbent meg Taylor.

– Igen – felelte közömbösen. – Kis híján sikerült is. – Hangosan felsóhajtott. – Azután ide hoztak. Az őrök kaptak egy új szerkentyűt. RESAT a neve. – Ismét Zeusz felé fordult. – Hát te mióta vagy rosszban az Elgennel?

– Amióta Michaellal találkoztam – válaszolta. – És megtudtam az igazságot.

– Milyen igazságot?

– Hogy Hatch csak kihasznál minket.

Tanner gúnyosan vigyorgott.

– Nahát, tényleg?

– Mit műveltek veled? – tette fel Taylor újra a kérdést.

– Semmi olyasmit, amit nem érdemeltem meg – hangzott a fiú válasza. – Rettenetes szörnyűségeket követtem el.

– Bármit is tettél, nem a te hibád – igyekezett McKenna megnyugtatni.

Tanner elhúzta a száját.

– Nem az én hibám? Van fogalmad róla, hány ember halálát okoztam? Emberek ezreit öltem meg. Én húztam meg a ravaszt. Én vagyok a történelem egyik legborzalmasabb tömeggyilkosa. Hozzám képest Hasfelmetsző Jack is csupán tilosban kóricáló gyalogos. – Szomorúan megrázta a fejét. – Még hogy nem az én hibám!

– Vigyük ki innen! – fordultam a többiekhez.

– Ne! Tűnjetek inkább innen! – Tanner hangja egyszer csak ellágyult. – Tudjátok, oda akarnak vetni a patkányok elé. Illő büntetés a történelem egyik legborzalmasabb tömeggyilkosának.

Akkor Taylor a srác mellé lépett.

– Megérinthetlek? – kérdezte.

– Furcsa bemutatkozás – jegyezte meg Tanner. – De miért is ne? – Megpróbálta kinyújtani a kezét, de nem sikerült; képtelen volt rá.

– Csak segíteni szeretnék – mondta Taylor.

– Nyugodtan – felelte Tanner szinte már komikusan. – Segíts csak, bármi legyen is a neved, Tara ikertestvére!

– Taylor. – Azzal kezét a fiú vállára tette. – Jaj, ne!

– Mit művelsz? – riadt meg Tanner. Segélykérően McKennára pillantott. – Mit művel ez a lány?

Taylor könnyekben tört ki.

– Jaj, ne! – zokogta.

– A gondolataidban olvas – válaszoltam.

Tehetetlen gyengesége ellenére Tanner elhúzódott

Taylortól, álláig felrántva a takaróját.

– Ne ártsd magad a fejembe! Nem akarom, hogy lásd a gondolataimat.

Taylor képtelen volt abbahagyni a sírást. Vigasztalóan átkaroltam, ő pedig fejét a vállamra hajtotta.

Tanner dühödt tekintettel bámult ránk.

– Ne merjetek a közelembe jönni!

Abigail egész idő alatt az ajtó mellett állt, ám most egyenesen Tannerhoz lépett.

– Ne érj hozzám! – mordult fel a fiú.

– Semmi baj – csitította McKenna. – Abigail a legjobb barátnőm.

– Nos – válaszolta Tanner gúnyosan ugyanazzal az ismerős hozzájárulással... Csak nyugodtan. – Fürkész pillantást vetett Abigailre. – Közénk tartozol?

A lány bólintott.

– Segíthetek, hogy jobban érezd magad.

Tanner szeme gyanakvóan résnyire szűkült.

– Az kizárt.

Abigail a fiú szemébe nézett, és felmutatta neki a kezét.

– Megpróbálhatom? – kérdezte. Lassan kinyúlt Tanner felé, és megérintette.

A srác arckifejezése csaknem azonnal megváltozott. Szeme megkönnyebbülten lecsukódott, a fájdalom sötét árnya eltűnt a vonásairól. Azután sírva fakadt. Amikor képes volt újra megszólalni, halkan így szólt:

– Köszönöm!

– Nagyon szívesen – válaszolta Abigail.

– Meggyógyítasz?

– Sajnálom, de csak addig tudok segíteni, amíg hozzád érek.

– Akkor soha ne engedj el! Kérlek! – Tanner ismét felénk fordította a tekintetét, mintha váratlanul eszébe jutott volna, hogy mi is jelen vagyunk. – Meg akartok menteni?

– Igen – feleltem.

– Ismerek néhány helyet Olaszországban, ahol elrejtőzhetnénk, ha ki tudtok juttatni innen.

– Nem Olaszországban vagyunk – közölte Taylor.

– Akkor mégis hol?

– Peruban – feleltem.

Tanner szeme elkerekedett a döbbent csodálkozástól.

– Peruban? Hogy kerültem én Peruba? – tudakolta.

– Sejtelmünk sincs – válaszoltam. – De magunkkal viszünk téged is. Tudsz járni?

– Nem tudom. Azt hittem, még mindig Olaszországban vagyok. Ki tudja, mióta voltam rákapcsolva arra a masinára.

Akkor Zeusz a fekvő Tanner mellé lépett, és megfogta a karját.

– Gyerünk, haver! Segítek felkelni. – Azzal óvatosan talpra állította a fiút.

– Mi lesz a többi fogollyal? – kérdezte Taylor.

– Nincs elég időnk, hogy mindenkit kiszabadítsunk – felelte Jack. – Megkeressük Michael anyját, aztán már itt sem vagyunk.

– Jacknek igaza van – értettem egyet. – Minden egyes perccel, amit itt töltünk, nagyobb veszélybe sodorjuk magunkat. – Taylorhoz fordultam. – Most elmegyünk megkeresni anyámat. Ha le tudjátok valamiképpen állítani ezt az erőművet, tegyétek meg! Másként csupán készüljetek fel az indulásra!

Ostinra pillantva folytattam.

– Taylor vezeti a csapatot. Dolgozzatok együtt! Egy órán belül visszatérünk.

– Michael! – szólt utánam Taylor.

– Igen?

Aggodalmasan körém fonta a karját.

– Ugye siettek vissza?

– Hát persze. Vigyázz a többiekre! – Leengedtem a rostélyt a sisakomon. – Menjünk, srácok!

Ian és Jack is lehúzta arca előtt a sisakrostélyt.

– Hasta luego[43], baby! – búcsúzott Jack.

Azzal otthagytuk társainkat a börtön közepén állva.