Huszadik fejezet

 

– Astendar, segíts – nyöszörögte Marta Aravey. Könnyekkel teli szeme megpillantotta az... alakot... ami a sötétben mozgolódott, ott ahol eddig az Azbűn állt. Látta kutató, meztelencsigaszínű orrmányát kiemelkedni a szikla mögül. Látta kinyílni több sornyi pengeéles foggal teli kerek száját. Rémült sikollyal fordult meg és futott.

Vakon rohant ki a kerek teremből, mintha maga a Halál lenne a sarkában.

 

Delain előhúzta rövidkardját a hüvelyéből, és felemelte az ezüstpengét. A csiszolt fém mintha saját fénnyel ragyogott volna. Rápillantott bajtársaira, barátaira. Ugyanazt az égető izgatottságot látta a szemükben, mint amit a saját mellkasában érzett.

Mondanom kellene valamit – valami buzdítást, mint a régi hadvezérek. De erre nem volt szükség, jött rá. Mindnyájan tudták, mit kell tenniük. Különben is, hol találna a pillanathoz illő szavakat?

Megfordult és futni kezdett a nyíló Hajnalkapu felé. Inkább érezte, mint hallotta, hogy barátai követik.

 

Marta teljes sebességgel rohanva befordult egy sarkon, és belerohant valakibe. Erős karok ragadták meg, és földre lökték. Kétségbeesetten küzdött, de gyorsan legyűrték. Három hajdani társa szegezte háttal a földnek – Jerrani Kaerkeep és két másik, akiket a barátai között tartott számon –, és látta, hogy Árnyléptű Kolban föléje magasodik.

A szellemmágus a fejét rázta.

– Szóval tényleg megtetted, Aravey trubadúr – mondta éles hangján. – Nem hittem volna, hogy megvan benned a bátorság.

Marta teste megfeszült, minden erejét beleadva megpróbálta kiszabadítani magát, de sikertelenül.

– Engedjetek! – sikoltotta.

– Attól tartok, erre nem kerül sor, Aravey trubadúr – mondta Kolban. Hangjából úgy tűnt, mulattatja a dolog. Egy hosszú kötelet dobott mellé a földre. – Itt van – mondta a többieknek. – Kötözzétek meg, kérlek, nehogy további károkat okozzon.

Egykori barátai gyorsan összekötözték csuklóját és bokáit. Hátraléptek.

– Hagyjátok itt – mondta halkan Kolban.

– Nem! – Marta küzdött, a kötelek mélyen mélyen a húsába vágtak. Saját erőlködésének hangjai mögött hallani vélte az Azbűn irányából jövő mozgást... vagy amit korábban az Azbűn eltakart. – Jerrani! – sikoltotta. – Menj és nézz az Azbűnra! Menj és nézd meg! Nézd meg, minek segítettünk annyi éve. Ki az, akit szolgáltunk. Nézd meg, Csapás rád!

Egy pillanatra mintha hatottak volna a másikra a szavai, de aztán a férfi arckifejezése megkeményedett és félrepillantott.

– Hagyjátok – mondta Kolban ismét. Elhallgatott, oldalra billentette a fejét, mintha hallgatózna. – Gyertek – mondta – sietnünk kell. A Rémek betörnek a kaerbe. Induljunk. – Visszafelé sürgette a három trubadúrt a Sytha lépcső felé, ahonnan jöttek.

Utoljára Marta felé pillantva a szellemmágus elmosolyodott.

– Ég veled, Marta Aravey – mondta halkan. Aztán elfordult és a többiek után sietett, egyedül hagyva Martát a sötétben.

Nem, nem teljesen egyedül... Az Azbűn mélyén rejtőző alak mozgolódott. Tisztán hallotta.

 

A hatalmas kapu még csak félig volt nyitva, mikor Delain és barátai elérték és keresztülugrottak rajta. Egy pillanatra megtorpant, pislogott, hagyva szemének, hogy hozzászokjon a kaer viszonylagos sötétjéhez.

A Hajnalkapu terme maga volt a tomboló káosz. A nyíló kapu zajára odacsődülő, több mint száz kaerlakó most rémülten kiabálva fejvesztetten rohangált, ahogy menedéket kerestek a „behatolók” elől.

Sziklaszív Karena mellette kiabált.

– Álljatok meg, quaalz-fejű idióták! Én vagyok, nem ismertek meg? Álljatok meg, ti éjszakai férgek! – Senki sem állt meg. Ha lehet, még nagyobb pánik uralkodott el azokon, akik megpillantották őt a kivont pengével.

Gaylear megragadta Delain karját.

– Hol találjuk meg Kolbant?

Az tétovázott. Bárhol lehet... De aztán halvány mosoly tűnt fel az arcán. Igen – gondolta –, ebben van valami.

– A Hárfások karzata – mondta barátjának. Ryann, Grond és Julea felé intett. – Mutasd nekik az utat.

Gaylear bólintott.

– Még mindig nem akarsz velünk jönni? – kérdezte egy pillanattal később.

Szótlanul megrázta a fejét.

Gaylear felsóhajtott.

– Kívánom, hogy megérinthesd Astendar kezét, Delain Evenstar.

– Te is, Tisztaszemű Gaylear a Gránitcsontúak klánjából. – Rövidkardját erősebben megmarkolva a Scytha lépcső felé iramodott.

 

Õrület! Karena tehetelenül köpött. Teljes, Rémek-szülte őrület. A folyosók megteltek sikoltozó, pénikba esett kaerlakókkal, ahogy néha egymás ellen küzdve próbáltak jobb rejtekhelyet találni a „behatolók” elől. Idióták! Ha Rémek volnánk, már az agyuknál lennénk, mielőtt megpróbálnának megállítani. Semmi összefogottság, semmi szervezett védelem... Még egy felrúgott hangyabolytól is látott ésszerűbb reakciókat.

Dühe tombolt és égette a mellkasát – és hagyta, nem is próbálta irányítani. Ha elfojtja a dühét, akkor arra az ijesztően sok sebesültre, haldoklóra és halottra kellett volna gondolnia, akik szanaszét feküdtek a kaer folyosóin. Nem, döntött, a düh pillanatnyilag biztonságosabb, mintha elemezné a dolgokat.

A „megmentők” rohantak tovább, Gaylear és Karena az élen, a másik három rögtön a sarkukban. A troll a Nagy gyűrű felé tart, jött rá Karena, ez volt a legrövidebb út.

De a legzsúfoltabb is. A kaerlakók többsége bármit megtett volna azért, hogy kitérjen a „behatolók” útjából, de néhányakat túlságosan elfoglalt a saját dolguk – főleg ököl- és késpárbajok másokkal vagy túl zavarodottak voltak, hogy utat engedjenek. Ez rendben volt Karena részéről jó érzés volt vállal a téblábolok bordái közé csapni, és félrelökni, legalább csinált valamit. Hogy a Szenvedélyek átkozzanak el, Delain...

Rohantak felfelé a Nagy gyűrűn, körbe-körbe a hatalmas lépcsőn, Astendar szintjéig. Körülöttük az egész kaer sikolyoktól és üvöltésektől zengett, futó léptek zaja keveredett fegyverek tompa csörgésével és puffanásokkal. Már Gaylear haladt az élen, Karena küszködve próbált lépést tartani a trollal. Gaylear nyugatnak fordult, és még jobban megszaporázta lépteit, ahogy a majdnem kihalt előcsarnokba ért.

Karena hallotta, ahogy egy éles hang visszhangzik fel a köveken előttük.

 

Lent a Scytha lépcsőn Delain rohant végig. Még most is – még amikor a kaer megtört, és az „ellenség” bejutott – elhagyatott volt a szűk, kanyargós lépcső.

Rövidkardját visszacsúsztatta a hüvelyébe, nem volt kedve a pengébe botlani, de keze a markolaton volt, mintha bátorítást nyerhetne az ismerős tágyból. A vállára vetett rövid íj állandóan a lépcső falához csapódott, és felbotlással fenyegette. Néhány lépcső után komolyan fontolóra vette, hogy elvágja az íjhúrt, és eldobja az akadályt, de aztárt meggyőzte magát, hogy nemsokára minden segítségre szüksége lesz.

A fénykvarc kristályok a lépcső falában már kezdtek elhalványulni, mire elérte Raggok szintjét. Megtorpant, hogy előrántsa saját kristályát az övtáskájából, és rohant tovább.

Mi van, ha tévedek? Mi van, ha a Rém nem ott van, ahol gondolom? Ezek a gondolatok keringtek gondolatai peremén. Elhessegette őket. Nem. Igazam kell, hogy legyen. Hol máshol tudna egy Rém négy évszázadig rejtőzni? Hol máshol érezné magát biztonságban, mint olyan helyen, amit senki sem merné bolygatni?

Elérte a lépcső alját – a Kha'averent. Baljával magasba emelte a fénykvarcot, miközben másik kezével kardot húzott. Ahogy végigrohant az üres folyosón, sikoltást hallott meg maga előtt.

 

Karena felhorkant, ahogy felismerte a kongó folyosón végigvisszhangzó éles hangot. Árnyléptű Kolban. Gaylearnek igaza volt, hogy ezt az utat választotta, de a troll léptei hirtelen lelassultak. Most, hogy megtaláltuk, nem tudja, mit tegyünk, gondolta Karena – de én igen. Ellépett Gaylear mellett, és az élre állt.

– A jóslatok igaznak bizonyultak, ahogy mindig is sejtettük. – Bár távoli volt, Kolban hangja tisztán hallatszott a folyosón. – Az igazság őrzői elmondták nektek, és most ti is látjátok. A kaer árulói elpusztították a védőrúnákat; és felnyitották a Hajnalkaput a kívül váró Rémek számára – a Rémeknek, akiknek hűséget esküdtek. Elárultak minket – nem halált hoznak ránk, hanem örök kínt és rothadást!

Karena most hallotta meg először, hogy más hangok nyugtalanítóan ellenpontozzák az öreg szavait – sírás, jajveszékelés, a kétségbeesett tömeg zúgása. Még gyorsabb tempóra kényszerítette magát, és hallotta, ahogy a többiek is megszaporázzák lépteiket.

Szoros csoportban értek a Hárfások karzatára. Az egyik díszesen faragott boltívnél, amely a karzatról a Főcsarnokba tekintett, állt Árnyléptű Kolban. Csontos karjait a magasban tartotta, mintha a Szenvedélyek segítségéért fohászkodna. Körülötte sorakozott a komor díszőrség, féltucat fiatal ember, férfiak és nők vegyesen. Trubadúrok, gondolta Karena; azok, akiket Delain mindig „végzetszólóknak” nevezett. Marta Aravey arcát kereste, de nem látta. Ez most jó vagy rossz jel?

Mások is voltak a karzaton, halálra rémült kaerlakók, akik elbűvölten figyelték Kolbant. A szellemmágus testtartása nyilvánvalóvá tette, hogy a fő „közönsége” lent van a Főcsarnokban, de a többieket sem hanyagolta el teljesen.

– Kolban! – üvöltötte Karena tele torokból. Eljöttünk érted, Kolban! – gondolta vidáman. Delain azt mondta, hogy adni szeretne az elfnek egy esélyt... hogy vezekeljen, vagy mi a fralkhot gondolt. De Delain nem volt itt, nem igaz? Csúnyán elvigyorodott. Különben is, ha a régi throali mítoszok igazak, Kolbannak bőségesen lesz ideje vezekelni ott, ahová indul – övé lesz a világ minden ideje, a pontosság kedvéért.

Trubadúrok és „nézők” egyaránt megfordultak Karena visszhangzó kiáltására. Kolban „díszőrsége” hátrálni kezdett az öt felfegyverzett alak arcának láttán. Azok már nem futottak, hanem lassan és rendíthetetlenül közeledtek, mint a halál előhírnökei.

Maga Kolban lassan megfordult, arca megrándult – nem a félelemtől, ahogy Karena várta, hanem egyfajta vad elégedettséggel. Az elf felemelte remegő mutatóujját. – Ott! – kiáltotta. – Ott vannak: a Moar kaer árulói! És látjátok? Itt hozzák a mesterüket is magukkal.

Karena habozni kezdett. Mester? Milyen mester? Hallotta, hogy mellette Gaylear riadtan levegő után kap. Megfordult.

Ott – közöttük járva, mint aki a csoportjukhoz tartozik – volt valami, ami csak egy Rém lehetett. Idomtalan paródiája volt az emberi alaknak, majdnem akkora, mint Ryann az obszidiánember, de soványabb mint egy alultáplált gyerek. Bőre tompa, halott és szürke volt, petyhüdt csomókban lógott a testéről. De a feje volt a legijesztőbb: kígyózó, remegő lárvasereg, amelyben véres szemek égtek, torz elégedettséggel.

– Szenvedélyek! – Karena elhátrált a szörnyetegtől, ösztönösen maga elé emelve a kardját.

– Látjátok, mit hoznak nektek az árulók? – üvöltötte Kolban. – A lelketekért jött. Lakomázni akar!

– Átengeditek neki a lelketeket? Vagy megtagadjátok tőle a lakomát?

Aztán felhangzottak a sikolyok, a hang olyan volt, mint egy ütés, beletépett Karena józanságába.

– Nem! – kiáltotta. – Nem! Ő hozta ezt elő, nem mi! – De a hangja elveszett a visszhangzó sikoltozásban.

A Rém továbblépkedett. Nem Karena, hanem Árnyléptű Kolban felé. Ahogy elhaladt Karena mellett, a kígyózó „fej” feléje fordult, és a véres szemekben ugyanazt a vad elégedettséget látta, ami egy pillanattal korábban Kolban arcán ült. Szenvedélyek!

– Ez nem valódi! – ordította. – Ez nem valódi, Csapás rátok! – A színtiszta düh rikoltásával ugrott előre, és pengéje sziszegve csapott le a borzalmas alak hátára. Ahelyett, hogy kettészelte volna a gerincét, a penge akadálytalanul süvített keresztül az alakon, mintha semmi sem lett volna ott. Aztán hirtelen semmi sem volt ott. Amilyen hirtelen, ahogy megjelent, a „Rém” eltűnt.

Levegő után kapkodva, lehajtott fejjel – érthetetlen módon annyira kimerülten, mintha valódi kardpárbajt vívott volna, Karena megtörölte a homlokát, és érezte a jeges veríték hidegét a bőrén. Aztán lassan felpillantott, és érezte, hogy ajka gyilkos mosolyra görbül.

– Kolban! – üvöltötte, ahogy rohamozott.

Alig tett meg egy lépést, amikor valami borzalmas dolog történt.

 

Látta, hogy egy alak kuporog a földön. Nem, nem kuporog – gúzsba van kötve. Az alak felpillantott, és látta a kitágult, vadul járó kék szemeket a papírfehér arcban.

– Delain! – szólalt meg a nő gyengén.

Odaugrott és letérdelt a feketeruhás alakhoz.

– Marta, én...

– Delain... – A nő szavai akadoztak az elkeseredettségtől. – Megtettem, amit mondtál, összetörtem az Azbűnt. Összetörtem, Delain. És egy Rém volt benne! Az Azbűn alatt. A kulcskő alatt!

– Tudom – mondta Delain. – Tudom.

 

Karena egyedül volt. Egyedül, ez volt a borzalmas dolog – egyedül meghalni. Kis szobájának az ajtaján túl hallotta a beszélgetést, nevetést – a hangokat, ahogy barátok köszöntenek barátot. Mégis, egyikük sem jönne, hogy meglátogassa őt, ezt tudta. Nem tudta, miért, de ez volt a helyzet. Az egyetlen társasága – ezekben az utolsó hónapokban – a betegség volt, ami felfalta a húsát, megcsapolva az erőt a testéből, félelemmel homályosítva el a gondolatait – és még a félelemnél is rosszabbal: megbánással. Nem azért, amit megtett, hanem azért, amit elvégezetlenül hagyott.

Felköhögött, érezve vérének csípős ízét a torkában.

Mire várok? – kérdezte magától az ősöreg törpe. A kés ott volt az ágy melletti asztalon, könnyen elérhette. Jobb, ha most teszem meg, amíg még van erőm. Egy sóhajjal, ami majdnem zokogás volt, tapogatózva a késért nyúlt. Igen, ez a kés markolata: vékony dróttal bordázott kemény bőr. Ismerős volt a tapintása. Végül is talán volt két barátom...

De... nem. Ez nincs rendben. A kés a kezében... nem volt kés, ahhoz túl nagy volt. Ez egy kard markolata, nem egy késé. Egy kard...

 

***

 

– Erre. – Delain lábra segítette Martát, és visszatette a tokjába a kését. A nő gyorsan lerázta magáról a megmaradt köteleket. Delain a félelemtől fehér arcba mosolygott.

– Köszönöm, Marta. Te... – Hangja elakadt, és csak megrázta a fejét. Ismét nem talált a pillanathoz illő szavakat. – Köszönöm – ismételte. A kaer közepe felé indult.

Érezte a nő kezét a karján.

– Nincs fegyverem.

Tétovázott. A nő szeme, arca rémülettől tanúskodott, de érezte benne az eltökéltséget is.

– Nem, Marta – mondta, a fejét ingatva. – Ez az én feladatom.

– Miért? – követelte a nő. – Miért a tiéd? A Csapásra, Delain, neked volt igazad! Ha valakinek, akkor ez az én feladatom. Én voltam, ami... aki... – Arca megrándult a fájdalomtól.

– Nem. – Megragadta a nő vállát, és határozottan az arcába nézett.

– Nem – ismételte. – Nem gondolkodhatsz így. Nem szabad. – Figyelte, ahogy a nő visszanyerte az önuralmát. Végül eleresztette és hátralépett.

Marta bólintott és keze fejével letörölte a könnyeit.

– Igazad van, Delain – suttogta. Felpillantott az arcába, és a férfi érezte, hogy a kék szemek a lelkébe pillantanak. – De még mindig nincs fegyverem.

 

– Karena. – Gaylear hangja. Hangos. Közeli. – Karena.

A törpe kinyitotta a szemét. Kifújta a levegőt, amit eddig akaratlanul is visszatartott. Megfordult, és nagy barátjára pillantott. Az aggodalom tisztán látszott a troll sötét szemében.

– Mi...? – motyogta Karena. – Én... – Nem. Hatalmas erőfeszítéssel félrelökte az emlékeket. Még több illúzió. A kardja még mindig lazán lógott a kezében, és a „behatolók” folytatták közeledésüket Árnyléptű Kolban felé. Egy szívdobbanás vagy kettő, gondolta, ez alig tartott egy szívdobbanásnyi ideig. Gyilkos szitokkal újra megragadta a kardmarkolatot.

Kolban nem mozdult, de most mintha feltűnt volna a félelem az arcán. A „nézők” java része elmenekült a karzatról, a „behatolókon” kívül csak Kolban „díszőrsége” maradt, de ők is elhátráltak a fehérköpenyes elftől. Vagy bármi legyen is ez, gondolta Karena komoran.

Kardját felemelve előrelépett. Két hatalmas alak követte két oldalról

– Gaylear balról, Gron jobbról.

Kolban egy lépést hátrált, nekiütközve a karzat szélén álló kőkorlátnak. Gyorsan körbepillantva Karena látta, hogy neki és Juleának, az elfnek egyszerre jutott eszébe ugyanaz az gondolat. Egy gyors, rövid futással Julea már mozdult is, hogy elvágja Kolban útját. Ryann a skald egy pillanattal később követte.

– Nincs tovább, Kolban! – kiáltotta Karena.

A férfi arca megrándult, ahogy félelem küzdött a haraggal. Ádáz sziszegéssel előrelökte mindkét karját, és hátralökte a fejét, mintha az égre bámulna. Kitátotta a száját.

És köd ömlött ki rajta, palaszürke, nyúlós köd. Nehezebb volt a levegőnél, végigfolyt a férfi beesett mellkasán, mint valami lassan mozgó folyadék. Amint a padlóhoz ért, terjedni kezdett, kifelé gomolygott és távolodott tőle. Mintha élne, gondolta Karena hirtelen, ahogy előrenyúlik értük... mintha tudná, hogy jelen vannak, és hol állnak. Vállat vont. Kolban tényleg azt hiszi, hogy egy kis köd megállít minket? Magabiztosan előreindult.

De Grond megragadta a vállát, és visszatartotta.

– Nem – dörmögte. A nő egy pillanatig megpróbálta lerázni a kezét, de az olyan mozdíthatatlan volt, mint az őket körülvevő szikla.

Felpillantott a trollra.

– Mit csinálsz?

– Ennyire meg akarsz halni, törpe? Mert akkor érintsd meg azt a ködöt.

A terjedő gázfelhő közepén Kolban megfordult, és fiatalos lendülettel átugrott a korláton. Karena hallotta, ahogy a Főcsarnokra érkezik.

 

– Beszélj róla – mondta Delain csendesen.

Marta a fejét rázta.

– Én... – Eltakarta a szemét. – Nem tudok. – A másik megértően bólintott. – Delain...

– Biztosan használtál valamit az Azbűn szétzúzásához – váltott témát a férfi.

A nő zavartan vállat vont.

– Eldobtam.

Delain egy pillantara tétovázott.

– Itt van, fogd ezt. – Előhúzta a rövidkardját, és a nőnek adta. Hirtelen eszébe jutott. – Tudod használni? – kérdezte.

A nő megemelte a kardot, az egyensúlyát próbálgatta. Aztán elmosolyodott.

– Igen, tudom.

Fogadni mernék, hogy jobban, mint ahogy én használom ezt, gondolta Delain, ahogy levette a válláról az íjat. Megpróbált nem túl ügyetlennek lenni, ahogy előhúzott egy nyílvesszőt a tegezből és a húrra helyezte. Próbálgatta az íj erejét, félig felhúzta, majd visszaengedte. Emlékezz, mit mondott Gaylear, figyelmeztette magát, egy felhúzott íj sérülékeny. Felkészített íjával a kezében Martára villantott egy mosolyt, ami reményei szerint magabiztosabbnak tűnt, mint ahogy valójában érzett. Együtt közeledtek lassan az Azbűn terméhez.

 

– Fralkh! – Kraena megfordult és a korlát felé rohant, nem ahol Kolban átugrott, hanem tovább felfelé a hosszú karzat mentén. A párafelhő mintha továbbra is terjedt volna, de – mintha a szellemmágus irányítására lett volna szüksége – már nem reagált annyira a „behatoló” jelenlétére. Gaylear egy pillanattal később csatlakozott.

– Ott! – mutatta Karena. A Főcsarnok tömve volt azokkal, akikhez Kolban az előbb a beszédét intézte, de a törpe tisztán látta a szellemmágust, akinek a fehér köpenye kitűnt a kaerlakók köznapi viseletének tompább színeiből. Kolban küzdött a tömeggel, hogy eljuthasson a legközelebbi átjáróig, amelyen keresztül kijuthat a Főcsarnokból, le a kaer mélyébe. A Csapásra! Ha most eltűnik, sohasem fogjuk megtalálni. – Gaylear, nem tudnád... – kezdte.

De az íjász már elő is vette a nyílvesszőt, és felhúzta hatalmas íját. Karena továbbra is felemelve tartotta a kezét, ujjával Kolban fehér ruhás alakját követve. Az íj teljesen meg volt feszítve, és a törpe szinte hallotta a feszültséget a csavart ívekben.

Mintha Kolban is megérezte volna. Hirtelen megtorpant hanyatt-homlok rohanásában, és megfordult. Karena látta, ahogy a szeme kitágul. Az öreg vad átkozódással oldalra nyúlt, és a hozzá legközelebb álló kaerlakót maga elé rántotta – egy középkorú ember nőt. A nő sikoltozott, ahogy Kolban magához rántotta, hogy élő pajzsként használja.

Egy pillanattal elkésett. Az íjhúr megpendült, és a nyílvessző előrevetette magát az íjról. A vessző képe mélyen belevéste magát Karena tudatába, ahogy gyilkos, borotvaéles hegye keresztülszelte a távolságot. Sosem felejtette el a hangot, ahogy belevágódott Kolban mellkasába.

És azt sem, ami ezután következett.

 

Az alakok a sötét ajtónyílásból robbantak elő. Kissebbek voltak, mint az a valami, mint ami Delaint és Gayleart támadta meg a Névtelen szinteken, de sokkal több volt belőlük. Élesen rikácsolva rohamoztak, legalább féltucatnyi volt belőlük, kampós karmok kopogtak a bazaltpadlón, és állkapcsok csattogtak.

Delain a szó legszorosabb értelmében gondolkodás nélkül húzta fel az íjat, és lőtt, egyetlen, sima mozdulattal. Ebben a pillanatban érezte a zenét, az áramlást – az íjász mágiáját. Ha ebben a pillanatban kérdezte volna valaki, hol van a tudata, őszintén azt mondta volna, hogy „A nyílvessző hegyén.”

A lövés tökéletes volt. Mélyen csapódott az első rohanó lénybe, kitépve belőle az életet, hátravetve a tetemet a társai közé.

Mielőtt az íjhúr remegése elhalt volna, Delain már egy másik nyílvesszőt helyezett fel. Ismét érezte, ahogy a mágia keresztülfolyik a testén, mintha maga a nyílvessző választotta volna ki a célpontot, és a lövés pillanatát. Az íj megrándult, és egy másik lény is elpusztult.

Aztán Marta Aravey is közöttük volt, szúrt és vágott az ezüstkarddal. Delain tudta, hogy nem kockáztathat még egy lövést a nőhöz olyan közeli célpontokra. Az utolsó két lövése is éppolyan tökéletesre sikerült, de a következőt akár a saját lábába is lőhetné... vagy akár Marta nyakába.

Nem számított. A csata pillanatokon belül véget ért, és a kis rohanó lények halottak voltak.

Delain és Marta együtt haladtak tovább.

 

Kolban felüvöltött, hátratántorodott az ütés erejétől, eleresztve a nőt, akit pajzsként akart használni. Valahogy sikerült a talpán maradnia, vadul csillogó tekintetét a Karzaton állók felé fordította. Karena érezte a gyűlöletét. És Kolban változni kezdett.

Húsa mintha vízként folyt volna, fodrozódott és változott. Ahogy Karena döbbenten figyelte, az alak megnyúlt, majdnem egy lábbal magasabb lett, és a vállai is szélesedni kezdett. Még a hirtelen megújuló sikoltozás ellenére is hallani vélte a csontok változását, nyújtózó nedves recsegést, mint a széttépett porcok hangja. A fehér köpeny szétrepedt, és leesett a testről, amely már távolról sem volt emberi. Csak a szemek nem változtak, metszően kékek maradtak... és lobogott bennük a gyűlölet.

Karena ebben a pillanatban ledobta a kardját, és jobbja az oldalára szíjazott tőr után kapott. Előrántotta és megfordította, hogy a széles, levél alakú pengét fogja meg. Füle mögé emelte a fegyvert, majd előre és lefelé vetette a karját, egész testét beleadva a dobásba. A tőr elrepült, mielőtt még tudatában lett volna annak, mit is csinált.

 

A Rém saját fényében ragyogott, a sápadt, torz fényében, amihez hasonló néha a rothadó holttesteket veszi körül. Mintha betöltötte volna a helyet, ahol korábban az Azbűn állt, lassan himbálózott, szemek nélküli orrmánya vakon keresgélt – talán préda után. Egy pillanatra a fény semmivé halványult, aztán ismét életre kelt, a levegő rothadástól bűzlött.

Delain epét érzett a torkában, keveredve a félelem fémes ízével. A valami nagyobb volt, mint hitte, nagyobb, mint egy obszidiánember, nagyobb, mint egy troll. Elképzelhetetlen alakja volt, majdnem felfoghatatlanul idegen az érzékszerveinek, talán csak a fogai voltak azok, amelyekhez összehasonlítási alapja volt.

– Astendar, adj erőt. – Mellette Marta reszketett, mintha láz kínozná, valahogy mégis sikerült nyugodtan tartania a kardot a kezében.

Delain felkiáltott a hideg érintésre a tudatában. Éles, csengő szavak formálódtak a fejében.

– Delain Evenstar, Delain Evenstar.

A gondolati „hang” mintha ízlelgette volna a nevét.

– Nem! – üvöltötte Delain, Marta riadtan megrezzent. Ő nem hallja, jött rá, a valami csak hozzá beszél.

– Az igyekezeted szórakoztató volt, Delain Evenstar, mint ahogy a társaidé is.

Delain megpróbálta elzárni a tudatát, megpróbált falat építeni emlékeiből, gondolataiból, álmaiból és érzelmeiből. De továbbra is érezte a Rém gondolatait, mint ahogy hidegen átfurakszik a tudatának mélyére.

– A barátaid. Milyen közeli barátok. Sziklaszív Karena – halott persze, már halott. A te nevedet átkozva halt meg, Delain Evestar. És Tisztaszemű Gaylear – még nem halott, de azt kívánja, bárcsak az lenne. Ő is a te nevedet átkozza.

Delain vadul rázta a fejét. Nem, ez csak trükk...

– Valóban?

Mellette Marta arca megrándult a fájdalomtól. Talán a nő nem „hallotta” azokat a szavakat, amiket hozzá intézett a Rém, de arcából ítélve vele is beszélt.

– Nem kell hazudnom neked, Delain Evenstar. A Hajnalkapu talán nyitva van, de a kaer népét megbénítja a félelem, mint mindig. Sohasem szabadulnak meg tőle, a szolgáim tesznek róla.

– Nem! – A fejét rázta. Ez nem lehet igaz...

– Hát persze, hogy igaz. A Moar kaer népe talán áhítozik a szabadságra – talán azt hiszi, hogy áhítozik a szabadságra – de egyikükben sincs meg a bátorság, hogy elvegye, mikor felajánlják neki. Azt hiszed, hogy a falak és kapuk börtönözik be a Moar kaer népét? Ugyan már, Delain Evenstar. A gondolataik azok. Nyisd ki a kapukat, a börtön még mindig megmarad. És ezért veszítesz.

– Nem! Több bennük az erő, mint hiszed.

– Valóban? Milyen hosszú ideje ismered őket, Delain Evenstar? Huszonöt éve talán. Mióta ismerem én őket? Négy évszázada. Azt mondtam nekik, amit akartam, hogy halljanak, azt tanítottam nekik, amit akartam, hogy tudjanak. Én vagyok az apjuk, az anyjuk. Kinyitottad a Hajnalkaput, és megmutattad nekik az eget. De az ég megrémíti őket. Sohasem fognak elmenni.

Delain érezte, hogy az erő elszáll az izmaiból – és a gondolataiból is. Nem, mondta magában, tévedsz. De nem tudott hinni magának, az íj kihullott erőtlen ujjai közül, és a földre esett.

 

A pengén megcsillant a fény, ahogy körbefordult először, másodszor. Kolban – vagy az a valami, amivé vált – ösztönösen felemelte egy kezét, hogy megállítsa a fegyvert. Ismét elkésett egy pillanattal. Felsértve a karját, ahogy elhaladt mellette, a penge mélyen a mellkasba fúródott. Gennyes váladék – kékeszöld, gőzölgő – tört elő a sebből és a szájából, ahogy Kolban felsikoltott. Karena mellett ismét megpendült Gaylear íja. Az üstökösként süvítő nyílvessző Kolban torkába vájta magát, a széles pengeszárnyak majdnem letépték a fejet a törzsről. Egy utolsó, kétségbeesett sikoltással, ami mintha nem magából Kolbanból, hanem a kaer minden ízéből jött volna, a test összecsuklott, és mozdulatlan maradt.

Fent a karzaton Gaylear leeresztette az íját. Karena felpillantott barátja arcába, és elmosolyodott.

– Mutasd meg nekik Gaylear – mondta Karena a lent állók felé intve, akik csendes döbbenettel bámulták azt a valamit, ami valaha Árnyléptű Kolban volt. – Mondd meg nekik, hogy vége. – Megveregette a troll karját, és elfordult.

– Karena.

A törpe visszafordult Gaylear felé.

– Hová mész, Karena?

Karena érezte, hogy elmosolyodik – ezúttal a megkönnyebbülés és öröm, nem pedig a gyilkos harag jeleként.

– Van valami, amit még el kell intéznem – mondta.

 

Vége... Delain a Rémre bámult. Vége, minden hiába volt. A félelem, amit percekkel korábban érzett, eltűnt, kiégett belőle. Csak a kétségbeesés maradt. Vége...

– A néped sosem fog elmenni innét.

Új hangsúly volt a Rém gondolati „hangjában”. Várta a folytatást.

– Elmehetsz, ha akarsz, Delain Evenstar. Te és a barátod itt.

Tompán bámult a valamire. Volt valami változás, amit tudatának egy része érzékelt, de hogy mi is különbözött, azt nem tudta gondolatainak a közepébe hozni.

– Micsoda? – kérdezte kifejezéstelenül.

– Elmehettek, Delain Evenstar. Te és Marta Tethys Aravey elmehettek. Megajándékozlak az életetekkel, a szórakoztatásért, amit nyújtottatok.

– Micsoda? – ismételte Delain, hangja mint a részegeké.

– Menj, Delain Evenstar. Menj most. Vidd a barátodat, és hagyjátok el ezt a helyet. Mentsétek az életeteket. Máskülönben mindketten elátkozzátok a napot, amikor a szüleitek találkoztak, ezt megígérem.

Az elkeseredettség, a komor levertség majdnem elég volt, hogy Delain sírva fakadjon. Igen, gondolta. Igen. Most menjünk, mentsük az életünket. Megpróbáltuk... de elbuktunk, senki sem hibáztathat minket.

– Delain! – rázta fel Marta hangja. – Delain!

A nő felé fordult, szeme kérdezte azt, amire a hangja nem volt képes.

– Delain. Nézd – a Rém felé mutatott.

Odapillantott, megpróbálta feldolgozni az információt, amit a szeme küldött neki. De nehéz volt, olyan nehéz. Megrázta a fejét. Mit is számít ez már? Aztán észrevette.

A Rém kisebb volt, mint egy perccel ezelőtt.

Nem, nem kisebb. Távolabb vonszolta magát tőlük, vissza a barlangba, amely majdnem fél évezredig őrizte őt. Menekült előlük.

Mintha félt volna tőlük.

Pislogott.

Mintha félne tőlünk.

– Menj most, Delain Evenstar, megajándékozlak áz életetekkel. Menjetek, mielőtt meggondolom magam.

Vadul megrázta a fejét. A sötét elkeseredettség még mindig uralta a gondolatait, de egy pillanatra a világosság villanása hatolt át rajta, mint a fény, amikor egy függönyt egy ujjnyinál is kevessebbel húznak arrébb.

– Miért? – kérdezte lassan, aztán erősebben – Miért? Miért hagysz minket élni? Talán igazad van a kaer népével, talán nem mennek el, hacsak nem vezetik őket.

– De ha hagysz elmenni, bármikor visszatérhetek. Visszatérhetünk, és több barátot is hozhatunk magunkkal. Eleget, hogy minden nyomát elsöpörjük a fájdalomnak, amit okoztatok. Hogyan kockáztatnál ilyesmit?

Marta figyelte őt, bután nyitva álló szájjal. Aztán látta, ahogy hirtelen rádöbben, látta a megértő villanást a nő kék szemében.

– Menjetek.

– Nem – szólalt meg nyugodtan – nem érvelt, hanem egy tényt állapított meg. – Nem.

– Csak azért kockáztatod, hogy elengedsz minket... mert nincs más választásod.

– Megzavarhatod a gondolatainkat. Játszhatsz a félelmünkkel, de ez minden, amit tehetsz. Nem tudsz megölni minket... máskülönben már rég megtetted volna. – Lassan lehajolt és felvette az elejtett íját.

– Menjetek.

Határozottan volt valami siettetés – vagy félelem – a Rém hangjában.

Delain érezte, hogy mosoly terül el az arcán, ahogy az íjhúrra helyezte a vesszőt. Vele szemben a Rém hátrált, nyálkásan vonult vissza a szakadékba a padlón. De lassan – túl lassan. Delain a füléig húzta vissza az íjat. Egy pillanatra teljesen felhúzva tartotta, élvezve a feszültséget az izmaiban. Egész léte egyetlen pontba sűrűsödött össze, az öntudat egyetlen porszemébe – a nyílvessző hegyébe. Lőtt.

A nyílhegy a Rém puha húsába fúródott, olyan mélyre hatolva, hogy csak a tollazás látszott ki a nyílvesszőből. A Rém csapkodni kezdett, és artikulátlan sikoly csapott Delain gondolatai közé. Genny és belső részek bugyogtak fel a nyílvessző körül, pumpálva a karnyi vastagnak tűnő sebcsatornából.

Delain egy újabb nyílvesszőt vett elő a tegezből. Húrra tette, felhúzta, eleresztette. Aztán egy másikat és egy harmadikat.

A Rém most hangosan sivított, dermesztő sikoltással, és csak sikított és sikított. Félig a gödörben lógva, ami az Azbűn alatt volt, csapkodott és kalimpált, folyadékot és belső részeket spriccelve a bazaltpadlóra. A levegő megtelt a bűzzel, ami nem olyan volt, mint a rothadás, de maga volt a rothadás. Delain gyomra hányingertől rándult össze, de előhúzta az utolsó nyílvesszőt is a tegezéből, és az összeszaggatott masszába repítette.

A Rém rángatózása gyengült, és sivítása gurgulázó sziszegésbe fulladt; tömege mintha összeomlott volna saját súlya alatt. Végül csak csend és mozdulatlanság maradt.

Marta Aravey letette a kardját, övtáskájából egy lámpaolajas üveget és kovakövet vett elő.

Delain szótlanul bólintott.

Figyelte, ahogy a nő letép egy darabot zekéjének végéből, és az olajosüveg szájába tömi. Tartotta az üveget, amíg Marta szikrát csiholt, és meggyújtotta a szövetdarabot. Amikor már elég jól égett, a nyitott gödörbe hajította az üveget. Az összetört az ütközéstől, és égő olaj folyt szét a kupacon, ami valaha a Moar kaer Réme volt. A duzzadt testtömeg meggyulladt, mintha maga is olyan éghető lenne, mint az olaj, és ragyogó zöld fénnyel kezdett lángolni. Delain Marta kezéért nyúlt, ahogy mindketten hátraléptek a hirtelen felcsapó hőtől.

A tűz sziszegése és ropogása fölött egy új hang visszhangzott végig a kaer folyosóin. Delain elmosolyodott. Felette, egy tucat szinttel feljebb, valaki megszólaltatta a Nagy kürtöt.