Hatodik fejezet

 

– A nagybátyád már többször beszélt Kolbanról – tűnődött Gaylear, miközben elhagyták a tanácstermet. – „A jó szellemmágusnak” nevezte. Kolban szellemmágus?

– Hmm? – pillantott fel Delain. Nem igazán figyelt, annyira elmerült a saját gondolataiban.

– Kolban szellemmágus – ismételte a troll. – Ha így van, talán tud valamit a kulcskőről. Talán ismer egy módszert a megjavítására.

Delain felnevetett.

– Nem, ez nem szerepel az adui között. Talán szellemmágus, de nem túl erős – az első körbe, legfeljebb a másodikba tartozik, és biztosan nem mágus. – Gyorsan lehiggadt. – Arra gondolsz, hogy ha meg tudná javítani az Azbűnt, akkor ezzel tartaná majd kordában az Éjszaka testvéreit, mikor már nincs szüksége rájuk? – Nagyobb tisztelettel nézett Gaylearre. – Okos – mormolta. Aztán újra elmosolyodott. – Gondolkoztál már politikai karrieren?

A troll felhorkant.

– Inkább jelöljön meg egy Rém – mondta határozottan.

– Vannak dolgok, amiket jobb nem hangosan kimondani. – Mind a troll, mind az ember megugrott a mellőlük jövő hangra. – Nem ezt mondtad nekem, Delain?

Delain gyorsan megfordult. Úgy tűnt, mintha Sziklaszív Karena hirtelen, szellemként öltött volna testet egy kapu boltívének az árnyékából. Haja a változatosság kedvéért ki volt bontva, és nem szorosan hátrafogva, mint rendesen. Arca kicsit kipirult volt, de hogy a megerőltetéstől vagy a dühtől, Delain nem tudta megmondani. Valószínűleg az utóbbi, döntött. – Kellemes délelőttöt, Karena – mondta.

Mellette Gaylear egyikükről a másikukra pillantgatott, mintha nem tudná, mit várjon. Delain a homlokát ráncolta. Történik valami, amit észre kellett volna vennie?

– Hogy ment a beszélgetés a Tanáccsal? – kérdezte a törpe mintegy mellékesen, és Delainnek hirtelen nem csak a Gaylear és Karena közti lehetséges titkon kellett aggódnia.

Gyorsan körbepillantott, és látta, hogy a folyosó minden irányban jó néhány lépésnyire kihalt. Karjánál fogva félrevonta Karenát, vissza abba a kapuba, ahol az eddig várakozott.

– Mit hallottál? – kérdezte sürgetően.

Látta, ahogy a nő arckifejezése megváltozik, ahogy először egy gúnyos választ fontolgat, majd másképp dönt.

– Azt, hogy a Tanács elé hívtak titeket, hogy valami fontosat mondjatok el az Öregeknek – válaszolta egy pillanattal később. – Ezért vártalak titeket.

– Miért? – követelte. – Mit kellett elmondanunk nekik?

Karena szemöldöke összehúzódott, ahogy arca elkomorult.

– Te kérdezel engem?

– Mit hallottál, mit akarunk elmondani nekik? – csattant fel a másik.

– Csak annyit hallottam, hogy fontos dolog.

Delain felsóhajtott. A Kolban-féle rémhírmalom ismét lecsapott, gondolta komoran.

– Hol hallottad ezt Karena? Kitől? – Ismét látta, hogy a másik elkomorul, ezért komolyan folytatta. – Ez fontos. Esküszöm. Kitől hallottad?

– A Csapásra, nem tudom. Kitől hallasz állandóan pletykákat? – egy pillanatra elhallgatott, aztán: – Néhányan beszéltek erről a Nagy gyűrűnél, néhányan az öreg agyarasok közül. – Ha látta is, hogy Gaylear felkapja a fejét az orkokra és trollokra használatos sértésre, nem mutatta. – Hallottam, hogy erről ugatnak. Nem tudom, ők hol hallották, de igaz, nem?

Delain bólintott, és hirtelen olyan fáradtnak érezte magát, mint amilyennek a nagybátyja látszott.

– Igaz – ismerte el. – Szóval hallottad, és úgy döntöttél, megkeresel minket? Hogy megtudd, miről beszéltünk a Tanács előtt?

Karena megvetően sziszegett.

– Köpök rá, mit akartak tőletek. Különben is – folytatta, közvetve ellentmondva magának –, majd elmondjátok, ha el akarjátok mondani. Azért kerestelek, mert neked akartam elmondani valamit, trubadúr.

Delain meglepetten pislantott a törpe hangjában levő indulat hallatán.

– Sajnálom, ha megsértettelek Karena – mondta őszintén. – Nem állt szándékomban.

A törpe felmordult.

– Nem állt szándékomban megsértődni – morgolódott. Akárhogy is

– folytatta új dolgot hallottam a folyosókon. Az után a nap után... nos, úgy gondoltam érdekelhet.

Delain megdermedt.

– Mit hallottál?

– Az egyik azok közül a vészmadarak közül, akik az „Éjszaka testvéreinek” nevezik magukat, beszédet tartott a Főcsarnokban. Az elején semmi új, csak a régi fralkh, amit mindig előásnak. Tudod, hogy a Csapás most nem ér véget, a Hajnalkapu sosem nyílik ki, satöbbi, satöbbi.

– De aztán kezdett kicsit másképp beszélni – folytatta Karena komoran. – Arról kezdett el beszélni, amikor a Rémek áttörik a védőrúnáinkat, és bejutnak a kaerbe – amikor, mondta, nem ha. A Draoglin városáról szóló régi meseket kezdte szajkózni a Rémről, amelyik a gyerekek lelkét falta fel – horkantott. – Majdnem úgy adta elő, mintha trubadúr lett volna – mondta, különös tekintettel méregetve Delaint –, eltekintve attól, hogy úgy habzott a szája, mint egy veszett kutyának.

– A Moar kaerből lesz a következő Draoglin, mondta, de nem csak a gyerekek lelke lesz az, ami elpusztul. Amikor a védőrúnák összeomlanak, nem lesz semmi, ami megmenti a lelkünket a Rémektől. Szóval a legjobb, ha nem leszünk életben azon a napon – fejezte be hűvösen –, ezt mondta.

– Micsoda? – Delain a fejét ingatta, nem akarta elhinni, hogy jól értette, amit hallott. – Micsoda?

– Hallottad trubadúr – csattant fel Karena. – Jobb, ha halott vagy, mint Rémtől megszállt, ezt mondta. Nem – javította ki magát –, szó szerint a következőt mondta (közben minden jókedv nélkül felnevetett):

– „Öljétek meg magatokat most, mert ha a Rémekre hagyjátok, fájdalmas lesz.” Idióta!

– Hogyan reagáltak erre? – kérdezte Delain.

Karena hidegen pillantott rá.

– Ez az ijesztő, Delain. Végighallgatták – meghallgatták a lármázását. Senki sem nevetett rajta, senki sem mondta neki, hogy fogja be a pofáját. A Csapásra – átkozódott –, néhányan még bólogattak is, mintha lett volna értelme annak, amit összehordott. – Jobb felé a padlóra köpött, a megvetés gesztusaként. – Fralkh, ki a nagyobb bolond? A bolond, vagy az a bolond, aki hallgat rá?

– Meghallgatták? – visszhangozta Delain. – Hányan?

– Elegen – válaszolta Karena. – Két tucat, talán többen... nem számoltam meg pontosan – tette hozzá gúnyos fintorral. – És ném csak a szürkületiek, ahogy várnád. Normális népek, trubadúr, olyanok, akiknek több eszük is lehetne. Úgy bólogattak, mintha az a vészmadár a világ leglogikusabb dolgáról beszélne.

– Mondott valamit az Azbűnról?

A törpe hátrapillantott, hogy Gaylearre nézzen.

– Nem – válaszolta. – Nem, semmit sem mondott az Azbűnról. Miért? Kellett volna valamit?

Mindkét nő Delain felé fordult, pillantásukban különböző, de ugyanolyan sürgető kérdés tükröződött. Delain egy hosszú pillanatig habozott, aztán döntött.

– Van valami, amit tudnod kell, Karena – mondta halkan. Felsóhajtott. – Az Öregeknek tett javaslatom ellen teszek, de... – Tehetetlenül vállat vont. – Ki tudja, hátha van valami ötleted, ami változtathat a helyzeten. – Nyomatékosan körbepillantott. – Nyugodtabb helyen kell megbeszélnünk a dolgot.

 

Miután beszámolt a Tanácsnál történt eseményekről, Delain hátradőlt, és várta Karena reakcióját. Nem kellett sokáig várnia, de a reakció nem éppen az volt, amire számított.

A törpe úgy ugrott fel az alacsony székéből, mintha súlytalan lenne. Rendszerint élénk arca kifejezéstelen volt, mintha sziklából faragták volna. Csendben járkálni kezdett fel és alá lakásának közös szobájában, Delain látta a feszültséget, a belső vívódást a nő alacsony testének minden vonalában. Az végül sarkon fordult, és gyilkos pillantást vetett rá.

– Nos köszönöm Evenstar társ – sziszegte. – Nagyon köszönöm, hogy mindezt megosztottad velem, csak ezt akartam tudni. Mintha nem lenne amúgy is elég bajom. – Visszasüppedt a székébe, és kezével megdörzsölte száját, mintha valami utálatos dolgot akarna letörölni. – Ezt nem kellett volna – motyogta egy pillanattal később. Egy félmosollyal vállat vont, ez volt eddig a leginkább bocsánatkérés jellegű gesztus, amit Delain tőle látott. – Minden harag nélkül, de miért mondtad el ezt nekem? Csak hogy társatok legyek a kellemetlen tudásban?

Delain megrázta a fejét.

– Gondolj vissza, Karena – sürgette. – Most, hogy tudod, amit tudni akartál... az az éjszaka testvér... ő tudta? Mondott valami olyasmit, ami alapján tudhat az Azbűnről.

Karena szeme tágabbra nyílt a megértéstől.

– Nem – mondta egy pillanattal később határozottan. – Semmi konkrétum. Csak összevissza ijesztgetés volt.

Delain megkönnyebbült sóhajjal eresztette ki a levegőt, amit eddig akaratlanul visszatartott.

– Ez legalább bíztató.

– Tényleg? – kérdezte Karena. – Talán Kolban még nem szórta szét a hírecskéit a kulcskőről. A testvérek legközelebb talán már minden részletet ismerni fognak. – Néhány pillanatig a távolba révedt, aztán hirtelen azt kérdezte:

– Mit akar tenni a Tanács?

Delain ismét vállat vont.

– Először megtárgyalják – kezdte és aztán...

– Semmit – szakította félbe Karena. – Aztán semmit. Beszélek, aztán eldöntik, hogy semmit sem tehetnek anélkül, hogy idiótának tartsák őket azért, hogy ilyen sokáig nem törődtek a problémával. Úgy tesznek majd, mintha semmi baj sem lenne, és nem törődnek vele. – Elég dühösnek tűnt ahhoz, hogy mérget köpjön. – Kulaku – átkozódott dühödten mind az, kulaku, mindegyikük.

– Nem mindegyikük. – Gaylear hangja csendes volt, mégis úgy vágta félbe a törpe lármáját, mint kard a selymet.

Egy pillanatig úgy tűnt Delain számára, hogy Karena vitába száll a kijelentéssel. De aztán a törpe kurtán bólintott.

– Nem mindegyik, igazad van – értett egyet. – Ha több olyan lenne köztük, mint Grais Evenstar... de nincs. – Visszafordult Delainhez. – Szóval, te mit akarsz tenni az ügyben trubadúr? Hátradőlsz és figyelsz? írsz néhány verset, amit csak a Rémek fognak elolvasni? Vagy mit?

Delain nagy nehezen elfojtotta dühét. Karena csak a feszültségét engedi ki, ezt tudta, de ettől még nem volt kevésbé irritáló. Amikor megszólalt, hangja óvatos és semleges volt.

– Az első lépés szerintem az, hogy megnézzük, milyen rossz a helyzet valójában.

– Ez az, amit a Tanácsnak kéne tennie – csattant fel Karena.

– Ez biztos. De meg fogják? – kérdezte Delain, tudva a választ. – Valakinek meg kell tennie. – A két nőre pillantott. – Ismer valamelyikőtök egy mágust?

 

– Biztos, hogy a Tanács nem fog tiltakozni? – kérdezte sokadszorra Peg Ifollis.

Delain látta, hogy Sziklaszív Karena arca elfelhősödik, készen arra, hogy ráförmedjen a mágusra. Mielőtt a törpe.kirobbant volna, válaszolt:

– Ne aggódj Ifollis társnő, a Tanács nem fog tiltakozni. (Mert nem fognak tudni a dologról addig, amíg késő nem lesz a tiltakozáshoz) –tette hozzá magában.

A mágus nem tűnt teljesen meggyőzöttnek, de legalább továbbindult a többiekkel, ahogy azok a leereszkedtek a kaer mélyébe. Árnyékok táncoltak körülöttük, amelyeket a Karena és Gaylear tartópálcáin függő olajlámpák vetettek a falra. Lépteik hosszan visszhangzottak a Kha'averen folyosóin.

– Hová megyünk? – kérdezte Ifollis.

Delain szárazon mosolygott.

– Meglátod. – Megállt, hogy ellenőrizze útirányukat. Igen, itt jobbra...

És ott volt előttük a bonyolult faragásokkal díszített bolthajtás. A felirat throali betűi mintha mozogtak volna a lámpafényben. Ahogy én állok,, álljon úgy a világ is. Delain hallotta a sóhajt maga mögött. Megfordult.

A magas mágus dermedten, leesett állal bámult a boltívre. – Azbűn. – A hangja alig volt több egy sóhajnál. Delain látta, ahogy csontfehér ujjpercekkel markolja a mágikus eszközökkel teli kis táskáját.

Kérdő pillantást vetett Karenára. A törpe ajánlotta Ifollist. Azt állította, az embernőben megvan a becsület, hogy betartsa a szavát, ha egyszer megesküdött, hogy hallgatni fog. Ez volt a döntő pillanat, ezt Delain jól tudta. Ifollis hátat fordíthat, megtagadhatja, hogy továbbmegy, és akkor ugyanott tartanak, ahol néhány órával korábban. Hová tudnánk továbbjutni onnét? – kérdezte magától. Kevés mágus volt a Moar kaerben, és még kevesebben voltak azok, akiknek a titoktartásában megbízhattak. Gaylear törte meg a feszült csendet.

– Igen – dörmögte. – Azbűn.

– Ifollis társnő, szükségünk van a képességeidre – folytatta komolyan a troll. – Nem csak hármunknak de mindannyiunknak. – Kézmozdulatával az egész kaert átfogta.

A nő kifejezéstelenül nézett fel a fölétornyosuló trollra.

– De mi...?

– Nemsokára megérted – ígérte Delain. – És akkor tudni fogod, miért voltunk olyan – nyugodt szünetet tartott – olyan óvatosak. Kérlek Ifollis társnő. Ez fontos dolog.

A csend kínosan hosszúra nyúlt, de a nő végül bólintott.

– Mit akartok, mit tegyek? – kérdezte.

Delain már hatodszorra ellenőrizte az olaj szintjét Gaylear lámpájában. Amikor látta, hogy Ifollis vizsgálataihoz nincs szükség túl sok fényre, eloltotta Karena lámpáját, hogy takarékoskodjon az olajjal. Örült, hogy így tett. Peg Ifollis már több mint három órája vizsgálta az Azbűn márványíveit. A lámpából nemsokára kifogy az olaj, és a másikat újra meg kell gyújtani. Legalább lesz fényünk ahhoz, hogy visszataláljunk a lakott szintekre, gondolta elnyomva a borzongást^ ahogy egy fény nélküli kóborlásra gondolt a Zárt szinteken.

Felsóhajtott, és változtatott testhelyzetén. Karena ketrecbe zárt állatként járkált a kerek terem mentén, ahogy az elmúlt néhány órában is tette. Néha hallani lehetett a motyogását, de nem értette a szavakat. Feltörhette a lábát a cipő, és azon morog, gondolta vigyorogva. Gaylear ellenben mozdulatlan törökülésben ült, csukott szemmel és nyugodt arccal. Mindkét barátja a maga módján vezeti le a feszültségét, gondolta. Ami őt illeti, Delain tudta, hogy nincs meg benne az önuralom, hogy meditáljon, mint Gaylear, viszont túl büszke volt, hogy járkáljon, mint Karena. Ismét változtatott a testhelyzetén, megpróbálva felvenni egy kényelmesebb pozíciót.

Peg Ifollis az Azbűn előtt görnyedt, sziluettjét kiemelte a boltívekből áradó topázkék aura. Munkaeszközei – durván faragott csontfétisek, ércek és bolondok aranyának darabjai, valamint más különös tárgyak – maga előtt voltak elrendezve a bazaltpadlón. Karena csizmáinak ritmusos léptei fölött Delain hallotta, ahogy Ifollis egy ismétlődő, egyhangú dalt énekel szomorú, mély hangon. A topáz „boszorkányfény”, amely körbefogta a kulcskövet, mintha a dallal együtt erősödött és gyengült volna. Delain a tőle telhető legnagyobb figyelemmel próbálta érzékelni a szálakat, amelyeket a mágus az ősi ereklyéhez és köréje szőtt. Mint kiderült, hiába. Nem mintha ez meglepő volna, emlékeztette magát. Bármennyire is hangoztatják a bölcsek és filozófusok, hogy minden mágia ugyanaz, Delain nem tudta egészen elfogadni, hogy azok a szálak, amiket ő szőtt a hangjával és hangszerével, ugyanolyanok volnának, mint azok, amiket a mágus arra használt, hogy más világokkal teremtsen kapcsolatot. Unalmában, hogy elterelje a figyelmét az aggodalmairól – vagy legalábbis megpróbálja – Ifollis dalára koncentrált, gondolatban bonyolult variációkat komponálva a szomorú témára.

 

Már az ötödik kész variációt vizsgálta – és vetette el, mint túl lehangolót – mikor a mágus hangja végre elhallgatott. A kék boszorkányfény elhalványult az Azbűn körül, és Ifollis elkezdte összeszedni az eszközeit.

Ezt társai is észrevették. Karena abbahagyta a járkálást, és megállt a terem másik felén, kifejezéstelenül bámulva a mágusra. Közelebb hozzá Tisztaszemű Gaylear talpra állt, pillantása hol Delainre, hol Ifollisra vándorolt.

Delain lassan felállt, nem figyelve izületeire, amelyek elmerevedtek a hideg padlón való hosszas üldögéléstől. Gyomra fájdalmasan összerándult, mialatt megvárta, hogy Ifollis elpakolja eszközeit a bőrtáskába. Érzelmei háborogtak. Lényének egyik része szeretett volna ráüvölteni – Nos? – a magas mágusra, hogy azonnal kicsikarja belőle a választ. Másik része szerette volna a lehető legtávolabb elhalasztani a rettenetes pillanatot. Megpróbált olvasni a nő arckifejezéséből, ahogy az lassan közelebb lépett.

– Mióta tudtok erről?

Delain úgy érezte, mintha jeges vízzel öntötték volna le belsejét. A nő kérdése határozott válasz volt saját, ki nem mondott kérdésére. Saját hangja tompán csengett a fülében, ahogy válaszolt:

– Nem tudtuk. Tartottunk a dologtól, ez minden.

Ifollis lassan bólintott.

– Akkor a Tanács. Ők mióta tudják?

Delain meglepődött egy pillanatra a kérdés éleslátásán. De aztán emlékeztette magát, hogy a mágusok az elméleti mágia bonyolultságaiban jártasak. Ehhez képest nem lehet túl nehéz megérteni egy csapat bogaras elöljárót, nem igaz?

– Ki tudja? – mondta. – Talán évek óta.

Ifollis bólintott. Első látásra mintha nem hatotta volna meg a felismerés, de aztán Delain észrevette, mennyire összeszorítja vértelen ajkait. Halálra rémült, jött rá, ahogy mi is.

– Mondd meg! – A trubadúr majdnem felugrott a törpe nyers hangjára maga mellett. Delain annyira elmerült Ifollis arckifejezésének tanulmányozásábán, hogy észre sem vette, amint Karena csatlakozott hozzájuk a terem másik végéből.

A törpe ökölbe szorított kezét a csípőjéhez szorítva, állkapcsát harciasan előretolva állt.

– Nos? Milyen rossz a helyzet, varázslat-motyogó?

Delain összerezzent belülről, de Peg Ifollis úgy tűnik túlságosan elmerült a gondolataiban, hogy válaszoljon a törpe sértésére.

– Azt hiszem, már tudjátok – mondta, hangja fagyos volt, mint az őket körülvevő sziklák. – Az Azbűn megsérült. A köré és rajta évszázadokkal ezelőtt átszőtt szálak kezdenek felfesleni. Ha ez a folyamat megindult, csak gyorsulni tud. – Megrántotta az egyik terjedelmes ruhaujját. – Mint a régi ruhánál: ha a száíak kezdenek lebomlani, egyre gyorsabban bomlanak... amíg a szövet teljesen szét nem esik.

– Meg tudnád...? – Delain megállt, keresve a megfelelő szavakat.

– Meg tudnád őket újra kötni? Újraszőni a lebomlott szálakat, mielőtt még több kibomlana?

Ifollis örömtelenül felnevetett. – Ezzel az erővel arra is kérhetnél, hogy építsek egy új kulcskövet.

– Miért ne, a Csapásra? – követelte Karena. – Szőj egy újat!

A mágus mélyen ülő szeme megtelepedett a törpe kardmesteren. A megmaradt lámpa fényében mintha veszélyesen megvillant volna a tekintete. De aztán Delain látta, hogy Peg Ifollis megzabolázza dühét. A mágus szinte mellékesen a Karena övén lógó kardra mutatott.

– A fegyvered – mondta könnyedén. – Mikor fogod felruházni a pengédet azzal a mágiával, mint Kegel a kardját? – Egy ősi törpe harcosról beszélt, aki számos hőstörténet alakja volt.

Karena szemöldöke összébb húzódott.

– Gúnyolódsz velem varázslat-motyogó – köpött. – A történetek szerint azoknak a varázslatoknak a titka Kegellel szállt a sírba.

– Mint ahogy a kulcskő készítésének titka is elveszett azokkal a varázslókkal, akik a kaer fennállása óta porladnak! – Karena egy önkéntelen lépést tett hátrafelé Ifollis vad hangja hallatán.

A mágus szemmel látható erőfeszítéssel őrizte meg önuralmát.

– Senki sem ismeri az Azbűn létrehozásához szükséges technikákat

– magyarázta nyugodtabban, nyomatékkal elfordulva a fortyogó törpétől. – A hozzáértés, a tudás még a kaer bezárása előtt is ritka volt. Talán csak egy maroknyi mester (mágusok, akik egyben elementalisták is voltak) ismerte a titkokat, amelyek az Azbűn építéséhez kellettek.

Delain a homlokát ráncolta.

– De ennek nincs értelme – mutatott rá lassan. – Több száz, talán több ezer kaer létezett, nem igaz? Hogyan lehetett a szükséges tudás ilyen ritka?

– A különböző kaerek különböző technikákat használtak a védőrúnáik megszövésében. Legalábbis én így tanultam, a mesterem is, és az ő mestere is. A Moar kaerben használt módszer kísérlet is volt: az összes védőrúnát az Azbűnon, mint kulcskövön keresztül egy mátrixba fűzni. – Ifollis vállat vont, – Elméletileg ez erősebb védőrúnákat eredményezett.

– Ennyit az elméletről – morogta Karena, elég hangosan ahhoz, hogy a másik is meghallja.

– Nem! – fordult Felé Ifollis élesen. – Nem – ismételte. – A védőrúnák erősek voltak – még mindig erősek. Kitartottak. – Hosszú mutatóujjával Karenára mutatott. – Te, kardforgató. Tudod – tudod? – hogy a Moar kaert védő rúnák kevésbé erősek, mint a többi kaert védők? Nos?

– Honnan tudnád? – válaszolta meg saját kérdését, elnyomva a törpe kelletlen válaszát. – Amennyire tudod – amennyire bármelyikünk tudja – ez az egyetlen kaer, amelyet nem pusztítottak el a Rémek. Számításba vetted ezt?

– Nem – válaszolta meg ismét a saját kérdését Ifollis. – Persze, hogy nem. Szóval gondolkozz, kardforgató, mielőtt beszélsz. Vagy maradj ki a nálad bölcsebbek beszélgetéséből.

Delain a szeme sarkából figyelte Karena reakcióját. Látta, ahogy düh és megalázottság harcol egymással az arcán, aztán egy pillanattal később sarkon fordult és arrébbcsörtetett, magában morogva valamit. Ő is halálra van rémülve, jött rá borzongva. Ez az egyetlen lehetséges magyarázat arra, hogy miért nem támadt neki Ifollisnak...

– Szóval a tudás elveszett – ismételte Delain, hogy visszaterelje a beszélgetést az eredeti témához.

– Igen – erősítette meg Ifollis. – Nem tudom hogyan vagy mikor. Senki élő nem tudja. De elveszett.

– Mi a helyzet a másfajta védőrúnákkal? – kérdezte.

– A védőrúnák hagyományosabb fajtáit a kaer falaiba kellett, hogy helyezzék az építés alatt. – A mágus fáradtan megrázta a fejét. – Azt hiszem minden lehetőséget számba vettem, Evenstar társ.

– Akkor mennyi időnk van?

Ifollis felsóhajtott. – Nem lehet pontosan megmondani – ismerte el lassan. – Megpróbáltam, de nem tudtam teljesen megérteni a szövés technikáját.

– Évtizedek? – kérdezte halkan Delain – Évek?

– Hónapok – javította ki a mágus. – Legfeljebb egy év, talán legkevesebb két hónap. – Ismét vállat vont. – Ahogy mondtam, ha a minta elkezd felfesleni... – nem kellett befejeznie.

Delain bólintott. Bőre fázott, érzékei természetfelettien kiélesedtek. Megnyalta száraz ajkát, érezve a bőr durva szövetét. – És ha ez megtörténik? – kérdezte. – Mi történik, ha a minta teljesen felszakad?

– A védőrúnák összeomlanak – mondta Peg Ifollis egyszerűen. – És semmi sem tartja vissza a Rémeket a Moar kaertől.