Gaylear haladt elől, le a kaer mélységeibe. Ismét a Scytha lépcsőn mentek le a Névtelen szintek fagyos, nyugodt levegőjére, majd még mélyebbre. Delain megpróbálta fejben tartani, hogy hányadik lépcsőfordulót hagyták el, de gyorsan eltévesztette a számolást. Gaylear viszont sehol sem tétovázott, és sosem állt meg, hogy ellenőrizze a helyzetüket vagy a haladási irányukat, még akkor sem, amikor elhagyták a lépcsőt – nem legalul, vette észre Delain meglepetten, nem a Kha'ave-renen – és nekivágtak a lakatlan szint visszhangzó ürességének.
A troll maga elé tartotta a nála lévő fénykvarcot, a fényben élesen látszottak a körvonalai. Delain mellett haladt Karena, olajlámpát vitt magával egy tartópálcán, mintha nem szívesen bízná rá magát a mágiára. Delain nem hozott magával semmit, csak övtáskáját és hűséges hárfáját; amely csípőjét verdeste, miközben megpróbált lépést tartani Gaylear tempójával.
Alaprajzát tekintve a szint, amelyen keresztülhaladtak, majdnem tökéletesen megegyezett a Kháaverennel a kaer alapjánál, erre hamar rájött. Az egyetlen lényeges különbség az volt, hogy a kerek terem helyett, amelyben az Azbűn állt, ezen a szinten a középpont egy nyílt, visszhangos tér volt. Miközben keresztülvágtak rajta, Delain egy pillanatra behunyta a szemét, és elképzelte, ahogy zsúfolásig tele van beszélgető és nevető lakókkal, akik asztalok körül ülnek, ahol a barátok megoszthatnak egy pohár bort (vagy hurlgot, gondolta egy fintorral) egymással; bódékat, ahol édességeket árulnak; és sétálgató trubadúrokat, akiknek tiszta hangja adja az alapot a beszélgetés és mozgás ritmusához. Mikor egy pillanattal később kinyitotta , a szemét, könnyektől kellett pislognia.
Gaylear sietve átvágott a szint közepén, az ember és törpe pedig igyekezett, hogy ne maradjanak le. Majdnem tízpercnyire a Scytha lépcsőtől a troll lassítani kezdett, most első ízben nagyobb figyelemmel mérte fel a helyzetüket. Delain megtorpant egy pillanatra, megpróbálva elképzelni, hol is vannak. Ha ez a Kba'averen lenne, az Azbűn szintje, nemsokára elérnék magát a kaer határát, a vulkáni kúp igaz földdel átszőtt, áttörhetetlen bazaltfalát, amibe a védőrúnák első rétegét szőtték bele. Miután megnyugodott, hogy ismeri a helyzetüket – legalábbis nagyjából – a többiek után sietett.
Egy perc sem tellett bele, és Gaylear maga is megállt – elég hirtelen ahhoz, hogy Karena majdnem belerohanjon a széles hátába. A fénykvarc és a lámpa fényében Delain csak a durva, dísztelen sziklát látta, ami körülvette a kaert.
– Nos? – kérdezte halkan.
Gaylear jobbra-balra forgatta nagy fejét, mintha az emberi szem számára túl finom ismertetőjeleket keresne. Alig egy pillanattal később újra megindult jobbra, a kaer külső vonalának finom ívét követve.
Talán harminc öllel arrébb újra megállt, és előremutatott. Előbújva hátának takarása mögül, Delain a jelzett irányba nézett.
– Ez az ajtód? – kérdezte halkan.
Gaylear felhorkant, és előrenyúlt, hogy hatalmas ujjával megkopogtassa a megfeketedett acélkeretű faajtót.
– Persze hogy nem. E mögött van. – Lenyúlt, és lenyomta a nagy, díszes kilincset. Az ajtó befelé fordult a nyomására, acél sarokvasai panaszosan nyikorogtak, de messze nem olyan hangosan, mint Delain várta. Ahogy áthaladtak az átjárón, lepillantott, és látta a szétszórt rozsdát a padlón. Értően bólintott: Gaylear már korábba felfeszítette az ajtót. Beleborzongott abba, hogy milyen merevek lehettek a sarokvasak, miután évszázadokig nem használták.
Gaylear kvarcának a fénye megmutatta, mi van az ajtó mögött – egy alacsony, keskeny folyosó. Falai az ismerős bazaltból készültek, mint a kaer többi részén, de a kövek faragása itt durvább, volt, kevésbé precíz és csiszolt, mint máshol. A folyosó mélyen a sziklába hatolt, egyenesen, mint a lándzsanyél, ameddig csak a mágikus fény elért. Delain pislogott. Csak képzelődik, vagy a padló tényleg kicsit felfelé emelkedik?
– Hová vezet ez? – Karena hangja rekedt volt a gyanakvástól.
– Az ajtóhoz, amiről beszéltem – válaszolta Gaylear egyszerűen.
– Nem tudtam, hogy ilyesmi létezett egyáltalán.
– Én sem – válaszolta Delain a törpének. A folyosó felé intett. – Menjünk?
– Megyek elől. – Mielőtt bármelyikük tiltakozhatott volna, Karena előrelépett, és megindult a folyosón. Delain és Gaylear meglepetten egymásra pillantottak, majd követték.
A folyosó valóban emelkedett, ezt Delain gyorsan belátta. Lábizmai efelől tökéletesen kezeskedtek már rögtön az első néhány tucat lépés után. A mennyezet alacsonyabb volt, mint gondolta, alig tenyérnyivel magasabb, mint ő. Ez azt jelentette, hogy Gaylearnek majdnem kétrét kellett hajolnia, ahogy kényelmetlen, görnyedt pózban haladt.
– Milyen messze van? – kérdezte a trollt.
– Majdnem száz öl.
Delain a homlokát ráncolta. Hogy lehet ez? Megpróbálta elképzelni a kaer elrendezését, ahogy az a megközelítőleg kúp alakú vulkáni hegybe illeszkedik. Képzeletben vonalat húzott a kaer legalsó szintjétől, kis szögben felfelé haladva. Száz öl... Az talán magán a hegyen is kívülre nyúlik.
Mibe keverik bele magukat? Hirtelen kényelmetlenül pillantott a fekete, nedves kőre a feje felett. Tulajdonképpen a védőrúnák hatása eljut ilyen távolra a kaertől? Egy pillanattal később megrázta a fejét. Ostoba, szidta magát. Egy rozsdás sarokvasú ajtó visszatartotta volna a Rémeket négy évszázadon keresztül?
Mély levegőt vett, érezve a meglepően dohos, majdnem bűzös, fagyos levegőt tüdejében. Korábban mindig a fájdalmasan száraz, poros levegőnek tulajdonította a Névtelen szintek felett lebegő ősi hangulatot. Itt a levegő hideg és nyirkos volt, mégis sokkal nyomasztóbban érezte a folyosó korát.
Karena lámpájának fényében látta, hogy a folyosó véget ér, és egy kockaszerű szobába nyílik, amelynek falai legalább tíz láb magasak voltak. A törpe megállt, hallani lehetett, ahogy meglepetten felhördül. Mögötte Gaylear sóhajtott megkönnyebbülten, ahogy végre teljes hosszában kiegyenesedhetett.
– Ez az? – kérdezte Delain halkan. A troll bólintott. Habozva megkerülte Karenát, hogy jobban szemügyre vehesse a céljukat. A lámpa és a fénykvarc torz és változó árnyékokat vetett a falon.
Az ajtó, ami előtt állt, teljes egészében valamilyen fekete fémből készült, amely Delain gyanúja szerint olajban edzett acél lehetett. Az általa eddig látott ajtóktól eltérően ez kerek volt, körülbelül öt láb átmérőjű. A fémfelületen keresztül-kasul húzódtak a reteszek, zárak és egyéb zárszerkezetek – de nem látott sehol sarokvasakat. Ami azt jelenti, hogy befelé nyílik a... abba a, valamibe, ami a túloldalon van. Lassan a fémajtó felé nyúlt, aztán egy- vagy kéthüvelyknyire megálltak az ujjai. Mintha hideget érzett volna áradni az ajtóból, mint ahogy a fűtőkő meleget sugároz. Na peresze a hideg nem sugárzik – mondta magának. De mégis így érezte. Hirtelen elbizonytalanodva leengedte a kezét.
– Nos? – törte meg Karena mogorván a csendet. – Gaylear, hová vezet ez?
A troll csak megvonta a vállát.
– Kifelé? – sürgette a törpe.
– Honnan tudnám? – válaszolta végül Gaylear.
– Delain? – kérdezte Karena.
Nem válaszolt, nem is pillantott rá. A figyelme hirtelen az ajtót közrefogó kör alakú keretre összpontosult. Elsőre nem vette észre... vagy legalábbis nem tulajdonított neki jelentőséget. A vibráló lámpafényben először csak a szikla kiálló részének tekintette, durvának, mint a fal többi része, amely az ajtót fogja körül: esetleg a sarokvasakat támogató megerősítésnek. Most már látta, hogy nem ez a helyzet.
A keret tökéletesen kerek volt, körülbelül olyan széles, mint Delain nyitott keze. Töretlenül húzódott végig az ajtó körül, lekerekített peremet formálva alatta. Ahogy jobban megnézte, rájött, honnan eredt a „durvaság” amit az előbb látott.
A keret teljes kerületén rúnákkal és mágikus jelekkel volt borítva, amelyek gyakran nem voltak vastagabbak az emberi hajszálnál. Elállt a lélegzete a csodálkozástól, ahogy a szimbólumokra meredt, követve szemével a bonyolult összefonódásokat. Bámulatos, gondolta. Mintha az egész keret egyetlen, hihetetlenül bonyolult szimbólum lenne, mégis minden őt alkotó faragvány és rúna egyidejűleg különálló is volt. Hány mester hány évi munkája kellett ahhoz, hogy megalkossák ezt?
És mi volt ez, a Szenvedélyek nevére?
– Ez mágikus. Erősen mágikus – szólalt meg Karena, és Delain meglepetten fordult meg. A törpe földre támasztotta a tartópálcáját, és a fémajtóra bámult, miközben szabad kezével a köpenyét összefogó melltűvel játszadozott.
Delain meglepetten pislogott... aztán megértette.
– Egy varázsérzékelő melltű? – kérdezte, és elmosolyodott Karena fejbólintására. – Nem tudtam, hogy ilyesmid is van.
Karena vállat vont.
– Nem igazán mindennapos viselet – ismerte el de gondoltam, hasznos lehet ma.
– Az is, minden bizonnyal. – Delain visszafordult az ajtóhoz. – De mi mágikus? – elmélkedett. – Maga az ajtó, a zárak... vagy talán a keret?
– Mindegyik – válaszolta a törpe. – Ajtó, keret, zárak... még maga a fal is – megérintette a melltűt – ha hihetünk ennek.
– És milyen fajtájú a mágia?
Karena felhorkant.
– Kicsit sokat vársz egy darabka ékszertől, nem gondolod? – kérdezte szarkasztikusan.
– Akkor miféle szimbólumok vannak a kereten?
– Mágikusak, ez minden, amit mondani tudok. A Csapásra, te vagy a trubadúr, te olvasod az ilyen régi quaalzot. Neked kéne megmondani nekem, mi ez az egész?
Delain még egyszer végigfuttatta tekintetét a keret mentén. Néhányat felismert a rúnák és szimbólumok közül – régi throali írás, a négy igaz elem alkímiai jele, legalább tucatnyi kultúrából és hagyományból származó misztikus faragvánnyal kombinálva, de ami az egész értelmét illeti, még csak találgatni sem tudott.
– Akkor tegyük félre a mágia fajtáját egy pillanatra – mondta lassan Delain, hangosan gondolkozva. – Maga a szerkezet nem jelent valamit számotokra?
– Ez egy ajtó – mutatott rá Karena olyan hangsúllyal, amit valószínűleg egy különösen ostoba gyerekkel való beszélgetésben használt volna.
Delain fájdalmasan felsóhajtott.
– Ezen kívül. – Megrázta a fejét. – Van valami ismerős ebben – mormolta egy pillanattal később –, valami, amit már láttam korábban... nem, nem láttam, hallottam vagy olvastam. Emlékeztet valamire...
Karena felsóhajtott.
– Engem egy ajtóra emlékeztet... – Elhallgatott a mondat közepén. A kvarc fényében Delain látta, ahogy szürke szeme hirtelen tágra nyílik. – Egy bányászkamra. – Hangja a leghalkabb suttogás volt.
– Igen – igen, ez volt az, jött rá Delain. Egy törpe bányászkamra. Természetesen sosem látott még ilyet – nem volt szükség ilyesmire a Moar kaerben – de néhány régi throali történetben szó volt ilyesmiről. – Mit tudsz ezekről? – kérdezte.
– Bányatudomány. – Karena még mindig tágra nyílt szemmel bámulta az ajtót. – Nagyon ősi. Ritkán használt, mégis nagyon fontos. Bányász-adeptusok használták őket néha, amikor olyan üregekben bányásztak, ahol mérges gázok szivárogtak alulról. Főleg kőfaragók alkalmazták, ha a víz alatt dolgoztak, hogy aládúcolják egy gát homlokzatát, például azokét, amelyeket a Ban tó környékén csináltak. Vaskamrák, néha igaz földdel megerősítve, vasajtókkal – kettővel, egyfajta... – tétovázott, kereste a megfelelő szót –várószobával köztük. Túlnyomásos kamrák – ismételte. – Arra szolgáltak, hogy távol tartsák a vizet a munka helyétől... és azoktól a mérges gázoktól. Ha elég magas a légnyomás a kamrában, semmi sem tud bejönni.
Delain lassan bólintott. – Igen, hallottam erről. Nem okoztak valami betegséget?
– A „kifordultságot” – erősítette meg a törpe. – Az obszidiánemberek querithelniasticanumnak nevezik. A bányászok szenvedtek tőle, ha nagy mélységben levő kamrákban dolgoztak. Amikor visszatértek a felszínre, néha izomgörcseik voltak, kínzó fájdalmaik, és ezek miatt furcsa testhelyzetekbe kuporodtak, hogy csökkentsék a fájdalmat az izületeikben. Volt, amikor bele is haltak a fájdalmaikba.
– De ez nem volt betegség, legalábbis abban az értelemben, ahogy gondolod – hangsúlyozta Karena –, csak a nyomás következménye, amiben dolgoztak.
Delain felsóhajtott.
– Érdekes, gondolom. De mi köze lehet ennek ehhez? – A kerek vasajtóra mutatott.
Karena élesen méregette, arcán elgondolkozó kifejezés.
– A túlnyomásos kamrák ilyen ajtókat használtak, két ilyet, hogy beléphess a kamrába anélkül, hogy kiengednéd a nyomást, vagy be a vizet.
– Így beléphettél a kamrába... vagy elhagyhattad.
Delain érezte, hogy elakad a lélegzete. Astendar ajándékára... – Azt hiszem, szakértőre van szükségünk – suttogta.