Két barátjának reakciója teljesen megfelelt Delain várakozásának. Gaylear sötét szeme tányér nagyságúra tágult, szája pedig pengevékonyságúvá keskenyedett.
Karena válasza jellemző módon jóval szélsőségesebb volt.
– Tréfálsz? – követelte. – A Csapásra! Ne mondj ilyesmiket... – De aztán mélyen a fiatal trubadúr szemébe nézett, és látta benne a határozottságot. –A Szenvedélyekre – lehelte –, te komolyan gondolod.
– Természetesen. – Hirtelen leküzdhetetlen vágyat érzett a nevetésre a törpe hitetlenkedő hangjának hallatán. Az érzés egy pillanat alatt elmúlt, ahogy a helyzet komolysága ismét visszahúzta a földre. – Komolyan beszélek Karena. Magad mondtad, valamit tenni kell. A kaer összeomlik körülöttünk, és most nem csak a védőrúnákra gondolok. Valamit tenni kell, és nem várhatunk a Tanácsra. Ez azt jelenti, hogy nekünk kell cselekednünk.
– De... kimenni!
Delain érezte, hogy arca megkeményedik.
– Úgy gondoltad, hogy ez jó ötlet, amikor a Tanácsnak beszéltem róla – emlékeztette. – Akkor miért, és most miért nem? Talán azért, mert akkor valaki másnak kellett volna megtennie? – Látta, hogy szavai Karena legérzékenyebb pontját, a büszkeségét találták el, de folytatta: – Én megyek, és ne kérdezd, miért? – mondta, félbeszakítva a kérdést, amit a másik fel akart tenni. – Elmondtad az összes okot. Mert tenni kell valamit. Mert senki más nem fogja megtenni. – Szünetet tartott. – Mert így Grais munkája és a halála nem lesz hiábavaló.
– Velem jöttök?
Várakozva nézett a törpére, de Gaylear szólalt meg először.
– Én jövök – mondta halkan, hangjában félelem, de elszántság is csengett.
Elmosolyodott.
– Köszönöm Gaylear – várakozón fordult vissza Karena felé.
– A Csapásra! – A törpe újra járkálni kezdett, két lépés előre, két lépés vissza. – A Csapásra! – átkozódott ismét, aztán cirkalmas átkokkal folytatta, több nyelven, mint amit Delain egyszerre egy szájból valaha is hallott. – Igen! – csattant fel végül. – Igen, hogy a Rémek vigyenek el téged! Amit valószínűleg meg is tesznek – tette hozzá keserűen –, velünk is. – A székébe vetette magát, és a cipőjére bámult. – Mikor? – kérdezte egy pillanattal később.
Jó kérdés, gondolta Delain, és olyan, ami valóban megmutatta, mit is javasolt tulajdonképpen.
– Amilyen gyorsan csak lehet, gondolom – mondta lassan. – Nincs ok a várakozásra... annál több az igyekezetre. A legfőbb ok, hogy minél tovább tétováznának, annál gyorsabban bénulnak meg a félelemtől.
– Meg kell beszélnünk, mire van szükségünk – folytatta, hangosan elgondolkozva. – Fegyver, páncél, ha van egyáltalán, és bármilyen lehetséges mágikus védelem – mint a te varázsérzékelő brossod, Karena – és bármi más, amiről feltételezhetjük, hogy segít az életben maradásban.
– Élelem – javasolta Gaylear.
Delain rábámult, aztán elmosolyodott.
– Igen, élelem és meleg ruhák is. Hálózsákok. – Elnevette magát.
– Igazad van Gaylear, lehet, hogy nem esznek meg a Rémek abban a pillanatban, amikor kilépünk.
– Gondolkozzatok – mondta határozottan a barátainak. – Csináljatok listát. Hagyjatok időt. Nézzétek meg, mitek van, mit tudtok kölcsönkérni, és írjátok össze. Találkozzunk (felpillantott az óragyertyára a fali tartóban) három óra múlva ugyanitt. Aztán összevetjük a listákat. Egyetértetek?
Gaylear azonnal bólintott, de Karena még mogorvának tűnt.
– El akarsz még másokat is hozni? – kérdezte a törpe nyersen.
Delain egy pillanatra fontolóra vette a dolgot.
– Nem – válaszolta végül. – Nem hiszem, hogy a létszámnak jelentősége lenne. A Csapás vagy véget ért, vagy nem. Ha nem, akkor van jelentősége annak, hogy eggyel vagy kettővel többen megyünk? – Megállt, ahogy eszébe jutott még valami. – És különben is hányan férnének be abba a törpe kamraizébe? – Megrázta a fejét. – Nem – ismételte. – Azt hiszem, csak mi megyünk.
– Ha egyetértetek – tette hozzá.
– Én megyek – mondta Gaylear egyszerűen.
– Csapás – Karena elég dühösnek tűnt ahhoz, hogy kidöntsön egy kőfalat. – Jól van./ó/ van, rendben? Én is megyek. Fralkh!
Delain elmosolyodott.
– Köszönöm – mondta mindkettőjüknek, aztán felállt, és az ajtó felé indult. – Három óra – emlékeztette őket.
Ahogy kinyitotta az ajtót, és kilépett a folyosóra, hallotta Karena mormogását.
– Fralkh! Azt hiszem jobban kedveltem őt a korábbi állapotában.
Végül is nincs olyan sok dolog, amit vinni lehet, jött rá Delain, ahogy végignézett a három listán. Nem volt meggyőződve arról, hogy a fegyvereknek túl sok hasznát vennék, de tudta, hogy hiányolná az ezüst rövidkardját az oldaláról, ha nem vinné magával. Szükségük lesz meleg ruhákra és köpenyekre, mivel fogalmuk sem volt arról, hogy milyen az éghajlat a Külvilágban, vagy, ha jobban belegondol, melyik évszak van egyáltalán. Élelem és víz – de csak kis mennyiség mindkettőből. Mindhárman egyetértettek abban, hogy ha egy napnál több idő kéne ahhoz, hogy megbizonyosodjanak a Csapás végéről, akkor nem bízhatnának meg az ítéletükben eléggé ahhoz, hogy a kaer létét kockára tegyék. Szóval, ami a tábori felszerelést illeti, mindhárman egy szál takaró mellett döntöttek. Ezen kívül...
Nos, mi másra lenne szükségük? Delain fontolgatta, hogy magával viszi a hárfáját, de aztán úgy döntött, hogy csak holtsúly lenne. Ha a Rémek valóban eltűntek, újra játszhat rajta, ha a kaer megnyílt. Ha nem... nos nem nagyon tudta elképzelni, hogy túl sok lehetősége lenne játékra.
A Karena lakásában üldögélő társaira pillantott. Bár ezt nem kérte, nemcsak összeírták, de el is hozták, amit szükségesnek tartottak. Gaylear elhozta hűséges íját és egy tegezt tele nyilakkal – borotvaéles szárnyú nyílhegyekkel, mutatta csendesen, nem azokkal, amiket gyakorlásra használt. Emellett egy nehéz utazóköpeny volt nála, amiről Delain gyanította, hogy hosszú múltra tekinthet vissza; egy tömlő... és ennyi. Amikor a hálózsákról érdeklődött, az íjász elmosolyodott, és azt válaszolta:
– Nem hiszem, hogy egyáltalán tudnék aludni.
Karena felszerelése szintén nem volt túl nagy: kardja a görbe hüvelyben, egy válltáska tele étellel, egy vizestömlő – nem víz volt benne, jött rá Delain, mikor a másik ivott egy kortyot, és a törpe bor kellemes zamata megtöltötte a levegőt – és egy egyszerű hálózsák. Nem volt köpenye, de felszerelte magát egy régi páncéllal, amely kis fémlemezekből állt, vastag, tömött anyagra varrva. Ez elég melegen tartja majd, döntötte el.
Ami őt magát illeti... nos, ő még barátainál is kevesebbet hozott magával. Természetesen nála volt rövidkardja. Fontolóra vette, hogy elhozza apjának kardját (inkább szerencsetalizmánként) de aztán be kellett vallania magának, hogy nem ért a használatához. Elhozott egy vastag köpenyt, ami takaróként is szolgál, ha a Rémek hagynak időt az alváshoz. Emellett egy kis tömlő és egy szárított ennivalóval töltött új övtáska egészítette ki a felszerelését.
Társaira pillantott, és a kétség jeleit kereste az arcukon. Inkább a félelem látszott, bár Karena buzgón próbálta palástolni. A félelem természetes reakció volt egy ilyen esetben. Ha valaki nem érezte volna ezt, az vagy őrült volt... vagy Rémfertőzött. De a félelem mellett ott volt ugyanekkora elszántság is, a kockázat hűvös elfogadása. Nem fatalizmus – ez aggasztotta volna csak igazán – hanem egyfajta felvilágosult elfogadása annak, hogy halál vagy ennél is rosszabb várhatja őket a kaer falain túl. Ő is érezte magán a társai tekintetét, és úgy gondolta, hasonló érzelmeket látnak az ő arcán is.
Lassan talpra állt. – Készen vagytok? – kérdezte csendesen.
– Nem – horkantott Karena. Aztán komoran elmosolyodott. – De ha erre vársz, akkor sokáig kellene várnod. Induljunk.
Gaylear csak bólintott.
Úgy döntöttek, hogy külön utakon mennek a „kamrához” – legalábbis a Zárt szintekig. Bár egyedül egyikük sem keltett volna feltűnést, Gaylear rámutatott, hogy három megrakodott valaki, ahogy együtt a kaer mélyére indulnak, talán kicsit túl nagy nem kívánt figyelmet vonzanának, figyelembe véve a kaer hangulatát.
Ennek megfelelően külön-külön hagyták el Karena lakhelyét, mindegyikük más irányba elindulva. Gaylear a Scytha lépcsőt választotta, míg Karena egy még kevésbé használt lépcső felé vette útját a lakott területek szélén. Delain a Nagy gyűrűt választotta, mivel a Scytha lépcső és a többi kevéssé használt lefelé vezető útvonal még mindig rossz emlékeket keltett benne.
Így Delain egyedül haladt a Nagy gyűrű kanyargó lépcsőjén. Köpenyét, pamutbélésével kifelé fordította, hogy a vastag gyapjúréteg ne látszódjon. Á tömlő köré tekerte, és az alaktalan batyut a hóna alá csapta. Új övtáskája ellensúlyozta rövidkardját, de egyikük sem volt különleges látvány. Félúton lefelé megtorpant. Nem bírt megszabadulni a gondolattól, hogy elfelejtett valami fontosat, majdnem úgy, mint abban az ismerős álomban, amikor a kaeren kívül találja magát a nadrágja nélkül. Beletelt egy pillanatba, mire rájött, aztán komoran elmosolyodott. A hárfája. Meztelenül, vagy még rosszabbul érezte magát nélküle, mintha egy darabot hagyott volna hátra magából, hiszen nem érezte az ismerős súlyt a csípőjének ütődni. Felsóhajtott, és továbbindult.
A legnehezebb dolognak bizonyult válaszolni a mellette elhaladók köszönésére, és nem reagálni azokra, akik szótlanul figyelték. Túl könnyű volt elképzelni, hogy az ismerős arcok mögött tudják, látják
– talán az arckifejezéséről – mit csinál. Olyasvalakik, akik még visszafojtják dühüket addig a pillanatig, míg szabadjára nem ereszthetik egy olyasfajta csőcselék rohamában, amely nem is olyan rég lemészárolt egy embert. A Gyűrűn végigvisszhangzó halk beszélgetés összeesküvők tervezgetésévé változott, amint az ő megtámadásának legjobb pillanatát vitatták. Minden, feléje villantott mosoly a gyilkos szándék álcájává vált. Minden váratlan hang – felharsanó nevetés, egy gyerek játékos kiáltása – a támadás jele lett. A Scytha lépcsőt kellett volna választanom
– szidta magát vagy akár Karena útvonalát. Bármilyen félelem, amit ott érzett volna, jobb lenne ennél.
Legalább nem vette körbe csőcselék. Senki sem mutatott rá, hogy barátait figyelmeztesse, a kaer ellensége jár erre. Nem villant kés, nem lendült bot. Az út mintha évekig tartott volna, de végül elérte a Gyűrű alját a Raggok szintjén. Itt kisebb volt a tolongás, kevesebb a lehetséges támadó, amitől kissé megkönnyebbült. Különös – gondolta Delain, ahogy végighaladt a folyosón a Scytha lépcső felé, amin a Névtelen szintekre juthat. Különös, hogy jobban megrémült a szomszédaitól, mint a gondolattól, hogy a külvilágba megy. Hogy lehet ez? Egy vállrándítással későbbre halasztotta a gondolatot – ha lesz egyáltalán később.
Végre, ott volt előtte a Scytha lépcső bejárata. Gyorsan körbepillantott, és látta, hogy a folyosó pillanatnyilag üres. Fürgén a lépcsőre surrant...
És a lépcsőfordulón egy várakozó alakba ütközött. – A Csapásra!
– horkant fel hátraugorva, kezével a kardmarkolathoz kapva. Aztán meglátta, ki az, és leengedte a kezét.
– Marta! Mi a Szenvedélyek nevét keresel te itt?
Marta elmosolyodott, ahogy visszadőlt a lépcső falának.
– Mit? – mondta, csalóka, játékos hangon. – Természetesen rád várok, Evenstar társ. Vagy talán inkább Evenstar trubadúrt kellene mondanom.
Felnevetett, erőtlen, dallamos hangon, amiben volt valami zavaró felhang is.
– Láttam a nagy barátodat erre jönni néhány perce, és gondoltam, te is felbukkansz nemsokára. – A mosoly eltűnt az arcáról, és hangja alig volt több gyötrelmes suttogásnál. – Tényleg ezt csináljátok?
Delain rázni kezdte a fejét, de a nő felcsattant.
– Ne hazudj nekem, csak mondd el, Csapás rád! Megcsináljátok?
Delain kutatóan nézett a másik szemébe. De ha (ahogy némely öreg trubadúr mondja) a szemek a lélek ablakai, akkor Marta bezárta és elreteszelte a spalettákat. Egy pillanattal később felsóhajtott.
– Igen, Marta – mondta csendesen. – Igen. Megcsináljuk. Kimegyünk.
– Miért? – a kétségbeesett hang tőrdöfés volt a szívének.
– Mert... – megállt. Az igazi válasz túl hosszú és bonyolult volt, hogy belefogjon. – Mert ha mi nem – válaszolta egyszerűen –, akkor ki?
– Az egész kaert veszélyezteted, hogy bebizonyítsd az igazadat?
Tehetetlenül ingatta a fejét.
– Nem erről van szó – kezdte. Aztán határozottan félbeszakította magát. – Nincs időm elmagyarázni, Marta. Szeretném – szeretném, ha megértenéd, még ha nem is értesz egyet – de nem tudom.
– Mit akarsz tenni, Marta Tethys Aravey? – Saját hangja fáradtnak és gyengének tűnt számára. – A vezetőd, Kolban úgy gondolja, mi vagyunk az ellenség. Mész, és elmondod neki?
– Ez nem igaz! – sziszege a fiatal nő. – Ő nem a mi „vezetőnk”. – Aztán halkan hozzátette. – Nem az enyém, legalábbis.
Delain mély, megnyugtató lélegzetet vett, félretéve érzelmeit – a félelmet, a düh maradványait, mindent – agyának sötét, hátsó zugába.
– Kimegyünk, Marta – mondta nyugodtan. – Emiatt megsérülnek a védőrúnák. De nem fognak összeomlani, nem ettől. Össze fognak omlani végül, de ezt nem gyorsítjuk fel lényegesen. – Vállat vont. – Nem tudom, mit mondhatnák még el neked – ismerte be. – Ha úgy gondolod, hogy el kell mondanod Kolbannak és a többi végzet... – Eszébe jutott, kihez beszél. – a többi trubadúrnak, akkor tedd azt, nem állítalak meg. – Megállt és várt.
Marta nem indult meg a lépcsőn. Ehelyett szinte idegesen egyik lábáról a másikra ált, mint egy gyerek, aki két ellenkezést nem tűrő parancs között őrlődik. Nem nézett Delain szemébe, pillantása vadul ugrált mindenre, kivéve az arcát: a falakra, a lépcsőre felettük, a lépcsőfordulóra alattuk. Delain érezte a vívódást, látta a nő minden arcvonásában és testének minden vonalában.
És épp ilyen tisztán érezte, mikor jut a másik döntésre.
– Nos? – kérdezte finoman.
– A dédnagyapám fegyverkovács volt. – Delain meglepetten pislogott a váratlan válasz hallatán, de nyugodt maradt. – Sok könyve volt – folytatta a másik. – A legtöbbjük értekezés az acél kovácsolásáról, új technikákról, a hevítésről és izzításról. – Megrázta a fejét. – A nagyapámat és az apámat sosem érdekelték ezek a dolgok, ezért sohasem olvasták el őket. Én sem. Még csak beléjük sem pillantottam.
– Egészen addig a napig – folytatta olyan halkan, hogy Delain alig hallotta –, amikor – egy pillanatra mosoly villant át az arcán – egy kancsó hurlgot fizettél nekem.
– Nem tudom miért, de elővettem ezeket a régi könyveket, és átlapoztam őket. – Ironikusan elnevette magát. – Kovácsolási módok, új technikák a hevítésre és izzításra. A legtöbbjük., De voltak ott más könyvek is. Régi történetek. – Megrázta a fejét. – Nem ismertem a dédapámat, de az alapján, amit az apám mondott róla, nem hittem, hogy ilyen „haszontalan” írásokat tartott volna. Mégis ott voltak.
Delain gondolta, mi következik, de hallgatott.
– Néhány könyv nagyon régi volt, és tekercsek, amelyek még öregebbek voltak. – Marta hátravetette a fejét, hogy felbámuljon a lépcsőkre.. és keresztül rajtuk, bármi is legyen mögöttük. – Néhány tekercsen olyan szövegeket találtam, amik még a Moar kaer építése előtti időből származnak, és az egyikükön ott volt a Korok kánona. ,
Kék szeme végre a fiú arcára pillantott. – Elolvastam, Delain. A kánonnak azt a változatát, ami a Moar kaer alapítása előttről származik.
– Szavalni kezdte:
És végül nyugalom, örök nyugalom,
A milyen a kezdet, olyan a vég.
És mikor A mindent körülvevő minta felhasad,
És a gyermekkori nevetés már csak emlék,
A hideg szél fúj keresztül a lelken.
És a sötétség leszáll, a templom szétmállik,
És az örök éjszaka jön el.
– Nem ugyanezt mondtad el nekem? – Felnevetett, de nem volt öröm a hangjában. – Utalás az öregedésre: az emlékek elvesztésére és a halandóság tudatosulására. Egyáltalán nem jóslat. Nem ezt mondtad?
Delain a fejét ingatta.
– Nem tudom, mit mondjak.
– Akkor ne mondj semmit – válaszolta a másik trubadúr, hirtelen kemény hangon. – Csak menj az utadra.
Delain Evenstar elmosolyodott.
– Köszönöm, Aravey trubadúr – mondta halkan.
Marta sarkon fordult, és megindult felfelé a Scytha lépcsőn. Félúton járva az első fordulón megfordult.
– A Szenvedélyek kísérjenek az utadon, Delain Evenstar.
– Kísérjenek mindannyiunkat.