Negyedik fejezet

 

Delain az árnyékban lapulva csendesen figyelt. A levegő hideg volt; a kőfal, amelynek támaszkodott, mintha szívta volna tőle testének melegét. Mégis tökéletesen mozdulatlan maradt, lenyűgözte a látvány.

A hatalmas alak, akinek csak árnyképe látszott a fénykvarcok izzásában, a füléig húzta súlyos íjának húrját. A száraz, csendes levegőben Delain hallani vélte, ahogy a visszahajló íj felnyög a megerőltetéstől. Az alak látszólag erőfeszítés nélkül tartotta a teljesen felhúzott íjat. Azután elengedte a húrt. Az íj megpendült, és a vessző szinte varázslatosan eltűnt, hogy ismét megjelenjen a cél közepén.

Az alak lassan leeresztette az íjat, és kissé oldalt fordult. Delain láthatta a troll arcát, láthatta rajta az elégedett nyugalmat.

Delain a fejét ingatta. Megismerte a pillantást a troll szemében. Tudta, hogy a nő a mágiát érzi, a beavatottak ajándéka áramlik a testében. Amit érzett, elméletileg ugyanaz lehetett, mint amikor ő szőtt egy történetet vagy dalt, amely megérintette a közönség szívét és lelkét. Ismerte ezt a nyugodt pillantást. Az „eksztázis” túl erős kifejezés lett volna erre? Gyakran látta Grais szemében ugyanezt, és tudta, hogy a sajátjában is sok alkalommal feltűnt.

Mégis, milyen érzés lehetett ez a hatalmas íjász számára? Tudta, hogy saját magának és feltehetőleg minden trubadúrnak milyen érzés volt. A mágia a valahová tartozás, majdhogynem az egység érzéseként jelent meg. Ahogy a dalt vagy mondát szőtte, érezte a kapcsolatot azok között, akik hallották – hallgató a hallgatóhoz, hallgató az énekeshez. Amikor a beavatottak ajándékát használta, érezte a társadalmat, amelynek része volt. Nem úgy, mint elméleti fogalmat, hanem, mint egy lényt a maga különálló, egyéni létezésében. Az elégedettség, a béké, mindaz, amit érzett – minden ebből a valahová tartozás érzéséből fakadt.

Milyen lehet az érzés egy íjász-adeptusnak? Ez volt a kérdés. Sosem gondolt igazán rá korábban, sosem volt oka tűnődni azon, hogy más diszciplínák hogyan érintették meg követőiket. Most viszont? Valami miatt fontosnak érezte ezt.

A nő új vesszőt húzott elő tegezéből, és a húrra helyezte. Mozdulatai takarékosak, lassúk és könnyedek voltak, természetesnek tűntek, de Delain tudta, hogy ez csak a látszat. Pontosan annyira megtervezettek voltak, mint a legbonyolultabb táncok, amelyeket csak a táncos ügyessége láttat egyszerűnek. Gaylear sóhaja visszhangzott a kőfalakról és a mennyezetről, ahogy ismét felhúzta az íját, egy időtlen pillanattal később elengedte. Delain hangosan felnevetett a gyönyörűségtől, ahogy a vessző célba talált, nem több mint egy ujjnyira az előzőtől.

A troll meglepetten perdült meg a hangra. A fénykvarcok izzásában Delain látta, hogy szeme kitágul, de ez inkább volt egy gyermek bűntudata, amint rajtakapják egy szülői tiltás megszegésén, mint egy harcos dühe.

Delain talpra ugrott, és a fény felé közeledett, megmutatva üres kezeit.

– Gaylear – mondta lefegyverző mosollyal – én vagyok az, Delain Evenstar.

A Gránitcsontúak klánjából való Tisztaszemű Gaylear pislantott egyet nagy szemével.

– Delain? – Hangja tapogatózó volt, furcsán különbözött meglehetősen fenyegető megjelenésétől. Kényelmetlenül rakosgatta kezében nagy íját, ismét, mint egy gyerek, aki azon gondolkozik, hogyan rejtse el az árulkodó tárgyat.

– Delain – ismételte. – Mit csinálsz idelenn?

Delain egy tucat lépésre megállva tőle, szélesített a mosolyán és vállat vont.

– Gondoltam, talán itt megtalállak – mondta egyszerűen.

– Gondoltad...? – Gaylear jó karnyújtásnyival magasabb volt Delain-nél, és majdnem kétszer olyan széles volt vállban és hátban. Felsőkarjának izmai vastagabbak voltak, mint a fiatalember combja. Mégis volt valami benne, amit Delaint a szülőre felnéző, büntetéstől félő gyerekre emlékeztette. Nevetséges hasonlóság, de valós. Legalább igazam volt vele kapcsolatban, gondolta. Nem tudja, hogy bárki is észrevette az idelenti kirándulásait. Az ideges kérdésre válaszul vállat vont.

– Persze – mondta egyszerűen. – Karena mondta, hogy rendszeresen idejársz.

Gaylear meglepetten pislogott. Aztán kétkedően összevonta vastag szemöldökét.

– Mondta? Mikor?

– Nem túl régen. – Tétovázott. Ez furcsa kérdés volt... – Tudta, hogy érdekelni fog engem – folytatta egy pillanattal később –, mert én is elég gyakran jövök ide, és tudom, hogy ő is – tulajdonképpen éppen tegnap találkoztam vele a Szenvedélyek termében. Gondolta, érdekelhet, hogy vannak mások is, akiket úgy tűnik, nem zavar, hogy megszegik a tabukat.

– Tegnap beszéltél Karenával? – Gaylear kissé kétkedve figyelte őt sötét szeme sarkából. – És ő hajlandó volt beszélni veled?

– Miért ne?

Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a troll mondani akarna valamit – hogy megmagyarázza, Karena miért nem beszélhetett vele. De aztán megrázta a fejét, nyilvánvalóan elvetve a gondolatot.

– Szóval a saját dolgod miatt vagy itt – mondta, hangjában egy kicsit több önbizalommal.

– Az igazat megvallva téged kerestelek – ismerte be. Gyorsan felemelte a kezét, tenyerét a troll felé fordítva. – Ne aggódj Gaylear, nem akarlak bajba keverni a Tanácsnál vagy hasonló. – Elnevette magát. – A Csapásra, magamat, Karenát – és még sokakat másokat is – leleplezhetnék ugyanezért a „kihágásért”, nem igaz? Miért tennék ilyesmit?

A lány mélyen a szemébe nézett, mintha ott megláthatná az igazságot. Aztán bólintott, és finoman elmosolyodott. Bátortalan, majdhogynem kedves mosoly, durva troll vonásainak dacára. Még fiatal, kellett Delainnek emlékeztetnie magát. Bárhogyan is néz ki, még csak tizenhárom, talán tizennégy éves. Mennyire voltam én magabiztos tizennégy éves koromban? Nem túlságosan.

Végigpillantott a lányon, megpróbálva „ártatlan szemmel” látni őt, amely az egyik első dolog, amit egy reménybeli trubadúr megtanul – a képesség, amellyel ismerős dolgokat láthat úgy, mintha először tenné. Nagydarab volt – természetesen! – jóval nyolc láb fölött, és jól megtermett, még fajának mércéje szerint is. Haja egyenes volt és ébenfekete, vállmagasságban levágva, mintha csak maga Gaylear kurtította volna meg azzal a tőrrel, amely széles bőrövéről lógott. A magas homlokból sarjadó szarvak szokatlanul kicsik voltak, és majdnem szimmetrikusak. A megkeményedett bőr, amelyből voltak – trolthelia, a trollok nyelvén – még kissé rózsaszínű volt, nem száradt és keményedett meg szálas, majdnem csontszerű szövetté, mint az öregebb trolloknak. Orra széles, és kissé lapos volt – mintha csak összekülönbözött volna egy obszidiánember öklével, gondolta Delain magában mosolyogva – széles és mozgékony száját pedig a barna bőrébe mélyedő ráncok keretezték. Alsó állkapcsából sarjadó agyara kicsi volt, alig nyúlt túl az ajkán annyival, mint Delain legkisebb ujjának első perce. (Tovább fognak nőni a korral? – tűnődött, visszaemlékezve azoknak az öregebb trolloknak az ijesztő ábrázatára, akikkel korábban találkozott, s akiknek az agyarai akkorák voltak, mint egy tőrhüvely.) Szemöldöke sűrű volt és szemhéja vastagabb, mint az embereké, emiatt szeme vágottnak, majdnem ferdének tűnt.

Összességében az arca... nos, biztosan nem volt szép (legalábbis egy ember számára), és messze volt attól is, hogy csinosnak nevezzék. Viszont – jött rá Gaylear – vonzó volt egy bizonyos módon, a szó valódi jelentésében. Nyugodt természete, szerénysége, amely szinte a visszahúzódással volt egyenlő, tisztán látszott az arcán. Jóval őszintébb jellemet mutat az arca, mint a számtalan „gyönyörű” lányé és nőé, akiket Delain korábban látott. Az arc, amit a világnak mutat, őszinte, döntötte el, igazi tükre a bent lakozó személynek.

Nem ismerte Gayleart túl régóta. A Moar kaerben a trollok általában nagycsaládjukon – ahogy ők mondják g'ralnakhon – belül nevelkedtek, elzárva a kaer többi lakójától, amíg el nem jön a tarr'a'on, a „követelés” ideje, a felnőttsorba lépés szertartása. Gaylear tarr'a'onja alig több mint egy éve történt. Először akkor találkozott vele, amikor a lány g'ralnakh-jának egy örege Graishez vitte őt, hogy elrendezzék az oktatását a kaer Rendjéről és Tradícióiról. Lehet, hogy jobban mennének a dolgok, ha minden család ennyire lelkiismeretes lenne a gyermekeivel, gondolta hirtelen, visszaemlékezve a fiatalokra, akikkel előző nap Karena találkozott. Delain csak néhány alkalommal futott össze a fiatal trollal, és bizonytalan ismeretség – még nem igazán barátság – született közöttük.

Delain még sosem találkozott másokkal Gaylear g'ralnakhjából. A Gránitcsontúak klánjának ezen ága még inkább elzárkózó volt, mint ahogy az a kaer trolljainál szokásos. Nem tudhatta biztosan, de gyanította, hogy a lány kapcsolata a családtagjaival inkább formális, mint személyes lehet. A tarr'a'ont követő néhány hónapban úgy tűnt, hogy nincsenek barátai sem, csak néhány távoli ismerőse zg'ralnakhon kívül. Több alkalommal látta a kaer folyosóin teljesen egyedül, hatalmas vállait összehúzva, görnyedt háttal, mintha hiábavalóan próbálta volna szűkíteni a teret, amit elfoglalt.

Nem tudta, hogy Gaylear hol és mikor találkozott Sziklaszív Karenával, vagy ha már itt tartunk, mi a Szenvedélyek neve volt közös bennük. Ha őt kérdezték volna, a tartózkodó trollt és a veszekedős törpét az egymással legkevésbé jól kijövő párnak gondolta volna, mégis nyilvánvalóan jól kijöttek egymással. Karena és Delain barátok voltak, ha nem is túl közeliek, és amikor csak találkozott a törpével a kaer folyosóin és termeiben, Gaylear vele volt. Lehet, hogy végül is jó kombináció volt a kettő, tűnődött. Mindkettő tudott tanítani valamit a másiknak. Karena megtaníthatja Gaylearnek, hogy helyes dolog kiállni magunkért, és hogy helyes dolog, ha valakinek van véleménye dolgokról, és azt ki is mondja. Gaylear pedig megtaníthatja Karenát arra, hogy helyes dolog, ha néha nem nyilvánítunk véleményt... Halkan elnevette magát a gondolatra.

Gaylear lemosolygott rá, aggodalma a Tanács büntetéséről a Névtelen szintekre látogatásért láthatólag elmúlt.

– Engem kerestél – mondta. Bár halkan beszélt, hangja morajlott hatalmas, zengő tüdejében. – Miért, Delain?

A lány íjára mutatott, amelyet az még mindig lazán fogott.

– Emiatt – ismerte be egyszerűen. – Hallottam a gyönyörűségről és elégedettségről, amit a művészeted hoz számodra. Karena mesélt róla. – A törpe nevének említésére ismét valami finoman megváltozott a troll arckifejezésén. Mindenesetre folytatta. – Magam is akartam látni. Ez megtörtént, és most szeretnék többet tanulni.

A lány vastag szemöldöke felugrott.

– De te egy trubadúr-tanonc vagy!

– Te pedig egy íjász-adeptus. Ez talán azt jelentené, hogy nem lehetünk kíváncsiak egymás művészetére? – ironikusan elmosolyodott. – Nem emlékszem, hogy ilyesmit olvastam volna a Rend és Tradíciókban, és. te?

– Nem – ismerte be az lassan.

– Kíváncsi vagyok, ennyi az egész. Láttam az arckifejezésedet, amikor lőttél – mondta, a távoli célpont felé mutatva. – Láttam az elégedettséget, láttam a békét...

– Mi jar'araknak nevezzük.

Delain helybenhagyólag bólintott. – Láttam a jar'arakodat, és az íjász-adeptus művészetének olyan mélységét láttam benne, amelyről korábban nem tudtam. Szeretném megtapasztalni.

A fiatal troll szkeptikusnak tűnt. – Sok időbe és erőfeszítésbe kerül, hogy érezd a jar'arak ot az íjhúr énekében – dörmögte.

– Persze – nevetett. – Értem. Az íj felhúzása nem tesz íjásszá, ahogy egy dal eléneklése sem tesz trubacjúrrá.

– De szeretném felhúzni az íjat – folytatta halkan. – Szeretném kipróbálni, milyen az, amikor eleresztjük a nyílvesszőt. Szeretnék legalább egy kicsit megtudni a dologról. Persze, csak ha akarsz tanítani.

Gaylear szinte félénken pillantott félre.

– Nem vagyok íjász-mester.

– Tudom. De ez nem olyan, mintha a tanítványod akarnék lenni. – Mosolygott. – íjász-mester vagy sem, eleget tudsz megmutatni ahhoz, hogy ne a lábamat lőjem át a nyílvesszővel, igaz?

Egy pillanatig Gaylear bizonytalannak tűnt, aztán széles mosoly jelent meg az arcán.

– Azt hiszem, ennyit megmutathatok – értett egyet. – Szerencse, hogy ma a kisebbik íjamat hoztam el.

Delain a troll nagy kezében nyugvó íjra pillantott. Jó öt láb hosszú volt, közepén vastagabb, mint a csuklója. Ez a kisebbik íja?

– Szerencse – visszhangozta.

A troll meglepően finom mozdulattal előrenyúlt, és megfogta a balját. A hüvelykujjánál kétszer vastagabb ujjak megvizsgálták az izületeit és felmérték tenyerének nagyságát. Ezután megragadta felkarját, mutató- és hüvelykujjával lazán átfogva bicepszét. Belátóan bólintott.

– Képes lehetsz rá, hogy felhúzd az íjat. Fogd, aztán... Nem – javította ki magát gyorsan. – Először tedd le azt ott. – Az ezüst díszkardra mutatott, amelyet Moar kaer minden trubadúrja az övén hordott. – Nem akarod, hogy az íjhúr beleakadjon valamibe.

– Ebben van valami. – Lecsatolta az övét, és óvatosan a kőpadlóra rakta.

– Most próbáld meg. – És Gaylear átadta az íjat.

Az íj könnyebb volt, mint várta, ahogy a bal kezébe fogta. Kíváncsian pillantott a sima felületre: ez nem lehet tömör fa, ahogy elsőre gondolta. Talán szaru? Vagy fa és csont váltakozó rétegei? Jobb kézzel előrenyúlt, és megpendítette az íjhúrt, mint egy lantot. Érezte a rostok tompa rezgését, ahogy az íj szárain át a kezébe futottak.

– Fordulj oldalt a célpontnak – mondta neki Gaylear. – Tartsd ki .az íjat kartávolságra.

Delain úgy tett, ahogy utasították.

– Nem kellene egy nyílvessző?

A troll felvihogott, különös hang ilyen nagy valakitől.

– Egyszerre csak egyet, Delain – mondta. – Milyennek érzed az íjat? Nem túl nehéz?

– Még nem.

Gaylear bólintott.

– Nyúlj előre a jobboddal, és fogd meg vele a húrt középen. Csak az első három ujjadat használd. Ha nyílvessző van a húron, az első ujj a vessző fölé, a másik kettő a vessző alá kerül.

– Te nem így tartottad.

A troll lepillantott saját jobbjára, a csontgyűrűre a hüvelykujján.

– Nem – ismerte el. Újra elmosolyodott, tartózkodása némi szelíd gúnnyal keveredett. – De te nem vagy én, vagy igen?

– Ebben van valami – hagyta annyiban Delain. Húzni kezdte a húrt.

Gaylear egy érintéssel a karján megállította.

– Még ne. Tudnod kell még néhány dolgot. Először is tudnod kell, hogy a megfeszített íj nagyon érzékeny. Mikor az íj teljesen fel van húzva, legyél nagyon óvatos – ne üsd hozzá semmihez, ne dobd le, és ami a legfontosabb, ne lőj vele üresen. Ne engedd el a húrt, ha nincs rajta vessző. Nekem még nem tört darabokra íj a kezemben, de már láttam ilyesmit. Nem élveznéd a dolgot.

Delain elfojtotta a mosolyát. A lány hangjából eltűnt minden tartózkodás most, hogy ismerős terepen volt – olyan dologról beszélt, amit jól ismert –, elfelejtett félénknek lenni.

– Megfogadom a tanácsot. Másodszor?

– Másodszor, ne a karizmaidat használd az íj felhúzásához – habozott.

– Illetve használod őket... de nem a kar a lényeges rész. Ezeket az izmokat használd. – Keresztülhúzta vastag mutatóujját a hátán, körberajzolva a vállizmait. – Gondolj arra, mintha a lapockáidat húznád össze.

– Harmadszor. Lehet, hogy láttál már más íjászokat, akik az íjhúrt messze kihúzzák a fülük mögé. Ne csinálj ilyesmit, ez nem olyan íj. Húzd hátra a húrt egyenesen addig, amíg a kezed nem ér az állcsontod oldalához, itt. – Megérintette Delain állának jobb oldalát. – És tartsd magasan a könyököd. Segít.

– És negyedszer: ha az íj húzása túl nehéz, és úgy érzed, hogy már nem bírod tartani, ereszd vissza anélkül, hogy elengednéd a húrt.

– És ötödször? – kérdezte Delain.

– Ha van is ötödik, nem jut eszembe – vigyorgott Gaylear. – Készen vagy?

– Nem jobban, mint bármikor. – Delain újra felemelte az íjat, végigpillantva karja mentén a távoli célpont felé. Nem tudta teljesen átfogni az íj vastag markolatát, de ahogy feszíteni kezdte a húrt, rájött, hogy ez nem számít. A húr húzása szilárdan a hüvelyk- és mutatóujja közti résbe fogta az íjat. Észrevette, hogy ha teljesen ellazítja az ujjait, az íj még mindig stabilan a helyén marad. Mély lélegzetet vett, és húzni kezdte. Felkarjának izmai szinte azonnal remegni kezdtek. A Csapásra, gondolta, olyan ez, mintha egy trollt próbálnák felhúzni a Nagy gyűrűn, és még alig tenyérnyire húztam ki ezt az izét.

– Milyen erős ez az íj? – kérdezte.

– Körülbelül ötvenfontos.

– És a nagy íjad?

A troll elvigyorodott.

– Majdnem olyan nehéz, mint te.

Nagyszerű, gondolta Delaih. Erőlködve húzta az íjhúrt, érezve az égető fáradságot a bicepszében. Egy pillanattal később leeresztette az íjat.

– Ezekkel az izmokkal – mondta halkan Gaylear, ismét megérintve a hátát. – Próbáld újra.

Delain egy sóhajjal újra felemelte az íjat, és nekigyürkőzött az íjhúr súlyának. Ezúttal a hátán és vállán húzódó széles izomkötegekre összpontosított, érezve bennük a feszültséget. Húzd egymás felé a lapockáidat, emlékeztette magát. Összeszorította a fogát, és húzott.

Az íjhúr hátrajött – nem könnyen, de közel sem akkora erőfeszítéssel és kínnal, mint az előző alkalommal. Jobb keze nyolchüvelyknyire volt az állátói, hatra... Végre, hüvelykujja megpihent az állánál.

– Fel a könyököt – emlékeztette Gaylear. A keze remegett, ujjai közel álltak ahhoz, hogy bármelyik pillanatban feladják. Gyorsan leeresztette az íjat. Megkönnyebbült sóhajjal megtornáztatta az izmokat a jobb vállában.

– Nehéz – ismerte be.

– Elsőre minden az. Próbáld újra.

A következő próbálkozás könnyebb volt. Vállai és háta már kezdték érezni a megerőltetést. De legalább jobban ráérzett a technikára, tudta, hogy melyik izmokat kell használnia. Ismét leeresztette az íjat, majd harmadszorra is felhúzta. Ezúttal jobb keze simán jött hátra, és biztosan pihent meg az állánál.

A még mindig felhúzott íjjal a kezében túlpillantott a húron, végig a kinyújtott bal karján a cél felé. Egy nyílvesszőt képzelt a húrra, az érzést, ahogy elereszti, és figyeli, ahogy átzúg a termen, és beássa magát a fakörbe. Kissé sajnálkozóan újra leeresztette az íjat.

– Jó – gratulált Gaylear. – Hogy vannak az ujjaid?

Delain lepillantott jobb kezére. Három középső ujjának hegye vörös volt, csontfehér barázdákkal az első ujjpercek hajlatánál, ahol az ideg a húsába vágott. Megrázta párszor a kezét, hogy javítson a vérkeringésen, érezve az ujjhegyek szinte fájdalmas bizsergését.

– Kicsit fájnak – vallotta be.

Gaylear bólintott.

– Ha szeretnéd kipróbálni még egyszer, szerezhetek neked egy bőr ujjvédőt. – Újra elmosolyodott. – És talán egy kisebb gyakorlóíjat.

Delain habozott. Szeretné kipróbálni még egyszer, jött rá. Nem érzett olyasmit, ami közelről is emlékeztetett volna a békére vagy jar'arakra – egyszerűen túl sok mindenre kellett figyelnie. De élvezte a nehéz íj felhúzásának és a húr tartásának érzését.

– Azt hiszem, egy kis gyakorlattal hozzá tudnék szokni ehhez az íjhoz – ajánlotta. – tudnál még tanítani? Persze nem feltétlenül most – tette hozzá gyorsan –, de bármikor, amikor neked kényelmes.

Látta, ahogy a troll arca enyhén elpirul, amikor a lány félénken félrenézett.

– Ha akarod.

– Szeretném – erősítette meg. Megállt, majd hozzátette. – Esetleg megpróbálhatnék kilőni most egy nyílvesszőt? – Gaylearen volt a sor, hogy tétovázzon, és kétkedve összehúzza a szemöldökét. Aztán arca kisimult, és visszatért a mosolya.

– Ha akarod – mondta ismét. Kinyújtotta bal kezét az íjért. – Hadd mutassam meg, hogyan kell feltenni a nyílvesszőt. Aztán te is megpróbálhatod. –Jobb kezével hátranyúlt egy nyílvessző után a derekán lógó tegezhez. – Figyelj, van egy kis trükk a dologban... – A mondat közepén a troll megállt, és fejét oldalra billentve szoborrá dermedt.

– Mi...? – kezdte Delain. De aztán ő is meghallotta a hangot, egy furcsa sziszegő zörgést. Mintha valaki kavicsot szórna egy fémpajzsra, gondolta. Vadul körbepillantott, megpróbálva megtalálni a hang forrását, ami nehéz feladat volt, a környező sziklákról jövő visszhangok miatt. Felpillantott Gaylearre. A kérdés elhalt az ajkán, ahogy látta a halvány, várakozó mosolyt az arcán.

– Figyelj – mondta a lány nyugodtan. – Megmutatom, hogy kell. – És egy vesszőt helyezett az íjra.

– Mi az? – kérdezte Delain.

– Néha... dolgok... jönnek fel a Zárt szintekről – magyarázta Gaylear.

– Kicsi, rohangáló dolgok. Békén hagytam őket egészen addig, amíg az egyik lábon nem harapott. Azóta jó célpontok.

A kavics-a-fémen hang megint felhangzott, ezúttal hangosabban. Delain még mindig nem tudta meghatározni a hang forrását. Nem így Gaylear. A troll balra fordult az egyik sötét folyosó felé, amely kifelé vezetett a teremből. Felemelte az íját, a nyílvessző szárát a bársonnyal borított kifutóba illesztve az ökle fölött. Hüvelykujj gyűrűjét az íjhúrba akasztotta, de még nem húzta fel. Ellenkezőleg, Delain látta, ahogy behunyja a szemét egy pillanatra, miközben egy mély, tisztító lélegzetet vesz.

A hang ismét körülöttük visszhangzott. Nem olyannak tűnik, mint egy „kicsi rohangáló dolog”, gondolta Delain komoran. Gaylear nem tévedett az irányt illetően, jött rá. Ösztönösen hátralépett – részint azért, hogy a troll tömegét maga és a folyosón közeledő valami között tudja, részint azért, hogy közelebb kerüljön a rövid kardjához, amit letett. Látta, hogy Gaylear kinyitja a szemét, és látta, hogy a nyugodt várakozás kifejezése terül el arcán...

Aztán látta, hogy a vastag szemhéjak szélesre tágulnak a félelemtől, és hallotta az elfojtott troll átkot is.

Bármi is volt az a valami az ajtóban, nem volt sem „apró” sem „rohangáló”. Majdnem ember méretű, de nem éppen ember alakú. Görnyedt volt, mintha négykézláb járna, de aztán, ahogy meglátta őket, kiegyenesedett. Végtagok (Nem éppen karok, de hogyan máshogy nevezze őket?) mozogtak hullámozva. Széles állkapcsok – függőlegesek, és nem vízszintesek – nyíltak és csapódtak újra össze. Fülsértő hangon újra sziszegett, és megindult feléjük. Delain érezte, ahogy izmai megdermednek, talán a félelemtől, talán mástól. Nem tudott megfordulni, nem tudott elfutni. Még lehajolni sem volt képes, hogy felkapja ezüstkardját. Csak arra volt képes, hogy figyelje a lassan közeledő valamit. Mint a légyfogóba ragadt légy... – Gaylear...

A troll hangosan zihált mellette, mint a kovács fujtatója. Látta, hogy kezei szorosabban markolják az íjat, de úgy tűnt, ez minden mozgás, amire képes.

– Gaylear – suttogta újra.

Valami megváltozott a troll pillantásában, mintha hirtelen megkeményedett volna, mint a hideg szikla, amely körülvette őket. Mély morgás hallatszott a mellkasából, ahogy emelni kezdte az íjat. Izmok fodrozódtak a vállain, ahogy lassan és simán felhúzta a húrt.

A valami felvisított, a csalódottság idegszaggató sikolyával – legalábbis Delain így értelmezte. Az előbbi lassú, majdnem hullámzó közeledése helyett hirtelen feléjük vetette magát. Delain hangosan felhorkant, ahogy a különös bénultság eltűnt az izmaiból.

Mellette Gaylear íja pendült, a nyílvessző keresztülsivított a levegőn, hogy belemarja magát a valami testébe, hátralökve az ütközés erejétől. Delain összegörnyedt, így küzdött a szinte ellenállhatatlan késztetés ellen, hogy befogja a füleit, ahogy az ismét felvisított.

A troll íjász higgadtan állt, nyugodtan, mint egy szobor, íja mozdulatlanul, jobb kezét a nyakánál a füle alatt tartva. Nyugodtan, szinte szertartásszerűen ismét mély levegőt vett, ahogy leeresztette az íjat.

– Gaylear, a Szenvedélyek szerelmére!

A valami nem volt halott, még csak nem is feküdt. A bazaltnak támaszkodva üvöltött fájdalmában, vadul kapálózva végtagjaival. Aztán megragadta Gaylear nyílvesszőjének a testéből kiálló szárát, és letörte azt. Függőleges szája tágra nyílt, és pengeéles fogak csillogtak a fénykvarcok ragyogásában.

– Lőj még egyszer, Gaylear! – üvöltötte Delain.

A troll zavartalanul hátranyúlt a tegezéhez, kihúzva még egy vesszőt. A húrra helyezte, és a vágatba illesztette. Gondos figyelemmel ismét beakasztotta hüvelykujj-gyűrűjét.

Túl lassan! Gondolta Delain elkeseredetten. A valami újra előreindult, lassabban, mint korábban, de még mindig gyorsában, mint egy járó ember.

– Gaylear! – Üvöltötte.

A troll szeme tágra nyílt a félelemtől. Ennek ellenére mégis egy mély, megnyugtató lélegzetet vett, aztán még egyet... Ugyanazt a szertartást ismételve, mint az előbb, jött rá Delain dermedten.

– Siess!

Pedig próbált sietni, ezt ő is látta, ahogy a lehető leggyorsabban hajtotta végre a szertartás lépéseit. Végül az íj felemelkedett, és a lány az álláig húzta hátra a nyílvesszőt. Teljesen felhúzva tartotta az íjat.

Majdnem túl sokáig. A lehető legutolsó pillanatban, mielőtt a valami rávetette volna magát, elengedte a vesszőt. Közvetlen közelről, a nyílvessző beletépett a szörnyeteg vállába, áthatolva a húson, a csontig hatolva. Egy halálos seb...

Mindazonáltal nem azonnal végzetes. Haláltusájában üvöltve a valami előrevágott végtagjaival, borzalmas erővel földre lökve Gayleart. Az elejtette íját, amely végigpattogott a kőpadlón. A troll fájdalomtól és félelemtől vonyított, de valahogy sikerült egyik karjával távol tartani a lény támadását az arcától. Delain látta, ahogy vastag ujjai mélyre süllyednek a lény torkába, látta, ahogy hatalmas izmai kiduzzadnak, miközben küszködve tartja távol magától a lény fogait. Ámulattal és rémülettel figyelte, ahogy a lány izmai remegnek az erőfeszítéstől, és látta, ahogy a karjai kezdenek összecsuklani.

A kardom! A pillanat hevében elfeledkezett róla. Egy kiáltással érte ugrott és felkapta. A markolat, drótfonattal felerősített bőr idegenül állt a kezében, mintha sosem fogta volna korábban. Egy pillanatig tétovázott, megemelve a fegyvert, érezve az egyensúlyát.

A valami még mindig Gayleart csépelte karjaival. A lány a vállához szorította a nyakát, védeni próbálva arcát az ütésektől. Ez azonban veszélyesen közel vitte a fejét a csattogó állkapcsokhoz. A kvarcfény ragyogásában arca sápadt volt, és verejtéktől gyöngyözött.

Később visszagondolva a történtekre, Delain úgy érezte, mintha maga a kard lett volna az, aki elindította a szúrást. Félelemtől és rettegéstől dermedt gondolatai megbénították. Hirtelen mégis, mielőtt még végiggondolhatta vojna, mit csinál, már előre is lendült, ezüstkardjának hegyét keresztüldöfve a valami olajszínű húsán, teljes súlyát beleadva a szúrásba. A kardhegy mélyre hatolt, a penge egészen markolatig süllyedt. Forró vér robbant elő a sebből, végigfröcskölve arcán és mellkasán, savként csípve, ahol a bőrhöz ért.

A valami meggörbült, mint egy íj, természetellenesen hátrafordulva, mint egy törött gerincű ember. Karjai csapkodtak, lyukat ütöttek a kemény padlóba. Átdöfve megpördült, legurulva Gaylearről. Hátára zuhant, még mélyebbre nyomva a kardot magába. Még egyszer megrándult, visszagurulva az arcára. A fogai utolsót csattantak, és véres nyálcsomót köpött a padlóra. Egy utolsó rángás futott végig az eltorzult testen.

Ahogy a csendes alak fölött állva lefelé bámult, Delain úgy érzete, mintha egy vastag takaróba csavarták volna a testét. A fizikai érzetek – ruhájának érintése a bőrén, a hideg levegő az arcán – távoliak voltak, mint olyankor, amikor lázas beteg volt. A zajok is tompák voltak: Gaylear harsogó légzése, és egy gyenge, ütemes nyöszörgés...

Rájött, hogy szája nyitva van. Becsukta, és a nyöszörgés megszakadt. Tapogatózva lenyúlt, hogy megfogja a kardot. A lény meleg, ragacsos vére borította a bőrmarkolatot. Epés ízt érzett torkában, elfordult, és köpött, hogy kitisztítsa száját.

Valaki mögötte állt – Gaylear. Ő is lefelé bámult a valamire.

– Minden Szenvedély nevére, mi volt ez? – Hangja reszketeg volt, mintha heves borzongás kínozta volna testét.

– Nem tudom.

– De azt mondtad...

A troll hangjában volt egy kis él, a remegés leghalványabb jeleként. –Azt mondtam, hogy néha feljönnek dolgok az alsó szintekről. Kis dolgok. – Kezével mutatta a magasságot, amely körülbelül egy egyéves ork mérete lehetett. – Egy nyílvessző, mindig. Soha semmibesem kellett egy második nyílvesszőt lőnöm. – Delain látta, ahogy remegés fut végig a troll hatalmas testén. De egy pillanattal később már visszanyerte az önuralmát. – Nem, Delain – mondta határozottabban. – Ilyet még sosem láttam. Semmit, ami csak távolról is ilyen lett volna. – Cipője orrával megbökte a mozdulatlan testet... és sziszegve ugrott hátra.

– Mi van? – Delain kis híján felsikoltott.

– Elbomlik. Nézd, már kezd elrothadni.

Látta, hogy a trollnak igaza van: bármi is volt a valami, oszlásnak indult. Olajbarna bőre sápadtszürkévé vált, és rothadó fehér foltok kezdtek terjedni a testén. A valami háta is kisebbnek tűnt, mintha a mellkas is kezdene összeroskadni. A gennyes váladék, amely összefröcskölte zekéjének elejét, és beborította a kardját, már fekete, morzsolódó anyaggá száradt. Ösztönösen megdörzsölte a foltokat a mellkasán, és figyelte, ahogy az anyag finom porként száll el.

– A kardod? – vetette fel Gaylear.

Köszönően bólintott. A fegyverért nyúlt, aztán megállt, hirtelen elment a kedve attól, hogy megérintse a száraz váladékot. Megrázva magát, hogy legyőzze tétovaságát, megfogta a markolatot, és húzni kezdte. A penge könnyedén csúszott kifelé egy szívó hang kíséretében, amitől felfordult a gyomra. Ocsmány szagú gáz böffent ki a tátogó sebből, mire sietve hátralépett, és megpróbált nem öklendezni.

A rothadási folyamat felgyorsult, már a hús is kezdett elfolyni, többet megmutatva a valami belsejéből, mint amennyire kíváncsi volt. Elfordult, és egy pillanatra lehunyta szemét, megtörölve hideg verítéktől fénylő arcát.

Gaylear figyelte még néhány pillanatig a gyorsuló oszlást. Aztán ellépett a már alaktalan kupactól, és nagy, megnyugtató kezét a vállára tette.

– Lekötelezetted vagyok – mondta csendesen. – Az életemet köszönhetem neked.

Delain mosolyogva megrázta a fejét.

– Akkor én is megköszönöm neked az enyémet – mondta. – Kölcsönös adósság... ami azt jelenti, hogy nincs adósság. Eltaláltam?

Gaylear elmosolyodott és bólintott.

– Ez a szokás a klánomban – értett egyet.

Delain visszasandított a válla fölött, egy utolsó pillantást vetve az ocsmány kupacra, amely kezdett szétfolyni a vértől összefröcskölt padlón.

– És te soha...?

– Nem – válaszolta a lány határozottan. Aztán, halkabban:

– Csak kicsi, rohangáló dolgok. Mint a patkányok, semmi több.

Egyéves ork nagyságú patkányok, jegyezte meg gondolatban. Újra megborzongott. Ez lehet az oka, hogy a Tanács nem tiltotta meg kategorikusan a népnek, hogy meglátogassa a Névtelen szinteket? – tűnődött. Mert tudják, hogy Gaylear és a többiek megvédik a kaert a „kis rohangáló dolgoktól”?

És néha ennél valamivel többtől...

– A régi történetek nem beszélnek ilyesmiről? – kérdezte a troll csendesen, egy pillanattal később. A másik megrázta a fejét. – Biztos vagy benne?

– Szerintem emlékeznék – válaszolta. Az övéről lógó erszényből előhúzott egy kendőt, és óvatosan tisztára törölte a kardját... vagyis annyira tisztára, amennyire tudta. Aztán rápillantott a mocskos kendőre, és a feloszló test felé dobta. – Nem hiszem, hogy ez természetes – mondta végül. A fülei számára a hangja olyan hidegnek tűnt, mint a kaer ősi mélységeiből jövő szél.

– Sem pedig én. – A tény, hogy Gaylear visszaváltott anyanyelvének nyelvtanára, elárulta, hogy mennyire mélyen megrázhatta a dolog.

Delain felpillantott a troll sötét szemébe, és saját félelmét látta tükröződni benne. Döntött.

– Gyere – mondta neki, visszacsúsztatva a kardját a hüvelyébe.

– Hova? – kérdezte az, de látta az arcán, hogy már kitalálta.

 

A Zárt szintek még hidegebbek voltak, mint a valaha lakott területek odafent. A fagyos levegő csípte Delain torkát, ahogy levegőt vett.

Valahogy sötétebbnek tűnik idelent, gondolta. Nála és Gaylearnél egy-egy fénykvarc volt, elég fényesek, hogy elvakítsák, ha egyenesen rájuk néz. Mégis, valami miatt a kövek fénye nem terjedt ki olyan messze, mint rendesen; majdnem, mintha maga a sötétség küzdött volna a fénnyel, hogy visszatartsa. Az elmúlt hat percben vagy tucatszor megérintette a kardmarkolatát, megbizonyosodva, hogy lazán ül a hüvelyben. Gaylear jelenléte bíztató érzés volt mellette, ahogy továbbhaladt.

A kaer legmélyebb szintjén jártak, tizenhárom emelettel Delain otthona, Astendar szintje alatt. Ez volt legmélyebben a Zárt szintek közül, és a legnagyobb – sosem lakott, sosem használt, mégis vitathatatlanul a kaer legfontosabb szintje. Kha'averen, ahogy throali nyelven nevezték – „Az Alapzat”.

Delain sosem tette be a lábát a Kha'averenbe, ahogy senki más sem az ismerősei közül. Tabuk vagy sem, nem volt szükség arra, hogy meglátogassák az Alapzatot. Minden fontossága ellenére sem volt semmi a Kha'averenben, ami a sok szinttel fölötte élő névadók figyelmét igényelte volna.

Egészen mostanáig, emlékeztette magát, és a gondolat olyan volt, mintha fagyos szél süvített volna végig a szívén. Ismét megállt, és magasra emelve a fénykvarcot körbenézett. Megpróbálta a látottakat összevetni azokkal a térképeknek az emlékével, amelyeket Grais mutatott neki évekkel korábban. Igen, bíztatta magát, jó felé mennek, és nem kóboroltak céltalanul a nyomasztó sötétségben.

– Erre – mondta. Hangja, mint a leghalványabb suttogás. Elindult.

Idelent az egyetlen hang légzésük sziszegése és lábuk csoszogása volt a kövön. Meglepően hangos, gondolta, majdnem, mint egy közvetlen kihívás a csend ellen, amely olyan hosszú ideje fedte ezt a helyet.

A Kha'averen üresnek tűnt, olyan halottnak, mint amilyennek a kaer lakossága mindig is tartotta. Amilyennek én is tartottam, gondolta Delain. Nos, úgy tűnik át kell gondolnia ezt a feltevést. Hogy eljusson abba a terembe, ahol Gaylear gyakorolta az íjászatot, avalaminek lentről kellett bejutnia á kaerbe. Ami azt jelenti, hogy ha voltak barátai, akkor azok most akár itt is lehetnek... Ismét megérintette kardjának markolatát, önbizalmat merítve a fegyver szilárdságából.

Egy perccel később a páros megállt egy gondosan faragott bolthajtás előtt. Fénykvarcának a fényében Delain szeme végigfutott a bazaltba faragott, ősi törpe hagyományok szerint átszőtt kidolgozáson. Kissé megmozdította a fényt, kihangsúlyozva egy domború betűsort. Csendben lefordította, és a lelke mélyéig beleborzongott a rossz ómenként hangzó szavakba.

Ahogy én állok, álljon úgy a világ is. így szólnak a szavak, idézet egy törpe költeményből, amely akkor is régi volt, amikor a kaer még új. Az idézet Throal királyságra vonatkozott természetesen, és a legendák szerint ugyanezek a szavak vannak belefaragva a szinte mitikus Örök könyvtár bejárata fölé. A mester, aki ezt a bolthajtást díszítette, biztosan arra gondolt, hogy ezek a szavak jó szerencsét hoznak a kaemek. Egészen máig egyet is értettem volna vele, gondolta Delain szomorúan előrenyúlva, hogy megérintse a repedések hálózatát, amely terjedni kezdett a kövön.

– Itt?

Delain felpillantott a trollra. – Itt – erősítette meg, és együtt léptek be a bolthajtáson a sötétségbe.

A terem kicsi volt, túl kicsi, hogy ilyen fontos legyen, gondolta Delain. Kör alakú, kupolás tetővel, kevesebb mint húsz lépés keresztben.

Ugyanaz a díszítésmód, amelyet a bejárati bolthajtáson látott, szőtte át a falakat és a mennyezetet, amely mint egy kosárnyi kígyó mozgott és vonaglott a világítókvarcaik fényében. Delain mély levegőt vett, megpróbálva lelassítani őrülten kalapáló szívét. A levegő kissé melegebb volt itt, mint a Kha'averen többi részében, gondolta. Vagy csak képzelődött? Melegebb vagy sem, a levegő még mindig maga a halál volt, mintha még soha semmi sem kavarta volna fel. A kor érzete nyomasztó, majdhogynem megsemmisítő volt. Egész akaraterejére szüksége volt, hogy lerázza az érzést, és előbbre lépjen.

Ott volt előttük, kicsiny felfedező útjuk célja. Azbűn, ahogy throali nyelven mondták – a szót egyformán fordíthatták központnak és krízisnek is. Meglehetősen kicsi volt, talán ember nagyságú, és ugyanolyan széles. A legtisztább arannyal erezett fehér márványból faragták, négy finoman kidolgozott, félkör alakú boltívet tartalmazott – mindegyik egy elemet jelképezve – amelyek ugyanolyan szögben metszették egymást. A különálló félkörök vastagsága és szélessége változott az ívük mentén – simán, könnyeden – bonyolultság, majdnem mozgás érzetét adva az építménynek. A fénykvarcok fényében a fehér márvány mintha saját sápadt, tejfehér fényében izzott volna.

– G'ar – sóhajtotta mellette Gaylear. Csodálatos.

Delain lassan bólintott. Igen, csodálatos volt, mégis valahogy rémítő is.

Az Azbűn volt a Moar kaert védő, évszázadokkal korábban készített mágikus védőrúnák záróköve. A védőrúnák mágiájának szálai és mintái az Azhunon, horgonyukon keresztül folytak. Elméletileg ennek a pompás építménynek elpusztítása megindítaná a védőrúnák teljes mágikus szerkezetének felbomlását, mint ahogy egy horgolt faliszőnyeg egyetlen szemének megbontása az egész anyag széthullását eredményezheti. Itt, a kaer szívében volt a védelem központja, az alapja mindannak, amely a iakókat védte a Rémek elől.

Azbűn, gondolta Delain komoran. Központ és krízis. Mennyire helyénvaló...

A finoman kidolgozott márványív felé nyúlt, hogy megérintse, aztán gyorsan visszakapta a kezét. Amit látott, megrendítette és megrémítette. Lassan Gaylear felé fordult, aki szintén rettegő arccal figyelte a finom formát.

– Azt hiszem, beszélnünk kell a Tanáccsal – mondta csendesen.

Gaylear bólintott hatalmas fejével.

– És én is – értett egyet. – És én is.