Delain haladt elől a kövekkel teleszórt hegyi lejtőn a lejtős folyosóhoz. Tebar tartott vele... és Karena is. Míg Gaylear, Julea, Ryann és Grond szívesen maradtak a táborban, hogy megvitassák, mi legyen a taktikájuk, ha bejutnak a kaerbe, a törpe nem akart hátramaradni.
– A kamra törpe technológia – érvelt hevesen. – Szükségetek lesz rám. – Delain végül beleegyezett. Beszélnünk kell Karenával, mondta magában. Talán ezúttal sor kerül erre is. De először a fontosabb dolgok.
– Van valami ötleted, Tebar? – kérdezte a másik háta mögül.
– Talán – dörmögte az obszidiánember. – Nagyon jó következtetés volt tőletek, hogy ez a... kamra... azért épült, hogy felderítőket lehessen kiküldeni a kaerből. Ez logikus elgondolás. De mi haszna lenne, ha nincs mód kapcsolatba lépni a hátramaradottakkal? Kapcsolatba lépni – hangsúlyozta – nem visszatérni a kaerbe. Ez is nyilvánvalónak tűnik.
Delain egyetértett. Nem engedhetsz vissza egy lehetséges Rém-fertőzött felderítőt a kaerbe. És ez egy másik gondolatot is felvetett.
– Kell lennie valami különlegesnek a kapcsolatba lépés lehetőségében, nem igaz? – tűnődött. – Valami, ami bizonyítja, hogy az üzenetet küldő az igazat mondja.
Tebar elmosolyodott.
– Kíváncsi voltam, rájössz-e erre – mondta némi elégedettséggel.
– Szükséged van egy módszerre, amivel elbírálhatod a szavait vagy talán a tudatát a felderítőnek, aki a kaeren kívüli helyzetről beszél.
– De hogyan?
Az obszidiánember megállt, és elkomolyodott. – Delain, meg kell mondanom, eléggé meglepőnek tartom azt, hogy... – tétovázott, mintha a legkevésbé sértő módon szeretne megfogalmazni valami nehezet
– ... hogy ti nem...
Delain a segítségére sietett.
– Hogy nem gondoltuk végig mindezt, mielőtt elhagytuk a kaert? – Tebar bólintott.
Delain felsóhajtott.
– Természetesen ezt kellett volna tennünk. De sietnünk kellett, és nem tudtuk végiggondolni az összes lehetséges következményt. Szerencsénk van, hogy nem történt rosszabbul, és mindez a múlté. Vége... most azt kell kitalálnunk, hogyan mondjuk el a kaerbelieknek, amit tudunk.
– És rávenni őket, hogy higgyenek nekünk. – Tette hozzá Karena mogorván.
– Ez alapvető – értett egyet Tebar. – Ha ebben az irányban indulnánk el – folytatta lassan –, azt hiszem, hogy valamiféle mentális kapcsolatot kellene létrehoznom a felderítő és egy kaerbeli valaki között. Nemcsak tudati üzenetek cseréjét, hanem a tudatok teljes megosztását – lehetőleg barátok vagy akár testvérek között, akik különlegesen jól ismerik egymást.
– Miért? – tudakolta Delain.
– Gondold végig Delain – mondta az obszidiánember. – Egy Rém-fertőzött felderítő azt hazudná, hogy a Csapás véget ért. Megtenne minden tőle telhetőt, hogy meggyőzze a benti személyt, ki kell kapcsolnia a védőrúnákat. Igaz? – Delain bólintott. – Tehát a nyilvánvaló feladat megbizonyosodni, hogy a felderítő nem Rém-fertőzött – folytatta Tebar –, hogy még mindig megvan a saját, ép tudata.
– Hogyan tehetjük ezt? Megnyitjuk. Megnyitjuk a tudatát valakinek, aki ismeri a meggyőződéseit, gondolatait, mit kedvel, mit nem... Ha minden változatlan, a felderítő az igazságot mondja, és nem egy Rém irányítja. Egyébként... nos nem hiszem, hogy valaki lehet annyira megrontott, hogy elárulja a barátait és bajtársait a Rémeknek, miközben ennek nincs semmi jele a tudatában, amit észrevehet az, aki jól ismeri.
– Ügyes – mondta Delain elismerően. – Ebben van valami. De lehetséges ez?
– Lehetséges – erősítette meg Tebar. – De azt hiszem, elég nehéz dolog. Van némi gyakorlatom az illuzionista diszciplínában (néha hasznos lehet a magamfajta felderítőnek – magyarázta mosolyogva), és van némi fogalmam arról, hogyan kell szálakat szőni egy mintatárgyhoz, hogy lehetővé tegyük azt a fajta kapcsolatot, amiről beszélünk.
– Meg tudnád szőni egy ilyen dolog mintáját? – kérdezte döbbenten Delain.
Az obszidiánember halkan felnevetett, mintha kavicsok zörögnének a mellkasában.
– Én? Közel sincs meg a tudásom ilyesmihez. De – magyarázta – értek eléggé az alapokhoz, hogy tudjam, mit keressek. Ha egy ilyen eszköz létezik itt, akár a kamrátokon kívül, akár a szerkezetbe építve, talán képes leszek megtalálni.
– És rájönni a használatára?
Tebar elmosolyodott.
– Egyszerre csak egyet, trubadúr. Tudom, hogy ember vagy, de ez még nem ok arra, hogy ennyire siessünk, nem igaz?
Nyugatra a nap éppen lebukott a csipkés hegylánc mögött. Tebar még mindig az alagútban volt, a kamrához vezető és az azon keresztülszőtt mágikus szálakat vizsgálva. Delain több mint egy óráig ült az obszidiánember mellett, tartva neki a fénykvarcot – inkább erkölcsi támogatásképp, és nem azért, mintha úgy gondolta volna, hogy valóban tud segíteni – de végül Tebar óvatosan elmagyarázta neki, hogy szívesebben maradna egyedül. Ez megfelelt Delainnek is. Már majdnem huszonnégy órát töltött a nyílt ég alatt, és a folyosótól – ami nem lett volna szokatlanul szűk a Moar kaer bármelyik lakosa számára – bezártság érzete támadt. Másrészt Karenával is beszélni szeretett volna.
A nő alig egy tucat lépésnyire állt az alagút szájától, amikor Delain előjött. Válltartásának megváltozásából látszott, hogy meghallotta a közeledését, de nem fordult felé. Ehelyett felvett egy ökölnyi követ és egy távoli szikla felé hajította. A kő felszikrázott a találat erejétől.
– Tebar úgy gondolja, hogy jól halad – mondta Delain egy pillanattal később. Megállt a nő mellett, és együtt nézték a napnyugtát a zord hegyek mögött. – Úgy gondolja, van valami, amivel üzenetet lehet visszaküldeni a kaerbe.
Karena felhorkant.
– Bízol benne? – kérdezte durván, egy újabb kő után nyúlva. – Biztos vagy abban, hogy nem hazudik nekünk? Esetleg ő maga Rém-fertőzött, és minket használ arra, hogy bejusson a kaerbe?
Delain nem is törődött a válasszal. Már elég jól ismerte Karenát, és tudta, hogy gyakran mond felháborító, veszekedő dolgokat, hogy leplezze velük valódi érzéseit. Továbbra sem nézett közvetlenül barátjára, miközben leült egy kis sziklára. Hosszú szünet után halkan megszólalt.
– A dolgok változnak, Karena.
– Észrevettem. – A nő elhajította a követ, de jó néhány lépéssel hibázta el a célt. – Minden változik, nem igaz?
– Minden, amit természetesnek vettünk. Minden, amiről azt hittük, változatlan. – Delain megrázta a fejét. – Mi a Szenvedélyek nevében bízzunk ezentúl? – Felsóhajtott. – Csak magunkban, gondolom – válaszolt a saját kérdésére.
– Még ebben sem. – Karena válasza olyan halk volt, hogy alig figyelt fel rá. Aha, gondolta, tehát ez a helyzet.
– A barátságok nem változnak – jegyezte meg. Tapogatózó kérdés volt, hogy lássa, milyen választ kap rá.
Karena egy másik követ vett fel, lendítette a kezét, hogy eldobja, aztán megállt. Lepillantott a kődarabra, és egy sóhajjal ledobta maga elé.
– Talán nem – mondta, különös hangsúllyal, amit Delain nem tudott megfejteni. – Talán egyáltalán nem változnak. – Ismét felsóhajtott. – Legalábbis nem annyira, hogy számítson.
Delain a fejét ingatta. Csak a szavak alapján mintha Karena egyetértett volna vele. Mégis, a hangsúlya alapján úgy tűnt, teljesen különböző dolgokról beszélnek.
– Megbízol bennük? – Karena kérdése váratlan és éles volt.
Delain eltűnődött.
– Igen – válaszolta csendesen. – Igen, azt hiszem. Ők olyan... – kereste a megfelelő szavakat. – ...nyitottnak tűnnek – mondta végül. – Te is így érzel?
– Igen. – Karena most először fordult felé és nézett az arcába. – De nem tudom, megbízhatok-e az ítélőképességemben.
Delain meglepetten pislogott.
– Te mindig jó emberismerő voltál, Karena.
– Én is mindig így gondoltam. De ez régen volt. Odabent. – A hegyoldalra mutatott, felemelve az ujját ég felé, ahol már megjelentek az első csillagok. Vállat vont. – Idekint? Nem tudom.
– Ez... más – mondta Delain egyetértően.
Karena nyers, keserű nevetésben tört ki.
– Az alábecsülés tudományát tanulmányoztad, trubadúr? Vagy ez nálad természetes adottság? Az, hogy „más”, még csak közelében sincs a dolognak.
– Mit gondolsz, hogyan fogják ők viselni ezt? – Ismét a hegy felé mutatott. – Képesek lesznek alkalmazkodni, ha kinyitjuk a kaert... vagy legyőzi őket a különbség e között a világ között, és a között, ahol az életüket töltötték?
– Más kaerek lakói elég jól alkalmazkodtak – mutatott rá Delain. – És mi magunk sem csináljuk rosszul.
– Ez más. Más kaerek lakói között nem volt Rém, és már egy évszázada kinyitották a kapukat. Egy évszázad, Delain, erre gondolj. – Ismét felsóhajtott, a hang ékesszólóan tanúskodott fájdalmáról. – Mi csak lábjegyzetek vagyunk a történelemben, trubadúr – suttogta. – Te, én... ők.
– Karena... – kinyújtotta a kezét, hogy megérintse a nő vállát.
De az elfordult.
– Ne – csattant fel. – Nem is érted, miről beszélek, nem igaz, trubadúr? Nem érted, mit érzek.
– Szeretném megérteni.
A nő csípőre tett kézzel fordult felé.
– Jól van, trubadúr – dörmögte. – Elmondom.
– A Moar kaert védő rúnáknak van egy kulcsköve, trubadúr. Ugyanígy, minden életnek van egy kulcsköve, amire minden más épül, ami minden mást megtart. Az enyém mindig ez volt. – Kardmarkolatára csapott. – Kardmester vagyok, Delain, ezt a diszciplínát követem, mióta csak járni tudok. Ez vagyok én. Minden más az életemben erre az alapra épült: a tudásra, hogy kardmester vagyok, a tudásra, hogy rátermett vagyok.
– És mi történik azzal, akinek a kulcsköve meghasad? Ezt mondd meg nekem, trubadúr. Micsoda? – Vadul megrázta a fejét. – Elmúlt éjjel – folytatta egy pillanattal később, halkabb hangon – amikor az ork perzselők támadtak, lehetőségem nyílt, hogy bizonyítsak a Kintiakóknak – és talán neked is, mire vagyok képes. Fogtam a kardomat, és a harc sűrűjébe vetettem magam.
– Majdnem meghaltam, Delain. Az első pillanatban majdnem meghaltam. Azokat a technikákat használtam, amiket a mesterem tanított nekem, azokat a klasszikus mozdulatokat, amik annyira lenyűgöztek mindenkit a kaerben. Az orknak, aki elém került, nem volt semmilyen technikája, nem ismert egyetlen klasszikus mozdulatot sem. Amikor láttam, hogy úgy tartja a kardját, mint egy húsvágó bárdot, nevettem.
– De majdnem megölt engem, technikák vagy sem, mozdulatok vagy sem. Olyan gyors volt, Delain, minden olyan gyors volt. Nem volt szünet az összecsapások között, mint mindig a gyakorlóküzdelmek során. Nem haladt egyenes vonalban, ahogy mi a gyakorlás közben Jobbra és balra mozgott, hogy mögém kerüljön. Port akart szórni a szemembe.
– És tényleg meg akart ölni, Delain. Nemcsak találatot szerezni, és megnyerni a küzdelmet. Le akarta vágni a fejemet, és meg is tette volna, ha az elf barátod nem vágja át hátulról a gerincét. – A fejét rázta. – Hátulról!
Delain lassan bólintott, visszagondolva az esetre, amikor a lény megtámadta őt és Gayleart a kaer mélyén. Emlékezett, hogy az íjász nem volt képes alkalmazkodni a valódi harc üteméhez.
– Megértelek – mondta gyengéden.
– Valóban? Fralkh! – A törpe új követ vett fel, és a sűrűsödő éjszakába dobta. – Ha megértesz... ha tényleg megértesz, akkor tudod, mit érzek: hogy az alap, amire az egész életem épült, futóhomok, és nem az a kemény szikla, ahogy eddig hittem.
– Nem homok – válaszolta csendesen. – Talán az alap nem olyan kemény, mint eddig hitted, de még mindig erős, Sziklaszív Karena. Elég erős ahhoz, hogy építs rá.
Egy pillanatra mintha hálát látott volna megcsillanni a szürke szemekben, aztán a nő tettetett undorral felhorkant, és elfordult. – Mindig tudod, mit kell mondanod, dalszövő? – morogta.
– Trubadúr.
Delain és Karena az alagútból kilépő obszidiánember felé fordult.
– Tebar – válaszolta Delain. – Mi újság?
– Siker – jelentette be Tebar. – Gyertek, megmutatom.
A kamrába vezető ajtó zárva volt, egybeolvadt az alagút végével – ez volt az első dolog, amit Delain észrevett. Akkor záródhatott be, amikor elhagyták a kamrát, jött rá. Túl sok mindennel voltak elfoglalva, hogy észrevegyék ezt. – Mi ez? – kérdezte, közelebb hajolva az ajtóhoz.
Az obszidiánember fénykvarca finoman faragott jeleket világított meg az ajtó hideg fényén. Volt valami különös ezekben a jelekben, gondolta, valami teljesen más, mint ami az ajtó keretét díszítette a kaeren belül. – Világíts ide – mondta.
– Delain, azt hiszem... – figyelmeztette az obszidiánember.
De késő volt: a fiatal trubadúr teljes egészében látta a jeleket. Félelem – indokolatlan és pusztító – vágott végig rajta, mint egy hullámcsapás. Belseje görcsbe rándult, és a hideg földre ürítette gyomra tartalmát. Kétségbeesett sikollyal tántorodott hátra, kezével takarva el az arcát. Megbotlott valamiben, hátrazuhant, és fejét kábító erővel verte a kőpadlóba.
– Delain! – a tomboló rémületen keresztül meghallotta Karena hangját. – Delain! Mi történt? – Végső erőfeszítéssel erre a hangra koncentrált, mint ahogy a fuldokló a nádszálba. – Delain!
Lassan – fájdalmasan lassan – elvonult az ok nélküli rémület árja. Mérhetetlen idővel később elvette kezét a szeme elől, és felpillantott barátai aggódó arcába. – Jól vagyok – mondta Karenának. Aztán Tebarhoz fordult. – Mi...? – kezdte.
– Egy Rém. – Az obszidiánember hangja tompa volt. – Egy Rém járt itt, és megpróbálta megtörni a kaert védő rúnákat.
– Már nincs itt, nem igaz? – kérdezte Delain, de alig volt képes kinyögni a szavakat.
– De a munkája itt maradt. – mutatott rá Tebar.
– Mennyi...? – Nem tudta befejezni a kérdést.
– „Mennyi ideig munkálkodott a Rém a rúnák tönkretételén?” vagy „Mennyi ideig bírták volna a rúnák?”
– Mindkettő.
Az obszidiánember vállat vont.
– Azt hiszem, a Rém évekig dolgozhatott ezen. Talán egy évtizedig, talán még tovább. Hogy mennyi ideig tarthattak volna ki a rúnák, ha folytatja? – Ismét megvonta a vállát. – Nem tudhatom. – Hatalmas kezével előrenyúlt, és talpra segítette Delaint. Kutatóan mérte végig a trubadúrt. – Visszajöhetünk később is, hogy az üzenőrendszerről beszéljünk, ha pihenni szeretnél...
Delain megrázta a fejét.
– Nem. Nem, jól vagyok. – Letörölte a csillogó hideg verítéket a homlokáról. Az előbbi, megnyomoríto félelem elhalványult, de nem múlt el teljesen, még mindig ott lüktetett tudatának a peremén, és reszketett, ha rágondolt. Az ajtó felé mutatott, de persze vigyázott, ne nézzen rá. – Kezdjed – javasolta.
Tebar tétovázott. Aztán az obszidiánember egy halk parancsszóval kioltotta a kezében tartott fénykvarcot.
– Mit...?
– Várj egy pillanatot – javasolta Tebar.
Delain pislogott. Mivel a nap már lenyugodott odakint, a fénykvarc nélkül teljes sötétségnek kellene lenni az alagútban. De mégsem ez volt a helyzet, jött rá. Még mindig látta Tebar és Karena kísérteties körvonalait. Kíváncsian a vasajtó felé fordult.
És amit döbbenten pillantott meg, azok a Moar kaert védő rúnák voltak. Hajszálvékony kék vonalak csillogó hálózata borította az ajtót, mágikus szálak megdöbbentően bonyolult mátrixa. Karena is észrevette. – Csodálatos – suttogta.
Ahogy kicsit közelebb lépett, Delain észrevette, hogy látja a Rém munkáját. Egy emberfej nagyságú folton a finom vonalak a halványkékről nyers, vérvörös színre változtak. Ott, ahol a faragott jelek vannak – jött rá. Egy pillanatra a félelem mintha visszatért volna érte, de most sikerült legyőznie.
– Azt mondtad, találtál valamit – emlékeztette az obszidiánembert. – Az üzenőrendszert, ahogy te nevezted.
A rúnák kísérteties fényében Delain látta, hogy Tebar elmosolyodik.
– Igen, trubadúr – mondta. – Megtaláltam. Magukba a rúnákba van beleszőve – csodálatosan bonyolult munka, a maga módján valódi műalkotás.
– Hogyan működik? – Ezt Karena kérdezte.
– Kiderült, úgy, ahogy az előbb gondoltam – magyarázta az obszidiánember némi elégedettséggel. – Lehetőséget egy kaeren kívül tartózkodónak, hogy megnyissa a tudatát. Hogy megossza a gondolatait, és bizonyos fokig az emlékeit is – valakivel a kaeren belül
– Kivel? – kérdezte Delain. – Egy bizonyos valakivel? – Felkészült a rossz hírekre. Ez lenne igazán ironikus, ha az egyetlen valaki, akinek kapcsolatba kellene lépnie ezzel a mágiával, már száz éve halott lenne...
– Nem egy bizonyos valakivel, trubadúr – válaszolta Tebar. – Bárkivel. Az egyetlen dolog, amit ismerned kell, az a valódi neve. – Szünetet tartott, és hangja figyelmeztető színezetet öltött. – Még egy dolog, Delain. Az idő és a Rém munkája meggyengítette ezeket a rúnákat és azt a mágiát, ami lehetővé teszi az üzenetküldést. A kapcsolat rövid lesz, és valószínűleg nem olyan tiszta, mint amilyennek lennie kell. Csak egyszer próbálkozhatsz.
– Akkor kicsodát? – kérdezte Karena vagy tucatszorra. Hármójuk – Delain, Karena és Gaylear – a sötétben ültek a táboron kívül. Ryann, Julea és Grond a tábortűz körül várták, hogy a kaerlakók döntést hozzanak.
– Még mindig azt mondom, hogy Corbyan elöljárót – ismételte Gaylear halkan.
– Nem – Karena fáradtan rázta a fejét. – Itt csak én gondolkodom? Olyasvalaki kell, akinek ismerjük az igaz nevét. Rendben, Corbyan megfelel ennek, de olyasvalaki kell, aki megteszi azt, amire kérjük, valaki, aki cselekszik. Tenne ilyesmit Corbyan? – A hideg földre köpött.
– És még valami – mondta Delain halkan. – Be kell bizonyítanunk, hogy tényleg mi vagyunk azok..
– Igazad van. Olyasvalaki kell, akit ismerünk, aki eléggé jól ismer minket ahhoz, hogy higgyen nekünk, és aki cselekszik, ha arra kérjük.
– Tehát, vissza a kérdésemhez: kicsoda, a Szenvedélyekre?
– Delain.
A trubadúr felpillantott a távoli horizontról.
– Igen, Gaylear?
– Neked van egy ötleted, nem igaz?
Delain elmosolyodott és igent intett.
– Micsoda? – csattant fel Karena. – Akkor mondjad el, a Csapásra! Itt törjük a fejünket, és te... – A törpe hangja elhalt, és pillantása megült Delain arcán. – Ki az? – kérdezte végül.
– Marta Aravey – válaszolta.
– Kicsoda?
– Marta Tethys Aravey – ismételte nyugodtan. – Egy trubadúr.
Látta a felismerést Karena szemében.
– A vészmadarak egyikére gondolsz? – morogta a nő. – Fralkh, trubadúr, miért nem akarsz inkább közvetlenül Árnyléptű Kolbannal kapcsolatba lépni, hmm? – gúnyolódott. – Az ő nevét is tudjuk, és biztos vagyok benne, hogy örülne, ha ismét hallana felőlünk.
– Tudsz valaki jobbat? – kérdezte Gaylear elgondolkodó arckifejezéssel.
– Még nem – vágott vissza Karena. – De adj egy kis időt.
A troll szelíden Delainre pillantott.
– Mondd el, miért tartod Martát jó választásnak – mondta.
– Megfelel minden feltételnek – válaszolta egyszerűen. – Ismerem az igaz nevét. Tudom, hogyan bizonyítsam neki, hogy én vagyok az – legalábbis azt hiszem – javította ki magát.
– Nagyszerű – morogta Karena. – Talán meg tudod győzni, hogy te vagy az, és az igazat mondod. De mit fog tenni erre?
– Erről is megvannak az elképzeléseim – válaszolta Delain.
Karena megadóan felemelte a kezeit.
– Nagyszerű – morogta ismét. – Csináld, ahogy akarod, trubadúr, bízz meg egy vészmadárban. A te választásod és a te felelősséged.
– Nem is lehetne másképp – erősítette meg Delain. Talpra állt. – Szedjétek össze a többieket – mondta a barátainak. – Mi elindulunk Tebarral, hogy elküldjük az üzenetet. Nincs okunk a várakozásra.