Tizenhatodik fejezet

 

Kiáltások és fém pendülése fémen zökkentették ki Delaint az álmából. Egy pillanatig csak feküdt a kemény földön, pislogva bámult az ívelt vászonra a feje fölött, megpróbált visszaemlékezni, hol is van egyáltalán. Aztán visszatértek az emlékek, és felpattant rögtönzött „hálózsákjából”. Gaylear és Karena már ébren voltak, de kitágult, bámuló szemük tisztán mutatta, hogy nem tértek még magukhoz a hirtelen ébredésből.

Természetesen Karena volt az első, aki talpra ugrott. Felkapta a kardját, és már ki is ugrott a sátor ponyvaajtaján, még arra sem vesztegette az idejét, hogy felhúzza a csizmáit. Delain és Gaylear tehetetlenül pillantott egymásra, majd ők is kimásztak a sátorból. Gaylear nagy íja és nyílvesszőkkel teli tegeze a bejárat előtt voltak; a lány azonnal felkapta őket, ahogy felegyenesedett. Delain akaratlanul rövidkardjának markolata után nyúlt, de nem találta a derekán. A Csapásra – átkozódott magában. A kardját a sátorban hagyta. Egy pillanatig tétovázott, visszamenjen-e érte, de gyorsan elvetette a gondolatot – különben sem ért túlságosan a használatához. Levegő után kapkodva az éjszakai hidegben, Gaylear és Karena után botorkált.

Valami felriasztotta a tábort. Alakok rohantak mindenfelé, menet közben a páncéljukat ráncigálták magukra, vagy fegyvereikkel bajlódtak, az egész helyzet olyan zűrzavaros volt, mint a barlangi darazsak fészke, amelybe követ hajítottak. Delain vadul körbepillantott valami jel után, ami megmagyarázza, miről van szó. A távolban, az előző éjjel látott síkság felől fémcsörgést hallott, de nem látta, ki harcol, azt pedig végképp nem tudta, miért. Keletre, vagy legalábbis, amit ennek az iránynak gondolt, az ég kezdett áttetsző rózsaszínt felvenni. A hajnali fényben egy ismerős nagydarab figurát pillantott meg felé rohanni, kezében hatalmas karddal.

– Falen! – üvöltött oda.

Az obszidiánember megtorpant, a hang felé fordulva.

– Tebar – javította ki.

– Akkor Tebar. Mi folyik itt?

– Perzselők – válaszolta Tebar. – Ork perzselők.

– Micsoda?

Delain meglepetésére a harci feszültség mintha eltűnt volna az obszidiánemberből. Leeresztette a kardját, és halvány mosoly, az elégedettség jele terült el az arcán.

– Nomád fosztogatók – mondta. – Az ork perzselők olyan karavánokat támadnak meg, mint a miénk, vagy elszegődnek zsoldosként bárkinek, aki csak fizet nekik. Tundrái fenevadakon lovagolnak, és megtámadnak mindenkit, aki csak belép a területükre.

– Érdekes dolog, Evenstar trubadúr – folytatta Tebar beszélgető stílusban. – Az ork perzselők azt állítják, hogy ők egy régi kulturális hagyomány őrzői, amely még a Csapás előttről származik. Más orkok, akikkel beszéltem azt állítják, hogy nem ez a helyzet. Remélem valamikor sikerül egy tanulmányt készítenem erről és más téves „tradiciókról”...

– Tebar!

Az obszidiánember meglepetten pislogott Delain dühös hangjára.

– Igen?

– Azt mondtad, ezek az ork perzselőid minket támadnak?

– Igen.

– Akkor nem halaszthatnánk el ezt a megbeszélést kicsit későbbre?

Az obszidiánember egy pillanat alatt visszaváltozott kíváncsi tudósból testet öltött gyilkos dühvé. Fegyvere ismét felemelkedett, és sziklakemény izomkötegek hullámzottak végig széles testén.

– Később majd folytatjuk – ígérte. Aztán nehézkes futásba kezdett, gyorsan eltűnve a sötétben.

Delain figyelte, ahogy elhaladt, és hitetlenkedve csóválta a fejét.

– Delain!

Megfordult Gaylear hangjára. A lány a földhányással körülvett tábortűz másik oldalán volt, és feléje integetett. Odarohant.

– Itt van. – A lány egy rövid, visszahajló íjat nyomott az egyik kezébe, és egy nyaláb nyílvesszőt a másikba.

– Honnan szerezted ezt? – Elképzelte a karaván egyik védőjét – valakit, aki tényleg tudná használni az íjat – ahogy az az íját keresi, miközben az orkok közelednek, és nem találja.

– A karaván áruinak egy része... fegyverek. – A lány komoran elmosolyodott. – Azt hiszem, illik, hogy a karaván áruját a karaván árujával védjük meg, nem?

Már megint ez a filozofálás.

– Egyszer beszélned kellene Tebarral – mondta Delain. A troll értetlenül vállat vont, aztán megfordult, és elindult a tábor sátrai közé, közben intett, hogy kövesse. – Várj! – kiáltott utána.

A lány megfordult, és furcsálkodva ránézett.

– Mire?

Delain tétovázott, majd vállat vont.

– Azt sem tudom, kire kéne lőnöm, ha arra kerül a sor.

– Kezdd azokkal, akik úgy néznek ki, hogy meg akarnak ölni téged – mondta Gaylear vigyorogva. – Az után pedig saját megítélésed szerint. – Ezzel továbbsietett.

Delain botladozó futással követte a barátját, átkozva azt, amit a sziklás talaj művelt csupasz lábával. A sátrak között rohantak, aztán ki a sziklás síkságra...

És bele a káosz közepébe – legalábbis Delainnek úgy tűnt. Árnyak hullámzottak körülötte a hajnal előtti halvány fényben, emberforma alakok üvöltöttek, fegyvereikkel csapkodtak hatalmas fenevadak között állva, amelyeknek a válla magasabban volt az ő fejénél. Néhány alak hatalmas, lángoló kardot tartott a kezében, hihetetlen vadsággal sújtva le velük. Másfajta fény villant meg körülötte, csendes tűzlövedékek repültek, kékesfehér ragyogással – mágia, természetesen.

Mellette Gaylear vetette meg a lábát, és kipillantott az előttük tomboló káoszba. Zord mosoly tűnt fel az arcán, ahogy egy nyílvesszőt húzott elő a tegezéből, és az íjhúrra helyezte. Nyugodtan, mintha a világ minden ideje az övé lenne, felemelte az íjat, és az álláig húzta vissza a húrt. Behunyta a szemét, ahogy koncentrált. Aztán ismét kinyílt a szeme, és egy célpontra összpontosított, akit Delain nem is látott, a nyílvessző széles, veszedelmes hegye lángra lobbant, és a következő pillanatban lőtt. A hatalmas íjnak akkora ereje volt, hogy a nyílvessző röppályája majdnem teljesen lapos lett, ahogy keresztülsüvített a nyílt területen (káprázó kék foltot hagyva maga után Delain látóterében) hogy egy prémes pácélt viselő alak mellkasába vágódjon, ötven lépéssel arrébb. A nyílvessző kegyetlen ütése ledöntötte a lábáról az orkot, az földre zuhant és fekve maradt. Gaylear elégedett mosollyal engedte le az íját, és továbbra is nyugodtan egy másik nyílvesszőért nyúlt.

Alakok lódultak Delain látóterébe a közelharc kavargó káoszában. Egy pillanatra meglátta Sziklaszív Karena zömök testét, ahogy hátát egy hatalmas trollénak veti, ahogy három zilált orkot vernek vissza, aztán a csata áradata ismét meglódult, és a kép eltűnt a szeme elől.

Valami nekicsapódott hátulról, amitől megtántorodott, és a földre zuhant, minden levegő kiszaladt a tüdejéből, ahogy keményen a földet ért, és egy hatalmas holtsúly szegezte a földhöz. Kétségbeesetten gördült oldalt és csapkodott, hogy megszabaduljon a súlytól, ami fogva tartotta.

Szenvedélyek! A Súly egy prémekbe öltözött, tág, halott szemekkel bámuló ork testéhez tartozott, hatalmas sebbel a mellkasán. Delain minden erejét összeszedve maga mellé lökte a tetemet. Remegő térdekkel feltápászkodott.

– Gaylear...

De a troll nem volt sehol, a csata áradata ismét meglódult, és elsodorta előle a troll íjászt.

Látószögének peremén mozgást észlelt, megperdült, megpróbálva felkapni az íjat, amit Gaylear adott neki, de nem voltak nyílvesszői, szétszóródtak, amikor a halott ork földre döntötte.

Az ork mintha a sötétből lépett volna elő, zömök, izmos alak, megviselt, különféle darabokból összeállított páncélba öltözve és vas fazéksisakkal a fején. Forradásos kezében egy szegekkel kivert buzogányt lóbált, tépett arca vértől volt iszamlós, és a hatalmas fegyvert olyan könnyedén tartotta, mintha csak egy tőr lenne. Az ork szája egy szörnyű mosolyra húzódott hátra sárga agyarairól. Fegyverét megemelve, magabiztosan indult Delain felé.

Félelem lobbant Delain gyomrában, és töltötte meg torkát csípős, fémes ízével. A közeledő ork szemébe bámult, keresve a... mit is? – kérdezte magától. Irgalmat? Nem volt ott ilyesmi, csak vérszomj és pokoli jókedv. Delain tett egy lépést hátra, megérezve valamit a talpa alatt – az elejtett nyílvesszők egyike! Utánanyúlt...

Aztán megállt, az ork túl közel volt, alig három lépésnyire tőle. Semmiképpen sem tudta volna felkapni a nyílvesszőt, húrra helyezni, felhúzni az íjat és lőni, mielőtt a buzogány összefröcskölné a földet az agyával. Ha tudnék is lőni, mennyi esélyem lenne a találatra? Menekülni, ez az egyetlen lehetőség.

De nem, már ez sem lehetséges. Az ork túl közel volt, egyszerűen hátulról csapna le Delainre.

Valami mintha megváltozott volna benne. Hirtelen a félelme, dühe, minden érzelme elfolyt, mintha hideg géppé változott volna. Érezte, hogy az arca zord maszkká válik, ahogy fogást váltott az íjon, két kézzel megragadva, mint egy botot. Megvetette a lábát és várt.

A támadója mintha megérezte volna a változást. Az ork ádáz mosolya elhaványult, és kétség csillant meg a szemében, majd megtorpant egy pillanatra.

És Delain ekkor támadott. Közelebb ugrott, és teljes erejéből az ork fejére csapott az íjjal. A perzselő tekintete furcsán elkerekedett meglepetésében, és hátraugrott a süvítő íj elől, túlságosan meglepődve ahhoz, hogy védekezésre emelje a buzogányt.

Delain vad kiáltással ismét felemelte az íjat egy visszakezes ütéshez. A perzselő ezúttal készen állt, ahelyett, hogy hátraugrott volna, helyén maradt, és lebukott az íj elől. Ellencsapásra emelte a buzogányát, tekintetébe visszatért a vidámság. Delain megpróbált visszakozni, de bokája kifordult egy laza kövön, és egy kétségbeesett kiáltással a földre zuhant. Pillantása találkozott az orkéval, ahogy a hatalmas kar felemelte a buzogányt a halálos csapáshoz.

Az ork mögötti sötétségben acél villant, a hajnal fénye vörösre festette a pengét... vagy vér volt? – tűnődött Delain. A penge sziszegve csapott le, és az ork elzuhant, feje majdnem teljesen levált a nyakáról. Egy sötét alak lépett közelebb. Az elesett perzselő fölött Julea Fiannen, a kardmester állt, aki korábban már „megmentette” őt egy öszvértől.

– Én keresnék néhány nyílvesszőt a helyedben, trubadúr – nevetett fel, gúnyos üdvözlésképp az arcához emelve díszes markolatú vívótőrét. – Az íjak nem olyanok, mint a hárfa, a húrnál valamivel több kell, hogy működjenek. – Aztán egy felvillanó mosoly kíséretében már el is tűnt a sötétben.

Reszketve, mint egy öregember, Delain talpra állt. Érezte, hogy szája nyitva, szemei vadul bámulnak, de mintha csak nagyjából uralta volna a testét. Az íjat botként használva kiegyenesedett. Kényerítette magát, hogy tüdejét amennyire csak lehet, megfeszítve, mély levegőt vegyen, aztán újra. Hányinger tört rá, de a hideg levegő mintha visszatartotta volna...

...amíg pillantása rá nem tévedt a majdnem lefejezett, merev kezében a vértől és bőrcafatoktól mocskos buzogányt szorongató orkra. Delain belseje összerándult, térdre és kezeire zuhant, reszketve, mint egy lázas beteg. Ismét talpra kényszeritette magát az íjra támaszkodva. Körbepillantott. Csak halottak voltak körülötte: két ork és egy megerősített bőrpáncélba öltözött törpe aki hideg kezével még mindig a testét átütő lándzsa nyelét szorongatta. Delain nagyot nyelt, és másfelé pillantott, fel a távoli, közönyös csillagokra. Amikor úgy érezte, hogy visszanyerte az önuralomnak legalább a látszatát, elbicegett a tábor irányába.

Az összecsapás már véget ért, mire Delain találkozott a barátaival. A perzselők csak félszívvel támadtak – legalábbis Tebar így magyarázta – de még így is mindkét oldalon magas volt a veszteség. Öt ork halt meg, nem számítva azokat, akiket magával vittek a társaik, ami az obszidiánembert arra a következtetésre juttatta, hogy a túlélők kétszer is meg fogják gondolni, mikor háborgatják legközelebb a karavánt.

A karaván tagjai közül ketten haltak meg. Az egyik a lándzsával átszúrt törpe zsoldos volt, akit Delain is látott, a másik egy fegyvertelen lovász, aki korábban az öszvéreket gondozta. Az obszidiánemberek közül Ryann-nek a skaldnak egy hatalmas vágás volt a mellkasán, csontig felnyitva a kőszerű húst. Nyugodtan tűrte a fájdalmat, egy kőnek támaszkodva ült, mialatt Falén elállította a vérzést, és lemosta a mellkasára folyt kékesszürke vért. A könnyebb sebesültek közül Tebar nem is törődött egy véres vágással a csuklóján, és Julea, a kardmester egy nem túl mély sebet kötözött a felkarján. A veszteségeik ellenére mindenki tudta, hogy a helyzetük sokkal rosszabb is lehetne.

– Biztos, hogy az összes turgma elhordta az irháját? – kérdezte Karena Tebart. Gaylear mellett ült a tűznél, kardjával az ölében. Delain örömmel látta, hogy mindkét nő sértetlen, bár Karena szemében volt valami különös, majdnem őrjöngő csillogás.

– Grond épp ezt ellenőrzi – válaszolta az obszidiánember. – Grandnak jó szeme van.

Delain körbepillantott a táboron. Több mint tucatnyi alakot látott, akik vagy a tűz körül pihentek, vagy a munkájukkal foglalkoztak. Az obszidiánembereken és Juleán kívül főleg törpék voltak. Ezeknek a törpéknek egy része páncélt viselt és fegyvert hordott magánál – zsoldosok, mint az elesett törpe, gondolta Delain – de többségük gazdagokhoz illő köpenyt hordott, és nem volt náluk veszedelmesebbnek tűnő fegyver, mint az övükbe tűzött kés – kereskedők, gondolta. Tebarra pillantott.

– És Grond egy...?

Az obszidiánember megfordult és intett.

– Ez itt Grond – Delain megfordult.

Egy hatalmas alak lépett a táborba a síkság irányából. Magasabb volt Gaylearnél is, legalább kilenc láb magas teste majdnem olyan szélesnek és izmosnak tűnt, mint a zömöknek tűnő obszidiánemberek. Darabokból összeállított páncélja alatt hatalmas izmok hullámoztak, ahogy belépdelt a tisztásra, meztelen lábai nagyobbak voltak Delain fejénél. Egyik kezében egy kétkezes csatabárdot tartott; a hatalmas fegyver könnyű baltának tűnt a hatalmas marokban.

Delain pillantása a hatalmas figura arcára siklott. Viharvert és ráncos volt, mint a cserzett bőr, kiálló szögletes állkapoccsal. Zöldes árnyalatú fémgyűrű függött a széles orrban, és bal fülén akkora fülbevaló lógott, ami elmehetett volna kapocsnak egy ember köpenyére. Egy pillanatra Delain nem tudta eldönteni, hogy ez a Grond melyik fajba is tartozhat. Névadó, ez nyilvánvaló – látszott az intelligencia azokban a sötét, beesett szemekben – de melyik faj? Nem ork, nem obszidiánember, nem troll...

De mégis, jött rá hirtelen. Igen, egy troll. Az alak vastag, fekete haja mélyen a szemöldöke alá nyúlt, de nem takarta el teljesen azokat csonkokat, ahonnan eredetileg a szarvak nőttek. Delain a fejét ingatta. A Moar kaer trolljainak ismerete alapján ennek a fajnak a képviselői mértéktelenül büszkék voltak a szarvukra. Mi történhetett ezzel a valakivel, hogy elveszítette a szarvait? – tűnődött el hirtelen.

Tebar az újonnan jött felé fordult.

– Mi újság, Grond? Eltűnt az ellenség?

A troll felnevetett, mellkasa mélyéből fakadó harsogó hangon.

– Egy kivételével. – Egy fazéksisakot dobott a földre Tebar elé. A fém fel volt hasítva – nem, inkább szétszakítva, gondolta Delain – mint a csizmasarokkal összezúzott dióhéj. – Lassú volt – jegyezte meg Grond.

Az obszidiánember elégedetten bólintott.

– Grond, ismerd meg új társainkat. – Egyenként a kaerlakókra mutatott. – Delain Evenstar. Sziklaszív Karena és Tisztaszemű Gaylear a Gránitcsontúak klánjából.

Grond közönyösen bólintott az ember és a törpe felé. Aztán pillantása megült Gaylearen, és mintha valami megváltozott volna a sötét szemek mélyén.

– Vod'arr – morogta.

Gaylear lassan felállt. Delain látta, ahogy pillantása megül a másik troll szarvcsonkjain.

– Jó napot neked, Grond társ – mondta udvariasan, a Moar kaer hagyományai szerint. – Megtisztelnél azzal, elárulnád, melyik klánból származol? Grond a... milyen klánból?

Grond viharvert arca pergamenfehérre változott, majd elvörösödött dühében. Ujjpercei elfehéredtek csatabárdja nyelén.

– Vaf – bömbölte. – Ilyen kevésre tartod az életed? Lépj előre kava, és mutass legalább a halálodban becsületet!

– Mi? – Delain azonnal talpra ugrott, megpróbálva a feldühödött troll és barátja közé állni. – Nem!

De Tebar még gyorsabb volt. Karja – vastagabb Delain lábánál – sorompóként emelkedett Grond mellkasa elé, visszatartva a trollt.

– Nem – mondta az obszidiánember határozottan. Aztán saját, bonyolult, dallamos nyelvén beszélt tovább. Delain nem tudta kivenni, mit mond, mindenesetre úgy tűnt, hatott. A harag vörös színe eltűnt Grond arcáról, és fogása meglazult a fegyverén.

Végül, miután az obszidiánember elhallgatott, kurtán bólintott. Gaylear láthatóan összerezzent, ahogy hideg pillantása megült rajta.

– Magyarázd el neki a tévedését – mondta Grond az obszidiánembernek – vagy a fejszém fogja megtenni. – Ezzel sarkon fordult, és elcsörtetett.

Delain feszültsége csökkent, és érezte, hogy mindenkivel ez történik a közelben. Szeme sarkából látta, ahogy Julea, a kardmester gúnyos mosollyal ingatja a fejét.

– Mi történt? – kérdezte Delain.

Tebar felsóhajtott.

– A barátod éppen halálosan megsértette Grondot – mondta az obszidiánember komoran. Magyarázólag Gaylear felé fordult:

– De elmondtam neki, honnan jöttél, és a tudatlanságod a külvilági szokásokról elég indok volt számára, hogy életben hagyjon. Nem kötelezte semmi, hogy elfogadja ezt a kifogást, de szerencsére ezt tette. – Kékesszürke ajkai félmosolyra görbültek. – troll barátunk mintha kezdene felengedni – jegyezte meg. – Egy éve még semmi sem állította volna meg abban, hogy levágja a fejed.

– De... – Gaylear nyilvánvaló zavarral rázta a fejét. – De mi rosszat tettem? Csak azt kérdeztem...

– Felhívtad a figyelmét a szégyenére – vágott közbe Julea –, ez az, amit tettél. A klánjáról kérdezted. Neki nincs klánja, sem családja. Ő kitaszított – er'ka'a'kul, ahogy ő mondaná, „aki feláldozta magát a becsületéért”.

– A szarvai? Lefűrészelték őket, amikor elhagyta a klánját. Azzal, hogy megfosztották a szarvaitól, a falujának az öregei megfosztották a családjától, a klánjától... és ahogy ők látják, a becsületétől is. Elvágták mindentől, amit szeretett, mindentől, amit ismert, és kiűzték a felföldekről, ahol egész addigi életét leélte. – Vállat vont. – Az er'ka'a'kuloknak nem kellene szégyent érezniük az állapotuk miatt, de én mindig azt gondoltam, hogy ez egy kicsit túl nagy elvárás.

– Emlékeztetted arra, mit veszített el – mondta Julea – és ráadásul a bajtársai, a vértestvérei előtt – emiatt megszégyenítetted őt. A személyes becsülete – a katorr, ahogy ők nevezik – azt diktálta, hogy vegye fejedet a durvaságodért. Megértetted?

A magyarázat alatt Delain figyelte, ahogy barátja arca egyre sápadtabb és sápadtabb lesz, és szeme kitágul. – Nem tudtam – dadogta a lány. – Nem akartam... – Alsó ajkát rágta. – Utána menjek, és kérjek tőle bocsánatot?

– Jobb, ha úgy teszel, mintha semmi sem történt volna, azt hiszem. – Ryann, a sebesült skald válaszolt. – Csak akkor említsd – és kérj bocsánatot, ha maga Grond hozza elő a dolgot... amit nem fog megtenni, azt hiszem.

Gaylear lassan bólintott, és törökülésbe kuporodott a kemény földön.

– Tényleg nem tudtál erről? – kérdezte Julea. A gúnyos jókedv visszatért a hangjába. – Biztos vagy abban, hogy egyáltalán troll vagy?

– Óvatosan – morogta Karena. Dühtől elfehéredve pillantott fel a fekete ruhás nőre. – Még egyszer megsérted a barátomat, és a személyes becsület parancsára én veszem fejedet... és azt hiszem, élvezném a dolgot, ember.

Delain meglepetten pislogott a törpe hangjának helyzettel össze nem illő dühére. Mi a baja? – csodálkozott odasietve, készen, hogy közbeavatkozzon, ha ütésváltásra kerülne a sor.

Julea felemelte üres tenyerét.

– Elnézésedet kérem – mondta nyugodtan. – Nem állt szándékomban megsérteni. Fogadjátok el bocsánatkérésemet. Virtuskodás volt, ez minden. – Gaylear készségesen bólintott. Karena csak barátságtalanul bámult. – Nem akartalak megsérteni, pengenővér – mondta Julea komolyan a törpének. – És most sem áll szándékomban, de én nem vagyok ember.

Karena csak félrepillantott, megpróbálva lenyelni a mérgét.

Delain lassan közelebb lépett.

– Nem vagy ember, ezt tudom, Fiannen társnő – mondta udvariasan.

– De szeretném tudni... milyen fajból származol?

Julea zavart pillantása mulatságos lett volna más körülmények között. Egy pillanttal később harsányan elnevette magát, és megveregette Delain vállát.

– Nagyon jó, dalszövő, tényleg nagyon jó. Nagyszerű tálalás, majdnem elhittem, hogy nem tudod.

– Nem tudja – mondta Karena határozottan. – És én sem. Miért nem válaszolsz a kérdésére?

– Mivel ő kérdezte – mondta Julea egy pillanat múlva – válaszolok. – Aranyszínű szeme megállt Delainen. – Raen vagyok, trubadúr. Reth vagyok, a harmónia hallgatója.

– Azaz? – kérdezte Delain lassan.

Julea csengőn felnevetett.

– Ami azt jelenti, hogy elf vagyok, dalszövő barátom. Mit gondolsz, mi más lehetnék?

– Nekem lenne pár ötletem – morogta Karena magában, de senki sem figyelt rá.

Delain a homlokát ráncolta. Egy elf? Ennek nincs értelme. Tudta, hogyan néz ki egy elf, de az nem hasonlított Juleára, mindenesetre úgy döntött, nem feszegeti tovább a kérdést. Legalábbis most, mondta magában.

Feljött a nap, egy hatalmas tűzgömb, lassan emelkedett a távoli hegyek csúcsai fölé. A három kaerlakó egymás mellett ült, hátukat egy durva sziklának vetve, és figyelt. Fejük fölül eltűntek a csillagok, és az égbolt olyan pompás kék színt vett fel, amilyet korábban Delain elképzelni sem tudott. Keletre felhőcsíkok csillogtak rózsaszín gyöngyházfénnyel, ahogy a napfény megérintette őket. Csodálatában felsóhajtott.

– Mi lehet nagyobb titok, mint a hajnal? – morajlott fel egy mély hang mellette. – Milyen nagyobb kérdés lehet az eltűnő jelennél?

Delain felugrott és megfordult. Ryann, az obszidiánember skald állt néhány lépéssel távolabb, a felkelő napba nézve. A hatalmas seb a mellkasán kötésben volt, de az arca elnyűttnek tűnt – talán a fájdalomtól vagy a vérveszteségtől. Mégis, a mély szemekben csak valami természetfölötti nyugalom látszott.

– Ez mi volt? – kérdezte halkan Delain. – Obszidiánember költészet?

Ryann elnevette magát.

– Mondhatjuk. Obszidiáneber vagyok, és ez az én költészetem.

– Megállt. – Ahol te tanultad a Művészetet, ott komponálnak is a trubadúrok? Vagy csak megtanulják és elismétlik a régi szavakat?

– Komponálunk.

– Akkor hallhatnák valamit, Evenstar daltestvér?

Az obszidiánember udvarias hangja olyan éles kontrasztban állt ijesztő külsejével, hogy Delainnek el kellett mosolyodnia. – Természetesen. – Egy pillanat szünetet tartott, aztán halkan szavalni kezdett:

 

Azon a napon kürtszó száll az égig,

Áttetsző hangja a tiszta örömnek.

Örvendve nézzük, amint kapunk nyílik,

Érezzük végre, a nap újra melenget

Kiket ős sziklák hűse zárt annyi évig.

Lelkekkel ébred a kürt és az ének,

S időtlen zeng a dallam majd végig,

Míg elér az ősi föld alvó lelkéig.

 

Ryann szeme kitágult. – Remek – jelentette ki. – Valóban remek. Elismerésem a tehetségedhez. – Szünetet tartott. – Nem tűnne durvának a kérdés, hogy mit is jelent? Milyen kürt? Milyen kapu? – Delain látta, hogy Ryann pislant, és aztán megválaszolja a saját kérdését. – A kaered.

– Igen, a kaerem. A Moar kaer. – Delain a homlokát ráncolta. Az én kaerem... Mi a Szenvedélyek nevét fogok tenni érte?

– És nincsenek elfek a Moar kaerben?

– Hmm?

– Nem lehetnek elfek, máskülönben felismerted volna Fiannen kardforgatót.

– Csak egy elf van köztünk — mondta lassan Delain. – A neve Árnyléptű Kolban ... – Mintha valami jéghideg érintette volna meg a szívét. – Julea... Fiannen kardforgató valóban elf?

Ryann vállat vont.

– Persze.

– És nem néz ki... másképp... valamilyen módon?

– A többi elfhez képest? Nem, a külseje eléggé tipikus. – Az obszidiánember elmodolyodott. – Persze a fülek, ezt vesszük észre elsőnek. – Magyarázatképpen megérintette saját fejének az oldalát. Egyáltalán nem voltak külső fülei. – Tudtad, hogy az egyik teremtésmítoszunk szerint a tealleniarethioneianatipetlianok – „akik a világ harmóniáját hallgatják”, különös fülei tették lehetővé, hogy egy nappal utánunk meghallják a Négy hangot? – Az obszidiánember hangja továbbmorajlott, de Delain nem figyelt oda.

A hegyes fülek jellegzetesek az elfek számára, legalábbis a skald szerint, mondta magának. Hegyes fülek... mégis, Kolban fülei nem voltak hegyesek. Bizony nem, hanem kicsi, bütykös csomók voltak alul a feje oldalán. Mégis elf volt...

...Vagy nem? Pedig ezt állította magáról...

Aztán valami más is eljutott a tudatába az obszidiánember szavaiból.

– Állj! – vágott közbe Delain kezét felemelve. – Azt mondtad a „Négy hang.” Mi az a Négy hang?

Ryann meglepetten pislogott a félbeszakításra.

– Miért... nos, részei a népem teremtésmítoszainak – mondta lassan. – Szimbólikusak persze, mint minden teremtésmítosz, és nem tekinthetők a valós történelem...

– Igen – vágott közbe Delain élesen – De mi ez a Négy hang?

– A hívás, ami a népem első tagját kivezette a Nagy életkőből... legalábbis a mítosz egyik változata szerint. Amikor a Mindent-Átjáró-Lélek úgy határozott, hogy itt az idő a népem Kiemelkedésére, a Négy hang felzendült a népem fülében, és a Négy szín ragyogott fel a szemük előtt, és ekkor előléptek a Nagy életkőből a frissen létrejött föld felszínére. – Vállat vont. – Legalábbis ezt mondják a legendáink.

– És mi ez a Négyszer Összefutó Út? – követelte Delain.

– Mind része az ősi mítoszainknak. – Ryann előrehajolt, hogy Delain arcába nézhessen. – Trubadúr, honnan hallottál ezekről a dolgokról? Gaylear kistestvérem elmondta nekem, hogy nincsen ago'al – „sziklatestvér” – a kaeretekben.

– Egy pergamen – válaszolta Delain. – Egy pergamen, ami még a kaer korai napjaiból származik. – Behunyta a szemét, és megpróbált visszaemlékezni a szakaszra a töredékből. Végül rátalált:

 

Hogy kövesd a Négyszer Összefutó Utat

És a tízezrek folyamát,

Hogy lásd a négy színt, hogy halld a négy hangot,

És hogy megérintsd művét a szövő kezeknek.

 

Az obszidiánember skald szélesen elmosolyodott és biccentett.

– Igen, a jelképek a népem mítoszaiból származnak. Maguk a szavak, a stílus... nem a népemből származó szerezte őket, ez nyilvánvaló. Talán egy kistestvér? – Vállat vont. – Talán meg tudom mondani neked. Elolvashatom a pergament?

– Valaki ellopta tőlem. Különben szívesen odaadnám.

Ryann pislogott. – Verseket loptak el tőled? – morajlotta kételkedve. – Milyen az élet a kaeretekben?

Delain felsóhajtott. Hol is kezdhetném elmondani?

– Delain.

Gaylearre pillantott.

– Igen?

– Mutasd meg neki a pergament, Delain. Azt, amit a kamrában találtál.

– Ó, igen – válaszolta Delain gyorsan, azon tűnődve, hogyan feledkezhetett el erről.

– Milyen „kamrában”, ha szabad kérdeznem?

– Később elmondom – ígérte Delain. Előhalászta a tekercstartót, amit a kaerből kifelé vezető úton talált, és előhúzta belőle a pergament. Óvatosan kigöngyölte az elejét, és Ryann felé mutatta. – „Tizenkét hosszú éjszaka óta van elrejtve a szemünk elől Poliphan szekere, és a félelem, hogy Thebal szeretője közöttünk jár, egyre erősödik a szívünkben” – olvasta hangosan. – Talán te segíthetsz abban, hogy értelmezni tudjam ezt.

– Hmmm... – morajlott Ryann.

Ahogy felpillantott, Delain meglepetten látta, hogy az obszidiánember arca gondterhelt redőkbe húzódik. – Mi a baj? – kérdezte.

– Hol találtad ezt, Delain? Attól félek, nagyon fontos lehet.

Delain pislogott.

– A kamrában, amikor...

Az obszidiánember élesen közbevágott:

– A kaeren kívül vagy belül?

– Belül. – Érezte a félelem hideg érintését a nyakán. – Miért?

– Ezért. – Ryann vastag ujjával előrenyúlt, és a tekercs első sorára bökött. – Ez. „Thebal szeretője.” Thebal szeretője lehet a kaeretekben.

– És mi az a „Thebal szeretője”? – kérdezte Delain, rettegve attól, hogy már ismeri a választ.

– Egy Rém. – válaszolta az obszidiánember csendesen.

– Hogyan? – kiláltotta Delain. Mellette Gaylear és Karena is talpra ugrottak. Látta a nyílt rettegést a szemükben, és tudta, hogy a sajátjában is ez tükröződik.

– Egy Rém – ismételte Ryann, a skald komoran. – Thebal története még az előző Nagy ciklus fordulása idejéről származik – az ez előtti Csapás idejéből. Thebal egy hatalmas sárkány volt, aki beleszeretett egy ember hajadonba. Thebal emberi alakot öltve udvarolt a lánynak, majd miután elnyerte a kezét, magával vitte hegyi fészkébe. Annyira szerelmes volt, hogy nem vette észre – vagy nem akarta észrevenni – a jeleket, amik megmutathatták volna a lány igazi természetét. A lány egy Rém volt, és hatalmába kerítette Thebalt – ezt mondják a történetek – a szerelmét használva csatornául, hogy legyőzze az ellenállását. Thebal és a szeretője – egy Rém-irányította sárkány, a legborzasztóbb ellenfél! – túlélték a Csapást, és ha hihetünk a mítoszoknak, hosszú ideig éltek még a Harmadik korban, amikor már minden más Rém eltűnt erről a világról. – Az obszidiánember Delainre pillantott sötét szemével. – „Thebal szeretője” költői kép a Rémekre – mondta.

Ryann szemének sötét vermei fogva tartották Delain tekintetét. – Ez azt jelenti, hogy egy Rém van a kaeretekben.