Ötödik fejezet

 

Delain hitetlenkedve megrázta a fejét.

– Nem értitek? – kérdezte ismét, ökleit a keményfa asztalra téve. A tehetetlenség könnyei csípték a szemét. – Nem veszitek észre? Ahogyan a dolgok jelenleg állnak, nem hagyhatjuk, hogy erről a... dologról... bármi is kiszivárogjon. El tudjátok képzelni, milyen következményei lennének? – Újra megrázta a fejét, ahogy Tevra Neden Sziklakönny temetési menetének emléke végigfutott az agyán. Ha egy halvaszületett gyermek elég ahhoz, hogy valaki elvegye a saját életét, mihez vezetnének ezek a hírek?

Nagy nehezen agyának hátsó részébe kényszerítette háborgó érzéseit, megtartva az óvatos elkülönültséget, amely oly fontos egy jó trubadúr számára. Emlékezz, mondta magának, még sosem hitt el senki semmit azért, mert azt mondták neki, hogy el kell hinnie. Feszülten az Öregek tanácsának vezetőjére, egy ősöreg törpére pillantott, majd körbejáratta a tekintetét az asztal körül ülő nyolc másik tanácstagon.

– Corbyan elöljáró – mondta komoly hangon arra kérlek téged és bölcs társaidat, hogy legalább gondolkozzatok a javaslatomon.

A tanácstagok közül, akik egyiküket kivéve épp elég idősek voltak, hogy kijárjon nekik az „Öreg” cím, csak kettő volt hajlandó Delain szemébe nézni: Deny Corbyan és nagybátyja, Grais Evenstar. A többiek

– nagyrészt törpék, és néhány koros ember – mindenhova néztek, csak az arcába nem, kényelmetlen pillantásokat váltottak egymással, vagy a falat vagy az asztalt bámulták, mintha ott heverne a megoldás a gondjukra.

Egy kínosan elhúzódó pillanattal később Corbyan bólintott.

– Köszönet a Tanácsnak benyújtott jelentésedért Evenstar társ – mondta kifejezéstelenül. – Tanácskozni fogunk az általad elmondottakról...

Delain majdnem talpra ugrott dühében, hogy ilyen könnyen figyelmen kívül hagyják, de sikerült fékeznie magát. Látta a Tanács szándékát a tagok arcán, és érezte az érzelmeket a nagy asztal körül. Aggodalmainak kinyilvánítása csak rontana a helyzeten, az öregek oktalan kölyöknek tekintenék, és a mostaninál is kevésbé adnának hitelt a szavainak. Szeme sarkából megpillantotta Tisztaszemű Gayleart, aki tőle jobbra, egy lépéssel hátrább állt, hátát a tanácsterem falának támasztva. Jobban meglepődött azon, hogy a Tanács engedélyezte a trollnak, hogy maradjon, mint azon, hogy egyáltalán engedték őt beszélni a Tanács előtt. Mindenesetre örült a jelenlétének, örült az erkölcsi támogatásnak, amit nyújtott. Nagybátyja felé fordult, és könyörögve rápillantott.

Grais Evenstar alig észrevehetően bólintott.

– Corbyan elöljáró – mondta csendesen, gyakorlott hangja olyan tisztán hallható volt, mintha kiabált volna. – Véleményem szerint ennek az ügynek az elhalasztása nem bölcs dolog. Most kell megtárgyalnunk. Engedélyeddel nyílt vitát kérek.

Az idős törpe szemöldöke felemelkedett, majdnem eltűnve vastag ősz hajfürtjei mögött.

– Tekintsd személyes indíttatású kérésnek – mondta Grais udvariasan.

Egy pillanatra Delain azt gondolta, hogy Corbyan megtagadja Grais kérését. De aztán az öreg törpe felsóhajtott.

– Személyes indíttatású kérés tudomásul véve – morogta. – Nyílt vita. Evenstar elöljáróé a szó... és a Tanács figyelme – tette hozzá némi éllel.

– Köszönöm Corbyan elöljáró. – Grais könnyeden felállt, kisimítva mellénye ráncait. – Nem veszek el sokat a Tanács idejéből, de azt hiszem, életfontosságú számunkra megtárgyalni az ügyet, amelyet Evenstar társunk hozott elénk. – Tiszteletteljesen unokaöccse felé biccentett, tökéletesen játszva az előzékeny tanácstag szerepét.

– Evenstar társunk nyugtalanító híreket hozott. A – tétovázott, kereste a megfelelő szót – a betolakodó jelenléte a Névtelen szinteken nyugtalanító fejlemény.

A tanácstagok egyike, egy Thom Wyrrel nevű ember felmordult. – Mit keresett ez a kettő a Névtelen szinteken a Tanács utasításai ellenére? – zsémbelődött – Én ezt szeretném tudni.

Delain válaszolni akart, de Grais megelőzte. . – Ez egy későbbi megbeszélés témája, ha meg akarjuk tárgyalni. A tény az, hogy miközben a Névtelen szinteken tartózkodtak, egy ismeretlen lény támadta meg őket. Ez azoknak a tényeknek az egyike, amelyet szeretném, ha a Tanács figyelembe venne. Ehhez még csak hasonló sem történt korábban. Valami láthatóan megváltozott, és szeretném emlékeztetni kiváló kollegáimat – lefegyverző mosollyal körbepillantott – hogy a szint, ahol az esemény történt, csak két emelettel van Raggok szintje alatt... egy lakott szint alatt, és ezt fontos megjegyezni. Wyrrel elöljáró, egyetértesz?

Az öregember nem nézett a trubadúr metsző pillantásába, de mogorván bólintott.

– Osztom a véleményt – morogta.

– Köszönöm, Wyrrel elöljáró. – Grais ismét végigpillantott a Tanácson. – Valami megváltozott, elöljárók – hangsúlyozta ismét. – Ha csak ez lenne minden, Evenstar társ jelentésének további részén kívül, már ez is elég lenne, hogy aggasszon. Hogy súlyosan aggasszon – hangsúlyozta – De ez nem minden.

– Szeretném, ha a Tanács megfontolná – itt és most – a válaszát a jelentés további részére.

Corbyan kényelmetlenül fészkelődött székében. Acélszürke, magas kora ellenére tiszta pillantása mintha átfúrta volna Delaint, hogy szétmorzsolja a lelkét.

– Mondd el újra – parancsolta az öreg törpe. – írd le az Azbűn állapotát.

Delain elfojtott egy sóhajt. Hányszor kell még megismételnem? Megpróbálta elrejteni érzelmeit arcáról és hangjából.

– Ahogy óhajtod Corbyan elöljáró.

– Ahogy korábban mondtam, repedések voltán az Azbűn márványában – mondta óvatos, egyenletes hangon. – A repedések nagy része a Víz boltívén volt, de láttunk néhányat a Földén is.

– Sok repedés? – szakította félbe egy másik törpe tanácstag, Vilus Sand. – Mennyi?

Delain az aszott törpére pillantott. – Csak a Víz boltívén több mint tucatnyi – mondta csendesen. – Lehet, hogy nem vettem észre néhányat, de gyenge volt a megvilágítás, és persze nem akartam túl közel menni az Azbűnhoz vizsgálat közben. Legtöbbjük nem volt vastagabb, mint egy törpe hajszála, de volt kettő is, ami legalább háromszor vastagabb volt.

A tanácstagok kényelmetlenül mozgolódni kezdtek a szavai hallatán. – Több, mint tucatnyi – suttogta Sand elöljáró. Aztán:

– Biztos vagy ebben? – tudakolta nyersen. – Teljesen biztos?

– Ahogy itt állok, elöljáró – mondta Delain. – Astendar ajándékára esküszöm: ez az igazság.

A tanácstagok többsége egymásra pillantott. Delain tudta, hogy tudatában vannak az előbbi eskü komolyságának. Egyetlen trubadúr sem tagadna le ilyen esküt, vagy használná egy hazugság elleplezésére.

– És mennyi volt a Föld boltívén? – kérdezte Sand.

– Kevesebb – válaszolta Delain. – Talán nem több mint fél tucat, és egyik sem vastagabb egy hajszálnál.

– A boltív tetején vagy az alapnál?

Delain üvölteni tudott volna. Minden Rémre, számít az, hogy hol vannak a repedések? Repedések vannak az Azbűnon – repedések a kaert védő rúnák kulcskövén! Valahogy sikerült visszafognia a hangját, ahogy Wyrrel elöljáró kérdésére válaszolt.

– Az alap közelében, elöljárók. Mindkét boltív alapja közelében.

– Láttál még valami rendellenességet? – kérdezte Corbyan.

Ez nem elég?

– Nem, elöljáró.

Vilus Sand valamit mormogott, egy throali szót, ami mintha átdöfte volna Delain szívét. – Melakahim. – Terjednek...

A Szenvedélyekre, tudták! Végig tudták!

Delain kétségbeesetten fordult Grais felé, és látta, ahogy a rettenetes felismerés kiül nagybátyja arcára. Tudták, de Graisnek, a Tanács legújabb tagjának nem mondták el.

Deny Corbyan fáradtan bólintott, arca mintha hirtelen mind a százötvenegy évét egyenként megmutatta volna.

– Köszönjük Evenstar társ – mondta ismét az Öregek tanácsának vezetője.

És Delain már talpon volt, ezúttal nem tudta visszafogni magát.

– De mit akartok tenni? – ordította kétségbeesetten.

– Mit tehetnénk? – A költői kérdés a Martain Porter nevű embertől jött. Bár hetedik évtizedében járt, mégis Grais után a Tanács legfiatalabb tagja volt. – A kaerben senki sem képes megerősíteni a kulcskövet.

– Ezt biztosan tudjuk? – kérdezte Grais csendesen.

Senki sem válaszolt. Delain törte meg a csendet.

– Nem engedhetjük, hogy ez a hír kijusson – mondta határozottan. – Nem. Ismeritek a lakosság hangulatát? Voltatok köztük, beszéltetek velük? – És ez volt a fő kérdés, jött rá hirtelen. Kiléptek valaha is az elöljárók azok közé, akiket vezetniük és védeniük kellett volna? – A közhangulat rossz – mondta, és arra gondolt, milyen enyhe kifejezés is ez –, és egy ilyen hír csak még tovább rontaná. – Keserűségében majdnem felnevetett. A Csapásral – Már amúgy is kezdik elveszíteni a reményt. Ez elvenné azt is, ami még megmaradt.

Delain futólag Graisre pillantott, és látta nagybátyja kérdő tekintetét. Félrenézett. Különös, olyasmiért kardoskodik, amit nem is olyan rég ellenzett. A titkolózásért, a kaer jövője számára oly fontos esemény elhallgatásáén.

De ez más volt – vagy mégsem? kérdezte agyának másik része – ez más volt, mint a mércéről szóló hírek eltitkolása: ez a hír túlságosan pusztító volt.

Nyugalmat erőltetett magára.

– Elöljárók – kezdte újra –, a Tanács már korábban is döntött úgy... hogy megtartson magának... a kaerben történő fontos eseményeket, hogy – diplomatikus kifejezést keresett gondolataihoz – hogy megóvja a népességet valamitől, ami eltörölné a jövőbe vetett hitüket.

– A mércére gondolsz? – Corbyan éles pillantást vetett Graisre. Az idősebbik trubadúr arca nyugodt maradt.

– A kaerben keringnek erről pletykák – magyarázta Delain gyorsan, megpróbálva elrejteni lehetséges baklövését. Graisnek nem szabadott volna beszélnie a dologról. – Mindenki tudja... vagy meg fogja tudni, mikor a hírek eléggé elterjednek.

– De ez más – hangsúlyozta újra –, nagyon más. A Moar kaer lakói erősek lettek volna, hogy szembenézzenek azzal az igazsággal.

– És ezzel nem? – kérdezte Wyrrel gúnyosan.

Delain tétovázott, eszébe jutott az undorító lény.

– Nem hiszem – mondta végül. – Egész őszintén, nem hiszem – vállat vont. – Remélem tévedek, de megengedhetjük magunknak, hogy ellenőrizzük a dolgot?

Corbyan felhorkant.

– A Tanács számos tagja a döntés ellen szavazott – mondta lassan –, köztük Evenstar elöljáró és én is. – Delain pislogott. Eddig nem tudta, hogy a Tanács vezetője egyetértett ez ügyben a nagybátyjával. – Te most emellett érvelsz?

Delain széttárta kezeit.

– Nem tudom, mi mellett érvelek. – Ismerte be csendesen. – Csak azt tudom, hogy mit hallottam a kaer lakóitól, és mit éreztem. – Mély levegőt vett, és megpróbált nyugodt, meggyőző hangon beszélni. Egy pillanatra fontolóra vette, hogy trubadúrképességeit veti latba az Öregek meggyőződésére, de gyorsan elvetette a meddőnek tűnő ötletet. Idős, tapasztalt alakokkal állt szemben, akik járatosak voltak a világ dolgaiban, és valószínűleg mindegyikük tisztában volt a trubadúrok képességeivel. Megérezték volna, mit csinál, és minden logikája ellenére elvetették volna a javaslatait.

– Elöljárók – mondta, olyan egyenesen, ahogy csak tudta, és tenyerét az asztalra fektetve Corbyan felé hajolt. Most csak a szavai számítanak, döntött. – Nyíltan beszélek, minden színlelés nélkül.

– Már egy ideje tudtatok AZ Azbűnt ért kárról, nem igaz? – A jelenlévők egymás közt váltott pillantásai beszédesebbek voltak minden kimondott szónál. – Ha most azokban az időkben lennénk, amikor a kulcskövön esett kárt felfedezték, talán más véleményen lennék.

– De nem ez a helyzet. A Tanács tudta ezt – mióta? – talán évek óta. Talán már öt éve. – Az Öregek arckifejezése ismét megerősítette feltevését. Visszagondolt, megpróbálva visszaemlékezni a kaerben néhány éve történt eseményekre. – Talán hat éve – javította ki magát. – Amikor az a nagy földrengés rázta meg a kaert, nem igaz? A rengés után valószínűleg leküldtetek valakit a Zárt szintekre, le a Kha'averenbe, hogy ellenőrizzék az Azbűnt, nemde? Ekkor vettétek észre, hogy a kulcskő megrepedt. – Vállat vont. – így arra gondoltatok, hogy a kárt a földrengés okozta, nem igaz? És emiatt döntöttetek úgy, hogy nem jelentitek be ezt a lakosságnak. – Mosolygott, bár jókedvnek nem volt helye a lelkében. – Ez egy elég logikus feltételezés volt – mondta, megpróbálva némi megértést, békéltető szándékot vinni hangjába. – Bárki, akiben egy csöppnyi bölcsesség van, ugyanezt a döntést hozta volna. Úgy gondoltátok, hogy a sérülés egy egyszeri esemény volt, amit egy külső katasztrófa okozott. Úgy gondoltátok, hogy a kár nem terjed tovább.

– Mégis továbbterjedt, nem igaz? – sürgető élt vitt a hangjába. – És talán ez azt jelzi, hogy a kezdeti sérülést nem kizárólag a földrengés okozta. Ez már egy nagyon is valós lehetőség. Talán a kulcskő egészen más okból hullik szét.

– Rémek – suttogta az Öregek egyike, egy másik törpe, Mystin Dalewood, aki eddig nem szólalt meg. – Gyenge pontra leltek az Azbűnban, és kihasználják ezt – elpusztítják a védőrúnáink kulcsköveit.

Delain határozottan megrázta a fejét.

– Ezt nem tudjuk – mondta sürgetően. – Ezt nem tudhatjuk... és nem engedhetjük meg magunknak, hogy igaznak gondoljuk. Amennyit most tudunk, akár egyszerűen az idő miatt is történhet. Hány évszázadig állt a kulcskő, anélkül – hangsúlyozom, anélkül – hogy jelen lett volna egy, a védőrúnák fenntartásában képzett mágus? Talán ez egy természetes folyamat. Megvizsgálta valaki az Azbűnt, hogy megerősítse vagy cáfolja ezt? – Végignézett az asztal körül ülőkön, és látta, hogy rázzák a fejüket. Miért nem, a Szenvedélyekre! akarta kérdezni, de aztán megtartotta magának a kérdést.

– Tehát amennyire mi tudjuk – hangsúlyozta –, a kulcskő változásait az alkotói is láthatták előre. Lehet, hogy még számos évszázadon át képes a működésre, nem tudhatjuk.

– Mégis, mit gondolnának a kaerben, ha tudomást szereznének erről? – tette fel a szónoki kérdést. Az előbb megszólaló Öreg felé fordult.

– Te, Dalewood elöljáró. Van bármilyen okod is, hogy a Moar kaer népe nem jutna ugyanarra a következtetésre, mint te? Persze, hogy nincs. A Moar kaer népe – a ti terhetek, a mi terhünk – a legrosszabbtól rettegne... és ez elég természetes.

– De, ami még nyugtalanítóbb, rájönnének, hogy a Tanács eltitkolt előttük dolgokat. – Már eddig is tudták, de ezt inkább nem említette.

– Fontos titkokat, titkokat, amelyeknek kihatása van az ő és gyermekeik, unokáik életére is. Ha ez a tény mindenki által ismert lenne, hogyan tarthatná fenn a Tanács a kaer önbizalmát? Megbízna-e a népesség valaha is ezután a Tanácsban? És ha nem, mekkora kárt okozna ez a kaer-nek?

– Hogyan reagálnának ezekre a hírekre az Éjszaka testvérei? – kérdezte Grais. Az akaratlan arcrándulás számos tanácstag arcán elárulta Delainnek, hogy nagybátyja érzékeny pontot talált.

– Szürkületiek – mormolta a vénebb tanácstagok egyike. Mint te? Delain nem kérdezte meg.

– Talán – válaszolta Grais nyugodtan. – De minek tekintenék ezt? Kérlek, tanácstagok, gondolkodjatok el ezen.

Corbyan helytelenítően ráncolta a homlokát. – A döntés már korábban megszületett.

– Akkor tartsátok magatokat hozzá – sürgette Delain, láthatóan éppen megelőzve nagybátyját.

– Sosem értettem egyet teljesen a Tanács döntésével – dörmögte Dalewood. – Ha népünk halálra van ítélve, akkor...

Egy új hang szakította félbe az öreget.

– Számít ez? – Delain meglepetten fordult meg, hogy a Gránitcsontúak klánjából való Tisztaszemű Gaylearre pillantson. A lány arca kipirult zavarában, lesütött szemmel, mégis meglepő határozottsággal beszélt.

– A kulcskő megsérült. Különös és vad lények járják a mélyebb szinteket. A védőrúnák talán gyengülőben, talán összeomlóban. A kérdés az, tudunk-e tenni valamit?

– Mit tehetnénk? – kérdezte Dalewood. Csüggedten sóhajtott. – A Szenvedélyek valóban elhagytak minket...

– Nem\ – csattant Grais ökle az asztalon. – Nem – ismételte. – Nem csüggedhetünk. A reményt semmiképpen sem szabad feladnunk.

– Egyetértek Evenstar társsal. – mondta az idősebbik trubadúr, hangja ismét nyugodt volt. Gaylearre pillantott. – És Tisztaszemű társnővel is – tette hozzá. – Számos dolog van, amit el kell végeznünk. Először is, meg kell határoznunk, hogy mikor esett az első kár az Azbűnban

– őszintén és titkolózás nélkül, legalábbis ebben a teremben. – Pillantása az asztal körül nem volt gyanúsító, mégis számos Öreg arca láthatóan megrándult válaszul. – Másodszor: megállapítani, létezik-e valamilyen – akármilyen – mód, hogy megerősítsük a kulcskövet és a védőrúnákat. Harmadszor pedig...

Grais megállt.

– Harmadszor pedig – hangsúlyozta –, mindent, amit megtudtunk, ebben a teremben tartani. Megtévesztő könnyedséggel vállat vont.

– Tudom, hogy azok egyike voltam, akik az ellen voltak, hogy eltitkoljuk a tudást a kaer lakói előtt, de elöljárók, a helyzet megváltozott.

– Ahogy a véleményed is, Evenstar elöljáró – mondta egy halk hang –, mint a szélkakas az erős szélben. – Delain – és a tanácstagok nagy része – megperdült, hogy a terem ajtajára bámuljon. Az ajtó nyitva volt, és egy vékony, fehérköpenyes alak állt a bejáratban. Egy elf volt, karcsú és görnyedt a kortól, sovány arca elefántcsontfehér volt, ránctalan, magas arccsontú, szigorú arcvonásokkal. A szemei ragadták meg leginkább Delain figyelmét, élesek, mint a ragadozó madaraké, és ragyogó kékek, mintha csillogó drágakövek lennének.

– Corbyan elöljáró! – tiltakozott Grais. – Úgy tudtam, ez egy bizalmas gyűlés!

Mystin Dalewood válaszolt.

– Talán el akarnánk titkolni egy ilyen fontos dolgot a Moar kaer egy valódi védelmezője elől? – kérdezte mogorván.

Delain látta, hogy a nagybátyja éles pillantást vet az öreg törpére, de az újonnan érkezett hangja félbeszakította, mielőtt tiltakozhatott volna.

– Evenstar elöljáró érdekes kérdést tett fel – mondta Árnyléptű Kolban, jellegzetes elf fülét simogatva azzal az ideges mozdulattal, amelyet Delain már korábban is megfigyelt az öreg elfnél. – Hogyan reagálnának az Éjszaka testvérei ezekre a hírekre?

Mióta figyelsz, Kolban? kérdezte Delain magában.

– Tudjuk, hogyan...

És ismét, Árnyléptű Kolban félbeszakította Graist, hangja csendes volt, de éles, mint a kifent kés.

– Igen, Evenstar elöljáró, tudjuk, és kik vagyunk, hogy azt állítsuk, tévednek? Talán a Rémek valóban megrongálták valahogy az Azbűnt, hogy meggyengítsék a minket védő rúnákat.

– Pánikkeltő – mormolta Corbyan.

Árnyléptű Kolban éles pillantást vetett a Tanács vezetőjére.

– Ha kimondani az igazságot pánikkeltés – mondta – akkor igen, talán tényleg pánikkeltő vagyok..

Delain nem tudta tovább fékezni a nyelvét.

– Nem tudjuk, hogy ez az igazság – vágott közbe.

Az elf Delainre vetette hideg pillantását, akinek le kellett küzdenie a késztetést, hogy félrenézzen.

– Evenstar társ – mondta Kolban lassan, mintha ízlelgetné a nevet.

– Akkor megkérlek, tegyük fel fordítva a kérdést. Tudjuk – tudjuk

– hogy ez nem igaz?

– Nem – kezdte Delain – de...

– Elég biztos vagy abban, hogy ez nem igaz, hogy az életedet is feltennéd rá? – Kolban hangja még halkabb volt, de olyan mélyre vágott, mint a tőr. – Hogy feltennél rá minden életet a Moar kaerben? Vagy talán mondjak Jelkeket”, hmm?

– Most nem Evenstar társunk kikérdezése folyik a kaer Öregei előtt.

– vágott közbe Grais határozottan. – Különösen nem, olyasvalaki által, akiknek nincs széke a Tanácsban.

– Ezek ketten beszéltek a Tanács előtt – vágott közbe Mystin Dalewood, egyenesen Delainre és Gaylearre mutatva, megsértve a jómodor szabályait. – Milyen alapon tiltod meg Árnyléptű Kolbannak az előjogot, amit ezek megkaptak?

Grais Evenstar udvariasan elmosolyodott, bár Delain látta a tekintetén, hogy nagybátyja alig tudja féken tartani dühét.

– Két vendégünk azután beszélt, miután beleegyezésünket adtuk erre a Tanács szavazása után, ha visszaemlékszel, Dalewood elöljáró.

– mutatott rá az idősebbik trubadúr. – Ilyen szavazásra nem került sor Árnyléptű társ esetében – kihangsúlyozta a jelzőt –, vagy tévedek? Ezen az alapon. – A Tanács vezetőjéhez fordult. – Corbyan elöljáró, megerősítene?

Corbyan kényelmetlenül pillantott körbe.

– Evenstar elöljáró érvei jók – mondta lassan. Delain figyelte, ahogy éles pillantását végighordozza a többi tanácstag arcán, miközben a törpe felmérte a Tanács hangulatát. – Mégis, nem látom, miért ne engednénk át Árnyléptű társunknak a szót egy rövid hozzászólásra.

Grais hátravetette magát a székében, és Delain hallani vélte, ahogy nagybátyja fogai csikorognak. Árnyléptű Kolban elmosolyodott. – Köszönöm, Corbyan elöljáró – mondta udvariasan. – Nem rabolom sokáig a Tanács idejét. – Közelebb lépett az asztalhoz, és csillogó tekintete egyenként végigvizsgálta a tanácstagokat.

– Különféle forrásokból tudomásomra jutott, hogy Evenstar társ és Gaylear társnő a Tanács elé járul – kezdte, hángja monoton dallamra váltott, amelyre meglepően könnyű volt figyelni –, és sikerült kikövetkeztetnem jelentésük témáját. – Bűnbánó mosollyal vállat vont. – Talán nem kellett volna tudomást szereznem erről. De tény, hogy ez történt, és az ezzel kapcsolatos megbeszélést későbbre is halaszthatjuk, nem igaz?

– Az egyetlen célom ma az – folytatta az öreg elf –, hogy hozzászóljak a vitához, amelyre a jelentés után sor kell kerüljön. Ahogy Evenstar elöljáró oly helyesen rámutatott, nincs székem a Tanácsban, és emiatt nem lehet szavam sem abban a végső döntésben, amelyre ez a testület jutni fog. Mégis, úgy érzem, hogy nem járnék el felelősségteljesen a kaerrel és a benne lakókkal szemben, ha nem tárnék a Tanács elé néhány aggasztó dolgot, mely egyébként nem kerülne elő.

Grais élesen közbevágott.

– Azt hiszem, a Tanács tisztában van minden... – Megállt a mondat közepén, ahogy Corbyan felemelte a kezét.

– Árnyléptű társé az Öregek figyelme – vágott közbe a Tanács vezetője. Grais megadóan bólintott, de Delain biztos volt benne, hogy nem ő azegyetlen, aki látja, hogy nagybátyjának nincs ínyére a dolog.

– Köszönöm Corbyan elöljáró – ismételte Kolban – Hogy folytassam...

– A kaer Öregeinek számos feladata elveszi idejük nagy részét. Ezek a feladatok elveszik a lehetőséget, hogy érintkezzenek a kaer népével. Delain összevonta a szemöldökét. Kolban szavai egybecsengtek azokkal a gondolatokkal, amelyek csak néhány perce jártak a fejében, de volt egy olyan érzése, hogy nem fog tetszeni az, ahova a gondolatok vezetnek.

– Talán néhányan a Tanácsból – és itt udvariasan Grais Evenstar felé biccentett – idejük nagyobb részét ezen terem falain kívül töltik. Mégis, számos ok miatt ezek a tanácstagok bár a nép között vannak, nem tartoznak közéjük, ha értitek, amire gondolok. – Ismét elmosolyodott. – Talán közös jellemzője a tanácstagoknak és a trubadúroknak, hogy többet beszélnek, mint figyelnek, hmm?

Az asztal túloldalán Delain látta, ahogy nagybátyja arca elborul. Corbyan szúrós pillantásának hatására azonban Graisnek sikerült megőriznie a nyugalmát.

– Másfelől én – Kolban kitárta kezét. – Én csak egy öreg elf vagyok. Keveset beszélek – mi olyat mondhatnék, amit mások szívesen hallgatnának? – de figyelek arra, ami körülöttem történik. A beszélgetésekre a folyosókon, a bajokra, amelyekkel azok jönnek hozzám, akik ”úgy gondolják, hogy korom bölcsességgel is társult. – Elnevette magát, mintha a dolog nyilvánvaló ostobaság volna.

– Sokat hallok, elöljárók – folytatta az elf –, sok olyasmit, ami talán sosem jut el a ti füleitekbe. Sokan beszélnek a Fala'anról – a „mércéről” ahogy néhányan hívják. Tudják, hogy megállt a süllyedése – tudják, hogy régen megállt.

– És honnan tudnak erről, Árnyléptű társ? – kérdezte hidegen Delain.

Elfojtotta a borzongást, ahogy Kolban hideg pillantása megállt rajta.

– Úgy gondolod, én terjesztem a hírt, hmm? – az elf élesen felnevetett.

– Ezt hogyan gondolod? Ez az ügy valószínűleg bizalmasan került megtárgyalásra a tanácsteremben. Jelen voltam én ezeken a megbeszéléseken? Természetesen nem. Hogyan lehetnék ezért én a felelős?

– Nem mintha ez számítana – folytatta Kolban, elfordulva, mintha Delain nem lenne fontos a továbbiakban. – A kaer tudja, hogy a Fa-la'an megállt, és talán még fontosabb, hogy az éjszaka testvérei is tudják.

Az elf hangja új, távoli hangszínt vett fel, mintha csak magában beszélne. – Vannak történetek, amiket a Moar kaer folyosóin hallani –mondta –, legendák, amikre emlékeznek a termekben. – Fagyosan Grais Evenstarra mosolygott. – Történetek, amelyeket derék trubadúrjaink úgy tűnik, nem szívesen idéznek... vagy legalábbis adnak tovább a tanítványaiknak. – Pillantása Delainre siklott.

– Nem – javítottak ki magát gyorsan Kolban. – Helytelenül fejeztem ki magam. Néhányan a trubadúrjaink közül elfelejtették őket. Néhányan nem.

– Úgy érted, a befolyásod alatt állók?

– Hogyan? – Kolban Grais felé fordult, arcán a tökéletes meglepődés arckifejezésével. – A befolyásom alatt? Evenstar elöljáró, nekem nincs – mintha ízlelgette volna a szót – befolyásom. Igaz, beszéltem néhány trubadúrral, hiszen kedvelem a régi törtérteteket, és szívesen beszélgetek olyanokkal, akik hozzám hasonlóan gondolkoznak. De ezen felül nincs semmiféle befolyásom.

– Magam is hallottam néhányat ezen történetek közül, elöljárók

– folytatta az elf zavartalanul. – Érdekes történetek, valóban. Látszólag értelmetlenek, vagy majdnem olyanok – összefüggéstelen képek és elgondolások, és mégis...

– És mégis, ha a megfelelő szemszögből közeledsz hozzájuk, lassan értelmet nyernek. Nagy részük mintha valóban jóslattá válna.

Ismét vállat vont. – Nem állítom, hogy ezek a történetek valóban jóslatok. így vagy úgy, honnan tudhatná ezt olyasvalaki, mint én? Mégis, úgy érzem, a Tanácsnak tudnia kell, hogy vannak olyanok, akik így gondolják. Az Éjszaka testvérei, például – de vannak mások is. Ők – talán helyesen, talán helytelenül – attól félnek, hogy a Fala'an körüli fejlemények egybevágnak az „elveszett történetek” legsötétebb elemeivel, ha szabad így neveznem őket.

– A történetek, mint látjátok, események sorozatai, melyek eljövendölik a Moar kaer végzetét – vagy legalábbis így is olvashatók – és a népek ezt olvassák ki belőlük. A földrengés egy fél évtizeddel ezelőtt; a halva születések és a csecsemőhalálok növekvő száma; a Fala'an ügye, és más események is, úgy tűnik megfelelnek ennek az értelmezésnek. Azok, akik hitelt adnak ezeknek a történeteknek, várják a következő... nos „jelet”, ha úgy tetszik. Egy másik bizonyítékot, hogy a jóstörténetek igazak, egy másik bizonyítékot, hogy a végzet nemsokára eljön.

– Miféle végzet? – kérdezte Martain Porter halkan. Delain szinte tapinthatóan érezte a belőle áradó félelmet. – Mit mondanak a jóslatok?

– Azt, amitől az Éjszaka testvérei tartanak – válaszolta Kolban egyszerűen. – Hogy a Csapás sosem ér véget. Ha így akarod értelmezni az elveszett történeteket.

Az idős tanácstagok mozgolódtak, ideges pillantásokat váltottak, mintha nem akartak volna Kolban nyugodt, higgadt tekintetébe nézni.

Grais Evenstart kivéve. Az idősebbik trubadúr ismét felállt, és kutató pillantást vetett Kolbanra.

– És te, Árnyléptű társ – kérdezte halkan. – Hogyan értelmezed ezeket az elveszett történeteidet? – A megvetés szinte sütött a hangjából.

– Adsz hitelt ezeknek... ezeknek a jóslatoknak?

Kolban elmosolyodott.

– Nem számít, hogy én mit gondolok, Evenstar elöljáró. Ami számít, hogy ők mit gondolnak. – Intett, mozdulata átfogta az egész kaert, a tanácsterem falain túl.

– A meggyőződéseid számítanak, ha megosztod őket másokkal

– mutatott rá Grais. – Te mit mondtál? Azoknak, akik úgy gondolják, hogy korod bölcsességgel is társul. Mit mondasz nekik ezekről az „elveszett történeteidről”?

– Miért engem kérdeznének? – vágott vissza Kolban. – Trubadúr vagyok? Nem, csak egy öreg elf, aki belekontárkodott a szellemmágiába egy kevés sikerrel... és talán rendelkezem egy kis bölcsességgel, amit a korom hozott. – Halkan felnevetett. – Úgy tűnik, szívesen osztanál rám egy fontos szerepet abban a drámában, ami csak a te fejedben létezik, Evenstar elöljáró. Valójában én csak egy mellékszereplő vagyok, aligha érdemes egy sornál is többre a mondádban.

– Elöljárók – ismét a Tanács, felé fordult. – Azért jöttem hozzátok, hogy vegyétek figyelembe a kaer félelmeit, ez az egyetlen célom. Talán rossz híreket hoztam,,de talán a hírvivőt kell megbüntetni a rossz hírekért, hmm? Csak annyit kérek, vegyétek figyelembe az általam elmondottakat, mielőtt a Tanács döntést hoz. Ez az egyetlen célom.

 

– „Az egyetlen célom”, hogy oda ne rohanjak! – Grais köpött. Nehézkesen a tanácsterem előtti kőpadra roskadt. Hangja halk volt, mintha nem akarná, hogy a folyosókon elterjedjen a hír a Tanácsbeli problémákról, de Delain olyan tisztán hallotta a dühét, mintha üvöltött volna.

Árnyléptű Kolban tanácsbeli beszéde után Corbyan elöljáró néhány perces szünetet rendelt el. Azért, hogy időt hagyjon a tanácstagoknak a hallottak megemésztésére, hangzott az indoklás. Delain véleménye szerint inkább az, hogy könnyebben eltávolítsák Gayleart és őt... és Kolbant is – anélkül, hogy túl nyíltan tennék ezt.

Hirtelen elmúló méreggel Grais megdörzsölte az arcát. Kimerültnek tűnik, gondolta Delain, még kimerültebbnek, mint tegnap. Az idősebb trubadúr felpillantott, és halványan Delainre és Gaylearre mosolygott. – Nos – mondta –, legalább az Öregek meghallgatták, amit mondani akartatok. Abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán a beengednek a Tanácsterembe, nemhogy figyelnek is arra, amit mondatok.

– Figyeltek? – kérdezte Delain. – Hallottak, de figyeltek is?

Grais a fejét ingatta.

– Addig nem tudom, amíg a Tanács ismét össze nem ül. – Felsóhajtott. – Azt hiszem inkább Kolbanra figyeltek. – ismerte be kelletlenül.

– Kolban – horkantotta Delain. – Mi a Szenvedélyek nevét tervez?

– Kapcsolatban van az Éjszaka testvéreivel? – kérdezte Gaylear halkan. Ezek voltak az első szavai, mióta elhagyta a Tanácstermet.

– Kapcsolatban áll velük, vagy mögöttük áll – válaszolta Grais komoran. Megrázta a fejét. – Ez persze az én személyes véleményem. – Fanyarul elmosolyodott. – Nem mintha ez különösebben érdekelné a Tanács többi tagját.

– Fogadni mernék... nos az életemre nem is, de a második legjobb hárfámra... hogy nagyon közeli kapcsolatban áll a Testvérekkel – folytatta Grais. – Persze nincs rá bizonyítékom. Kolban túl okos ehhez... és a Testvérek túl paranoiásak.

– És amíg ilyen fogadkozó kedvemben vagyok – folyatta Grais –, lefogadom a legjobb hárfámra, hogy a mi jó barátunk, Árnyléptű társ áll a mérce mögötti híresztelések mögött. A mai nap alapján elég valószínű, hogy Mystin Dalewood mondta el neki annak ellenére, hogy a Tanács bizalmasnak nyilvánította a dolgot. – Egy pillanatra összeráncolt homlokkal elhallgatott. – Sőt, ha már itt tartunk, valószínűleg tíalewood elöljáró volt az, aki elárulta vészmadár barátunknak a mai ülés tárgyát. Bárhogyan is – sóhajtott fel –, mikor tudomást szerzett a mérce ügyéről Dalewood elöljárótól, a jó szellemmágus vette a fáradságot, hogy terjessze a hírt, a saját érdekében.

– Miféle érdekek? – tudakolta Delain. – Ha van valami, amit nem értek, akkor ez az. Mi haszna van Kolbannak abból, hogy efféle híreket terjeszt?

Nagybátyja elvigyorodott.

– Sosem érdekelt a politika, nem igaz? – kérdezte.

Delain pislogott, ahogy rájött, mire is gondol Grais.

– Kolban helyet akar a Tanácsban?

– Bárki, aki befolyásra vagy közismertségre áhítozik (vagy ami azt illeti, csak szeret beleszólni mások dolgaiba) helyet akar magának a Tanácsban – erősítette meg a trubadúr. – És nálam Árnyléptű Kolbanra eléggé illik mindhárom kategória.

– Mikor Ramoth elöljáró meghalt múlt évben, mindenki tudta, hogy az Öregeknek be kell tölteniük a helyét a Tanácsban. Kolban akarta azt a helyet, és meglehetősen sok támogatója volt. – Vállat vont. – A mai napig nem értem, miért engem neveztek ki.

– Mindenesetre ez volt az az idő, amikor Kolban elkezdett nyomást gyakorolni. Hosszú távú játékot játszik, és nem értem minden lépését – vagy, ha belegondolok, nem is ismerem őket – de az eléggé nyilvánvaló, mi a célja: alá akarja ásni a befolyásomat a Tanácsban, és azokét is, akik engem támogattak.

– De az, amit csinál, az egész Tanács befolyását aláássa – vetette ellen Delain.

Grais bólintott.

– Ez igaz. Ezt neki is látnia kell, emiatt ez is része kell, hogy legyen a teljes tervének. – Újra felsóhajtott. – Talán el akarja törölni az én... az én frakciómat, ha így akarjátok hívni, de le akar faragni a többiek befolyásából is, hogy amikor végül megszerzi az áhított széket, ő legyen a Tanács legbefolyásosabb tagja.

– Corbyan elöljáró helyére pályázik? – kérdezte Gaylear.

– Miért ne lőj a holdra? – nevetett fel Grais komoran. – Még ha el is hibázod, akkor is a csillagok között leszel – ismét felsóhajtott. – Ez egy régi politikai trükk, azóta létezik, mióta a Névadók ismerik a politikát; a klasszikus módja a kormány megdöntésének. Használd fel a befolyásodat, hogy irányíts egy csoportot, akik elégedetlenek azzal, ahogy a dolgok működnek. Használd fel ezt a csoportot, hogy nyomást gyakorolj mind a kormányra, mind a népre. Mikor már mindenki megrémült attól, hogy a dolgok tönkremennek, visszahívod a kutyáidat. A probléma megoldva, te vagy a hős. A nép kidobja a kormányt, amely nem tudta megoldani a problémát, és helyére ülteti azt, aki képes volt rá: téged.

– Ezzel persze van némi probléma is. – Hangjából eltűnt a gúnyos felhang, és mosolya lehervadt. – Túl gyakori az, hogy könnyebb mozgósítani egy csoportot, mint megállítani őket, miután megvan az, amit akarsz. Attól félek, hogy jó öreg szellemmágus barátunk is rá fog jönni erre, a saját és a mi kárunkra.