Csendes volt a kaernek ez a mélye, csendes és megnyugtató. Bár nem szívesen árulta el bárkinek, Sziklaszív Karena néha élvezte ezt a nyugalmat, időt adott neki a gondolatokra. Helyet, hogy érzelmei szabadon folyhassanak anélkül, hogy mások akadályoznák ebben. Helyet, hogy elrendezzen magában gondolatokat, amelyek más körülmények között zavarták vagy dühítették volna. A törpe számára fontos dolog volt ezt tenni.
Idelent a Névtelen szinteken – a kaer azon emeletein, amelyek Raggok szintje alatt voltak – néha órákon keresztül sétálhatott anélkül, hogy bárkivel találkozott volna. Ez kellemes dolog volt, azt jelentette, hogy nem kellett lemennie a Zárt szintekre, amelyek a Névtelen szintek alatt voltak, ha egyedül akart lenni. A Poklokra, lement volna ha kell, pokolba a tiltásokkal, tabukkal és átkokkal. Viseljék a Rémek a következményeket, ő lement volna. Csak hát úgy alakult, hogy nem kellett lemennie.
Karena megállt egy pillanatra, hogy állítson olajlámpája kanócán, hogy lejjebb csavarja a lobogó lángot. Nem volt szüksége túl sok fényre – hiszen a szeme éles volt, mint minden törpének – és a nagy láng túl gyorsan égetné az olajat. Mikor végzett, visszatette a tartópálcát a vállára, hogy a láncon lógó lámpás mögé és valamivel a feje fölé kerüljön, így tökéletesen megvilágította az utat maga előtt, anélkül, hogy elvakította volna magát.
Mikor először jött a Névtelen szintekre, egyáltalán nem bajlódott lámpással, egyszerűen saját törpe látására hagyatkozott bízva abban, hogy ugyanúgy használhatja a kaer.belsejében, mint a lakott részeken. Ez persze önteltség volt, de erre nem jött rá addig, amíg le nem ért ide.
Egyrészt hideg volt. Nem kényelmetlenül hideg; Karenát fajtájához hasonlóan kemény fából faragták – és különben sem ismerte volna el még magának sem a kényelmetlenséget. De túl hideg volt ahhoz, hogy tisztán lásson. Mint az esetlen trolloknál, a törpék különleges látása is a hőmérsékletkülönbségeken alapult...
És lent, a Névtelen szinteken nem voltak hőmérsékletkülönbségek. Csak a sziklák fagyos hidege. Éppolyan vak lett, mint egy szerencsétlen ember lett volna ugyanebben a szituációban.
Mindazonáltal nem fordult vissza rögtön, hogy fényért menjen. Nem, a Szenvedélyekre, lent volt és nem akarta feladni olyan apróság miatt, hogy nem lát. Semmiképp sem azonnal. Tapogatózva elindult a lépcső nyitott ajtajából a sötétségbe, gondolatban gondosan nyomon követve, hogy mennyit és milyen irányba haladt.
Aztán megbotlott valamiben. Upandalra, egy Szenvedélyek verte bölcsőben! Egyenesen az ostoba arcára esett, és betörte az orrát! És majdnem a lábujját is, emlékezett vissza felharsanó nevetéssel, mikor megpróbálta a legközelebbi fal felé rúgni azt a háromszor elátkozott bölcsőt. Csak ezután fordult vissza a hideg sötétben a lépcső felé, rongyot tartva az orrához, gyilkos pillantásokat vetve bárkire, aki úgy tűnt, hogy egyáltalán fontolgat valamint valamilyen megjegyzést.
– Na igen, a Szenvedélyekre, még csak kislány voltam akkoriban – morogta hangosan, leküzdve egy mosolyt, és felmérgesítve magát az ehhez szükséges erőfeszítésen. – A Csapásra, ez tíz éve volt. Alig húsz éves voltam.
Karena tanult a történtekből. Nemcsak, hogy fényt vitt magával, de. megismerte a nagy különbséget a Névtelen szintek és az alattuk fekvő Zárt szintek között. Dacolva az átkokkal – két alkalommal – átlépett a lépcső kisült védőrúnáin, hogy még mélyebben ereszkedjen a kaerbe. A Névtelen szintek valaha lakottak voltak. Sőt, gondolta Karena, valaha még saját nevük is lehetett. A Moar kaer korai éveiben családok éltek itt. És bölcsöket hagytak maguk után, morgolódott magában. Nem is túl régen, az elhagyott folyosókon és termekben talált egyéb háztartási eszközök alapján ítélve, egy évszázad, talán másfél, nem lehetett több.
A Zárt szintek – azok nagyban különböztek, ott sosem laktak, mióta a kaer létezett. Néhány alkalmi – és tiltott – látogatótól eltekintve legutoljára azok a munkások voltak a Zárt szinteken, akik megalkották azt a kaer hideg, kemény sziklájából. Ennek már vagy négy évszázada.
Érezte is azokat az éveket, amikor a Zárt szintek visszhangzó csarnokait járta. Mintha súlyként nehezedtek volna a lelkére. Mintha megjelent volna az érzelmeiben a feje fölött álló sziklatömeg súlya. Mélyen gyökerező, nyugtalanító módon. Nagyon is könnyű lett volna odalent, a Zárt szinteken szabadon engednie a fantáziáját: Túl könnyen hallhatta lépteinek visszhangját a lépéseitől eltérő ritmusban, amit akár... óvatos lopakodás zajának is vélhetett.
Ostobaság! Összeszorította széles állkapcsát, és harciasan kitolta alsó ajkát. Az egyetlen dolog, amivel odalent találkozhat, az valami fontoskodó szürke köpenyes kvesztor fattyú, aki alig várja, hogy valakit a Tanács elé vigyen. Sőt, még azzal sem, javította ki magát gúnyosan. Mindenki annyira be van gyulladva a tabuktól, hogy nincs elég mersze lemenni oda. – A Zárt szintek, hűűű... – szólalt meg ismét hangosan, megvető hangja visszhangzott a fenti bazaltról. Mogorván felnevetett.
Különben is, honnan a Poklokból jöttek ezek a tabuk, az a sok beszéd az átkokról – honnan jött? A kaer legalsó részeit – amelyek most a Zárt szintek nevet viselték – nem gondolhatták a kezdetektől átkozottnak. Sőt, talán inkább voltak a remény jelképei, mint bármi más. Külön hely – több hely, mint amennyire az eredeti népességnek szüksége volt. Hely az új gyermekeknek és új családoknak, ahogy a kaer népessége nőtt. Remény a jövőre.
De a népesség nem nőtt, nem igaz? Éppen ellenkezőleg. Amikor a kaer új volt, a Névtelen szintek – akárminek is hívták őket akkor – használat alatt voltak. Valaha családok éltek itt – ma már nem. Nem volt többé szükség ezekre a szintekre. Még a lakott szintek – a tizenkét, Szenvedélyekről elnevezett, kerek emelet, és a négy kisebb „elemi” szint, amely a kaer csúcsát foglalta el – sem voltak tele.
Karena rosszallóan megtorpant. Ezért zárták le a Zárt szinteket? Csak emiatt? Csak, mert olyasmire emlékeztettek mindenkit, amire nem szerettek gondolni? Emlékeztető egy fájdalmas igazságra? Leküzdötte a vágyat, hogy kiköpjön. Lehetnek ennyire ostobák a népek?
Talán Delain tudja. A gondolat kissé meglepte. Nem gondolt a trubadúr-tanoncra – nem engedte magának, hogy rágondoljon – már hetek óta. Nem, mióta az utolsó beszélgetésükön...
Nem! A Csapásra, nem! Elhessegette magától az emléket, vissza, tudatának távoli, sötét részeire, ahova tartoztak. A fiú még csak tudatában sem volt...
Vigyék el a Rémek. Kényelmesebbre igazította a tartópálcát széles vállán. Ha látja a trubadúr-tanoncot – ha esetleg találkozna vele – talán megkérdezné tőle. Miért ne? Miért lenne jó haragudni rá, hogy megtagadjon magától dolgokat, amikről tudni szeretne, csak hogy megbüntesse a fiút olyasmiért, amiről az nem is volt tudatában, hogy megtett? Igen, ha találkozna vele, megkérdezné. De megkeresni biztosan nem fogja. Azt soha.
Bármi is legyen az ok, a Zárt szintek tabunak, átkozottnak voltak nyilvánítva. Ráadásul – ha a következtetései helyesek – nemsokára a Névtelen szintekre is ugyanez a sors és megjelölés vár. Ostobaság. Ostobaság megadni magunkat ilyen, homályos elmék alkotta babonáknak! Minden Pokolra, hiszen értékes dolgok voltak itt a mélyben! Mikor elkezdte kóborlásait, észre sem vette ezt, de aztán gyorsan rájött a dologra.
Értékes dolgok. Nem drágakövek, arany vagy ősi fegyverek, semmi hasonló. Másfajta értékek. A Moar kaer legnagyszerűbb építőművészete. Lámpásának lobogó fényében olyan boltíveket, kapukat, keresztboltos mennyezeteket és díszítményeket látott, amelyek klasszikus példái yoltak a Nemes törpe stílusnak. A kaer lakott részeiben az ilyen részletes kidolgozottság csak a „fontos” területeken – kimondottan ott, ahol az önhitt tanácstagok éltek és dolgoztak – volt jelen. Csak a nemes szarkeverők élvezhetik a legpompásabb műremekeket mindennapjaikban. A régi időkben viszont a Névtelen szintek lakóit ez a látvány születésüktől fogva megillette. – Miért lehetett ez? – tűnődött Karena szórakozottan. Talán, mert a kaert fentről lefelé építették, és az építők akkorra vitték tökélyre mesterségüket, mire legalulra értek? Vállat vont. Még egy kérdés, amire sosem kap választ..
De nem csak a bonyolult építőművészet volt az egyeden érték, amelytől a kaer lakói babonából elzárták magukat. Ott volt a Szenvedélyek terme. Széles, magas mennyezetű folyosó, szobrokkal – szinte szentélyekkel – szegélyezve, amelyeket a tizenkét Szenvedély tiszteletére emeltek. Karena csodálatos helynek tartotta a gondolatok és önvizsgálat számára. Mikor a szépen faragott szobrok között sétált, kis híján maguknak a Szenvedélyeknek a békéjét és bölcsességét érezte a lelkében. És ezek az értetlen idióták, mint Kolban, ezt a fajta szellemi vagyont eldobják, mint átkozott dolgot? Karena vékony ajka csúfondáros kifejezésre torzult. Hülyék!
A törpe lepillantott tartópálcát fogó kezére, ujjpercei fehérek voltak, mint a kifehéredett csont. Bosszús, keserű nevetéssel lazított a szorításán. Lehet, hogy a béke és bölcsesség olyasmi, amire most szüksége van.
A Szenvedélyek terme ennek a szintnek a közepén volt, pontosan ott, ahol á Nagy gyűrű lett volna, ha ilyen mélyen nyúlt volna a kaerbe. Eszerint... Tétovázott egy pillanatot, hogy betájolja magát.
Igen. Erre. A tartópálcát a másik vállára helyezve jobbra fordult, és megindult lefelé a széles járaton.
A hang volt, ami felriasztotta, nem a fény. A beszélgetés és durva nevetés gyenge visszhangja elölről. Karena homokát ráncolva állt meg. Óvatosan lecsavarta lámpájának lángját. Igen, a csiszolt kövön kis fény tükröződött vissza, a Szenvedélyek termének irányából. Összeszorított fogakkal indult közelebb.
Négyen voltak. Fiatalok, szinte gyerekek. Három ork, egy ember. Mind magasabb volt Karenánál, bár csak a legidősebb ork volt közel olyan széles vállú, mint ő. A két, földön álló lámpa fényénél az egyik szobor – az Astendar tiszteletére emelt, ismerte fel Karena – körül csoportosultak, és nevettek valamin, annyira lekötötte őket a dolog, hogy nem vették észre őt.
Egészen addig, amíg le nem emelte a tartópálcát a válláról, és élesen a földhöz nem csapta a végét. A fiatalok bűntudatosan rezzentek össze a bolthajtásokról visszhangzó hangos csattanásra. Egyikük – Karena véleménye szerint az ember, egy lány, valószínűleg a csoport legfiatalabb tagja – hangosan felsikoltott.
A négy alak hátrább lépett a finoman faragott szobortól. Karena csak most látta, min szórakoznak: Az egyik ork kezeiben egy kőfaragó vésője és kalapácsa volt. Látva Karena pillantását, bűntudatosan a háta mögé próbálta rejteni a szerszámokat. Túl későn persze, Karena már észrevette az árulkodó tárgyakat.
Aztán észrevette a... módosításokat... amelyeket a fiatalok Astendar szobrán végeztek. Egy harmadik, durván vésett szem éktelenkedett a sima, kétnemű arc homlokán. A szobor által tartott lant sem kerülte el a figyelmüket – a hangszert durván egy groteszk fallikus jelképpé módosították.
Dühtől elborult tekintettel Karena körbepillantott a többi szobron. Két másik, Chorrolis és Upandal szentélyei is el voltak csúfítva – vandalizálva – nagyon is hasonló módon. Visszapillantott a négy fiatalra. Őrjöngő düh forró habja csapott fel mellkasában.
Hárman a vandálok közül – az ember lány és ketten az orkok közül –már hátrálni kezdtek. A harmadik ork – a legnagyobb, valószínűleg a legidősebb, ennélfogva a vezető – viszont a helyén maradt, Karena érezte, hogy ajka olyan kifejezésre görbül, amely csak nevében volt mosoly. Lassan, majdhogynem mellékesen közelebb lépett, lámpájának tartópálcáját bal kezében tartva. Jobb keze a csípőjén volt, feltűnően közel görbe kardjának markolatához.
– Jó napot – mondta csendesen. Aztán hirtelen elbődült – Mi a nevetek?
A fiatalok – még a széles vállú vezető is – megugrottak hangjának vadságától. Sápadtan, összeszorított szájjal, a három fiatalabbik már azon volt, hogy fut. Rendben, gondolta Karena zordul. Fussatok, és tévedjetek el a Névtelen szinteken. Az jól rájuk ijesztene, és megtanítaná őket arra, amire Karena meg szerette volna tanítani őket.
– Nos? – üvöltötte. – A neveteket, Csapás rátok! Elfelejtettétek őket?
Karena látta, ahogy a vezető tétovázik, pillantása vadul cikázik, ahogy a menekülés útját keresi. Minden erejére szüksége volt, hogy ne vigyorogja el magát.
De aztán meglepődve látta, ahogy a másik arckifejezése megkeményedik, majd vállait megfeszítve közelebb lép, ökleit csípőre téve.
– A nevünk nem tartozik rád. – A határozottság a hangjában csak blöff volt, ezt Karena tudta, de a blöff megtette a magáét, megerősítve társainak törékeny elhatározottságát, és felbátorítva önmagát is.
Karena vállat vont.
– Vagy nekem mondjátok el, vagy a Tanácsnak – jelentette ki.
Az Öregek tanácsának csak az említése is a kellő hatással járt – legalábbis a fiatalabb bűnösökön. Még jobban elsápadtak, szemük kitágult a rémülettől. Karena nem vett róluk tudomást. Pillanatnyilag nem voltak fontosak. Az egyetlen, aki számított, az önjelölt vezető. A törpe hideg szürke szeme mereven figyelte, ahogy próbálta eldönteni, mit is tegyen.
– Hogyan viszel mindegyikünket a Tanács elé? – kérdezte az, húzva az időt.
Karena hagyta szélesedni vad mosolyát. Csendesen, hidegen kérdezett vissza:
– Nem gondolod, hogy meg tudom tenni, gyermek?
Látta a tétovázást a szemében. Lelke mélyén tudta, hogy győzött. Fenyegetőzik még, de meghátrál. A többi hárommal együtt. Figyelt, várta, hogy a másik levegőt vegyen a válaszhoz. Amikor az úgy tett, felcsattant:
– A neveket, a Szenvedélyekre!
Az önjelölt vezér pislogott. Aztán olyasmi történt, amiftek nem lett volna szabad megtörténnie. Arckifejezése megkeményedett, és szeme hideggé vált, mint az ősi bazalt, amely körülvette őket.
– Tűnj el innét, törpe – sziszegte. – Tűnj innét, ha kedves az életed.
Karena majdnem hangosan felnevetett, de aztán megpillantotta az acél csillanását az ork kezében – egy rövid pengéjű kést, amit az övtokjából húzott elő – és a nevetés elhalt a torkán. Megrázta nagy fejét ámulatában. Nem várta, hogy a fiatalok felismerik, de látniuk kellett az övén lógó kimunkált kardot, amely kardmester-adeptusként azonosította őt. Kést húzni egy kardmesterre... ennek nem volt semmi értelme. Minden pokolra, mi folyik itt?
És most mit csináljon, minden Rémnek az igaz nevére? Nem húzhat fegyvert négy fiatal ellen – gyerekek, a Szenvedélyek szerelmére! – kés vagy nem kés. Ha az ork nekimegy a pengéjével, nincs más választása, mint puszta kézzel elintézni. De ez akkor is több volt, mint amire ilyesmi vezethet. Blöff – már csak ez maradt a számára.
Megfeszítette vállait, és biztos, széles állást vett fel. Mindkét keze a kardmarkolaton, felmosolygott a fiatal ork arcába.
– Éhes vagy? – kérdezte halkan. – Remélem. Mert nemsokára megetetem veled a késedet. Magabiztos lépést tett felé, és hagyta, hogy mosolya tovább szélesedjen, mintha minden pillanatát élvezné a dolognak. – A legjobb lenne neked, ha eldobnád a késed, mire odaérek.
– Még egy lépés.
Az ork ismét tétovázott. Társai még hátrább húzódtak, jó négy lépéssel mögé. Kívül álltak a helyzeten; Karena tudta, hogy nem avatkoznak közbe. De még mindig itt voltak, és önjelölt vezérük is tudta, hogy itt vannak. Hideg, érzéketlen pillantását a vezér arcán tartotta. Mi lesz? – kérdezte pillantása hang nélkül. Okos leszel, vagy a büszkeségedre hallgatsz? Még egy lépés.
Egy pillanatra azt hitte, hogy az eldobja a kést, megfordul és fut. De aztán látta, hogy az nyel egy nehezet, és küzdőállást vesz fel. A lámpafényben a kés pengéje – nem hosszabb, mint Karena tenyerének szélessége, de így is halálos – gonoszul megcsillant.
Csapás rá! A dolgok már túlságosan elfajultak, hogy csak blöffel elintézze őket. Tudta. De azért még utoljára megpróbálta. Rámutatott az emberlányra, aki tágra nyílt szemekkel figyelt a folyosó végéről.
– Te – rivallt rá. – Te fogod elmondani a legközelebbi rokonának. Megértetted? – Aztán hidegen és keményen ismét a vezérre pillantott.
– Várok. – suttogta.
– Jó napot mindenkinek.
Karena majdnem felkiáltott meglepetésében, ahogy a vidám hang felcsendült mögötte. Gyors pillantást vetett hátra a folyosó irányába, majd gyorsan visszafordult az ork felé arra az esetre, ha az tőkét akarna kovácsolni pillanatnyi figyelemeltereléséből.
Delain Evenstar volt. A trubadúr-tanonc, a Szenvedélyekre! Féltucat lépéssel a háta mögött, egyik kezében egy kis lámpát tartott, a másikban a háromszor elátkozott hárfáját. Biztosan átlátta a helyzetet. Karena tudta, hogy a trubadúrok szinte természetfelettien érzékenyek voltak az ilyesmikre. Na és persze az ork kezében levő kés is beszédes volt. Most, hogy tudatában volt a jelenlétének, hallotta is a halk lépteket, ahogy közelebb jött.
– Jó napot mindenkinek – ismételte a fiatal trubadúr, barátságos és zavartalan hangon. – Jó napot, örülök a találkozásnak. Nem vártam, hogy bárkivel is találkozom, de örülök a társaságnak.
Már Karena mellett állt, jelenléte meglepően megnyugtatónak tűnt. Valami trubadúrmágia? – tűnődött Karena fanyarul. – Vagy csak megkönnyebbültem, hogy van valaki, akivel megoszthatom a dolgot?
– Mindig élvezem, ha ellátogatok a Szenvedélyek termébe – folytatta Delain könnyedén. – Örülök, hogy nem csak én vagyok, aki emlékszik rájuk. Hallottátok a szobrász.történetét, aki kifaragta őket? Gyertek, elmondom nektek.
A kést tartó ork arca eltorzult az undortól.
– Nem vagyunk kíváncsiak a háromszor elátkozott történetedre – morogta. – Már épp elég történetet hallottunk. – Hangja és arckifejezése vad volt, de Karena észrevette, hogy leeresztette a kést, és kiegyenesedett a harci pózból.
Mögötte Delain könnyedén vállat vont.
– Pedig elbűvölő történet. – Hangja lágy és zenei volt, Karena érezte, hogy lecsillapítja a dühöt és feszültséget, amit érzett. Nem csak az ő dühét – látta, hogy az ork vállai leereszkednek, és izmai ellazulnak.
– Vak volt – teljesen vak, ne felejtsétek – mikor kifaragta ezeket a szobrokat.
– Vak...? – puhatolta a fiatalabb orkok egyike, és Karena tudta, hogy Delain kézben tartja a szituációt.
– Ezt mondják a történetek – erősítette meg Delain vidáman. – Vergisnek hívták. „Vergis, a mester”, mindenki így hívta. Vagy „Vergis, a ködös szemű”. És teljesen vak volt.
– Nem születése óta, persze. – Folytatta Delain, halk hangja a nyugalom hálóját szőtte a folyósón. – De a szemei harminc évvel azelőtt látták utoljára a fényt, mielőtt elkezdett volna dolgozni ennek a teremnek a szobrain. Bámulatos, nem igaz? Mindez a munka – körbemutatott – mindez a nagyszerű munka olyannak a műve, aki nem látta a vésője hegyét a kő felületén. Valaki, aki nem tudott modellről vagy rajzról dolgozni, csak a tudatában jelenítette meg a kész formát, és mégis, nézzéteka munkáját. A minták szépségét, a vonalak pontosságát. Tudna bármelyikünk – teljes látással, ne felejtsétek – alkotni ehhez hasonlót? Biztos vagyok benne, hogy nem.
– Mindazonáltal sokan mondták, hogy csak egy vak mester tudna ilyen tökéletes szépséget alkotni – folytatta Delain finoman. – Mikor a kaerünk még új volt, sokan így gondolták. Kitaláljátok, miért? – És várt.
A fiatal lány volt az, aki bizonytalanul válaszolt.
– Mert... mert nem vonta el a figyelmét az, amit a szemével látott?
Delain szélesen elmosolyodott.
– Pontosan! Vergis mester figyelmét nem vonta el az, ami volt, ő csak azt látta, mivé lehet. Nem a szemeivel, hanem a szívével látott, és emiatt volt képes tökéleteset alkotni. – Letakarta szemét, és fejet hajtott – szinte szertartásszerűen, gondolta Karena. – És ezzel a tanulsággal zárul ez a történet. – Egy pillanattal később újra felnézett, és kérdőn – ártatlanul – Karenára és az orkra pillantott, aki már visszacsúsztatta kését a tokba.
– Sajnálom – mondta Delain könnyedén. – Félbeszakítottam valami fontosat? Kérlek, folytassátok.
– Öh, nem, semmit. – Karena egyszerűen nem tudta megállni, hogy ne nevessen a fiatal ork arcába, ahogy az elvörösödve, kényelmetlenségében egyik lábáról a másikra állt. – Semmit – motyogta az ismét. Társai már felvették a földről lámpáikat, és a terem bejárata felé tartottak. Megpróbálva összeszedni önuralmának szilánkjait, az ork kihúzta magát és elment, nyomában a többi hárommal.
Delain figyelte őket. Ahogy eltűntek a szeme elől, és csoszogó lépteik elhaltak, mosolya eltűnt. Szomorúan rázta a fejét, ahogy végignézett az elcsúfított szobrokon.
– Ez igaz volt?
Delain megfordult Karena kérdésére.
– Amit mondtál nekik a vak szobrászról – kérdezte az nyersen igaz volt? – így mondják a legendák – válaszolta, aztán elnevette magát. – Na persze ha utánanézel, találsz majd legendákat, amelyek esküdnek, hogy a kaert maga Upandal építette. A te dolgod, hogy hinni akarsz-e bennük.
Egy pillanatig, a lámpák fényében Delain karcsú, finom csontú arca légiesnek tűnt – majdnem olyan természetfelettien szépnek, mint a Szenvedélyek szobrai. De aztán savanyúan elmosolyodott, és a varázslat megtört.
– Gondoltam, hogy itt talállak – jegyezte meg. – De nem vártam, hogy társaságod is lesz.
Karena meglepetten pislogott. – Kerestél? – Megpróbálta közönyösre fogni a hangját.
Delain vállat vont. – Nos igen; reméltem, hogy tudsz segíteni valamiben, Karena.
Karena egy horkantással elfordult, gyilkos pillantást vetve az eltűnt vandálok után.
– Csak hagytad elmenni őket – morogta.
– Ismerem a nevüket. – válaszolta. – Kettőjükét legalábbis. A lány – ő Lutea Venn. A nagydarab, akivel... beszéltél... – ő Hasadtfogú Gralnath. Ez valószínűleg azt jelenti, hogy a többiek közül az egyik a testvére volt, Marnath. A negyedik? – Vállat vont. – Elég gyorsan elmondják az ő nevét is a Tanácsnak... – Kérdően Karenára pillantott. – ...ha ezt az utat választod, természetesen.
– Belefulladhatnak a quaalzba, amennyire törődöm velük – köpött. Majdnem óvatosan visszapillantott Delainre. A pillanat elmúlt, a pillanat, amely a Szenvedélyek mására formálta őt a szemei előtt. Most már csak egy ifjú volt – vonzó, az emberek sápadt, sovány módján, de semmi különös. Felsóhajtott. – Akarsz tőlem valamit, Delain?
Az szárazon felnevetett.
– Azt akartam tudni, hogy hallottál-e híreket viszálykodásról a kaer-ben – mondta. – Gondoltam, talán hallottad beszélni a népeket, nem számítottam arra, hogy első sorból tapasztalom. – Megállt, elkomolyodott.
– Kés volt nála Karena. Mit csináltál volna, ha...
Karena felharsanó nevetése szakította félbe.
– Elvettem volna tőle azt a vacakot, természetesen, aztán földre vittem volna, és jártam volna rajta egyet, hogy adjak neki egy Csapásszerű leckét.
– Nem akartál...?
– Kardot húzni? Rá? – Újabb durva nevetéssel a padlóra köpött, a jobb lába mellé, a gúny ork gesztusával. – Kés vagy nem kés, valószínűleg inkább magát vágta volna meg vele, mint bárki mást. Semmi ok nem volt az aggodalomra.
– Én aggódtam.
– Ha nem tudnék elbánni egy késes gyerekkel, a mesterem visszajönne a sírból, hogy visszavegye a kardját. – Karena elfordult, és összehúzott szemöldökkel vizsgálni kezdte Upandal elcsúfított szobrát.
– Mindazonáltal – ismerte be halkan egy hosszú pillanat után – aggasztott. Nem a kés. Hanem elsősorban az, hogy előhúzta. – Felhorkant.
– Ha ennek az egésznek van egyáltalán értelme.
Delain elgondolkozva pillantott rá.
– Van értelme – mondta végül. – Jobban is, mint szeretném.
A törpe mogorván felé fordult.
– Csak nem álltál te is azok közé a vészmadarak közé? – kérdezte élesen. Majd recsegő fejhangon nyafogni kezdett – „A társadalom összeomlóban, mindnyájan meghalunk, ó ments meg...”
A trubadúr megrázta a fejét.
– Nem vagyok vészmadár – elhallgatott. – De ez tényleg nyugtalanít.
– Hmmph! – Karena vállára emelte a tartópálcát, és elindult. – Néha az az érzésem, hogy ez az egész hely Rémfertőzött.
Váratlanul erős szorítással a fiatalember elkapta a karját. Meglepetten hátrafordult.
– Ne mondj ki ilyesmit hangosan Karena. – Hangja halk és komoly volt. – Vannak, akik megölnének ezért.
Váratlanul, feldühödve az aggodalmán, a törpe kirántotta magát a szorításból.
– Te hallottál és mégis élek – morogta.
– Tudod, hogy értem.
Megint felhorkantott, megfordult, és elindult a felfelé vezető lépcsőhöz. Ahogy otthagyta őt a szobrok között, csak még mérgesebb lett. A dühítő az volt, hogy tudta, hogyan értette... és egyetértett vele.
Tisztaszemű Gaylear a Gránitcsontúak klánjából teljesen kifeszítette a nehéz íjat. Tartotta, tartotta... Érezte, ahogy a feszültség az izmaiban visszhangozza a kézzel szőtt íjhúr erőit. Szemét egy pillanatra lehunyva elképzelte, hogy hallja a feszültséget a fa-és-csont íj bonyolult visszahajló formájában. Jobb keze arca mellé fészkelte magát, hüvelykujjának izülete finoman érintette állát. Lassan, a súlyos íjat még mindig megfeszítve kinyitotta szemét, és a fa célpontra összpontosított, negyvenlépésnyire tőle az elhagyott teremben. Ebből az előnyös helyzetből az öt nyílvessző, amelyet korábban lőtt ki, egyetlen vastag tollcsomónak tűnt a cél közepén.
Bár hátának és vállának hatalmas izmai az íj erős feszítésének álltak ellen, Gaylear ellazult, jobban, mint bármikor, ellazult, mintha ágyban szunyókált volna egy vastag takaró alatt. Lélegzetének állandó sziszegése, szívének lassú dobbanásai... érzékelte mindkét hangot, de valahogy mindkettő távolinak tűnt – mintha eltűntették volna – mint ahogy mindig ezekben a pillanatokban.
Az idő mintha lelassult volna körülötte, ahogy közeledett az egység pillanatához – ő legalábbis így hívta –, amikor mintha ő, az íj, a nyílvessző, még a célpont maga is, mind egy egységgé vált volna. Ebben a pillanatban, ha valaki megkérdezte volna a trollt, hogy hol van ő – hol van az a része, amelyik gondolkodik, érez, amelyik Tisztaszemű Gaylear a Gránitcsontúak klánjából, a világban – akkor a lány nem azt válaszolta volna, hogy a fejében, a szemei mögött. Nem, azt válaszolta volna, a maga teljes igazságában, hogy „A nyílvesszőm hegyén.”
Nem ő választotta ki az elengedés pillanatát, nem tett tudatos döntést, hogy eleressze fogását az íjhúron. Maga a nyílhegy döntött, két szívverés között előrevetve magát az íjtól. Az íjhúr hárfaként zengett, az íj ágai megpendültek, de ezek felett a hangok felett a nyílvessző suhogása volt a legerősebb hang az. ő világegyetemében. Mielőtt a nyílvessző eltalálta volna a célt – mielőtt még a távolság töredékét átszelte volna – tudta, hogy a lövés tökéletes. A puffanás és rezgés, ahogy a favessző bevájta magát a cél közepébe a társai mellé, már felesleges megerősítés volt.
Bal keze szilárdan fogta az íjat, a berakott kis kő „célzópöttyök” még mindig együtt álltak a célponttal. Az elengedéskor jobb karja ösztönszerűen hátrahajlott, hogy megálljon füle mögött, könyökét magasan tartotta. Most eresztette ki lélegzetét (amelyet észre sem vett, hogy visszatartott) és leeresztette az íjat. Mosolygott elégedettségében – nyers gyönyörében, hogy őszinték legyünk – érezve, hogy vastag arcbőre mély vonalakba ráncolódik.
Egy sóhajjal óvatosan letette az íjat, aztán átlépdelt a hideg kőpadlón a célponthoz, elhaladva a fénykvarc darabok mellett, amelyeket ő rakott ki, hogy megvilágítsa az elhagyott termet. Lenézett a fa célpontra, és mosolya szélesebbé vált. Tökéletes csoport, pontosan a kézzel festett célpont közepében; még egy ember kis tenyere is le tudná takarni a hat, célpontból kiálló vesszővéget. Figyelmesen, vigyázva, hogy ne tegyen kárt a kényes tollakban, kihúzta a hat vesszőt a puha fából. Az utolsó vesszőt a szeméhez tartotta és hosszában végigpillantott rajta. Még mindig tökéletes, nyugtázta örömmel olyan egyenes, mint azon a napon, amikor elkészítette. A „nyílhegy” – egyszerű és sima fémcsúcs, a vadászvessző széles pengeszerű szárnyai nélkül – horpadt és repedezett volt a becsapódástól, de még mindig könnyebb volt egy új hegyet felszerelni, mint kifaragni, kiegyensúlyozni és feltollazni egy új vesszőt. Felmordult elégedettségében, miközben a vesszőket a csípője jobb oldala mögött lógó bőrtegezbe csúsztatta.
Gaylear kényelmesen kinyújtózott, érezve, ahogy izmainak lapjai és kötegei súlyos vállain vándorolnak. Most, hogy ellazította magát a koncentrált figyelemből, érezte, hogy a kimerültség melege terjed végig a hátán és karjain. Jó napi gyakorlat, gondolta elégedetten. Lassan, élvezve a jól fejlett izmok játékát, visszament lerakott íjáért, útközben felszedve az ökölnyi fénykvarc kristályokat.
Egy csendes parancsszóval egy kivételével kioltotta őket. A Névtelen szintek nehéz árnyékai, amelyek a gyakorlata alatt visszaszorultak, ismét elöntötték a termet. A troll megállt egy pillanatra, körbenézve az elhagyott területen.
Tökéletes hely a gyakorlásra ez az elhagyott terület, és nincs is túl messzire a lakhelyétől. Gaylear mosolya elhalványult, ahogy a szomorúság ismét szíven szúrta. Mit mondana anya és nagyanya? – tűnődött. Anyja és nagyanyja – mindketten íjász-adeptusok, mint Gaylear – a kaer mélyébe kényszerültek, hogy helyet találjanak diszciplínájuk gyakorlására, egészen a ma Zárt szinteknek hívott területekig – manapság Gaylear csak egy töredéknyire merészkedik le. Mi lesz a lányommal, ha majd lesz egy? – tűnődött komoran. – LIol fogja o gyakorolni az íj útját? Azokban a szobákban és folyosókon, ahol most én lakom? Lehangoló gondolat, de nem légből kapott, ezt jól tudta. A Moar kaer népessége csökkent. Bárki, akiben megvolt a bátorság, hogy szembenézzen a tényekkel – és nem rejtőzött hamis babonák mögé – tudhatta. Mi ok lenne azt hinni, hogy a folyamat megfordul?
Mély sóhajjal levette a húrt az íjáról, és óvatosan védő szövetbe csavarta. Indulás előtt egy utolsó pillantást vetett a teremre, aztán megindult magányos útján a kaer lakott részébe.