Nem volt igazi figyelmeztetés, legalábbis semmi olyan, amire Sziklaszív Karena felfigyelt volna. Hallotta a kiáltozást, a Főcsarnok akusztikája ebből a szempontból túl jó volt – a hangokat tisztán és messzire vitte – de nem figyelt rá. A veszekedés az élet része volt a kaerben épp úgy, ahogy azt a szabad ég alatt elképzelte, és csak azért, mert az utóbbi időben gyakrabban előfordult, még nem jelentette azt, hogy a kaerlakók különösebb figyelmet fordítottak volna rá. Különben is más dolgokon járt az esze.
Delain Evenstaron például. A trubadúrt nagyon megrázta nagybátyja halála. Érthető; ismerte a két ember közötti kapcsolatot. Csak nevében nem volt az apja, elmélkedett komoran. Emlékszem, mikor az én apámat veszítettem el...
De őt nem rázta meg annyira, mint Delaint, nem igaz? Természetesen lesújtotta a fájdalom, de elég gyorsan túltette magát a dolgon. A halál csak az élet másik része, nem igaz? Egyszerűen az utolsó felvonása a nagy színdarabnak, amit a Hús világának hívnak. Talán mert Delain ember, gondolta. Az emberek olyan... olyan naiv módon tekintenek a halálra, vagy nem? Mintha mind azt hinnék, hogy a Halál egy ellenfél lenne, akivel ki lehet állni és legyőzni, mintha tragikus dolog lenne megadni magunkat a Halál hívásának... mintha valami kudarc lenne. Ostobaság.
És mégis, a Halál végül eljön mindenkiért. Miért küzdjünk a Halál ellen, ha a csatát nem nyerhetjük meg? Olyan játék ez, amit mindenkinek el kell veszítenie egyszer, mégis az emberek elég hiúk vagy ostobák ahhoz, hogy azt higgyék, ők diktálják a szabályokat. Talán ez az oka, hogy Delain fájdalma olyan heves és nyugtalanító.
Vagy talán az, hogy nem volt alkalma megbékélni a nagybátyjával, gondolta hirtelen. A gondolat egy pillanatra visszaemlékeztette saját apjának a halálára. Idő előtti volt, váratlan, de nem olyan hirtelen, hogy gyermekei és unokái ne ápolhatták volna az ágyánál. A betegség, amely lassan kiszívta belőle az életerőt, legalább tudatát nem homályosította el. Köré gyűlt a család és az ő ajkáról hallotta élete történeteit, sikereit... és kudarcait. Milyen lenne az élet igaz képe, ha nem szerepelnének benne a hibák? A halála előtti napon adta át Karenának a tőrét – egy csodálatosan megmunkált darab, még törpe mértékkel is mint hagyatékot, és megengedte, hogy utoljára kézbe vegye a kardját, amelyet aztán vele temettek el. Vajon a fájdalom nekem is eluralkodna az értelmemen, ha nem lett volna erre alkalmam? – kérdezte magától.
Mindenesetre a fájdalom eluralkodott a barátja értelmén, ha csak egy vagy két napra is. Gyilkossággal vádolni Árnyléptű Kolbant, mialatt az elfet körülvették az emberei? Felhorkant a gondolatra. Ez semmiképpen sem volt egy józan ész diktálta cselekedet.
Legalább mintha ez az őrület elmúlt volna. Mintha Delain ismét érzékelné maga körül a világot, hogy megértse és felmérje cselekedeteinek súlyát. Mégis, a szívét még mindig nagy teher nyomja, ezt tudta. A fiú humora eltűnt; ritkán mosolygott, az a feltűnő, ragyogó mosoly, amely annyira elbájolta őt...
Bárcsak... De Nem! Gyorsan elvetette a gondolatot. Nem mehetett oda hozzá a gyászában, hogy megpróbáljon enyhíteni a fájdalmán azzal, hogy megpróbálja hozzávezetni a szívét. Szüksége lenne a segítségre, de Karena félt, hogy Delain visszautasítja a közeledését, ahogy korábban is tette. Vagy, ami még rosszabb, észre sem venné! Karena büszkesége nem viselte volna el ezt.
Ábrándozását szétzúzta az első fájdalomkiáltás. A hang felé perdült, kemény tekintete a forrást kereste.
Nem volt nehéz megtalálnia. A veszekedés tömeget vonzott maga köré, és ez a tömeg most csőcselékké változott! Rémülten figyelte, ahogy a csőcselék előrehullámzik az őt létrehozó forrás felé. A háborgó sokaság közepéből újabb gyötrődő sikolyok hangzottak fel. A Csapásra, most mi legyen? A zűrzavar felé rohant.
És nem volt ebben egyedül. A csőcselék másokat is vonzott, ahogy a csőcselék mindig is tette. Ahogy előre igyekezett, egy széles vállú ember furakodott elé. Gondolkodás nélkül megragadta annak széles övét, és félrelökte.
– Tűnj innét! – üvöltötte teli torokból, hangja végigvisszhangzott a magas kőmennyezeten, és eggyé vált a csőcselék morajával.
Lövedékként csapódott a csőcselék szélébe, puha hússá változtatva a vállakat és könyököket, ahogy befelé ásta magát. A körülötte állók visszalöktek, de igazi ellenállás nélkül, mintha minden dühüket befelé irányították volna, a hullámzó, küzdő falkába. Még beljebb furakodott.
– Mozdulj! Mozdulj\ Csapás rád! – üvöltötte, amíg be nem rekedt.
Egy nagy test tornyosult elé, egy fiatal troll, alig több mint hat láb magas. Megragadta a karját – nagyobb erővel, mint gondolta magáról – és maga felé penderítette.
– Mi van itt? – üvöltött fel rá. – Thystonius nevére mi folyik itt?
A fiatal troll arca eltorzult az őrjöngéstől, ahogy lebámult Karenára.
– Ki akarja kapcsolni a védőrúnákat! – morogta. – Va! Kava! Rémek szállták meg, és valamennyiünkre rá akarja szabadítani őket.
– Buunda! – vicsorogta Karena orkul. Minden erejével mellbe lökte a trollt, és megvetette a lábát. Aztán hangos – Nem! – kiáltással kardot rántott.
Visszhangzó kiáltása és a hüvelyből előcsúszó kard összetéveszthetetlen csengése varázslatként dermesztette meg a csőcseléket. A hozzá legközelebb állók meghunyászkodva hátráltak haragja és a feje fölé emelt csillogó penge elől.
– Nem! – üvöltötte újra. – Vissza, mindenki. Vissza! Most!
A tömeg – ismét tömeg volt, érezte szinte tudat alatt, már nem csőcselék, mintha olvadni kezdett volna körülötte. A csoportosulás széle már feloszlott, ahogy az elosonók beleolvadtak a Csarnok tömegébe. Mint a kvarc a kalapácsütés alatt, a tömeg szétszóródott körülötte, ahogy befelé igyekezett.
Vér és ürülék szagát érezte, mielőtt még meglátta volna az áldozatot; érezte a halált a levegőben. Bár felkészült a látványra, a holttest láttán elnémulva torpant meg. Egy ember feküdt a Csarnok kemény kövén. Kereskedőruhája most saját vérében ázott. Epés ízt érezve torkában, az élettelen test mellé térdelt, és óvatosan lenyúlt, hogy megfordítsa a fejet, és lássa az arcot.
Nem volt arc. Csak vörös, kásás hús- és csontszilánkok maradtak.
És vér – vér mindenütt.
– Még sosem láttam ilyet – mondta Karena csendesen. – Soha. – A törpe bal karját törölgette, zekéjének ujját, mintha egy csak általa látható vérfoltot akarna letörölni.
Delain a fejét rázta. Ő, Gaylear és Karena a törpe szállásán gyűltek össze. Kisebb volt, és emiatt zsúfoltabb, mint az övé, de szívesebben volt bárhol máshol, jött rá. Bárhol, ahová nem fűzi annyi emlék.
– Miért? – kérdezte.
Karena összehúzta a szemöldökét.
– Szóbeszéd – mondta végül kifejezéstelen hangon. – Folyosói híresztelések. – Nem tartott sokáig rájönnie, hogy miről szóltak a híresztelések, de mégis elég hosszú ideig, két vagy három órán keresztül beszélgetett az ottaniakkal, óvatos kérdéseket feltéve, mielőtt Delainhez jött volna a hírekkel.
– Miféle híresztelések? – kérdezte a trubadúr.
– Állítólag néhányan a Tanácsból terveznek valamit – valahogy kinyitni a kaert, hogy megnézzék, mi van kívül. Egy módszert, amivel leállíthatják a fő védőrúnákat.
– Nem... – suttogta Delain.
– De – erősítette meg élesen Karena. – Senki sem tud a részletekről. – Vállat vont. – De az nyilvánvaló, hogy valaki a Tanácsból kiszivárogtatta a javaslatodat. A szóbeszéd erre épült... és mint minden szóbeszéd, ez is elszabadult.
– De a csőcselék, az ember, akit megöltek...
A törpe felhorkant.
– Az alapján, amit hallottam, támogatóan szólt a tervről. Azt mondta, hogy jó ötlet lenne; így megbizonyosodnánk arról, hogy a Rémek még mindig odakint vannak-e. Azt mondta, hogy érdemes lenne kockáztatni, mert a lehetséges haszon megéri a lehetséges veszteséget. Ezért agyonverték, ott a Főcsarnokban. Olyanok, akik egész életében ismerték – barátok, szomszédok... Úgy döntöttek, hogy megszállta egy Rém, és megölték.
Szenvedélyek... Delain megrázta a fejét.
– Mi történik velünk? – kérdezte csendesen. – Mi történik a kaerrel?
– Ami még fontosabb, mit fogunk tenni ez ügyben? – kérdezett vissza Karena.
– Tenni? – Delain Karenáról Gaylearre nézett, látta a barátai szemében a dühöt, a félelmet és valamit, ami eltökéltségnek tűnt. – Mi tehetnénk mi?
– Nem tudom – csattant fel a törpe. – Ezért kérdezlek téged, a Csapásra! Te vagy itt az ötletgazda.
Delain lassan megrázta a fejét. Mintha a feje gyapjúval lenne kitömve, gondolatai zavarosak és lassúak voltak. A fájdalom hideg üresség volt a mellkasában, mint a hamu, ami egy mindent elemésztő tűz, dühe után marad. – Nincs semmi ötletem Karena.
– Akkor találj egyet! – Karena felpattant és járkálni kezdett; két lépés az egyik irányba, és kettő vissza a kis szobában. – A Szenvedélyekre, Delain mit akarsz csinálni? Üldögélsz és búslakodsz? Nem tudom, hogy vagy te ezzel, de ez nekem nem elég. A Csapásra! –káromkodott keserűen. – Mire vagy te jó?
Valami megmozdult a fiatalember mellkasában, mint annak a dühnek a visszhangja, ami az előző nap töltötte el.
– Nem tudom, mit csináljunk.
– Akkor találj ki valamit.
– Nem tudok! – öklével a térdére csapott. – A Tanács döntött...
– Mi a repül6 fralkhot érdekel, mit döntött a Tanács? – ordította Karena dühödten az arcába. – Voltak ötleteid Delain, el is mondtad őket a Tanácsnak. Talán jó ötletek voltak. – Átható pillantást vetett rá. – Hittél abban, amit a Tanácsnak mondtál? Vagy csak a szádat járattad? Mondd meg, Trubadúr! – A szó átoknak hangozott.
Delain érezte, hogy az arca bizseregni kezd.
– Csak hittem benne.
– Akkor „hitted”. Most mi a helyzet? A Csapásra Delain! – a törpe láthatóan erőlködött, hogy féken tartsa magát, de ez csak részben sikerült. – Grais halott, trubadúr. – Delain megrándult, megpróbálta figyelmen kívül hagyni a nő hangját, de Karena folytatta; szavai, mint a tőrdöfések. – Sajnálom, hogy meghalt, de ez van. Törődött a Moar kaer népével, azon fáradozott, hogy segítse őket – hogy segítsen minket. De elment. – Megállt az ülő fiúval szemben, kemény, szürke szeme egy magasságban voltak azéval. – Nos, mit akarsz csinálni trubadúr? – követelte. – Hagyni, hogy a munkája értelmetlen legyen? A halála értelmetlen legyen? – Undorodva elfordult. – Á, miért beszélek hozzád egyáltalán? Mintha ugyanúgy halott lennél, mint ő.
– Karena, ne... – Gaylear hangja keresztülhatolt a Delain szívét és szellemét uraló gyötrelmen – adott valamit, amibe kapaszkodni tudott. Egy végső erőfeszítéssel legyűrte az elkeseredettséget és a kínt. Nem teljesen, de eléggé ahhoz, hogy majdnem teljesen tisztán gondolkodjon.
– Nem, igaza van. – mondta. Aztán újra, hangosabban – Igaza van. – Karenára pillantott, és rájött, hogy felnéz rá. Gyötrelmében összekuporodott, mint egy csecsemő, aki vissza akar térni az anyaméhbe. Kiegyenesedett, és tiszta tekintettel nézett rá. – Igazad van Karena. Én... köszönöm.
Az piruló arccal félrepillantott. Ez az egyetlen alkalom, hogy valaha szégyenkezni láttam, jött rá Delain némi mulatsággal.
– Nem érted tettem trubadúr, hanem a kaerért. – Az erős szavak hazugsággá váltak a hangsúly miatt. Delain megrázta a fejét. Ismét úgy érezte, hogy valami olyasmi történik, amit nem vesz észre.
Habár, emlékeztette magát, ez nem a megfelelő idő ilyesmin aggódni.
– Ötleteket akartál Karena. – mondta lassan. – Akkor próbáld ki ezt.
– Van kedvetek egy kirándulásra a Külvilágban?