Első fejezet

 

Delain Evenstar a következő tágas lépcsőfordulóhoz érve tétovázott. Melyik szint ez?

Halkan felnevetett, vidám hangja visszhangzott a finoman megmunkált bazalton. Nagyon könnyű volt eltévedni, különösen itt, a Scytha lépcsőn, a kaer ritkán használt részén. Megérintette az ajtó sima fekete gerendáját. A kaert építő munkásoknak feltehetően volt elég problémájuk; és feltehetően a Scytha lépcső közel sem volt olyan fontos és gyakran használt, mint a Nagy gyűrű... De mégis, mekkora erőfeszítés lett volna a lépcsőfordulókat valamilyen faragott jellel vagy rovátkákkal megjelölni? Vagy finoman megváltoztatni a fénykvarc kristályok árnyalatát, hogy jelezzék, melyik szinten van az arrajáró?

Megrázta fejét, a szeme elől félresöpörve egy rakoncátlan tincset elegáns szőke hajából. Legjobb lesz fejben tartani ezeket az ötleteket, emlékeztette magát, hirtelen elmúló jókedvvel. Különösen most.

Halk sóhajjal félretette a gondolatait. Végül is évszázadokkal lekésett arról, hogy megkérdezze a kaer építőit az elgondolásaikról. Különben is, pillanatnyilag egyéb problémákon kellett gondolkoznia.

Például hol a Halál nevében van? Ismét megrázta fejét és finoman elmosolyodott – ez történik, ha hagyja elkalandozni a bolond gondolatait. Micsoda trubadúrtanonc vagyok, szidta magát. Ha belegondolok, hogy egészen kis koromban térképkészítő akartam lenni...

Egy pillanatra lehunyta a szemét és emlékezni próbált. Öt emelet felfelé... Nem, hat. Ez azt jelenti, hogy Jaspree szintjén van. Ami azonban azt jelenti, hogy még három szintet kell megmásznia, hogy elérje Astendar szintjét. Még egyszer megveregette a hideg kőgerendát, és újra mászni kezdett, cipősarkának koppanásai messzire visszhangzottak az elhagyott lépcsőn.

A Scytha lépcső levegője hideg és nyirkos volt, megült Delain tüdejében és csontjaiban, mint valami ősi kétségbeesés. Egy pillanatra elképzelte, milyen lehetett itt a kaer korai éveiben – a sürgés-forgás a lépcsőn, annak ellenére, hogy csak másodlagos útvonalnak számított, tele visszhangzó beszélgetéssel és nevetéssel. Valószínűleg melegebb és szárazabb is lehetett itt akkoriban, a melegvizű források, amelyek a terület viszonyait voltak hivatottak irányítani, akkor még léteztek, kiegészítve a falakba és mennyezetbe épített hőkövekkel.

Ma viszont? Számos melegvizű forrás és gőzhasadék apadt el a századok során, lassan csökkenő hozammal, amíg végül semmi sem maradt belőlük. Ahogy a Scytha lépcső és a nagy kaer sok más területe használaton kívül került, a fénykvarc és a hőkövek karbantartásával megbízott elementalisták és más adeptusok lassan elhanyagolták feladatukat. Minek pazarolni az időt a mágia felfrissítésével olyan helyeken, ahol csak kevesen járnak, gondolhatták. Most már a fénykvarc kristályok is halványultak, a fényük is pislogni kezdett. Delain felsóhajtott. Gondolom örülhetek, hogy egyáltalán fény van errefelé...

Ismét megállt, nekitámaszkodott a hideg kőfalnak, hirtelen fáradtabban, mint ahogy huszonhárom éve megindokolná. Egy pillanatra tudata mélyéről felhangzott az elkeseredettség szirénéneke – olyan könnyű volna engedni ennek a hívásnak, és olyan sokan engedtek már neki.

Nem. Erőlködve lerázta magáról az őt körbevevő hangulatot. Megdörzsölte tejfehér arcbőrét. Nem, mondta ismét magának, ezúttal határozottabban. Az elkeseredettség nem nekem való. Ismét mászni kezdett.

 

Újra elszámolta a lépcsőfordulókat, jött rá Delain, miután kitárta az ajtót, és belépett a lépcsőről. Ez nem Astendar szintje, hanem Vestrialé. Eggyel több szintet tett meg felfelé.

Csak néhány pillanat lett volna, hogy visszatérjen a Scytha lépcsőre, és egy szinttel lejjebb ereszkedjen a céljához. Hirtelen azonban erős idegenkedést érzett az elhagyott lépcső üressége iránt. Az egyedüllét nem volt – nem lehetett – megszokott érzés a kaer zárt határain belül, de most ez az érzés kezdett eluralkodni Delain lelkén. Ahelyett, hogy visszatért volna a lépcsőre, előre indult egy szűk folyósón keresztül, a kaer közepe felé. Átvág a Főcsarnok felé, döntött, és aztán lefelé a Nagygyűrűhöz. Ez néhány perccel meghosszabbítja az útját, de ez pillanatnyilag kevésbé fontos, mint a kapcsolat iránti vágya: az érzés, hogy mások is vannak a közelében. Az érzés, hogy nincs egyedül.

Por csikorgott a talpa alatt, ahogy keresztülhaladt a lakónegyeden, hosszú lábai és gyors léptei falták a távolságot. Ajtók tátongtak a folyosó mindkét oldalán, sötétségbe nyílva. Valaha lakhelyek voltak, tele a családi élet sürgés-forgásával; ma elhagyottak. Még jobban meggyorsította tempóját, sóvárogva a zsúfolt Előcsarnok után. Ahogy betolta a folyosó végén álló ajtót, rozsda csikorgását hallotta a sarokvasakon.

A fény szinte fájdalmas volt a lépcső és az elhagyott folyosó rózsaszín-vörös félhomálya után. A fénykvarc kristályok itt – a Szenvedélyeknek hála – gondozottak és frissen feltöltöttek voltak, és a déli napéhoz hasonló barátságos sárga fénnyel világítottak. Vagy legalábbis úgy, ahogy a régi leírások és balladák alapján a napot elképzelte.

A tágas Előcsarnok pezsgett a forgalomtól, a kőpadlón csoszogást, cipők zaját és beszélgetés moraját visszhangozva. Delain érezte, hogy szája megkönnyebbült mosolyra nyílik, ahogy elhaladt két beszélgetésbe merült nő mellett, akik a mindennapi élet apróságait tárgyalták. Mélyet lélegzett; beszívta a tömeg ismerős illatát: a verejték pézsmaillatát, a szakácstüzek erős szagát és a fűszerek éles harapását. Sokkal jobb, mint a por száraz, lehangoló szaga. Delain a járókelők folyamába lépett, és hagyta, hadd sodorja magával.

– Ahogy az éjszaka követi a napot, és a pihenés a munkát, úgy balzsamozza a Halál a szív fájdalmát...

Megtorpant, megdermedve a hang hallatán, ami mögüle csendült fel végigvisszhangozva az Előcsarnokon. Egy acélcsengő monoton kondulása hangsúlyozta a szavalatot, elhallgattatva minden beszélgetést maga körül. Megfordult.

A temetési menet húsz lépésnyire haladt lassan, a szétnyíló tömegen át, az élén egy öregember lépdelt, díszítetlen köpenye Dis, a Rend és Közösség Szenvedélyének kvesztoraként azonosította. Aszott kezeiben egy villás pálcát tartott a magasba, amelyen a lépésenként megkonduló vascsengő lógott. Egy lépéssel mögötte, mindkét oldalon egy-egy egyszerű fehér köpenybe öltözött tűzhordó haladt karvastagságú gyertyákat tartva; a lángnyelvek makacsul lobogtak a huzatban.

Még egy lépéssel hátrább, következett a trubadúr, akinek a hangját hallotta. Delain természetesen felismerte. Martának hívták, vonzó a maga kimért módján, egyenes fekete haja hátrafésülve magas homlokáról, kék szeme csillogott a tűzhordók gyertyáinak fényében. Karcsú kezében lantot tartott. A húrok hallgattak, mintha hordozójuk nem tartotta volna alkalomhoz illőnek a tiszta hangokat. . Utána következett maga a ravatal, négy koporsóvivővel. A test nyakig le volt takarva a hagyományos – valaha fehér, most már a régi csontok színéhez hasonló – gyapot szcmfedéllel. Családi ereklye? – tűnődött Delain. Hány generációt szolgált ez a lepel? Önkéntelenül egy lépést tett előre, hogy jobban szemügyre vehesse a testet.

Egy törpe nőt látott, középkorú lehet a faja számára...

Nem, javította ki magát rögtön, fiatalabb ennél. Legfeljebb negyvenöt éves. A beesett, elcsigázott arc vezette félre, amely mintha három évtizedet adott volna a halott korához. Az arcát még így halálában is eltorzította... mi is? Kimerültség? Elkeseredettség? Nem tudta megmondani.

Egy tiszteletteljes lépéssel a ravatal mögött lépkedett egy másik törpe, egy férfi, ezúttal bizonyosan élete közepén járó. Sötét szemét lesütve egy kis cserépedényt nézett, amelyet maga előtt tartott, egy porral teli tálat. Delain tudta, ez a veszteség és halál örök jelképe. A törpe fájdalma körülötte lebegett, mint egy nehéz téli köpeny a vállai fölött. A halott nő férje, természetesen. A törpe mögött pedig...

Senki. A menet itt véget ért. Sem barátok, sem családtagok nem osztoztak a gyászán. Miért nem?

– Ahogy örök nyugalomra térünk, abban a tudatban tesszük, hogy az évszakok Ciklusát követjük, a nappalét és az éjszakáét. – Marta hangja tisztán és szabályosan csengett – nem hangosan, de magával ragadón. – Miért küzdenénk az elemésztő láng, a lenyugvó nap ellen?

. Delain egy pillanatra lehunyta szemét, és a másik trubadúr hangjára koncentrált. A technikája kitűnő volt, előadásmódja majdnem tökéletes, hiba nélkül bánt az ősi törpe nyelvjárás bonyolult ütemével, zenévé változtatva a belső ütemet és hangsúlyokat. Grais is megdicsérné, döntött, amint nagybátyjára gondolt, aki a Nemes művészetben mestere volt. Hagyta, hogy figyelme a hangról és technikáról a fiatal nő szavaira terelődjön.

– Lakhely és otthon egyaránt eltűnik, amíg semmi sem marad. Mihez tartsuk hát akkor magunkat? Küzdelem és igyekezet egyaránt kudarcra ítéltetett. Nincs győzelem és nincs vereség, ahogy a Kör fordul. Tedd őket félre, ahogy mi is kívül állunk a küzdelmen magán.

Delain természetesen felismerte a szavakat. Marta a Kör kánonját idézte. Vagyis – ráncolta homlokát – inkább a Kör kánonjának egy változatát. A változat, amelyet Graistől tanult, a változat, amelyet majdnem egy évtizede emlékezetébe vésett, másképp hangzott. Alig észrevehetően, de lényegesen, állapította meg. Gondolatban összegyűjtötte a különbségeket. Egy szó itt, egy rövid szófordulat ott, alig több, mint egy kis hangsúlyváltozás, de képzett füle számára ez a teljes különbséget jelentette. A Kör kánonja vigaszt nyújt, vigaszt a gyászolóknak, bátorítást a hátramaradtaknak – legalábbis ezt kellene nyújtania...

De ez, a Marta ajkáról zengő változat? Vigaszt hordoztak á szavak, vagy fatalizmust? Elfogadást vagy önmegtagadást – lemondást a felelősségről? Csendben újraalkotta a Marta által idézett strófát, a szívébén őrzött szavakkal megismételve. Küzdelem és igyekezet nem hoz eredményt. Nincs győzelem és nincs vereség, ahogy a Kör fordul. Tedd őket félre, tudva, hogy maga az igyekezet a lényeg. Nem foglalja össze ez jobban az életet? Mikor meghalunk, siker és kudarc jelentéktelenek... hacsak az nem, ahogy maga a küzdelem tesz nemesebbé. Ez volt a lényege a Delain által ismert változatnak, a remény, és nem a kétségbeesés üzenetének.

Kinyitotta szemét, és a fejét ingatta. Ismerte Martát. A Moar kaer kicsi volt, és kevés.trubadúr volt a közösségben. Még kevesebb, mint valaha, de elhessegette magától ezt a fájdalmas gondolatot. Azt viszont eddig nem tudta róla, hogy a „végzetszólók” közé tartozott – a nevet ő és nagybátyja adta a Nemes művészet másik „iskolájába” tartozóknak. Valamikor a múltban, valahol a Moar kaer történetében történt valamiféle szakadás – olyan régen, hogy egyetlen élő sem emlékezett már, hogy hogyan történt, vagy miért. Azóta a két „iskola” úgy látszik másképp emlékezett a régi igékre. A Kör kánonja például. A „végzetszólók” most másképpen – sötétebben – tanulták, idézték és tanították a régi verseket, mondákat és dalokat, míg Grais, Delain és a többiek tartották magukat az igaz szavakhoz...

Delain szomorúan elnevette magát az utolsó gondolaton. Hát persze: azt gondoljuk, hogy mi tartjuk magunkat az igaz szavakhoz, gondolta magában. Pontosan úgy, ahogy Marta és a többiek gondolják, hogy ők tartják magukat az igazsághoz, és mi tévesztettünk utat. Hogyan tudná valaha is valaki megmondani, hogy melyik az igazság, és melyik az eltorzult jelentés? Ha belegondolok, hogy ha mindkét iskola egy eltorzult változatát tanítaná a régi útnak, hogyan tudná bárki is azt bebizonyítani? A trubadúrok voltak a tudás és igazság őrei. Ez volt az ő feladatuk és felelősségük. A trubadúrok voltak azok, akik megőrizték a múlt ismereteit, ők voltak a társadalom emlékei, a lelke. Ez volt a terhük és díjuk is egyben.

Mi lehetett az ok, ami miatt a trubadúrok két csoportja másképp emlékezett a múltra? Hol volt hazug az igazság?

 

A temetési menet továbbment, lassan a Nagy gyűrű felé haladva. A kvesztor levezeti a menetet a kaer mélyére, egészen Dis szintjére, hatszor megkerülve a hatalmas lépcsőt. Ott, az Átkelés termében a testet felkészítik utolsó útjára. Szertartásosan megtisztítva és – egyszerű vászonba burkolva a Nekropoliszba – a Holtak városába – viszik, amelyet számtalan generáció mélyített a Dis szintjét körülvevő sziklába. Itt hantolják el egy nagy, ünnepélyes törpe szertartással a kőfalakban levő alvókamrák egyikébe. Aztán a nő legközelebbi rokona – talán a férj, aki olyan szomorúan követte, gondolta Delain – bezárja a kamrát, és elhelyezi a kvarcból készült „halálablakot”, amely lehetővé teszi, hogy a következő generációk is láthassák ősük arcát. Végül egy mágus vagy szellemmágus lepecsételi a kamrát az örökkévalóság számára, beleszőve a szikla mágikus mintájába. Ezzel biztosítja, hogy a testet se halandó, se Rém ne bolygathassa nyugtában.

Delain megérezte, ahogy valaki hátulról a derekának ütközött. Megfordult.

A törpe, aki mellélépett, öreg és megviselt volt. Jóval túl egy évszázadon, ébredt rá Delain, öreg még saját fajtájában is. A törpe mélyen ülő szemei vörösek voltak, könnyek folytak végig arcán, követve annak mély ráncait, mint az eső a folyók irányát a tenger felé. Érzékelni lehetett a belőle áradó fájdalom hullámait.

– Ismerted? – kérdezte Delain együttérzőn.

Az öreg törpe felriadt, élesen felpillantott, mintha korábban nem figyelt volna fel a fiatalember jelenlétére. Durva arca elkomorult, de aztán pillantása rátalált a Delain vállán, elnyűtt szíjon függő kis hárfára. A törpe arckifejezése megenyhült.

– Igen – ismerte el, hangja durva volt, mint a sisakban zörgetett köveké. – Igen, ismertem. Tevra Nedennek hívták. Tevra Neden Sziklakönnynek. A lányom menye volt.

Delain érezte, hogy szemöldöke felhúzódik a meglepetéstől. A hajlott hátú férjre pillantott a ravatal mögött.

– Az unokád? – kérdezte zavartan. – Akkor miért... ? – Elharapta a kérdést, amit feltenni szándékozott.

Minden szomorúsága ellenére a törpe ajka zord mosolyra rándult.

– Akkor miért nem csatlakozom az unokám gyászához? – A futó mosoly eltűnt. – Nem lenne illő ezt tenni. – mondta csendesen.

– De miért?

A törpe pillantása hirtelen megkeményedett, mint a csiszolt kvarc; vastag mutatóujjával előrenyúlt, és finoman megérintette Delain hárfáját.

– A trubadúrok gyakran kérdeznek többet, mint amit mások el szeretnének mondani – felelte. De a hangja és arckifejezése megint ellágyult. – De elmondom neked... mert valakinek el kell mondanom.

– Leeresztette széles vállait, és a távolodó menetre pillantott.

– Halva született gyermek – mondta csendes, kifejezéstelen hangon, mint a kaer üres mélységeiből fújó szél. – Még egy halva született gyermek. A harmadik. Hárommal több, mint amennyivel bármelyik nőnek szembe kellene néznie. Hárommal több, mint amennyivel bármelyik nő szembe tud nézni.

Delain megértő szomorúsággal bólintott: – Elvette a saját életét...

– Igen. – A törpe bólintott, és keserűen mosolygott. – Talán magától Distől akarta megkérdezi, miért kínozza ennyire.

A mosoly megint elhalványult, mintha ott sem lett volna, és megrázta nagy fej ét.

– Kolban szerint nem szégyen elvenni magadtól az életedet. A trubadúrok egy része is ezt mondja – vállat vont –, de én inkább a régi szokásokhoz tartom magam. Legalábbis ebben.

– Megértem – mondta halkan Delain. Régi meggyőződés volt a hagyománytisztelő törpe családokban – és a Sziklakönny klán is ilyen volt hogy az öngyilkosság a legszégyenletesebb dolgok egyike, amit törpe művelhet. Elutasítani az élet ajándékát, ahogy a régi törpe példabeszédek írták. Delain még egyszer rápillantott a távolodó férj hátára

– a mellette álló törpe unokájára. Szomorúan megrázta a fejét, osztozva a pár fájdalmán a három gyermek miatt. Három gyermek, de mindegyik halva született.

Mire visszafordult, az öreg törpe már eltűnt a tömegben.

 

– Megvárattalak, ugye?

Delain felpillantott a zengő hangra, gyorsan becsukta a kicsi, bőrbe kötött könyvet, és visszatette a válltáskájába. Mosolyogva állt fel a hideg kőpadlóról, amin eddig várt.

– Nem túlságosan – válaszolta könnyedén.

A hat láb három hüvelyk magas Grais Evenstar lepillantott rá. Itt, a Tanács termén kívül a kaer folyosói törpe arányok szerint épültek, így kopasz feje – mint összegyűrt és ismét koponyájára simított régi bőr –majdnem a mennyezetet súrolta. Barna szeme csillogott, és vastag bajusza alatt megjelent az ismerős vigyor. Unokaöccse válltáskája felé biccentett, az előbb eltett könyv felé mutatva:

– Még egy kis időt a vizsgadarabhoz?

Delain csak mosolygott.

– Néha nem is tudom, miért... – kezdte Grais, aztán egy bánatos fejrázással félbeszakította a gondolatot. – Nem érdekes – mondta. – Később még egyszer átnézhetjük a dolgot.

Delain elvigyorodott.

– Biztos vagyok benne. – Eligazította vállán táskáját és a hárfát, ahogy megindult nagybátyja után. Delainnek általában sietnie kellett, ha lépést akart tartani vele; ezúttal viszont a nagydarab ember lassabban sétált, mint szokása volt. – Nehéz nap? – kérdezte csendesen.

Grais felhorkant.

– Nem nehezebb, mint bármelyik másik. De ez nem jelent túl sokat, főleg ezekben a napokban – tette hozzá.

Csendben haladtak néhány percig, útjuk a kaer közigazgatási részén keresztül vitt a Nagy gyűrű felé, amelyen át lejuthatnak lakhelyükre a Lochost szintjén. A folyosók és csarnokok közel sem voltak olyan zsúfoltak, mint a Főcsarnok egy szinttel fölöttük, és a beszélgetés tompa moraja – a „kaer zenéje”, ahogy Grais nevezte – sokkal gyengébb Volt. Elég gyenge ahhoz, hogy Delain könnyen meghallja nagybátyja sóhaját.

– A Tanács? – kérdezte a fiatalember óvatosan.

Az idősebb trubadúr összehúzta a szemöldökét.

– A Tanács megbénult – mondta határozottan, erős hangját lehalkítva, hogy beszélgetésük kettejük között maradjon.

– Véleménykülönbségek?

Grais undorodva megrázta fejét.

– Mindenki láthatja a veszélyeket. Látják, milyen rosszul alakulnak a dolgok. Ebben a pontban nincs gond az egyetértéssel.

– De amikor arra kerül a sor, hogy eldöntsük, mit tegyünk? – Csattant fel hevesen, előrefújva bajuszát, mintha szavait látható gesztussal akarta volna megerősíteni. – Néha azt hiszem, hogy ha maga a Tanács asztala gyulladna fel, akkor sem látnánk, hogy a többség az eloltása mellett szavazna. – Mosolya, amely általában az ádáz jókedv kifejezése volt, keserűvé vált. – Egy bizottsághoz terjesztenék fel, és tanácskoznának róla. Aztán két héten belül talán beiktatnák a Gyúlékony anyagok albizottságát, hogy kirugdossák a hamvakat.

Delain nem tudta megállni, hogy el ne mosolyodjon, nagybátyja szavainak komolysága ellenére.

– De legalább észreveszik, hogy gond van – mutatott rá. – Ha nem lennél, még ennyit sem látnának.

– Ostobaság. Csak siettettem az elkerülhetetlent.

Delain csendben'bólintott, de tudta, hogy Grais értékelte a bizalmat. A következő keresztfolyosónál jobbra fordultak, Astendar szintjének egyik kevésbé használt részébe – útrövidítés a Nagy gyűrű felé, amin elkerülik az általában zsúfolt Hercegek termét, egy órán belül másodszor érezte a vastag por csikorgását a cipőtalpa alatt. Grais mogorván előrenyúlt, és megérintett egy falba épített fénykristályt. Vibráló, vöröses fénnyel égett, nem a rendes világossárgával. Delain észrevette, hogy az összes fénykvarc kristály ilyen állapotban van a folyosó e részén.

– Ki a felelős a karbantartásért mostanában? – kérdezte.

– Voth. – Grais a Tanács egyik öregebb tagjának nevét mondta, hangjában a név inkább átkozódásnak tűnt. – Évfordulókor vette át a felelősséget, az összes karbantartó bizottság neki tartozik jelentéssel.

– Karbantartó bizottságok. Ugyan! Még több átkozott bizottság! Még többen beszélnek a munkáról, de senki sem tesz semmit. – Grais elhallgatott.

– Mit mondanak a népek? – kérdezte unokaöccsét. Ismét felhorkant. – Emlékszem, amikor nem kellett kérdeznem, amikor még magam is tudtam. – Szemöldöke és kopasz feje még inkább összeráncolódott, ahogy arckifejezése még mogorvább lett. – Lehet, hogy azzá válok, amit megvetek. Több időt töltök el a bizottságokkal – a szó ismét átkozódásnak tűnt – vitatkozva, mint bármi mással.

– Ma láttam egy temetési menetet – mondta Delain egy pillanattal később. – Tevra Neden Sziklakönny. Ismerted?

– Ismerem Sziklakönnyeket. – mondta Grais. – Régi család. Jó vér. „Throal igazi vére folyik az ereikben.” – tette hozzá, a tisztelet régi törpe közmondását idézve. – Mi történt vele?

– Halva született gyermek. Három. Az utolsó után elvette a saját életét.

Grais lépteinek üteme megakadt egy pillanatra, de nem szólt, így Delain ennyiben hagyta. Bús csendben haladtak tovább.

 

A Nagy gyűrű fénykvarcai legalább még mindig fényesek, gondolta Delain. A kaer teljes magasságába felkanyarodó hatalmas, széles, lendületes csigalépcső zengett a beszélgetéstől és a léptek zajától. Olajlámpák égtek a falikarokon, füsttelen lángjukat inkább hagyományból, mint további fények iránti szükségből gondozták. A lobogó lámpafény változó árnyékokat vetett az elhaladók arcára.

Grais a szokásos, céltudatos tempójában haladt, így a fiatalembernek sietnie kellett, hogy lépést tartson vele. Négyszer mentek körbe a hatalmás csigalépcsőn, míg végül elérték a Lochost szintjére nyíló széles lépcsőfordulót.

??????

– Mi van azzal az ostoba Kolbannal? – kérdezte hirtelen Delain.

Grais megtorpant, és éles pillantást vetett unokaöccsére. Aztán körbepillantott – majdnem idegesen, gondolta Delain – az elhaladó embereken. Erősen megragadta unokaöccsének karját.

– Vannak bizonyos dolgok, amiket nem mondasz többé. Bizonyos dolgok, amiket nem mondasz Kolbanról – sziszegte Grais élesen, aztán hozzátette. – Még akkor sem, ha igaz. – Vállat vont. – Kolban az Kolban – engedte meg magának óvatosan egy pillanattal később. – És ez minden, amit mondani akarok erről.

A lépcsőre merőleges főutcán haladtak tovább lakhelyük felé.

– Azt hiszem, lepihenek – mondta végül Grais, mikor megérkeztek az általuk lakott négy szobába vezető ajtóhoz. – Úgy érzem, jót tesz, ha egy ideig csak a szemhéjam belsejét kell bámulnom.

– És te? – tért vissza mosolya. – Dolgozol a vizsgadarabon?

Delain vállat vont az idősebb férfi mosolyára.

– Inkább járok egyet – jelentette be, nagybátyja hanglejtését utánozva.

– Akkor nem dolgozol?

– Séta közben is éppúgy tudok gondolkozni. Talán még jobban.

– Delain elnevette magát. – Ki tudja, talán meghallok olyasmit, amit fel tudok használni.

– Igen, meghallani. – Grais arcát ismét komor ráncok futották be, ahogy lehalkította a hangját. – Mit hallottál a folyosókon?

Delain tétovázott. Aztán:

– Vannak dolgok, amiket nem szívesen ismételnék – mormolta. Látta, ahogy nagybátyja egyetértően bólint.

– Majd délebéd után találkozunk, és akkor beszélhetünk róla

– mondta egy pillanattal később, aztán elvigyorodott. – Ha nem alszol még akkor is.

– „Nem alszom még”, he? – kérdezte Grais gúnyos-szigorúan. – Milyen mester lennék, ha átaludnám tanítványom esetlen próbálkozását, hogy beletanuljon a Nemes művészetbe? – Aztán elkomolyodott, és mintha valódi aggodalom jelent volna meg a szemében.

– Emlékezz Delain – mondta halkan, és gyengéden vállon veregette unokaöccsét. – Hogy megérinthesd Astendar kezét.

– Te is – idézte Delain komolyan az ősi felszólítást. Csendesen figyelte, ahogy nagybátyja elvonult közös lakhelyükbe, becsukva maga mögött a faragott kőajtót.