Hetedik fejezet

 

A világ mintha émelyítő forogásba kezdett volna Delain körül. Vakon érezte, hogy a terem hideg falának támaszkodik. Peg Ifollis szavai megdermesztették szívét. Semmi sem tartja távol a Rémeket a Moar kaertől?

A zavarodottság csak egy pillanatig tartott, aztán a világ megállapodott körülötte. Lassan bólintott, és körbenézett.

Gaylear közel állt mellette, jobban aggódva az ő reakcióján, mint a mágus hírein, ha az arckifejezésének hinni lehetett. Karena még mindig tartotta a távolságot, de látta a lámpafényben a tágra nyílt és dermedt tekintetéről, hogy éppolyan tisztán hallotta Ifollis szavait, mint ő.

Újra bólintott. Gondolatai dermedtek voltak, mint a megfagyott olaj. Tudta, hogy mondania kellene valamit –gondolnia valamire – de semmi sem jutott eszébe. Végül legalább nyelve felett visszanyerte az uralmát.

– Akkor már... – Nem tudta elszánni magát, hogy hangosan fejezze be a megállapítást. Akkor már semmit sem tehetünk...

– Semmit sem tehetünk – mondta Peg Ifollis. – Ha a Rémek még valóban ott vannak a kaeren kívül.

Karena erre dühösen újra bekapcsolódott a vitába.

– Fralkh! – átkozódott. – Hát persze, hogy azok a Csapásverte Rémek még mindig odakint vannak.

– Ó? – A mágus hangja halk volt, mégis félbeszakította a hangos törpét. – És ebben ismét csak biztos vagy, nem igaz, kardforgató?

Karena a földre köpött.

– Mindenki tudja... – Aztán megakadt, és pislogott.

– Igen – bólintott Ifollis. – Mindenki tudja, hogy a Rémek még mindig ott vannak a kaer körül, és megpróbálnak bejönni. Mindenki tudja.

– De honnan tudják? Honnan tudjuk, hogy a Csapás még mindig tart?

– Fala'an. – mondta bizonytalanul Tisztaszemű Gaylear – A mérce.

Ifollis vállat vont.

A köd, amely majdnem megbénította Delain tudatát, ritkulni kezdett.

– Azt hiszem, értem, amit mondasz – kezdte lassan. – A Csapásnak állítólag addig nincs vége, amíg a mérce nem mutatja, hogy a mágia ereje eléggé lecsökken. De a kulcskő erejének sem kellett volna csökkennie, nem igaz?

Karena utálkozva felhorkant.

– És akkor? – kérdezte. – Csak azért, mert történt olyan dolog, aminek nem kellett volna megtörténnie, nem jelent kulakut sem. A törpéktől sem várják el, hogy repüljenek. Ez azt jelenti, hogy nekiállok szárnyakat növeszteni?

– Ez csak azt jelenti – vágott vissza Delain hogy talán a régiek sem tudtak olyan sokat a mágiaszintről, a kulcskövekről, és talán magáról a Csapásról sem, mint amennyire hitték. Amennyit mi gondolunk, hogy tudtak – Ifollishoz fordult. – Erre akarsz kilyukadni?

A mágus erőtlenül elmosolyodott.

– Ez egy érdekes elmélet – mondta. – Bár nem ajánlom, hogy a Tanács elé menj vele.

– De a mérce...

Ezúttal Delain szakította félbe Karenát.

– Talán a mérce valami mást mér, mint amit eddig hittünk. Ez lehetséges. Lehet, hogy ugyanaz a felelős a mérce állásáért, ami az Azbűnt is megrongálta.

– Igen, a Szenvedélyekre – üvöltötte Karena –, a Rémek!

– Lehet – mondta csendesen Delain. – Lehet, hogy a Rémek. Lehet, hogy a Csapás még mindig folytatódik odakint. Vagy talán mégsem, lehet, hogy már véget ért, csak nem tudunk róla, mert be vagyunk ide zárva.

– Vágyakozó gondolatok! – a törpe köpött. – Holdfénysugárak. Jóleső hazugságok. Ha úgy akarsz tenni, mintha a Rémek mind elmentek volna, és semmi sem fog történni, amikor az Azbűn összeomlik... akkor csak csináld, nem érdekel. Hajkurászd csak a holdfényt és a csillagport. De ne Várd, hogy veled tartok.

– Ha csatlakozni kívánsz az Éjszaka testvéreihez, jogod van hozzá – csattant fel Delain. – De ne várd, hogy veled együtt én is vészmadár legyek.

– Figyelj – folyatta komolyan, megpróbálva nem figyelni a törpe szemében felszikrázó gyilkos haragra. – Karena figyelj. Nem hajszolok csillagport. Csak egy másik lehetőségen gondolkozom, ennyi az egész, csak azért, hogy lássam, hova vezet. Lehet, hogy nem igaz, és talán nem lesz eredménye... de mi van, ha igaz?

– Gondolkozz rajta – unszolta. A gyilkos düh már elhalványult Karena szemében, de az arckifejezése még mindig olyan zárt volt, mint egy varázslattal becsukott ajtó. – Gondolkozz – hangsúlyozta újra. – Ha a Csapás nem ért véget – ha a Rémek kint vannak – halottak leszünk mindannyian, miután az Azbűn összeomlik. Nem tudunk elmenekülni, nem tudjuk megjavítani a kulcskövet, nem készíthetünk új védőrúnákat. Nincs semmi esélyünk a túlélésre, egyáltalán semmi.

– Szóval mit árthat, ha legalább fontolóra vesszük a lehetőséget, hogy a Csapás véget ért? – kérdezte szónokian – Legalább végigmenni a következményeken a végkövetkeztetésig?

– Milyen végkövetkeztetésig? – követelte Karena.

– Nem tudom, de ez a lényeg, nem látod? – tehetetlenül csikorgatta a fogát. – Talán a nagy semmire jutunk. Talán az egész vita teljesen felesleges. Figyelj! Nem javaslok semmilyen ostobaságot, mint hogy tárjuk ki a Hajnalkaput csak azért, mert hátha már elmentek a Rémek. Csak azt mondom, hogy meg kell fontolnunk ezt az új lehetőséget. Gondolkozzunk rajta, járjuk körül. Amikor minden következményt végiggondoltunk, és esetleg találtunk egy módszert, hogy ellenőrizzük, akkor meggondolhatjuk, hogy mit cselekedjünk. Nem előbb.

Tehetetlenül intett. – Mi más választásunk van Karena? – kérdezte ismét –Én nem akarom feladni a reményt, és csatlakozni az Éjszaka testvéreihez. Azt hiszem, te is így vagy ezzel. Igazam van? – Találkozott a pillantásuk. – Nos, igazam van?

Karena pillantott félre először.

– Sose vitázz egy trubadúrral – mormogta.

 

Volt valami új a levegőben. Delain érezte ezt, ahogy kilépett a Scytha lépcsőről Astendar szintjére. Visszaértek a Moar kaer lakott részére, mégis, a kaer társadalmának láthatatlan, megfoghatatlan hullámzása megváltozott, átalakult. Tisztán érezte a változást. A folyosón levők sietős, majdnem rohanó haladását; a beszélgetés háttérzajának különös, új jellegét; a mellette elhaladók feszült arckifejezését és kitágult szemét.

Érezte, hogy mellette Tisztaszemű Gaylear is megdermed. Trubadúrképzés nélkül megérezte a változást ő is. Érezte magán a lány pillantását. Megfordult, tekintetük találkozott, majd vállat vont, jelezve, hogy ő sem tudja, mi történik...

A számtalan beszélgetés morajából egy hang hirtelen felerősödött és végigvisszhangzott a folyosón. Delain nem tudta kivenni a szavakat, de a hangból annyira kihallatszott a gyötrődés, hogy szívébe hasított az együttérzés. Egy pillanatra elhalt a háttérzaj, aztán újra felerősödött, riasztóan gyorsan, mintha maga a csend is szörnyű dolog lenne.

Delain ismerős arcot pillantott még a szeme sarkából. Előrenyúlt, és megérintette az elhaladó vállát.

– Urghul, vagy egy kis időd?

A megszólított ork megállt és kérdően felvonta szemöldökét. De követte, mikor Delain a Scytha lépcső menedékébe vezette.

– Delain Vadorn – mondta Urghul üdvözlésképp, „Daltestvérnek” nevezve Delaint ork nyelven. Kíváncsian méregette Gayleart. – És a nagy barátod, Vadorn?

– Tisztaszemű Gaylear, ismerd meg Urghul Jhigolát, „Gyorskezű” Urghult. – Delain mosolygott. – Urghul az egyik legjobb hangszerkészítő, akit a Moar kaerben találhatsz. Ő készítette nagybátyám két legkedvesebb hangszerét.

Urghul reszelősen felnevetett.

– És neked is csinálok egyet Vadorn, mihelyt lecseréled azt a játékot – az ork megérintette Delain hárfáját – egy igazi hangszerre.

Delain régi vita feletti öröme gyorsan elszállt. Megragadta Urghul vállát, és még távolabb húzta őt a folyosón tolakodó tömegtől.

– Barátom – kezdte halkan. – Valami rosszat érzek a levegőben. Valami megváltozott, és ez zavar. Mi történt?

Urghul nem válaszolt rögtön, hanem egyik csorba agyarát piszkálva mélyen Delain szemébe nézett.

– Nem tudod? – mondta végül.

Delain vállat vont.

– Kérdezném, ha tudnám?

– De te beszéltél a Tanáccsal – mondta az ork.

Félelem hasított Delain mellébe. Megpróbált semmit sem kimutatni, de Urghul pillantása elárulta, hogy nem sikerült.

– Aha – suttogta az ork. – így van, nem?

– Hányan tudnak erről Urghul? – kérdezte Delain? Az ork nyersen felnevetett.

– Ó nem sokan. Csak azok, akik nem süketek. – Ádáz mosolya elhalványult. – Igaz ez Delain? Igaz, amit mondanak?

– Mit mondanak? – Delain látta a düh villanását barátja arcán, és gyorsan folytatta:

– Tényleg nem tudom, mit mondanak a hírek, Urghul. Más... dolgokkal foglalkoztam.

– Mmm – Az ork lecsillapodva bólintott. – Úgy hírlik, nyakig ülünk a quctalzban barátom, ez az, amit mondanak. – Elnevette magát, bár arckifejezése komor maradt. – Azt mondják, az Éjszaka testvéreinek igaza van, és sosem fogunk kijutni innét; sem mi, sem a gyermekeink, sem az unokáink, sem az ő gyermekeik. Soha. A Rémek fel fogják falni a szívünket, és az egyetlen kérdés már csak az, mikor.

– És még hasonlókat – bárki, aki elolvassa a régi történeteket, régóta tudja ezt. Ezt mondják.

Delain pislogott.

– Tudják? – visszhangozta. – Honnan?

– Jövendölésékből, Vadorn. A régi történetek egy része – jövendölések. Már annyi beteljesült azokból a jóslatokból, hogy nincs okunk kételkedni a többiben sem. Ezt mondják legalábbis – tette hozzá Urghul.

– Milyen jövendölések?

Urghul megrázta nagy fejét.

– Ez a te szakterületed daltestvér, nem az enyém. Én csak azt akarom tudni, higgyek-e bennük?

Delain nem állta barátja komoly pillantását.

– Kik azok az „ők”, Urghul? – kérdezte. – Ki mond ilyeneket? Árnyléptű Kolban?

Az ork vastag szemöldöke felugrott.

– Árnyléptű? Az a szürkületi? – felhorkant. – Nem, a trubadúrok... egy részük legalábbis – javította ki gyorsan. – Ők beszélnek a jövendölésekről, és azt állítják, hogy a Tanács mindent tud azokról. Hogy valaki éppen most hozott bizonyítékot az elöljáróknak, hogy a jövendölések igazak. – Előrenyúlt, és megérintette Delain mellkasát. – Nem terjedt még el, hogy te voltál a Tanács előtt Vadorn – mondta halkan, de feszülten –, még nem. De ez meg fog változni. Biztos lehetsz ebben.

Delain bólintott.

– Értékelem az őszinteségedet és a segítséged, Gyorskezű.

Urghul mosolygott, megmutatva töredezett és sárgult agyarait.

– Ravalaaar – válaszolta udvariasan, mélyen dörmögve a magánhangzót – Szóra sem érdemes. – Aztán újra eltűnt a mosolya. – Elvárhatom ugyanezt az őszinteséget viszonzásul? – kérdezte halkan. – Van igazság abban, amit mondanak?

Delain felsóhajtott.

– Nem tudom, Urghul – válaszolt őszintén. – Egyszerűen nem tudom.

 

Delain a Főcsarnok egyik meditációs fülkéjében ült, lábait törökülésben maga alá húzva. A finoman faragott márványpadokról figyelte a Csarnokon áthaladókat. Látta az arcokon, hogy sokan felismerik, és nyilvánvaló volt, hogy beszélni szerettek volna vele. De a Tradíciók ebben legalábbis még erősek voltak: csak a legnagyobb személyes problémák vihettek rá valakit, hogy megzavarják valaki másnak az elmélkedését a meditációs fülkében.

A fiatalember feje zúgott, gondolatai egymással viaskodtak. Túl sok minden történt az elmúlt néhány órában, túl sok új esemény és felfedezés, félelem és képzelődés. Felsóhajtott.

Urghul szerint a trubadúrok – egy részük legalábbis – terjesztették a híreket a régi történetekben rejlő jóslatokról. Ahogy Delain halótta ezeket, önkéntelenül is felidézte magában a számtalan ősi történetet, amiket tanonc korában jegyzett meg. Most, újra felidézve őket, megerősítette magában azt a következtetést, amire akkoriban jutott: a régi történetek egyike sem értelmezhető a végzet jóslataként, amelyek az Éjszaka testvéreit igazolnák. Voltak bennük természetesen régi idézetek, utalások elveszett és elfelejtett eseményekre és személyekre. Természetes, hogy valaki a kellő hozzáállással értelmet vihet ezekbe a sorokba, olyan értelmezésre jutva, amely a mű szerzőjének nem volt szándékában. Hiszen végül is ez a költészet egyik tulajdonsága, hogy az olvasó saját ízlése szerint értelmezheti. Mégis, Urghul Jhigola ennél többre utalt, nem igaz? Arra, hogy volt egyfajta egységes szál, amely összekötött néhány – talán számos – régi történetet, egy szál, amelyet jóslatként értelmezhettek. De ez nem igaz, mondta magának ismét Delain. Nem létezik ilyen szál...

...Legalábbis az általa ismert változatokban.

És ez itt a kulcsszó, nem igaz? Ez a lényeg. Talán mégis létezett ilyen szál a történetek más változatában. Talán azokban, amelyekre a „végzetszólók” emlékeznek?

Ez az egyetlen értelmes végkövetkeztetés, döntötte el. A trubadúrok, akikre Gyorskezű Urghul utalt, a „végzetszólók” lehetnek, a Nemes művészet másik „iskolája”. Az ő változataikban – az ő eltorzult változataikban, gondolta – talán lehet valami, amely a jelenlegi eseményeket tükrözi.

És ezen is érdemes elgondolkodni, nem igaz? A homlokát ráncolta. A „végzetszólók” honnan szereztek tudomást az eseményekről? Volt egy gyanúja...

Egy ismerős alak haladt keresztül a Csarnokon. Gyorsan felugrott, és kilépett a fülkéből, hogy a távolodó figura után siessen.

– Marta – kiáltotta. – Marta, egy pillanatra?

A fekete hajú nő megállt, és feléje fordult. – Evenstar társ – mondta. Arckifejezése és hangja udvarias volt, mégis távolságtartó maradt.

Delain néhány lépésre megállt tőle, és udvariasan meghajolt.

– Társnő... – tétovázott. – Elnézést kérek – mondta. – De nem ismerem a családnevedet.

– Aravey – válaszolta az. – Marta Tethys Aravey.

– Aravey társnő – mondta, és ismét meghajolt. – Szeretnék... tudnál időt szakítani egy rövid beszélgetésre? – gyanakvást látott a kék szemekben, így gyorsan folytatta: – Fontos lenne – számomra legalábbis. Megtennéd ezt a szívességet?

A nő gondolkodott, majd döntött.

– Miért ne? – egyezett bele, némileg tartózkodó mosollyal. Az egyik óragyertyára pillantott. – Jól jönne most egy kis frissítő. Ha velem tartasz...?

– Ahogy gondolod – válaszolta a másik.

 

Delain megemelte cseréppoharát.

– Egészségedre, Aravey társnő.

Marta ónkorsójával viszonozta a mozdulatot.

– A te egészségedre – visszhangozta. Delain ismét látta, ahogy gondolatok futnak végig az arcán. Aztán elmosolyodott. – És szólíthatsz akár Martának is... Delain.

Szájához emelte a poharát, és megízlelte az édes bort, amit választott. A nő hosszan kortyolt a saját italából – ork hurlg volt, ami meglepte Delaint – és elégedett sóhajjal csücsörített utána!

Delain a korsó felé intett. – Nem tudom, hogy bírod ezt az izét. – jegyezte meg, arcán eltúlzott undorral.

A fekete hajú trubadúr felnevetett, tiszta, csengő hangja visszhangzott az alacsony borozóban. Maga elé rakta a korsót az asztalra, és úgy vizsgálgatta a tartalmát, mintha először látná.

– Tudni kell szeretni – ismerte el.

– De miért akarná bárki is szeretni? – kérdezte a másik, tehetetlenül széttárva kezeit. – Erjesztett gabona és állati zsír? Brrr... – Borzongást színlelt.

Marta vállat vont.

– Amikor iszom valamit, szeretem érezni az ízét.

– A hurlgnál órák után is így lehetsz ezzel.

A másik ismét felnevetett, és még egyet kortyolt a csípős szagú főzetből. Amint letette a korsót, arca már újra komoly volt, kék szeme határozottan nézett Delain arcába.

– Gondolom, valami fontosabbról akarsz beszélni, mint a kedvenc italok – mondta szárazon.

Delain bólintott.

– Igen. – Belekortyolt a borába, hogy egy pillanatra végiggondolja a mondanivalóját. – Beszélj nekem a jóslatokról – mondta végül.

Marta felhúzta a szemöldökét.

– Gondoltam, hogy erre vagy kíváncsi. – Az asztalra könyökölt, és összefonta maga előtt hosszú ujjait. – Mit akarsz tudni, trubadúr?

– Nos... – megállt, aztán. – Hol vannak? kérdezte egyszerűen.

Marta pislogott, mintha a kérdés érthetetlen zagyvaság lett volna.

– Hogyan?

– Hol vannak? – ismételte. – A jóslatok, amikről te és a te társaid beszélnek. – Felsóhajtott, látva a másik arckifejezését. – Nem gúnyolódom. Tényleg tudni szeretném.

A nő megrázta a fejét, fekete, vállig érő haja lengett.

– Végig a régi versekben, a régi dalokban – válaszolta röviden. – Elég nyilvánvalóak... bárki számára, akinek van szeme, hogy lássa, és esze, hogy megértse őket.

Delain nagy nehezen visszanyelte a dühös visszavágást.

– Tegyük fel, hogy nincs elég eszem hozzá – javasolta szárazon. Aztán váratlanul: – Árnyléptű Kolban mutatta meg őket? – kérdezte.

A nő kék szeme megvillant.

– Senkinek sem kellett „megmutatnia” őket.

– De a ti – óvatosan válogatta meg a szavait – értelmezésetek... az új, nem igaz?

A düh megenyhült a nő arcán, de nem tűnt el teljesen.

– Igaz – engedett, talán kissé vonakodva. – De csak ahogy az események kibontakoztak, fejtettük meg az utalásokat. – Szünetet tartott. – És, hogy válaszoljak az előző kérdésedre... igen, Árnyléptű társ valóban a helyes irányba terelt minket, bár nem hiszem, hogy erre ő akkor rájött. De a segítsége után mi bogoztuk ki a történetekbe szőtt jóslatokat, segítség nélkül. – Vállat vont. – Egyébként is, mennyire számít a véleménye? Annyira nem, mintha trubadúr lenne.

Meg lennél lepve, Marta, gondolta Delain komoran, visszaemlékezve nagybátyja szavaira az öreg szellemmágus politikai ambícióiról.

– Mégis elfogadtátok a tanácsait az elején, nem igaz?

– Ő a kaer egyik legöregebb lakója – vágott vissza a nő –, sőt valószínűleg a legöregebb. Tán nincs értelme segítségül hívni olyasvalakinek az emlékeit, aki évszázadok óta él?

Delain a fejét ingatta. Összevissza érvel, ellentmond önmagának, gondolta. Némi erőfeszítéssel nyugodt maradt.

– Mikor rájöttünk, hova kell néznünk – folytatta Marta –, a jóslatok nyilvánvalóvá váltak.

– Hol? – kérdezte ismét Delain. – Bizonyítsd be.

A nő szorosan markolta korsóját, az alvadtnak tűnő folyadékba bámulva. Delain látta, hogy nemsokára elviharzik, annyira feldühödött a vélt makacsságon.

Megpróbált megfontoltságot vinni a hangjába.

– Csak egy példát mondj, Marta, kérlek – sürgette. – Hogy én is megérthessem.

A másik egy hosszú pillanatig gondolkozott. Aztán bólintott.

– Akkor egy példa – egyezett bele. – A Korok kánonából. – Behunyta a szemét, és tiszta, csengő hangon idézte:

 

És végül nyugalom, örök nyugalom, Ez lesz az első jel. És mikor az Átívelő minta meghasad és szétmállik, És ha a gyermeki nevetés is elhal, Lesz a második, És a sötétség leszáll, és a falak leomlanak, És az örök éjszaka jön el.

 

– Ez elég egyértelmű, nem igaz? – kérdezte Marta szónokian. – „És végül nyugalom” – ez a Fala'an. A mérce mozgása megállt. „Az átívelő minta meghasad – az Azbűn kezd összeomlani. „A gyermeki nevetés is elhal” – a halvaszületett gyerekek. – Vállat vont. – És a többit hogyan máshogy lehetne értelmezni? A falak leomlanak, a kaer elpusztul. A Csapásnak sosem lesz vége.

– Nem. – Delain határozottan ingatta a fejét. – Nem erről van szó. Ez nem is a Korok kánona. Én így tanultam:

 

És végül nyugalom, örök nyugalom,

Amilyen a kezdet, olyan a vég. És mikor

A mindent körülvevő minta felhasad,

És a gyermekkori nevetés már csak emlék,

A hideg szél fúj keresztül a lelken.

És a sötétség leszáll, a templom szétmállik,

És az örök éjszaka jön el.

 

– Így szól a szakasz. – hangsúlyozta. – Ebben semmi jóslat sincsen Marta. Az öregedésről van szó: az emlékek elveszítéséről, és a halandóság tudatosulásáról. A „lélek temploma” – a test – szétmállik a halálban. Semmi köze sincs kaerekhez, védőrúnákhoz vagy Rémekhez. Fontos mondanivalója van, de ez nem jóslat.

Marta felhorkant.

– Rosszul emlékszel a régi szavakra. – csattant fel.

– Ezek azok a szavak, amiket tanultam.

– Ezek azok a szavak, amiket a mestered tanított, ezt elhiszem – vágott vissza a nő és amit a mestere tanított neki. De a szavak változnak minden generációban. Tudja ezt mindenki, aki játszott már „meseláncot”.

Delain tehetetlenül csikorgatta a fogait. Tudtam, hogy a „meselánccal” fog előhozakodni, mondta magában. Ez egy gyerekjáték volt, amelyben az egyik gyerek egy történetet suttog a másik fülébe, az továbbadja egy másiknak, az is egy másiknak... amíg a történet vissza nem jut az eredeti elbeszélőhöz, és a játékosok nagyot mulatnak azon, hogy mennyit változott, mialatt végighaladt a „láncon”. Játék vagy sem, ez egy fontos fogalom volt a Nemes művészetben. A trubadúrokat arra tanították, hogy figyeljenek a „generációs sodrásra”, ahogy egy régi monda megváltozhat, néha drasztikusan, ahogy egyik generáció továbbadja a másiknak.

– És mi a helyzet veled, Marta? – kérdezte. – Miből gondolod, hogy a te szavaid az igazak? A „meselánc” nem kivételez.

Az diadalmasan elmosolyodott.

– Megerősítették. – válaszolta. – Olyasvalaki, aki évszázadok óta él, valaki, aki emlékszik a szavakra, ahogy azt kamaszkorában tanulta. Lehet, hogy a szavak megváltoztak, mielőtt ő tanulta volna, de a meselánc sokkal rövidebb.

– Kolban.

– Igen, Kolban.

– De ő nem trubadúr.

– Persze, hogy nem – helyeselt Marta. – Emiatt adunk kevés hitelt azoknak a kísérleteinek, amikor megpróbálja értelmezni azt, amire emlékszik. De nem kell képzett trubadúrnak lenned, hogy visszaemlékezz a mesékre, amiket anyád ölében hallottál, nem igaz?

– És nemcsak a Korok kánona az egyetlen példa – folytatta ”határozottan. – Ez csak az első, ami eszembe jutott – és talán a legegyértelműbb. A régi művek tele vannak példákkal.

– Akkor mutass egy másikat.

Marta keservesen felsóhajtott. De aztán ismét lehunyta a szemét, és idézte:

 

Az Ellenség a kapunál. Tisztán, mint a Négy hang,

Zúgnak harsonái. A kulcskövek legerősebbje meghasad.

A legerősebb kapu sem tart ki már.

Hogy állnának a rúnák, ha megtartójuk nem akad?

A múlt szavai a közelgő végzetről szólnak...

 

– Nem – vágott közbe Delain élesen. Azonnal felismerte a szöveget. A Landis Nar Ostroma volt, egy háborús eposz, egészen az Orichalkum háborúk idejéből. – Nem – ismételte. – „A négy szél szárnyán zúgnak harsonái. Az alapkövek legerősebbje is meghasad. Hogyan tartanának ki a falak” Ez az eredeti szöveg.

Marta kék szeme kitágult. Kiszámított közönnyel vállat vont.

– Ez az, ahogy te tanultad, ezt elfogadom.

– Ha ez egy jóslat, akkor hogyan értelmezed a következő részt? – kérdezte Delain. – Ez így szól:

 

Nyílzápor zúdul a tereinkre

És a házak lobogói – ragyogó

Becsületünk színeit hordozzák – lángolnak.

Odakinn az Ellenség tábora,

Fejszéiktől fák zuhannak földre, melyek

Öregek voltak, mikor a falak épültek,

Hogy megácsolják hadigépeiket.

Az ég éj sötét tiizeik füstjétől,

És a folyók vize vörössé vált hőseink vérétől.

 

– A Szenvedélyekre, mi olyan prófétai ebben? – követelte. – A Csapásra, ez egy csata története, egy ostromlott város, amely elesett Cara Fard seregei előtt, évszázadokkal korábban, mint ahogy a kaer felépült volna. Hol van itt a jóslat?

– A szavakban, amire te emlékezel? – Marta hangja tele volt gúnnyal.

– Sehol, ezt elismerem. De azokban a szavakban, amire emlékezned kellene...? – Ismét vállat vont. – Ott tisztán látszik bárki számára, akinek van türelnje olvasni a sorok között.

Delain levegőt vett a válaszhoz, de megállt. Valami itt elkerülte a figyelmét. Egy gondolat – bizonytalan, alig megformált – piszkálta agyának a szélét. Valami, amit Marta mondott... Igen, ez az.

„Az Ellenség a kapunál” – idézte –, ez az, amit mondtál, nem igaz? „Tisztán, mint a Négy hang, Zúgnák harsonái.” Mit gondolsz, mit jelenthet ez a – Négy hang?

Marta pislogott. Ismét mélyet kortyolt a hurlgból.

– Nem tudom pontosan – ismerte el egy pillanattal később, a harcias él eltűnt a hangjából. – Nem mintha olyan fontos lenne.

– Talán mégis. – Delain az erszényébe nyúlt, és előhúzta a töredék másolatát, amit ő és Grais olyan régóta próbált megfejteni. Kigöngyölte a pergament az asztalon kettőjük közé, úgy fordítva, hogy Marta el tudja olvasni a törpe nyelvű fordítást az eredeti troll betűk felett. Mutatóujjával végighaladt három soron, emlékezetből idézve őket:

 

Hogy kövesd a Négyszer Összefutó Utat

És a tízezrek folyamát,

Hogy lásd a Négy színt, hogy halld a Négy hangot,

És hogy megérintsd művét a szövő kezeknek.

 

– „A Négy hang” – hangsúlyozta. – Ez mit jelent?

Marta vállat vont.

– Már mondtam, hogy nem tudom. – Futólag a pergamenre pillantott. – Mi ez, éppen komponálsz valamit? – Az utolsó szót furcsa, ironikus hangsúllyal ejtette, majdnem lenézően, mintha a komponálás valahogy az „igazi” trubadúr rangja alatt álló dolog lenne, gondolta Delain.

Egy pillanatig töprengve nézte a másolatot. Aztán összegöngyölte a pergament, és visszatette az erszényébe.

– Semmi. – Néhány hatszögletű érmét dobott az asztalra, és felállt.

– Élvezd a hurlgodat.