Nyolcadik fejezet

 

– Corbyan elöljáró, a tárgyra térhetnénk? Kérlek! – Grais Evenstar csak nagy erőfeszítéssel tudta nyugodtra fogni a hangját, és arckifejezésén nem mutatni a belsejét égető dühöt.

Az öregek tanácsának vezetője meglepetten pislogott, majd kényelmetlenül lesütötte szemét.

– Igen, igen, persze. – motyogta. Aztán felemelte a hangját. – Elöljárók, Evenstar elöljáróé a szó.

Grais végigpillantott a tanács asztalán. Két szék üres volt, ami példa nélkül állt, legalábbis eddigi rövid tanácsi szolgálata alatt. Vervian Nenn és Baltris Freehold egyszerűen nem jött el az aznapi gyűlésre, még csak sajnálatukat sem fejezték ki a tanács többi tagjának. A jelenlévő öregek közül, úgy tűnt, csak néhányan figyelnek a tárgyalt témára. A többiek gondolataik közé süllyedtek, arcukból és tartásukból ítélve szörnyű gondolatok közé, vagy pedig a protokoll és az udvariasság szabályainak durva megsértésével suttogó beszélgetésbe mélyedtek.

A trubadúr felsóhajtott. Mi juttatott minket idáig? – kérdezte magától, küszködve a komorsággal, ami már-már maga alá gyűrte. Mi kellene, hogy a kaer vezérfényei legyünk – a bölcsek, az Öregek, távol a jelentéktelen érzelmektől, amik átcsapnak a népen, amelynek a vezetésére esküdtünk. Ez volt legalábbis az elmélet, de most kezdte először igazán átérezni, mennyire nem volt ez igaz.

– Tiéd a szó, Evenstar elöljáró – emlékeztette Deny Corbyan.

– Köszönöm Corbyan elöljáró – Grais nagy nehezen megfékezte zakatoló gondolatait. – Talbott elöljáró, bizonyos... rendellenességekről... kérdeztelek a kaer élelmiszer-utánpótlásában. Ez a terület a te felelősséged alá tartozik, vagy nem? Talán megoszthatnád a Tanáccsal, mi is a helyzet.

Jenna Talbott, ember fajú, és egyike a kevés nőknek az Öregek tanácsában, kényelmetlenül megvonta a vállát. – Semmi említésre méltó, elöljárók – motyogta, körbesandítva az asztal körül.

Grais félbeszakította, mielőtt folytathatta volna.

– Sajnálom, Talbott elöljáró, de én nem erről értesültem. A termelés csaknem egynegyedére zuhant vissza az elmúlt héten, vagy nem így van? Amennyire tudom, a távolmaradások száma a termelőhelyektől lényegesen gyakoribb, mint normálisan. Talán elmagyarázhatnád a Tanácsnak, mit szándékozol kezdeni a problémával.

Talbott elvörösödött, nem bírt Grais szemébe nézni.

– Még nem láttam az eredményeket, amelyekre Evenstar elöljáró hivatkozik – motyogta.

És miért nem? – akarta kérdezni a másik. Ez a te felelősséged, nem az enyém, mégis jobban informált vagyok az ügyről, mint amennyire te látszol. De hallgatott.

Rendes körülmények között a kaer élelmiszer-ellátásáról szóló rossz hírek felrázták volna az Öregeket. Hiszen a történések a termelőhelyeken – hatalmas barlangokban, ahol földműves-adeptusok, elementalisták segítségével mágikusan megváltoztatott növényeket neveltek, amelyeken a Moar kaer lakó éltek – a legfontosabb, és kétséget kizáróan a legkényesebb oldala volt a kaer irányításának. Mégis, ma úgy tűnt, keveseket érdekel, olyan mélyen el voltak foglalva a saját problémáikkal.

– Talán át kéne nézned a jelentéseket – javasolta Grais élesen. – És aztán talán a Tanács többi részét is felvilágosíthatnád arról, hogyan fogod kezelni az ügyet.

– Mit számít ez már?

Grais a mogorva hang felé fordult a jobbján.

Thom Wyrrel a székébe süppedt, behúzott vállakkal, beesett mellkassal. Ködös pillantással meredt maga elé az asztalra.

– Hogyan, Wyrrel elöljáró? – kérdezte Grais élesen.

Wyrrel nem nézett fel.

– Mit számít ez már? – ismételte. – Megértem, hogy a munkások miért szeretnének több időt tölteni a családjukkal. Mindnyájan megérthetjük, ha belegondolunk. – Mélyen felsóhajtott. – Jobb, ha megbékélünk magunkkal és a szeretteinkkel ezekben az utolsó napokban. – Grais döbbenten látta az asztal körül az egyetértő bólintásokat. – Gyanítom, ezért vannak távol Nenn és Freehold elöljárók is – folytatta Wyrrel. – És talán nekünk sem kellene itt lennünk.

– Mit jelentsen ez? – követelte Grais, először engedve, hogy a düh belopja magát a hangjába. – Miféle „utolsó napok”?

Wyrrel felpillantott az asztalról, és beesett szeme Graisre szegeződött.

– Neked tudnod kéne; talán jobban, mint bármelyikünknek, trubadúr.

– De nem tudom – vágott vissza Grais. – Egyikünk sem tudja. Elöljárók – folytatta, hangját felemelve, ahogy végighordozta pillantását a társain –, mi vagyunk a Moar kaer Öregei. Hallgassunk a csüggedésre most, amikor a népünk jobban igényli a vezetésünket, mint bármikor korábban? Hagyjuk, hogy a végzetszólók és vészmadarak – habozott, kereste a megfelelő szót – fecsegése hallatán feladjuk azt, amiért felelősek vagyunk? «

Vilus Sand válaszolt:

– Több, mint fecsegés, Evenstar elöljáró, ezt tudnod kéne.

– De nem tudom – válaszolta Grais sürgetően.

– Árnyléptű Kolban tudja.

Grais megfordult, hogy egyenesen Wyrrelhez intézze a szavait.

– Árnyléptű társ azt állítja, hogy tudja, Wyrrel elöljáró. Az Éjszaka testvérei és a többi vészmadár is azt állítja, hogy tudja. De bármelyik szürkületi állíthat akármit, bizonyíték nélkül. Hiszünk nekik?

– Bizonyíték? – visszhangozta Wyrrel. – Nincs elég bizonyítékunk? Evenstar elöljáró, emlékeztetnélek saját unokaöcséd beszámolójára. Az ő szavait is tagadnád? A csüggedést, ami a kaer lelkét marcangolja. A jóslatok...

– Jóslatok, amelyek létrehozzák, amit megjósolnak – csattant fel Grais. – A kétségbeesés kétségbeesést szül... még ha nincs is valódi alap a kétségbeesésre.

– De a jóslatok többek egyszerű kétségbeesésnél, megjövendölték az Azbűn pusztulását is.

– Ha egyáltalán léteznek, Wyrrel elöljáró – vágott vissza a trubadúr. – Ha léteznek. Nem láttam még olyasmit, ami csak távolról is emlékeztetne jóslatra.

– Más trubadúrok véleménye különbözik – mutatott rá hajthatatlanul Vilus Sand.

– És akár tévedhetnek is ebben.

– És te tévedhetsz ebben? – vetette közbe Wyrrel.

Grais üvölteni tudott volna.

– Igen – mondta nyugodtan. – Igen, tévedhetek. De mivel nincs logikus ok arra, hogy az egyik meggyőződést a másiknál jobbnak tartsunk – nincs rá döntő érvünk – mi a jó abban, hogy azt a magyarázatot választjuk, ami a csüggedés mellett szól? Ezt kérdem tőletek elöljárók.

Kényszerítette magát, hogy leüljön, és lazítson.

– És kérlek titeket arra, hogy a témánkra koncentráljunk. Egyetértünk?

Nyomatékkal nézett végig az asztal körül. Az Öregek egyike sem nézett a szemébe.

Egy hosszú pillanat után Corbyan elöljáró bólintott.

– Evenstar elöljáró feltett egy kérdést, Talbott elöljáró – mondta.

– Választ adnál rá?

 

Minden összeomlik körülöttünk. Gyorsabban, mint valaha is elképzelhetőnek tartottam volna.

Delain a Hárfások karzatán üldögélt, és azon tűnődött, hogy valóban egy régi csata színhelye lehetett-e, ahogy a töredék állította. Lepillantott a Főcsarnok bonyolult boltíveire, melyek egy szinttel lejjebb magasodtak. Egy részen, ahol a Csarnok kétszer olyan tágas volt, mint máshol, csoportosulást látott egy trubadúr körül. Látta, ahogy a férfi szája mozog, látta ahogy az ujjai az ezüstösen csillogó húrokon táncolnak, de sem a szavakat, sem a dallamot nem tudta kivenni a zsúfolt Csarnok háttérzajából. De nem is kellett hallania, hogy tudja, miről énekel, nem igaz?

A „jóslatokról”; mindenki erről akart hallani manapság. Megrázta a fejét. Nem tudta megérteni... vagy talán nem akarta megérteni. Megpróbálta, a Szenvedélyekre. Megpróbálta ellensúlyozni a... a kárt, amit a végzetszólók tettek a kaerben. Kiment a lakosság közé, azok közé, akiket születése óta ismert, és megpróbált dalokat énekelni, meséket szőni nekik, abban a reményben, hogy ellensúlyozza a csüggedés történeteit. De a legtöbben nem is akarták meghallgatni. Ahol korábban órákon át elbűvölte, szinte megigézte őket a hangjával és a Művészetével, most egyszerűen elfordultak, mielőtt befejezhette volna. Inkább kerestek maguknak egy végzetszólót, mint Marta vagy a társai, hogy hallják az utolsó napokról szóló csüggesztő „jóslatokat”.

Miért, a Szenvedélyek nevére? – kérdezte magától vagy ezredszer. Mi történt velük, hogy a rossz híreket – pokoli híreket – olyan vonzónak tartják?

A kaerbeli változások nem csak a dalok és mesék iránti közízlésben jelentkeztek. A torzulások a kaer életének más oldalain is feltűntek. Még a vallásban is, a valaha legbizalmasabb és legszemélyesebb területén a Moar kaérbeli életnek, kezdett feltűnni a betegség. Egy héttel az után, hogy Delain először látta a kulcskövön esett károsodást, már tanúja volt bizonyos Szenvedélyek iránti áhítat megnövekedésének – nyilvános megjelenése az imádkozásnak, könyörgés a megnyugtatásért és a segítségért. Az első Garlen volt, az otthon és a gyógyítás Szenvedélye, akihez leginkább megszaporodott a nyílt könyörgés. De aztán a folyamat kiszélesedett, hogy magába foglalja Mynbrujét, az igazságosság Szenvedélyét, sőt Thystoniust, a bátorság Szenvedélyét és Vestrialt, a ravaszság és újítás Szenvedélyét is.

Először jó jelnek tekintette a Szenvedélyek iránti növekvő áhítatot. Hiszen a kétségbeesés jelenti a legnagyobb veszélyt a kaerre – ő és Grais így gondolta – és a Szenvedélyek iránti áhítat növekedése nem rejti magában a lakosság növekvő reményét? A segítségért fohászkodás a Szenvedélyekhez azt jelentette, hogy a hívők még mindig reménykednek, hogy eljön a segítség.

Mégis, ez az optimizmus semmivé apadt. Amilyen gyorsan megerősödött a Szenvedélyekbe vetett hit, olyan gyorsan el is tűnt. A következő hét folyamán a kétségbeesés ismét megerősödött. „A Szenvedélyek elhagytak minket” – lett a leggyakrabban hallott mondat. Csak azok, akik Dis, a rend Szenvedélyének ideáljait követték, fejezték ki nyíltan továbbra is a meggyőződésüket.

És még ez is veszélyessé vált. Egy új... mozgalom... kezdett terjedni a kaerben, egy ijesztő áramlat, amely jobban megrémisztette Delaint, mint ahogy magának is be merte vallani. Egy csoport, egy filozófia jelent meg, amelynek képviselői a „Tradicionalistáknak” nevezték magukat. Elsőre úgy tűnt, a „Tradicionalisták” ugyanazokból állnak, mint az Éjszaka testvérei. Mind Delain, mind Grais úgy gondolták, hogy a „Tradicionalisták” mozgalma csak a Testvérek voltak más név alaft, és azt várták, hogy csak azon vészmadarak és szürkületiek számára lesz vonzó, akiket a Testvérek fatalizmusa csábított leginkább.

Úgy tűnt, mégsem. A Tradicionalisták száma egy héten belül az Éjszaka testvéreinek többszörösére nőtt. Mégis, még ha ezek a becslések helyesek is voltak, a Tradicionalisták csak elenyésző részét alkották a kaer lakosságának. A Moar kaerben élő ezrek közül talán ha százan voltak „aktív” Tradicionalisták. Azonban viszonylag kis létszámuk ellenére cselekedeteik aránytalanul jelentősek voltak.

Amióta Grais és Delain Evenstar először figyelt fel a Tradicionalisták-ra, a csoport már számtalan, Szenvedélyeket ábrázoló jelkép elpusztításáért volt felelős. Személyes lakhelyek ajtajára faragott jelek – jelképek, amelyek Garlen védelmét kérik az otthon számára – lettek elcsúfítva kalapáccsal és vésővel, néha a beavatkozni nem merő tulajdonos szeme láttára. A Szenvedélyeket ábrázoló kis szobrok közül sokat felborítottak és összetörtek. Szenvedélyeket ábrázoló falikárpitokat – némelyik a kaer korai évéből származott – gyújtottak fel vagy vagdostak össze. Mindez a magukat Tradicionalistáknák kikiáltók parancsára. Vagy talán nem is, javította ki magát, visszaemlékezve arra, mi történt két hete a Szenvedélyek termében. Azok a fiatalok nem jöttek az Éjszaka testvéreitől vagy a Tradicionalistáktól, mégis elcsúfították a szentélyeket. Talán a legutóbbi események nagy része olyanok műve volt, akik nem követték a Tradicionalisták dogmáit, csak azon az egyféle módon engedtek szabad folyást a tehetetlenségnek és félelemnek, amit ismertek.

Ha a Szenvedélyek iránti tiszteletnek csak a fizikai jelképei keltették volna fel a Tradicionalisták dühét, az is épp elég lett volna. De a dolgok nem álltak meg itt. Az elmúlt napokban Delain és Grais híreket kapott kvesztorok zaklatásáról, sőt bántalmazásáról is, és nem csak a kvesztorok szenvedtek. Még olyanokat is megtámadtak, akik ruhájuk alapján hasonlítottak a kvesztorokra. Nyilvánosan hitet tenni a Szenvedélyek mellett – vagy akár a kaert elöntő fatalizmus ellen felszólalni – dühöt és azonnali erőszakot váltott ki, bármelyik Tradicionalistából vagy a szimpatizánsaikból, akik esetleg meghallották. Delain a homlokát ráncolta, visszaemlékezve egy öreg törpe nőre, aki megrántotta a zekéjének ujját, mikor a remény egy régi történetét kezdte szőni – a nő hívta fel a figyelmét, hogy megverhetik, ha valamelyik Tradicionalista meghallja, hogy „hamis és üres reményeket terjeszt”, ahogy ők nevezték.

És még ez sem volt minden. Mintha a kaernek nem lenne elég baja, gondolta kedvetlenül. Egy öreg ember – Lyske Milne volt a neve, és egyike volt az elsőknek, akik elfogadta az Éjszaka testvéreinek a filozófiáját, még a Tradicionalisták feltűnése előtt – öngyilkosságot követett el. Ez nem volt példa nélküli, különösen a szürkületiek között. Amennyire Delain emlékezett, a kaer nagy része osztotta a nézetet, amit két hete az unokája temetésén jelentett ki az öreg törpe a Sziklakönny klánból: hogy az öngyilkosság a Szenvedélyek által ajándékozott élet visszautasítása volt. Mégis, az öregek és a gyengék néha valóban eldobták maguktól az életet, mikor az teherré vált számukra, és keveseknek volt szíve megróni őket ezért.

Milnével nem ez volt a helyzet. Lyske Milne bár öreg volt – nyolcadik  évtizedében járt – de elég erős és egészséges ahhoz, hogy állandó kényelmetlenség legyen a Tanács számára... vagy bárki más számára, akit meg tudott győzni arról, hogy meghallgassa. Sokan szürkületinek tartották Milnét, majdnem beteges paranoiája és hóbortjai miatt. De Milne nem tartotta magát annak, és úgy tűnt, nagy élvezetet talál az ő... különc meggyőződéseinek fitogtatásában. Öngyilkossága már ezért is figyelemre méltó volt.

Még inkább figyelemre méltóak voltak azonban az indokai, amelyeket az öngyilkossága mellett hozott fel – ezeket bőséges részletességgel fogalmazta meg kézzel írt végrendeletében, amit egy Éjszaka testvér társára bízott. A testvér, Milne utolsó kívánságának engedve, minden számára elérhető csatornán terjesztette a végrendeletet: mágikusan lemásolt példányok kihelyezésével a nyilvános területeken; másolatok kiosztásával azok között a trubadúrok között, akiket Delain csak végzetszólóknak nevezett, hogy azok nyilvánosan felolvassák; megpróbálta elérni – sikertelenül – hogy a Tanács egyik ülésének hivatalos naplójába is bekerüljön; és hangosan olvasta fel bárkinek, aki csak meg akarta hallgatni. Mielőtt Milne teste kihűlt, az okok, amiért elhagyta ezt az életet, már szélesebb körben ismertek voltak, mint azok a meggyőződések, amiket hosszú életén át vallott.

– Önként távozom a Moar kaerből – hangzott egy részlet a bőbeszédű végrendeletből, amelyet Delain a Főcsarnok egyik faláról szedett le. – Ahogy a jóslatok nyilvánvalóvá válnak, a végzetem közel került. Jobb, ha tisztán halok meg, egy gyors tőrdöféstől, sokkal jobb, ha tiszta lélekkel megyek a Szenvedélyek elé.

. És mintha Milne végrendelete nem fogalmazott volna elég világosan ebben a pontban, az Éjszaka testvérei és a Tradicionalisták nagy része hosszasan részletezte ezt. Jobb, ha a saját életedet veszed el – magyarázták bárkinek, aki csak megállt körülöttük mint hogy a Rémek kínozzanak örökké... vagy ami még rosszabb, hogy megrontsanak, és bábként használjanak más ártatlanok ellen. Most már néhányan a végzetszóló trubadúrok közül is csatlakoztak a dalhoz, történeteket szőttek arról, hogy az öngyilkosság nemes alternatívájalehet a romlottá válásnak.

Delain mereven bámulta a trubadúrt és kis hallgatóságát a Csarnokban. Vészmadár mindegyik, gondolta. Hirtelen, magát is meglepve, jobb felé köpött a padlóra a megvetés jeleként, amit Sziklaszív Karenától tanult.

Kis híján kiugrott a bőréből, amikor egy második köpet csattant mellette a bazalton. Megfordult, és két körvonalat pillantott meg, amelyek eltakarták előle a Karzat fénykvarcmegvilágítását – az egyik zömök, a másik magas és erős.

– Mióta vagytok itt ti ketten? – kérdezte fanyarul.

Karena felnevetett.

– Elég ideje, hogy érezzük a hangulatodat. Azt hiszem, néha nem kell képzett trubadúrnak lenned, hogy olvass a jelekből.

Delain elnevette magát.

– Néha – értett egyet.

A törpe mosolya kissé élessé vált, ahogy nyomatékosan körülpillantott. *

– Nagyon elhagyott itt, különösen számodra, nem igaz, trubadúr? Mi a baj, Daltestvértárs, a meséid és dalocskáid manapság már nem divatosak?

Delain pislogott, nem tudta, hogyan reagáljon a kardmester gúnyolódására.

De aztán olyan gyorsan, ahogy megjelent, a gonosz él eltűnt a nő arckifejezéséből.

– Ezt visszavonom Delain – mondta csendes, meglepően bűnbánó hangon. – Nem ezt érdemled. – Vállat vont, és hirtelen félrepillantott. Sértő mozdulattal – buundával, ahogy egy ork nevezné – a lenti trubadúr felé mutatott. – Rá és a fajtájára vagyok dühös. – Mosolya visszatért, mintha bánta volna az előző megjegyzését. – Csak te voltál közelebb – fejezte be gúnyosan.

Delain előrenyúlt, és bíztatóan megveregette barátja izmos karját.

– Engem is dühít – ismerte be. – De mit tehetnénk ellene? És most ne mondd azt – tette hozzá gyorsan hogy menjünk és verjük be a fejét, rendben?

Karena felhorkant.

– Mit gondolsz, mi vagyok, egy t... – gyorsan elharapta a szót, amit nyilvánvalóan ki akart mondani – ... egy turgma ork? – fejezte be egy kicsit ügyetlenül. Mellette Delain meghallotta Gaylear halk, helytelenítő morgását, de megkönnyebbülten látta, hogy a troll nem akar ügyet csinálni Karena majdnem-sértéséből.

Gyorsan, hogy leszerelje a feszült helyzetet, megütögette maga mellett a márványpadot.

– Leültök? – kérdezte, óvatosan szemügyre véve a két nőt. – Gondolkodtatok az ötletemről? – kérdezte meg suttogó hangon, miután helyet foglaltak.

– Milyen ötletről? – horkantott Karena. – Hogy a Rémek csak mesék, amivel a gyerekeket ijesztgetik?

Delain felsóhajtott.

– Nem állítottam, hogy a Rémek sosem voltak – magyarázta türelmesen. – Csak annyit mondtam, hogy talán már nincsenek odakint.

Karena durván felnevetett.

– A szürkületi Milne szelleme bosszús lenne, ha ez volna a helyzet.

– Szilaj jókedve ismét eltűnt. – Nem tudom, Delain – mondta, és Delain első ízben hallott elkeseredettséget a hangjából. – Talán igazad van. Ki tudja? – Vállat vont. – Talán odakint minden – a szikla felé intett a fejük fölött — csupa fényesség és ragyogás. Talán a nap mindig süt, és sosem fújnak hideg szelek, és a Rémek csak sötét emlék, és a Szenvedélyek teljes dicsőségükben járják a földet.

– De mi ezt sosem fogjuk megtudni. Nem, hacsak a mérce nem süllyed újra... és teszi ezt gyorsan. Gondoljatok bele Delain és Gaylear – unszolta őket a törpe. – El tudjátok képzelni, hogy a Tanács engedélyezné a Hajnalkapu kinyitását? Va – köpött, meghökkentve Gayleart az elterjedt troll káromkodással. – El tudnátok képzelni, hogy Corbyan és Sand – és Wyrrel, Thystoniusra! – ezt tennék? Én nem.

– Szóval mi történik? – folytatta Karena hevesen. – Ha igazad van, Delain, akkor semmi sem. Ülünk majd itt, és várunk, falán a védőrúnák összeomlanak, de ezt nem tudjuk meg. Én nem érzem a rúnákat, és ti sem. Senki sem fogja tudni, mikor hunynak ki, ha ezt teszik egyáltalán. Ha a Rémek nincsenek odakint – hangsúlyozta a szavakat – semmi... egyáltalán semmi sem fog történni! Legalábbis nem a mi életünkben.

– Talán egy napon az Azbűn porrá omlik, és a Rémek mégsem jönnek át a falakon, hogy a vérünket igyák. Talán ezen a napon az Öregek

– akárkik is legyenek azok – talán úgy döntenek, hogy kinyitják a Hajnalkaput, és kikukucskálnak. De te meg én addigra rég elporladunk Delain. És te is Gaylear. Mindegyikünk.

A törpe szívből felsóhajtott.

– Ne érts félre Delain, én tudnék élni ezzel. Belenyugodtam abba, hogy itt élem le az életemet, mint mindenki. Persze bosszant – felnevetett – nem, inkább éget, mintha savat öntenél egy nyitott sebbe, hogy esetleg igazad lehet, és kinyithatjuk a kaert korábban, akármost is. De ha mégsem ez derül ki, azt is kibírom. Amivel nem tudok élni az az, hogy mindenki, akit ismerek, a sírja felé menetel, mert azt hiszik, hogy ennek – vastag ujja megremegett a dühtől, ahogy hirtelen a végzetszóló trubadúrra mutatott –, hogy ennek igaza van.

Delain lassan bólintott, megemésztve a törpe által mondottakat. Az alattuk elhaladó tömeget nézte, és nem a nő arcát, ahogy szerette volna, hogy megkeresse az érzelmek forrásait, amelyeket a másik megmutatott. Bonyolultabb személyiség volt, mint gondolta. Jóval több volt ott, mint csak düh...

– Te nem tudsz ezzel élni. – Gaylear mély hangja kizökkentette Delaint és Karenát az ábrándozásból. – A kaer tud élni ezzel?

Karena összevonta a szemöldökét, és Delain látta, ahogy levegőt vesz egy éles kérdéshez. Sikerült megelőznie.

– Megmondanád, mire gondolsz, Gaylear?

A troll megvonta hatalmas vállát.

– Többről van itt szó, mint amiről Delain beszél – mondta csendesen. – Nem hiszem, hogy semmi sem fog történni, még ha Delainnek igaza is van. Valaminek történnie kell, valami rossznak.

Karena nem látszott meggyőzöttnek, azonban Delain lassan bólintott. Kezdte kapiskálni, mire gondol a másik, de csak annyit kérdezett:

– Mire gondolsz?

Gaylear ismét vállat vont. Bátortalanul nézett rá – teljesen oda nem illő arckifejezés egy negyedtonnás valakitől.

– Te is látod Delain. A kaer nem tud élni ezzel – Most ő mutatott a végzetszólóra. – Hallottál az öngyilkos szektáról?

Delain igenlően intett.

– Lyske Milne.

– Igen, de nem csak Milne.

Delain a félelem érintését érezte a nyakán.

– Többen?

– Ma két másik – erősítette meg Gaylear komoran. – Mindkettő öreg (sokan szürkületinek neveznék őket), mindketten emberek, és mindkettőt az Éjszaka testvéreinek tartották. A harmadik nyilvánosság előtt akarta megölni magát – fel akarta vágni az ereit a Nagy Gyűrűnél – de a járókelők megakadályozták – elfintorodott –, hogy befejezze a dolgot. Most a gyógyítóknál van.

– És én miért nem hallottam erről? – kérdezte Delain, hangja furcsán csengett a saját fülében.

– Mert túl sokat unatkozol itt – mutatott körbe Karena a karzaton.

Delain nem figyelt rá.

– Azt mondtad, ma? – kérdezte Gayleart.

– Az elmúlt három órában.

– És volt végrendeletük, mint Milnének?

– Nem hiszem – válaszolta a troll egy pillanattal később. De nem hiszem, hogy ez számít. Más Tradicionalisták már nyilvánosan kimondták, hogy ugyanezt fogják tenni: megölik magukat; mielőtt hagynák, hogy...

– elhallgatott, mintha nem akarná szavakba önteni a következményeket, amelyek helyett a kaerlakók közül három, kis híján négy a halált választotta.

– Igaza van – erősítette meg Karena. – Ugyanezt hallottam. A törpék között nem – még nem – tette hozzá vonakodva – de nem csak a Testvérek és a Tradicionalisták között. Olyanoktól hallottam, akikről rendesen azt tartom, hogy helyén az eszük... de most a saját torkuk felvágásáról beszélnek.

– Mi van Kolbannal? – kérdezte Delain.

Mindkét nő vállat vont.

– Nem mondott semmit egyik oldalon sem – válaszolta Karena.

– Csak magának van; egyesek szerint bezárkózott az otthonába, mert nem akarja látni a bajt, amit okozott.

– És készül a Szenvedélyekkel való találkozásra, ahogy mások beszélik – Gaylear hangja olyan hideg volt, mint a kriptából fújó szél.

– De a trubadúrok nem vonulnak félre – Karena majdnem kiköpött, ahogy ismét a Csarnokban álló alakra mutatott. – Ő és a cimborái. A legcsüggesztőbb szavakat ássák elő, ami trubadúrok száját valaha is elhagyta. És ez a csüggesztő – tette hozzá élesen, különös pillantást vetve Delainre –, hogy „tanító történeteknek” nevezik őket. A népek csak úgy falják őket.

Delain ráhagyta. Próbált nem figyelni a törpe furcsa közbevetett megjegyzésére; pillanatnyilag fontosabb dolgok miatt kellett aggódnia. Szóval Kolban kiesett a képből, tűnődött. Ez azt jelenti, hogy Graisnek volt igaza, és Kolban rájött, hogy könnyebb elindítani a „mozgalmat”, mint irányítani, miután megindult? Ha az elf szellemmágus még mindig játssza politikai játékát, mi lenne a következő logikus lépése?

– Mit mondasz, mit tegyünk, Delain?

Meglepve a törpe halk kérdésén, Karena felé fordult... és látta, hogy Gaylear is várakozóan nézi. Ki választott meg engem Öreggé? – akarta kérdezni. Ehelyett inkább kényszerítette magát, hogy koncentráljon.

– Nem tudom, mit tegyünk – ismerte be egy hosszú pillanattal később. – Teljesen jól írtad le a problémát Karena. A Tanács nem fogja megszavazni a Hajnalkapu kinyitását, és ha valami miatt mégis így döntenének, nem hiszem, hogy a kaer lakossága hagyná ezt megtenni, azok alapján, ahogy mostanában mennek a dolgok. – Felsóhajtott.

– Pedig ez az egyetlen mód, hogy megtudjuk, vége van-e a Csapásnak.

– A Rémekre – csattant fel. – Azt sem tudom, hogy én engedném-e az Öregeknek, hogy kinyissák a Hajnalkaput, még ha meg is szavaznák.

Talán a Csapásnak még nincs vége, és a Rémek még mindig odakint vannak. De honnan tudhatnánk? Ez olyan... olyan, mint úgy ellenőrizni, hogy működik-e a régi számszeríj, hogy valaki a fejedhez tartja. – A cipőjét bámulta, ahogy a padlót rugdosta.

– Talán van egy lehetőség.

Delain felpillantott, és kérdően nézett Gaylearre.

– Ezt hogy érted? – kérdezte a trollt. – A mércére gondolsz? – Látva, hogy Gaylear elcsügged a pillantásától, folytatta: – Rendben van Gaylear, tényleg. Csak ötleteken gondolkozunk. Ha ki tudsz találni bármit – bármit – ami segíthet. – Vállat vont. – Még ha nem is gondolod, hogy segít rajtunk, de valami olyasmi, amit nem vettünk számításba... mondd el. Kérlek.

Gaylear egy pillanatig a vastag alsó ajkát rágcsálta. Aztán Delainre mosolygott, mint egy ártatlan gyerek. Fejben kell tartanom, milyen fiatal is valójában, emlékeztette magát. Nehéz egy kilenc láb magas valakire úgy gondolni, mint egy többé-kevésbé gyerekre, de ez a helyzet.

– Nem tudom, hogy fontos-e – kezdte Gaylear. Delainnek és Karenának előre kellett hajolni, hogy hallják a szavait. – Valami, amit a Zárt szinteken láttam.

– Micsoda?

A lány félrenézett, pillanatnyi önbizalma elmúlóban volt. – Nem vagyok benne biztos, Delain.

– Akkor mit gondolsz, mi lehet az?

A hatalmas íjász rápillantott sötét szemével.

– Egy ajtó – mondta egyszerűen.