Tizedik fejezet

 

Delain megállt a vaskeretes faajtó előtt, és a mellette álló magas, karcsú mágushoz fordult.

– Mielőtt továbbmennénk – mondta csendesen meg kell kérjelek, hogy tartsd titokban amit itt látsz. Megígéred?

Peg Ifollis keserűen elmosolyodott.

– Ha nem kérted volna, akkor is titokban tartanám – mondta. – Manapság vannak dolgok, amikről okosabb nem beszélni, persze csak, ha szeretsz élni.

Delain összehúzta a szemöldökét. Mi történik a folyosókon, hogy ilyesmiket mond? – csodálkozott. De aztán félretette a gondolatot.

– Köszönöm Ifollis társnő – mondta szertartásos meghajlással. Intett Gaylearnek és Karenának, akik kezükben egy-egy fényforrással álltak, majd megkezdték a hosszú kapaszkodót a lejtős folyosón.

Delain képtelen volt elfojtani a mosolyát Ifollis mély sóhaja hallatán, amikor az megpillantotta a vasajtót és bonyolultan kifaragott keretét. A nő tágra nyílt szemmel lépett közelebb, hogy alaposabban megvizsgálja.

– Upandal – suttogta. Aztán Delain felé fordult. – Mi ez?

Az elvigyorodott.

– Ez az, amit tőled szeretnénk megtudni – mondta.

– Értem. Igen, értem. – Ifollis visszafordult az ajtó felé, majd intett Karenának és Gaylearnek. – Hozzátok közelebb a fényeket, és meglátom mit tehetek.

 

A hideg, nyirkos levegő Delain csontjáig hatolt, mire a magas mágus hátralépett az ajtókeret vizsgálatát befejezve.

– Elbűvölő – sóhajtotta. – Teljességgel elbűvölő. – Lemosolygott a fiatalemberre. – Köszönöm, hogy megmutattátok nekem ezt – mondta komolyan.

Karena felmordult.

– Szeretnénk tudni, mi ez? – kérdezte. – És ne azt mondd, hogy „egy ajtó.”

– Nos, ez egy ajtó – mutatott rá Ifollis egyszerűen, amit a törpe egy dühös pillantással jutalmazott. – Egy ajtó, amely több evilági és mágikus zárral van lezárva, mint amit eddig, egy helyen valaha is láttam – folytatta gyorsan. – Emiatt életbevágóan fontos lehet. – A bonyolult zárszerkezetre mutatott. – Ez itt nagyon drága dolog; nem csak pénz szempontjából, bár úgy is, de energia és erőfeszítés tekintetében is, amit beléfektettek. – Megrázta a fejét. – Nem tudom hány varázslónak kellett feláldoznia az életenergiáját, hogy lezárják ezt.

– Vérmágia? – kérdezte Gaylear, egy árnyalatnyi félelemmel a hangjában.

– Valószínűleg – erősítette meg Ifollis. Megint felsóhajtott. – Akkor más volt. Amikor a kaerek épültek, a népek nem hitték, hogy a vérmágia születésétől fogva a Rémek romlottságát hordozza. A régiek sokféleképp használták. A vérmágia nagyon... hasznos lehet.

Egy hirtelen, jeges gondolat hasított Delainbe.

– Te használtál már vérmágiát? – kérdezte.

Peg Ifollis tétovázott. Ez elég válasz, gondolta Delain komoran.

– Igen – ismerte be egy pillanattal később. Aztán gyorsan, körülményesen: – Nagyon korlátozott formában, persze. Tisztán kísérleti célokra.

Delain látta a döbbenetet és félelmet két barátja arcán. Ő is így érzett. A kaerben mindenkinek úgy tanították, hogy a vérmágia átkozott dolog, alapjaiban Rémektől romlott, és meggyalázása mindennek, amit a Szenvedélyek képviselnek. Mégis...

És mégis, Ifollis beismerte, hogy ő is használta – és ő nem volt Rémfertőzött... vagy igen? És a régiek, akik azért építették ezt a kaert, hogy védjék leszármazottaikat, ők is használták ezt.

Emiatt kezd pusztulni a kulcskő? – tűnődött el hirtelen Delain. Mert a régiek, akik építették, korrupt vérmágiát használtak az elkészítéséhez?

Erejét megfeszítve ismét az előtte álló, magas szőke mágusra összpontosította a figyelmét. – Szóval az ajtó vérmágiával van lezárva – ismételte, megpróbálva nem mutatni babonás félelmét hangján. – Mi a helyzet a kerettel? Mi van a jelekkel?

– Védőrúnák – válaszolta Ifollis gyorsan, láthatólag megkönnyebbülve, hogy elhagyhatják az előző, érzékeny témát. – Erős védőrúnák, nem olyasmik, amikkel mondjuk... mondjuk egy kincseskamrát vagy valami közönségeset zársz le.

– Mint azok a védőrúnák, amik az egész kaert védik? – kérdezte Delain.

Ifollis bólintott.

– Bizonyos mértékig... mint azok, mégis különbözőek. A szálak, amiket ehhez szőttek – ismét a kerek ajtóra mutatott –, kapcsolatban vannak a kaer védőrúnáinak mintájával, de csak érintőlegesen. Erejük egy részét ugyanabból a forrásból szerzik – az Azbűnon keresztül vezetik át például, de nem mindent. – Csodálattal nézte a keretet. – Több igaz tűz van a kőnek ebbe a részébe foglalva, mint bárhol máshol az egész kaerben. Innét szerzik a védőrúnák erejük nagy részét.

– Szóval... – Delain tétovázott. Érezte, ahogy gondolatai kavarognak a fejében, mint egy rejtvény darabjai, egy hajszálra attól, hogy egy tiszta mintába rendeződjenek. – Szóval miért készítenének az építők ilyesmit? – kérdezte lassan. – Miért készítsenek másfajta védőrúnákat... különálló védőrúnákat?

– Mivel különállók – válaszolta Ifollis. – Különállók – hangsúlyozta újra –, csak korlátozott kapcsolattal a fő védőrúnákkal.

Egy belső kattanással a darabkák egy új helyzetbe rendeződtek Delain agyában.

– A Szenvedélyekre – suttogta. Igaz lehet?

Ifollis mosolygott, ahogy Karena is, mintha mindkét nő már tudta volna azt, amire rájött. Gaylear csak bámult rá, mintha Delain megzavarodott volna.

– Miről beszélsz? – kérdezte.

– Igen, ez kell, hogy legyen... – Ezek a védőrúnák... – Delain az ajtóra mutatott. – Ki tudod őket kapcsolni, ugye? Anélkül, hogy kikapcsolnád a fő védőrúnákat, amelyek a kaer többi részét őrzik?

Ifollis bólintott, mosolya szélesedett.

– Így értelmezem a jeleket.

– De miért? – Gaylear zavartan ingatta nagy fejét. – Miért akarnál ilyesmit? Miért... mikor a Rémek keresztüljöhetnének ezen az ajtón – át ezen a folyosón – ahogy kikapcsolod a védőrúnákat?

Karena válaszolt:

– Két ajtó – válaszolt csendcsen. – Mint egy kamra. – Éles, kérdő pillantást vetett Ifollisre.

A mágus igent intett.

– így értelmezem – értett egyet. Nyugodt hangja éles ellentétben állt az élénk érdeklődéssel, majdhogynem izgalommal, ami a szemén látszott. – Van valami e mögött az ajtó mögött. Nyomon tudom követni az ezektől a védőrúnáktól szőtt szálakat a mögöttük levő másikakhoz. Össze vannak kapcsolva egy... nos talán „váróteremnek” lehetne hívni. Ha ezeket a védőrúnákat kikapcsolják, erejük egy része átáramlik a külsőkbe... és megfordítva, azt hiszem – ámulattal ingatta fejét. – Csodálatos példánya a szálszövésnek – mutatott rá. – Ma nincs senki az élők között, aki csak megközelítőleg hasonlóra lenne képes.

– Biztos vagy abban, hogy ez történne? – kérdezte Delain.

– Amilyen biztos csak lehetek.

Delain agyában zakatoltak a gondolatok: feltevések, következtetések, találgatások.

– Azt mondtad, hogy ezek a védőrúnák kapcsolatban vannak – úgy mondtad, érintőlegesen – a kulcskővel... – Lassan beszélt, óvatosan végiggondolva a logikai kapcsolatot. – ...és így kapcsolatban vannak a fő védőrúnákkal. Mi történne, ha ezeket kikapcsolnák?

– A fő rúnák kitartanának – jelentette ki Ifollis. – Elveszítenének valamit az erejükből, de kitartanának.

– Mi történne magával az Azbűnnal?

– Igen – mondta Ifollis, megválaszolva a kimondatlan kérdést. – A szálak energiafolyamának megváltoztatása valóban megrongálná az Azbűnt – nem nagyon, de kárt tenne benne. A pusztulás felgyorsulna.

– Lényegesen?

A mágus éles tekintete mintha belévágott volna.

– Nem hiszem, de nem mondhatom meg biztosan.

– Akkor találgass.

Ifollis vállat vont és lesütötte a szemét.

– Nem jelentősen – mondta, de volt valami bizonytalanság a hangjában, ami nem tetszett Delainnek.

– Definiáld a „jelentősem” – sürgette.

– Úgy hiszem – csak hiszem hogy a főrúnák élettartalmát úgy... úgy egy hónapnyival csökkentené. Talán többel, de nem sokkal.

Delain némán fogadta a hírt. Egy hónap, gondolta komoran. Mennyi ideig bírná ki az Azbűn a dolgok jelenlegi állása szerint? Legfeljebb egy évig, ezt mondta Peg korábban, de lehet, hogy csak két hónapig. Nagyot nyelt, hirtelen összeszorult a torka.

– Tudod, hogyan lehetne kikapcsolni ezeket a rúnákat? – kérdezte, érezve magán barátai pillantását, de nem volt képes a szemükbe nézni.

– Kikapcsolni őket úgy, hogy a... – hogy is nevezted? – „váróterem” megfelelően működjön?

A mágus válaszát alig lehetett hallani:

– Igen.

– Hogyan?

Ifollis a bazaltkeret három faragványára mutatott.

– Ezek az erő szavai – magyarázta. – Ez itt ez itt a thark, és ez itt a berram. Két kézzel érintsd meg az ajtót, és mondd ki ezt a három szót. A várószoba elintézi a többit.

Delain lassan bólintott, még mindig vonakodott – képtelen volt – a többiek szemébe nézni.

– Köszönöm neked, Ifollis társnő – mondta szertartásosan. – Adósod vagyok – tétovázott. – És ismét meg akarlak kérni arra...

A mágus félbeszakította.

– Ha valaki tudomást szerez róla, nem az én számból fogja. – Összehúzta a szemöldökét. – Azt hiszem jobban érezném magam, ha nem tudnék erről.

 

A hónapban már másodszor Delain Evenstar az Öregek tanácsa előtt állt. Legalábbis ami megmaradt belőle – gondolta. Négy nagy faragott szék üres maradt, és a jelenlevő tanácstagok arckifejezésén látszott, hogy kevéssé érdeklik őket a hivatali ügyek. Kényszerítette magát, hogy mélyen, nyugodtan lélegezzen – kényszerítette magát, hogy ne figyeljen a kétségbeesés és hiábavalóság párájára, amely kis híján megfojtotta. Nagybátyjára pillantott az asztal mögött.

Úgy tűnt, hogy csak Graist nem érintette meg a végzethangulat, amely kitépte a kaer szívét... de még ő is hirtelen öregebbnek tűnt

– gondolta Delain –, meggörnyedt a felelősség súlya alatt. Mégis, nagybátyja egy bíztató mosolyt küldött felé.

– Elöljárók – kezdte újra Delain, megpróbálva nyugodtan beszélni –, gondoljatok bele. Ez az egyetlen lehetőségünk.

Corbyan felpillantott az asztal elmélyült tanulmányozásából. Szemei beesettek voltak, alattuk a karikák olyan sötétek, mint a sebhelyek.

– Mi ez a „kamra”? – kérdezte.

Delain elfojtott egy sóhajt. Ezt a témát már kétszer körbejárta...

– Ahogy már elmondtam a Tanácsnak, ez két ajtó, mindegyik mágikusan lezárva, amely lehetővé teszi a külvilágba kijutást anélkül, hogy elpusztítaná a kaer többi részét védő rúnákat.

– Gondoljátok meg elöljárók – hangsúlyozta ismét –, az építők biztosan kifejlesztettek valami ilyesmit; egy módszert, hogy ellenőrizzék, tényleg vége van-e a Csapásnak, mielőtt kinyitnák a Hajnalkaput, és kikapcsolnák a fő védőrúnákat. Vagy szerintetek nem látták ennek a szükségét?

– Ott van a Fala'an – mondta Vilus Sand kedvetlenül.

– Természetesen – értett egyet Delain. – Természetesen ott van a mérce is. De az építők vajon megnyugodtak abban, hogy csak erre hagyatkozhatnak? Egyetlen információforrásra? Nem – válaszolt magának határozottan –, túl nagy... hazardírozás lett volna, elöljárók, a Moar kaer lakóinak az életét mindössze egyetlen információforrás miatt kockára tenni. Nem – ismételte –, több értelme van egy, ha úgy tetszik oldaljáratot építeni, egy utat, amin keresztül felderítőket küldhetünk a kaeren kívülre, hogy megbizonyosodjunk a Csapás végéről. Csak ezután – csak ezután – szólaltatnák meg a Kürtöt, és nyitnák ki a Hajnalkaput.

– Miért nem tudunk erről? – csapott le Sand. – Miért hagyták volna az építők (ha úgy gondolkodtak, ahogy te állítod) egy maroknyi tabuszegő csavargóra, hogy rájöjjenek erre?

Delain nagy erőfeszítéssel visszafojtotta a dühös visszavágást, ami már a nyelve hegyén volt.

– Nem tudok válaszolni erre elöljáró – ismerte el. – De más információk is elvesztek az évszázadok alatt...

– Állítod te – vágott vissza a törpe. – De értékelhetjük-e a véleményedet ilyesfajta dolgokban, amikor továbbra is tagadod, hogy a jóslatok valódiak, amikor bárki, akinek szeme van, láthatja az igazságot a...

Corbyan felemelte a kezét, elhallgattatva a lármázó törpét. Egy pillanatra az Öregek tanácsának vezetőjét ismét az a nemesség vette körül, mint régen.

– Ezt a témát már megtárgyaltuk, Sand elöljáró. – Aztán mintha ismét összezsugorodott volna, hogy ismét csak egy nagyon öreg, nagyon fáradt törpévé váljon. – Mondd el még egyszer, Evenstar – mondta las: san. – Ha ezt az utat választanánk, hogyan hatna ez az Azbűnra és a többi védőrúnára? Hatna rájuk, nem igaz?

Delain kelletlenül bólintott.

– Igaz, Corbyan elöljáró – ismerte el. – De ismét azt tudom mondani, hogy ez csak felgyorsítaná a folyamatot, ami amúgy is előrehaladott. .. és csak egy hónappal – semmi esetre sem jelentősen.

A törpe felvonta ezüstszínű szemöldökét.

– Egy hónap jelentős idő lehet olyasvalakinek, akit két hónap múlva kivégeznek – jegyezte meg mogorván.

– Hogy a hasonlatnál maradjunk – vágott vissza Delain – nem venné fontolóra a halálraítélt, hogy kockára tegye azt az egy hónapot a szabadulás reményében?

Corbyan fagyosan elmosolyodott.

– Az unokaöcséd örökölte a vitázókedvedet – pillantott Graisre, aztán vissza Delainre. – És mégis, az érveid nem győznek meg, Evenstar társ.

Delain alig tudott ülve maradni.

– De...

Corbyan ismét felemelte a kezét, éppoly határozottan elhallgattatva őt, mint az előbb Vilus Sandot.

– Ezt a döntést a Tanács fogja meghozni, Evenstar társ – mondta szárazon –, nem te. – Körbepillantott. – Információid érdekesek – folytatta megenyhültebben – de ennek ellenére nem győzted meg a Tanácsot, hogy érdemes megkockáztatni a dolgot.

– De egy hónap...

– Egy hónap, az egy hónap – a törpe hangja könnyedén elhallgattatta Delaint. – És az idő drága dolog.

– Figyelj rám Evenstar társ, és hallgasd meg az egyik trubadúrtörténetedet. Egy gonosztevőt halálra ítéltek, de az könyörögni kezdett a királynak, aki az ítéletet hozta, hogy adjon neki egy utolsó esélyt. „Zárass be az egyik tornyodba,” mondta az elitélt, „egy rokkával és némi szalmával. Ha egy év alatt rájövök, hogyan lehet szalmából aranyat fonni, engedj szabadon. Ha nem, végeztess ki.”

„Hogyan tudnál aranyat fonni szalmából? – kiáltottak fel az elitélt barátai.”

„És ő így válaszolt: Egy év alatt sok minden történhet. Meghalhat a király. Meghalhatok én is. És talán tényleg rájövök arra, hogyan lehet szalmából aranyat fonni.”

– Megértetted a történet tanulságát? – kérdezte Corbyan az asztal fölött Delain felé hajolva – A hátralevő időben a Fala'an talán ismét megmozdul. Talán a Csapás véget ér. Hogyan engedhetné a lelkiismeretünk, hogy elveszítsünk az időnkből akár egy napot is?

A törpe hátradőlt a székében, arca ismét kifejezéstelen maszkká dermedt.

– Köszönjük az információkat, Evenstar társ – mondta kimérten. – Elmehetsz.

 

Öregek! – dühöngött magában Delain. A jövőnk olyan öregek kezében van, akik túl rémültek, hogy döntést hozzanak. A Csapásra! Öklével a Scytha lépcső bazaltfalára csapott, aztán elnevette magát a dolog értelmetlenségén. Mintha csak értelmet akarnék verni a Tanácsba.

Legalább a Tanács még ülésezik, emlékeztette magát. A tanácstagok talán még mindig az indítványát tárgyalják, és legalább Grais is köztük van, hogy meggyőzze őket Delain javaslatának ésszerűségéről. Nem voltak nagy reményei – valahogy nem tudta elképzelni, hogy Sand, vagy akár Corbyan meggondolja magát de egyelőre másban nem bízhatott.

Ha a Rendet és a Tradíciókat követjük, ez az egyetlen reményünk... És ez érdekes gondolat volt, nem igaz?

A Scytha lépcső elhagyatott volt, ahogy Astendar szintje felé tartott. Nem, nem teljesen elhagyatott, vette észre. Volt valaki más is a keskeny lépcsőn, egy lassan felfelé haladó, középkorú ember. A férfi bólintott üdvözlésképp, ahogy elhaladtak egymás mellett. Delain válaszul ösztönösen elmosolyodott – pedig nem nagyon volt mosolyoghatnékja.

Beszélnem kell Gaylearrel és Karenával, mondta magában, ahogy ismét lefelé indult. Talán ők...

Nem tudta, mi riasztotta – talán egy hang, a cipőtalpé a kőlépcsőn. Félelem – hideg, borzongató – vágott a szívébe. Ahogy meg akart fordulni, egy ütés csattant a fején, egy kábító csapás, ami ledöntötte a lábáról. Hallotta magát felkiáltani, ahogy megbotlott, elvesztve maga alól a bazaltlépcső fokát, és előreesett. Úgy tűnt, a fekete kő közeledik hozzá. Aztán csak zűrzavart és fájdalmat érzett, durva ütéseket a kezén, a vállán és a hátán, amitől elállt a lélegzete. A látása vörösből feketébe fordult, ahogy lefelé gurult a kemény kövön.

Egy utolsó, kábító zuhanás a hátára és a tarkójára, és minden megállt. A fájdalomtól megdermedt, látása elhomályosult, izmai megbénultak. A hátán feküdt az egyik fordulóban, az eszméletlenség határán. Megpróbálta megmozdítani a fejét, és felnyögött a fájdalomtól.

Mozgás – mozgás fölötte. Akaratlanul is a mozgásra összpontosított.

Természetesen ugyanaz az ember volt, aki mellett az előbb elhaladt, aki lelökte Delaint a lépcsőn. A látását elhomályosító könnyek mögül megpillantotta a támadó fegyverét – egy kis bőrzsákot, kavicsokkal vagy homokkal megtöltve. Delain megpróbálta kezével védeni az arcát, de teste cserben hagyta, nem követte agyának utasításait.

A férfi gyorsan körbepillantott és mellétérdelt. Láthatólag megnyugodva, hogy nincsenek tanúk, néhány durva mozdulattal átkutatta Delain holmiját.

Delain megpróbált ellenállni, megpróbált oldalt fordulni, vagy ellökni a másikat. Hiába. Pislogott, hogy kitisztuljon a látása... és ebben a pillanatban a fegyver megváltozott a férfi kezében, szinte mágikusan, egy zsákról egy széles pengéjű késsé. Delain kiáltani akart, de csak erőtlen nyögésre futotta az erejéből.

A férfi gyorsan előrenyúlt, és késével levágta a fiatalember táskáját az övéről. Delain halvány mosolyt látott a támadó arcán. A kristályok fényében villogva a kés a torka felé indult. Delain Evenstar rájött, hogy a Halál lélektelen szemébe néz.

Hangok, nevetés – gyerekek nevetése hallatszott a Scytha lépcső aljáról. Futó léptek zaja a bazaltlépcsőkön.

Delain a támadó kitáguló szemét figyelte, ahogy a másik döntést hozott. A férfi kezéből eltűnt a kés éppoly varázslatosan, ahogy megjelent, majd talpra ugorott és felfelé rohant, Vestrial szintje felé.

Delain ismét pislogott, és a látvány ismét megváltozott. Most két arc hajolt fölé, tele gyermeki kíváncsisággal. A kavargó sötétség ismét visszatért, és úgy érezte, fejjel előre zuhan bele.

 

A gyerekek persze el akarták vinni Delaint egy gyógyítóhoz, amikor néhány pillanattal később ismét magához tért. Ahogy segítettek neki talpra állni, gondolatban megvizsgálta magát. Kétségkívül tele volt csúnya horzsolásokkal, beleértve egy érzékeny púpot a tarkóján, de úgy tűnt, nem tört el semmije. Hálásan megköszönte a gyerekek segítségét, aztán megkezdte fájdalmas útját Astendar szintjére.

Ki? – kérdezte magától. Kicsoda? Megpróbálta felidézni a támadó arcát, de nem sikerült. Egyszerűen nem figyelt eléggé a felfelé jövő alakra, és amikor már nagyon jó oka volt arra, hogy jobban odafigyeljen, a látása túl elmosódott volt, hogy észrevegye a fontos részleteket. Amire emlékezni tudott, az a barna haj, barna szemek, sápadt bőr, egyszerű zeke, nadrág és közepes termet volt – más szóval a leírás ráillett a kaerben lakó ember férfiak felére. Talán megismerné, ha újra látná...

De talán akkor sem, ezt be kellett ismernie. Hacsak nem azt a hideg, lelketlen pillantást látnám ismét... Megborzongott a gondolatra.

Hátranyúlt, hogy megtapogassa a púpot a tarkóján, ujjai megrándultak, ahogy hozzáért. Még mindig dagadt. Fájdalom hálója áramlott a púpból, egy fájdalmas pókháló, amely egész fejét eltakarta. Halkan átkozódva a táskájához nyúlt. Nincs valamilye, ami csökkentené a fájdalmat?

De nem, jutott eszébe rögtön, a táskáját elvitte a támadó. A gyógyír eltűnt, a pénzével és néhány személyes tárggyal együtt, amit szívesen tartott magánál.

Miért? Megrázta a fejét, aztán gyorsan megállt, rpert a fájdalmas pókháló erősebben kezdett lüktetni. Rablás? A bűnözés nem volt elterjedt a Moar kaerben –.ez a fajta legalábbis. Általában véve az erőszak kimerült olyasmikben, mint amikor egy részeg troll megüti a vidám társát, mert az megsértette az italozó katorrját. Mégis, előfordult néha a lopás vagy a zsebmetszés. Ez is ilyesmi lehetett?

Nem, jött rá hirtelen Delain, ez több volt ennél. Hátranyúlt, megtapogatva a vállán lógó hárfa csiszolt fáját. Egy ilyen minőségű hangszer az ezüst húrjaival és a beléfoglalt drágakövekkel sokkal többet ért, mint amit bárki is az övtáskájában tartana. A támadója tudhatta volna ezt.

Felsóhajtott. A feje még mindig lüktetett, nehezére esett a gondolkozás. Talán egy jó alvás után értelmet nyer a dolog.

 

Amikor elérte Graissal közös lakhelyük ajtaját, olyan kimerültnek éhezte magát, mintha gyalog rohant volna a Nagy gyűrűtől a kaer csúcsáig. Lenyomta a kilincset és benyitott.

– Bácsikám, itthon vagyok – mondta.

Lakhelyük közös szobája üres és csendes volt. Talán Grais nem ért még haza a Tanácsból...

De nem, a köpenye az egyik szék támlájára volt dobva. Delain komoran elmosolyodott. Kimerítő beszélgetés lehetett az általában rendszerető Grais számára, hogy nem akasztotta fel a köpenyét, és hogy a padlón hagyjon könyveket ahelyett, hogy visszatette volna őket a helyükre, a polcra.

Látva, hogy Grais hálószobája zárva van, Delain fontolóra vette, hogy bemegy a saját szobájába, bezuhan az ágyba, és alszik, ameddig csak jólesik. Aztán megrázta a fejét – ami a fájdalom egy újabb tüzes villanásába került. El kell mondania nagybátyjának, mi történt. Nem mintha Grais sokat tehetett volna, de mint tanácstag, tudnia kell a dologról. Halkan kopogott az ajtón.

Semmi válasz. Talán alszik. Ismét kopogott, ezúttal hangosabban.

– Grais? – mondta halkan.

Ismét csend. Nos, akkor a legjobb aludni hagyni. Megérdemli. Delain mosolyogva elfordult.

A hang az ajtó túloldaláról csendes volt, olyan csendes, hogy alig hallotta. Halk, fájdalommal teli nyögés.

– Grais? Grais! – Delain dörömbölni kezdett az ajtón, majd megmarkolta a kilincset. Az ajtó nyitva volt, szélesre tárta.

Látta, hogy nagybátyja az ágyon fekszik. A nagydarab ember arca és kopasz feje sápadt volt, majdnem kékes, ajkai fehérek. Szeme tágra nyílt, ahogy vakon a mennyezetre meredt.

Halott! – ez volt Delain első gondolata. De nem, a halottak nem nyöszörögnek. Keresztülrohant a szobán, és az ágy mellé térdelt.

Grais mellkasa fel-alá járt szabályosan, de gyengén. Ilyen közelről hallotta a lélegzetét. Az idősebbik trubadúr szemöldöke verítéktől gyöngyözött. Delain gondolkodás nélkül letörölte, és elborzadt nagybátyja bőrének hidegségétől.

– Ó, a Csapásra... – vadul körbepillantott a szobán, és tekintete rátalált az ivókupára a kis ágy melletti asztalkán, közel Grais lelógó kezéhez. A kupa fel volt borulva, sima bíbor folyadékkal borítva el az asztallapot. Hirtelen úgy megdermedve, mint nagybátyja bőre, Delain belemártotta az egyik ujját a hideg folyadékba, megszagolta, majd megízlelte azt. Arca eltorzult és köpött. – Ó, a Csapásra... – suttogta ismét.

Talpra ugrott, és a folyosóra róhant segítségért.