Marta Tethys Aravey szeme felpattant, és a nő meglepetten kapott levegő után a hirtelen ébredéstől. Egy pillanatig csak feküdt a sötétbe bámulva maga fölött, mélyeket lélegzett, és megpróbálta túltenni magát az álom utóhatásain.
Különös – gondolta kábultan. Sosem emlékezett az álmaira. Mégis, ennek az emléke olyan tiszta volt... tisztább, mint annak az emléke, mit csinált korábban az este folyamán. Mi a Szenvedélyek nevének álmodott volna Delain Evenstarról? Megfordult, és a füléig húzta a takarót.
És ekkor lett bizonyos – tökéletesen bizonyos – abban, hogy nincs egyedül a szobában.
Elfojtott káromkodással ült fel az ágyban, tágra nyílt szemmel pillantott körbe, megpróbálva keresztüllátni a sötétségen. Igen, volt ott még valaki, ezt tudta, érezte. Nem látta vagy hallotta más nyomát a jelenlétnek, de éppolyan biztos volt benne, mintha hirtelen új érzékszerveket kapott volna. Azt is tudta, ki az.
– Delain? – suttogta, aztán felhorkant. Ostobaság, zavaros agyú ostobaság. Ő már halott... vagy rosszabb. Mégis, a jelenlét érzete még mindig ott volt. Lassan a kis éjjeliszekrény felé nyúlt, megérintette az ott fekvő fénykvarcot, és egy szóval életre hívta.
Üres. A szoba teljesen üres volt.
Hát persze, hogy üres volt... De akkor miért nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy a fiatal Delain ott van vele?
– Marta.
Felsikoltott a hangra... vagy ez nem is volt igazán hang? Nem szólalt meg, mint normálisan, sokkal inkább, mint egy... nos, inkább, mint egy gondolat. Mégis, legyen hang vagy gondolat, ismerősen hangzott.
– Delain...?
– Marta. – A hang, mely mégsem hang, ismét megszólalt.
– Nem. – A nő megrázta a fejét. – Nem – ismételte. Ez nem történik velem. Kezdek megbolondulni.
– Marta, én vagyok itt. Én vagyok az, Delain Evenstar. A kaeren kívül vagyok, Marta. A kaeren kívül vagyok.
– Nem! – a nő érezte a másik jelenlétét a gondolatai között, érezte az aggodalmát és sürgetését. Vagy őt magát érzem? – kérdezte magától hirtelen. Van valami a gondolataim között... De ez Delain Evenstar lenne?
– Marta, a kaeren kívül vagyok. A Csapásnak vége. Már több mint száz éve véget ért.
– Lehetetlen!
– Ez az igazság, Marta. Nézz a tudatomba, és látni fogod, hogy ez a valóság.
– Miről beszélsz?
Beletelt egy pillanatba, mire rájött, hogy a másik hang a gondolataiban a sajátja volt.
– A gondolataim nyitva vannak számodra, Marta. Az emlékeim: amit láttam, és amit tudok. Nézz rájuk.
– Hogyan tudnám, hogy te vagy az?
Különös bizsergést érzett a gondolataiban, ami csak nevetés lehetett.
– Tudtam, hogy megfogod kérdezni. Emlékezz, mit olvastál, Marta – mit olvastál a dédnagyapád könyveiben. A Korok kánonát. Az utalást az öregedésre: az emlékek elvesztése és a halandóság tudatosulása.
A gondolati „hang” szavalni kezdett:
És végül nyugalom, örök nyugalom,
Amilyen a kezdet, olyan a vég. És mikor
A mindent körülvevő minta felhasad,
És a gyermekkori nevetés már csak emlék,
A hideg szél fúj keresztül a lelken.
És a sötétség leszáll, a templom szétmállik,
És az örök éjszaka jön el.
– Emlékszel, Marta?
A nő a kezét a szájához emelte, és behunyta a szemét.
– Delain.
– Igen. Delain. Nézz a gondolataidba, Marta. Lásd, amit én láttam.
– Megpróbálom.
És tudata megtelt vibráló, összefüggéstelen képekkel – ismeretlenül is a személyes emlékek közvetlenségével. Egy szűk, emelkedő folyosó... ...különös alakok, ahogy felé nyúlnak... ...egy tábor a sziklás síkságon, a nyílt ég alatt... ...Sziklaszív Karena és Tisztaszemű Gaylear hálózsákjukba burkolózva, ahogy a sátorban alszanak...
...a harc zűrzavara, alakok és tűz a sötétben, a fegyver súlya a kezében...
...egy bíztató mosoly a látszólag kőből faragott arcon...
...egy baráti kéz szorítása...
...és végül a csillagok. Tízezernyi, szétszórva, mint fehér tűzszikrák a sötétben, végig a hatalmas égbolton.
– A Külvilág... – lehelte Marta.
– A Csapásnak vége, Marta. A kaer végre kinyílhat. Szünet, aztán a gondolati „hang” ismét megszólalt:
– Szükségem van a segítségedre, Marta. Mindannyiunknak.
A nő mély levegőt vett.
– Mit akarsz tőlem?
A sötét folyosóban Delain kinyitotta a szemét. Tebar és Karena figyelték. Utóbbi szólalt meg először.
– Nos?
Delain mély levegőt vett, hogy megtisztítsa gondolatait a mágikus zavarodottság utolsó maradványaitól is.
– Azt hiszem, sikerült kapcsolatba lépnem vele.
– Azt hiszed?
Vállat vont.
– Sajnálom, Karena, ez minden, amit mondani tudok. – A fejét rázta. Az érzetek, az emlékek (bizonytalanok és zavarosak ahhoz, hogy kezdjen velük valamit) már halványultak. Úgy gondolta, hogy kapcsolatba lépett Marta Araveyyel; úgy gondolta, hogy emlékszik villanásokra – szavakra, képekre, érzelmekre – a nő tudatából. De mi van, ha ez csak a mágia műve? Remények, amik mintha valódiak lennének?
– Átadtad az üzeneted? – Ezt Tebar kérdezte.
– Igen, átadtam.
– Jó – mormogta az obszidiánember. A bizonytalan körvonalak az acélajtó felé intettek. – Az erő elfogyott a szőtt mintából.
Delain pislogott.
– Ez azt jelenti, hogy már nincsenek védőrúnák a kamrában? – kérdezte reménykedve. De aztán megpillantotta a kék szálak pislákoló pókhálóját, amely még mindig kirajzolódott az acélon és a kövön.
– Csak az üzenetet küldő részből – magyarázta Tebar. – Ha ez a próbálkozás nem sikerült... – vállat vont.
– Rendben, szóval úgy gondolod, hogy az üzenet átjutott – mondta Karena. – Gondolod, hogy a vészmadár barátod tenni is fog valamit?
Delain a nő felé fordult.
– Igen – mondta határozottan, megpróbálva több önbizalmat erőltetni a hangjába, mint amennyit érzett. – Igen, azt hiszem.
Tebar elégedetten bólintott, de Karena nem hagyta annyiban a dolgot.
– És ha tévedsz?
– Akkor hosszú ideig kell ülnünk a Hajnalkapu előtt – mondta Delain.
Astendar nevére, mit csinálok? Marta a fejét rázta, karjait összekulcsolta maga előtt, hogy enyhítse borzongását. Egy álom – egy Rémek szülte álom, és én... Nem fejezte be a gondolatot. Túlságosan borzalmas volt még csak belegondolnia is, mégis, nem csak gondolkozott rajta, nem igaz? A Szenvedélyekre, meg fogja tenni. Mire is gondolt?
A kora reggeli órákban a kaer folyosói olyan elhagyatottak voltak, amennyire csak lehetett. Mintha fagyos szél fújt volna a kaer mélyéről, ahogy lassan a Scytha lépcső felé tartott, de talán ezt nem a túl élénk képzelete szülte? Ugyanaz a túl élénk képzelet, ami megidézte Delain Evenstart az álmában? Szenvedélyek!
De nem – mondta magának határozottan –, ez nem volt álom. Nem tudta, pontosan mi volt, de nem álom. Ami azt jelenti...
Ami azt jelenti, hogy valóban meg akarja tenni, nem igaz?
– Aravey társnő.
Marta megtorpant a mögüle felhangzó halk hangra. Lassan megfordult, és mosolyt erőltetett az arcára.
– Jó napot, Árnyléptű elöljáró – mondta udvariasan.
Gaylear és a többiek az alagút bejáratánál várták Delaint, Tebart és Karenát. Mindannyiuk fel volt fegyverkezve, páncélt viseltek, és komor arccal vártak.
– Jól ment? – kérdezte Gaylear; ahogy átadta neki ugyanazt a rövid íjat, amit az orkok támadásánál.
– A körülményekhez képest elég jól – válaszolta halkan Delain. Vállára vette az íjat, a nő átadott neki egy nyílvesszőkkel teli tegezt is, amit az övére erősített.
– És most? – dörmögte Grond.
– Most megkeressük a Hajnalkaput – válaszolta. – És várunk.
Ryann kétkedőnek tűnt. – Ha lenne egy kapu a hegyoldalban, már megtaláltuk volna.
– Hacsak nem rejtették el mágikusan – mondta Tebar – ugyanazokkal a rúnákkal, amik a Rémek elől védenek. – Kérdőn pillantott Delain-re.
– Én is így gondolom – értett egyet a fiatalember.
– Úgy érted, meg kell találnunk a Hajnalkaput? – a felháborodás Karena hangjában majdnem komikus volt.
– Nem lehet olyan nehéz – mondta Delain. Barátaira mosolygott. – Alig százévnyi tapasztalat van köztünk, nem igaz? Azt hiszem, ki tudjuk találni, hol kell lennie a kapunak. – A többiekhez fordult, és kicsit hangosabban folytatta. – És azt hiszem, neki kellene látnunk.
A körülötte állók vállukra vették fegyvereiket, és várták, hogy átvegye a vezetést.
Marta elmosolyodott, bár a mosoly az a dolog volt, amihez legkevésbé volt kedve pillanatnyilag. A vékony alak mintha úszott volna felé az egyszerű fehér köpenyében, ragyogó szeme kíváncsian vizsgálgatta.
– Kicsit korai a séta ilyenkor, nem igaz, Aravey társnő? – kérdezte Árnyléptű Kolban.
A nő könnyedén vállat vont.
– Nem tudtam aludni – válaszolta az igazságnak megfelelően.
Az elf felvonta vékony szemöldökét.
– Rossz álmok?
Marta bólintott. – Azt gondoltam egy kis sétától kitisztul a fejem.
– Jó ötlet – bólintott Árnyléptű, karcsú ujjával apró, gömbölyű fülét ütögetve. – És is hasonló helyzetben vagyok. Nem bánnád, ha csatlakoznék? – kérdezte ártatlanul. – Persze csak a társaság kedvéért.
A Csapásra... a nő kifogások után kutatott: Ismét vállat vont, és megpróbált mosolyogni.
És ekkor valami megváltozott Kolban ragyogó szemében. Marta érezte ezt a változást, mint egy távoli kattanást a gondolataiban. Az elf arcáról egy pillanat alatt eltűnt a mosoly, és... semmi sem maradt utána, semmilyen érzelem, mintha egy halott arcát látná.
A Szenvedélyekre, rájött!
Kolban keze hihetetlen gyorsasággal villant meg, ahogy karomszerű ujjai Marta torka felé kaptak. De a nő már mozdult, már megfordult, hogy elfusson, és ez volt az egyetlen dolog, ami megmentette az életét. Kolban marka üresen zárult össze, alig egy ujjnyira a nyakától. Marta a rémület sikolyával ugrott a Scytha lépcsőre, és rohanni kezdett lefelé.
Nem hallotta üldözés hangját, de biztos volt abban, hogy ez hamarosan változni fog.
– Ha egy „Hajnalkapu” nevű dolgot építenék – dörmögte Karena –, akkor biztosan kelet felé állna.
Julea Fiannen megvillantotta tartózkodó mosolyát.
– A törpék mindent szó szerint vesznek? – kérdezte csak úgy általában.
Delain szándékosan figyelmen kívül hagyta mindkettőjüket. A Hajnalkapunak valahol itt kellett lennie, ebben biztos volt... de pontosan hol?
Elég egyszerűnek kellett volna lennie, a kamra kijáratát, mint tájékozódási pontot felhasználva. Visszafelé okoskodva – és magának a hegy alakjának a határvonalát figyelembe véve – csak néhány percnyi kutatatásra lett volna szükség, hogy megtalálják a kaput.
Sajnos a dolog nem volt ilyen egyszerű. Minden, amire támaszkodtak, csak durva becslése volt a két alagút hosszának – a kamrából a kaerbe, majd a felszínre vezetőnek. És a meredekségükről sem volt elképzelésük. Sajnos nem ez volt a fő dolog, amire ottjártukban leginkább figyeltek. Különböző becsléseik és azok visszafejtése alapján a Hajnalkapu helyét nagyjából negyedmérföldes pontossággal tudták meghatározni. Legalább azt az egyet tudták, hogy a hegy nyugati oldalán van. Erre a gondolatra egy derűs pillantást vetett Karena felé.
A kis csoport a hegyoldal több mint negyed négyzetmérföldes területén szóródott szét, kutatva a... nos igen, ez volt az igazi probléma. Egyikőjük sem tudta, mit is keresnek valójában. „Valami, ami talán egy mágikusan elrejtett kapu lehet” – ez volt a legjobb, amivel bármelyikük előjöhetett. Hogy a Szenvedélyek nevére találsz meg olyasmit, amit valaki más sikeresen elrejtett?
Az sem segített igazán, hogy a hegy nyugati oldala még mindig árnyékban volt. A nap alig egy órája kelt fel, de a sugarai még legalább egy óráig nem érik el ezt a területet. Milyen hamar eltelt az éjszaka, tűnődött Delain egy pillanatig, felpillantva a szürkéskék égre. Nem látott felhőket, minden teljes világosságban fürdött.
– Delain, ide! – hallatszott Gaylear hangja a sziklás hegyoldalon.
Felsietett hozzá a hegyen.
– Erre – mondta a lány ismét, felé integetve. – Ez lesz az, ebben biztos vagyok.
Egy széles szirten állt, egy több mint két tucat lépés szélességű vízszintes talajon, amely becslése alapján körülbelül kétszáz lábbal van magasabban a síkság szintjénél. Közvetlenül a lány előtt függőleges sziklafal állt, körülbelül tizenöt lépés széles, és körülbelül ugyanilyen magas. Igen, ez majdnem a helyes méret... és majdnem pontosan a keresett helyen. Elmosolyodott, és vállon véregette Gayleart.
– Igazad van – mondta neki. – Ez az.
Még mindig nem volt jele üldözésnek – legalábbis Marta nem hallotta. Szíve kalapált, a kaer mélyének hideg levegője szúrta a tüdejét, de kényszerítette magát, hogy folytassa az útját. A Scytha lépcső elért a Névtelen szintekhez, majd még tovább, a Zárt szintekre. Mire elérte a lépcső alját – a Kha'averent, vagy ahogy másképp nevezték az „Alapzatot” – már égtek az izmok a lábában, és szívverése gőzkalapácsként dörömbölt a fülében. Mégis továbbkényszerítette magát, magasra tartva az eddig övtáskájába rejtett fénykvarcot.
Léptei visszhangzottak a hideg bazaltfalról, mintha ezernyi üldöző lett volna a nyomában. Ahányszor az erősödő visszhang túl hangossá vált, megállt és figyelt, hátha valóban üldözők lépteit hallja, amíg a hangok ismét el nem haltak a csendben. Ezután ismét megindult fájó lábain.
Majdnem elkerülte, majdnem tovább botorkált a mélyen faragott feliratú boltív mellett. Zihálva, verítéktől lucskos testtel állt meg, és óvatosan szemügyre vette a szavakat. Ahogy én állok, álljon úgy a világ is. Nagy gondolatok... Vagy talán leplezett fenyegetés, gondolta komoran. Belépett a boltívek közé.
És ott állt előtte. Azbűn. A kulcskő. Az ereklye, amely összefogta a kaer védőrúnáit. Négy, összekapcsolódó boltív fehér márványból, finom aranyerezete csillogott a kvarc fényében. Csodálatos – gondolta. Csodálatosabb, mint szabad lenne bármilyen tárgynak. Tiszta. Pompás.
Hangok, mögötte. Megperdült.
Igen, ezúttal nem tévedett. Üldözők. Rohanó léptek. Dühös üvöltözés. Mind fölött Árnyléptű Kolban magas hangja. Az elf még mindig messze volt ahhoz, hogy kivegye a szavait, nem mintha törődnie kellett volna velük, nem igaz?
Marta Aravey egy pillanatra lehunyta a szemét.
– Szenvedélyek – suttogta. – Kérlek, segítsetek, hogy helyesen cselekedjem.
Aztán zekéjébe nyúlt, és keze összezárult a fegyvere markolatán.
A többiek gyorsan csatlakoztak Delainhez a jellegtelen sziklafalnál.
– Ez az – mondta nekik ismét. – Ez a Hajnalkapu. – Szeme sarkából látta, hogy Karena levegőt vesz a vitához... aztán egy vállrándítással másképp dönt.
– Tehát most várunk? – kérdezte Julea Fiannen. Delain bólintott.
– És amikor kinyílik?
A trubadúr elmosolyodott, hálás volt az elfnek, hogy „amikort” mondott „ha” helyett. – Bemegyünk.
– Ez a Kolban, akiről beszéltetek – mondta Julea. – Hogyan fog reagálni, amikor kinyílik a kapu? És mit tesz majd a Rém?
Delain mosolya elhalványult. Már ő is gondolt erre, és nem tetszett neki, amire jutott.
– A Rém elveszíti az éléskamráját – mondta halkan, egy pillantást vetve Karenára. – Ha rájön erre... – Megakadt, nem bírt belegondolni a pusztítás orgiájába, ami biztosan bekövetkezik.
– Tehát ezt kell megállítanunk – mondta Julea.
– Igen. Meg kell állítanunk – helyeselt.
– Hogyan? – követelte Karena. Delain felsóhajtott.
– Tudom, hogy ez furcsán hangzik – mondta lassan –, de azt hiszem Kolban jelenti a nagyobbik veszélyt a kaerre. Amint a kapu kinyílik, a Rém megölheti azt, aki elékerül, de Kolban képes mindenkit öngyilkosságba kergetni. Mindenkit – ismételte zordul. – Ezért akarom tőletek – körbepillantott –, mindegyikőtöktől, hogy kutassátok fel Kolbant... és a végzetszólóit.
– És öljük meg? – kérdezte Karena reménykedve.
– Csak, ha nincs más lehetőség – mondta Delain határozottan. – Ezt komolyan mondom.
– De ő Rém-fertőzött, Delain.
– És ha van valamilyen mód, hogy megmentsük ettől, azt meg akarom tenni. – Szilárd pillantást vetett Karenára. – A beleegyezésedet akarom erről, Karena.
A törpe a földre pillantott.
– A tiéd – motyogta.
– Köszönöm – válaszolta komolyan. Aztán folytatta:
– Azt hiszem, két csoportban jobban tudnátok tevékenykedni. De nem akarom, hogy valamelyikőtök egyedül maradjon, ez túl veszélyes lenne.
Érezte magán Gaylear tekintetét. Lassan megfordult, és barátja aggódó arcába nézett.
– Azt hajtogatod, „ti”, Delain – mondta a lány. – Ti ezt csináljátok, ti azt csináljátok. Mintha te nem jönnél velünk.
Komoran elmosolyodott. Tudnia kellett volna, hogy Gaylear lesz az, aki felfigyel erre.
– Nem fogok – mondta.
– Akkor... – a lány megállt, és Delain látta az arcáról, hogy megválaszolta a saját kérdését.
– Ti keresitek Kolbant – mondta neki – Én pedig a Rémet.
***
Marta lassan előhúzta a fegyvert a zekéjéből. Egy finoman kidolgozott kis buzogány volt, tompa kalapácsvéggel a fej egyik, és hegyes, páncéltörő tüskével a másik oldalán. Megemelte. Nem tűnt túl soknak, de tudta, hogy ez egy megbűvölt mintatárgy volt, fegyverkovács dédapja adta tovább a fiának, az az ő fiának, végül hozzá eljutva. Megszorította a bőrrel bevont markolatot.
Az üldözők hangja már majdnem elért hozzá. Itt az idő. Az Azbűn finom ívei felé fordult...
És teljes erejéből a törékeny fehér márványra csapott.
– Egyedül nem, nem fogsz! – üvöltötte Karena. Gaylear is kész volt a vitára.
Delain tenyérrel kifelé, nyugtatólag emelte fel a kezét.
– Kérlek – mondta halkan. – Valakinek meg kell találnia és megölnie a Rémet, de meg kell mentenünk a kaer többi lakóját Kolbantól is. Ezt nektek kell megtennetek.
– Akkor gyere velünk – javasolta Gaylear. – Ha elbántunk Kolbannal, akkor mindannyian...
– Túl sokáig tartana – vágott közbe Delain. – Nem érted? – végignézett a többieken, Juleán, Ryannon és Grondon. Látta a megértést és egyetértést a pillantásukon.
Az obszidiánember skald szólalt meg:
– Delain Evenstarnak igaza van – mondta határozottan. – Nekünk is megvan a magunk feladata és neki is.
– Quaalz! – köpött Karena. – Ennek semmi értelme.
– De van – mondta Delain, hangja alig volt több suttogásnál – és ezt te is tudod.
– Pah! – A törpe öklével a sziklára csapott. – Hol akarod megtalálni a Rémedet, Delain? – követelte. – Ez egy fralkh nagy kaer, hol akarod megtalálni?
Már korábban is gondolt erre, és most, hogy hangosan válaszolt, Delain biztosabb volt, mint valaha, hogy nem téved.
– Ahol senkinek sem jutna eszébe keresni.
A buzogány első ütésére a fehér márvány megpendült, mint egy kristályharang. A másodikra megrepedt. A harmadikra a repedések továbbterjedtek az Azbűn felületén. A negyedikre a kulcskő meghasadt. Marta hangos kiáltással ugrott hátra, ahogy a kőszilánkok az arcának csapódtak.
Az Azbűn mellé helyezett kvarc fénye erősödött, ragyogása megkétszereződött, majd ismét megduplázódott. Könnyektől elhomályosult szemén keresztül látta, hogy a bűvös buzogány hideg, kék ragyogással izzik fel a kezében. Artikulátlan kiáltással hajította el.
Az Azbűn négy boltívének teteje eltűnt. Csak az alapok maradtak, és azok is szétmorzsolódtak, ahogy figyelte. Új hangra lett figyelmes, egy olyan magas, éles hangú fuvoláéhoz hasonlított, ami még hallható.
Először azt hitte, hogy az Azbűnból jön. De nem, jött rá. Körülötte hangzott fel, mintha maga a kaer vibrálna, és egyre hangosabb és hangosabb lett.
Vele szemben a szétmorzsolódó márványdarabok még inkább szétaprózódtak, kődarabokká estek szét, és ezek a kődarabok porrá omlottak. Most ez a por izzott fel ugyanazzal a hideg, éles fénnyel, mint a fénykvarc és dédapja buzogánya – minden porszem csillagként világított. A ragyogás vakító és gyötrelmes volt. Maga elé kapta kezeit, hogy eltakarja a szemét.
Hirtelen egy néma fénylökés rohanta meg, vérvörösen ragyogva keresztül a szemét takaró kezein. A fény nyers ereje térdre kényszerítette.
Aztán ismét sötét lett – minden sötét és csendes. Lassan, félve kikukucskált ujjrésein keresztül. Az égető ragyogás eltűnt, dédapja buzogánya ismét egyszerű acéllá vált. A fénykvarc is a régi erővel világított.
Letörölte könnyeit, majd lábra állt, és kényszerítette magát, hogy az Azbűnra nézzen.
Nem maradt semmi. Semmi. Semmi rom, kődarabok, vagy por. Semmi. Ahol a kulcskő állt, csak egy szabálytalan lyuk volt a padlóban, egy koromsötét barlang a szikla szívében, amin a kaer nyugodott.
És valami megmozdult a sötétben.
Egy pillanat alatt történt, mindenféle figyelmeztetés nélkül. Egyik pillanatban még jellegtelen szikla emelkedett a hat társ fölé, a következőben hatalmas, duplaszárnyas kapu előtt álltak. Fémből és kőből volt, a védelem és rejtés rúnáival és jelképeivel telefaragva.
– A Hajnalkapu – lehelte Delain.
Õ és társai önkéntelen lépést tettek hátra, ahogy a hatalmas kapuszárnyak zajtalanul nyílni kezdtek.