– Persze, hogy.méreg – mondta Delain fáradtan. – Mandulagyökér kivonat – és erős főzet volt.
– Hogy van? – kérdezte Gaylear. Törökülésben ült a földön, hátát a Delain szobájába vezető ajtónak vetve. Karena fel-alá járkált a közös szobában, mint egy ketrecbe zárt vadállat.
– Nem halott – mondta a fiatal trubadúr. Elmosolyodott – legalábbis megpróbálta – hogy elvegye a kurta válasz élét/ – Még lélegzett, mikor megtaláltam. Szerencsénk volt. Tíz perccel később már leállt a légzése, de a gyógyító már ott volt, és újraindította a tüdejét. Azt mondta, erős a szervezete, de még nem múlt el a veszély. Az első tizenkét óra a döntő. Ha elég erős a szíve, hogy addig bírja... – vállat vont.
– De ez nem a legrosszabb – mondta csendesen. – A mandulagyökér... veszélyes szer, és nem csak a testet támadja. A tudata... – Delain visszanyelte a sírást, kézfejével a szemét dörzsölgette. – A tudatot is támadja. Kvaltch gnarr, ahogy az orkok nevezik. „Agytolvaj” – Ismét megrázta a fejét, megpróbálva visszafojtani feltörő érzelmeit. A nagybátyám – csak nevében nem az apám...
– Mi történt?
Könnyes szemmmel pillantott Karenára.
– Úgy érted, meg akarta-e ölni magát? – kérdezte élesen. A törpe abbahagyta a járkálást, és Delain ugyanazt a fájdalmat pillantotta meg a szemében, mint az övé. A földre pillantott. – Sajnálom, nem akartalak megsérteni.
– Eszembe sem jutott, Delain – mondta Karena olyan halkan, amit még sohasem hallott tőle.
– Mi történt? – visszhangozta fáradtan. – Nem tudom. Nem tudom, mi történhetett. A Csapásra! – köpött. – Ez a bizonytalanság a legrosszabb minden közül.
A törpe ismét járkálni kezdett.
– Volt jele dulakodásnak?
– Semmi. – Pislogott, pillantása hirtelen Grais hanyagul a székre dobott köpenyére, majd a földön fekvő könyvekre esett. Vajon Grais odadobta volna a köpenyét, otthagyta volna a könyveket a földön, ahelyett, hogy visszatette volna őket a polcra?
Egy másik gondolat hasított belé hirtelen, és gyorsan talpra ugrott. Azok a könyvek. ... Azok onnét...
Ott! A könyvek helyére pillantott a polcon, ahová Grais olyan nagy alapossággal válogatta őket. A szorosan egymás mellett álló kötetek között egy lyuk tátongott, de nem csak a könyvek hiányoztak onnét. Egy lezárt vasalt faládika is. Letérdelt a polc elé, és vadul beletúrt a könyvhalomba. Igen, valóban hiányzott valami.
– A töredék – mormolta.
– Micsoda?
Delainnek beletelt néhány percébe, míg elmagyarázta a törpének, miféle pergamenről van szó, és miért tartotta azt mindkét trubadúr fontosnak. – Ellopták – mondta. – Valaki bejött, és magával vitte, és ugyanez a valaki lehetett, aki... – Szeme ismét könnybe lábadt, amint újra felötlött benne Grais képe, ahogy elkékült arccal, fehér szájjal fekszik az ágyon. Nem tudta befejezni a gondolatot.
– Azt mondtad, van egy másolatod – emlékeztette Karena.
– Igen, én... – az övtáskájáért nyúlt... de csak a zekéje anyagát tapintotta. – Nem, a másolat is eltűnt. – Gyorsan elmondta társainak a Scytha lépcsőn történteket.
Mikor Delain befejezte, Karena elmormolt néhány vad szitkot. Gaylear csak gondolkodva nézte.
– Szerinted is kapcsolatban van a két dolog, nem igaz?
– Mi másra gondolhatnék? Véletlenre?
A troll megrázta nagy fejét.
– Nem, nem véletlenre – megállt. – De miért, Delain? Mi volt olyan fontos a töredékben – olyan fontos, hogy két embert megöljenek, vagy megpróbáljanak megölni érte? – Delain látta, ahogy száguldoznak a gondolatai, érezte, ahogy a lány megpróbál rájönni a dologra. – És miért most? Már legalább egy éve nálatok volt a töredék.
– Igen, körülbelül egy éve.
– És ezalatt az idő alatt senki sem próbálta elvenni tőletek. Miért pont most, ez az, amit nem értek.
Karena abbahagyta az elfojtott káromkodást, de sokatmondóan tapogatta kardmarkolatát.
– Csak mondd meg, ki volt, engem pillanatnyilag csak ez érdekel
– morogta.
Helyzete ellenére Delainnek el kellett mosolyodnia.
– Azt hiszem a „miért” talán választ ad a „ki” kérdésre is – mondta.
– Bárcsak lenne valami, amin elindulhatnák.
– És most? – kérdezte a törpe egy hosszú pillanattal később.
– Revet – mondta Delain szárazon, egy törpe bányászkifejezést használva, ami durván „kárbecslést” jelentett. – Mi tudjuk, hogy Grais nem akarta megölni magát. De mit fognak mások gondolni? – A második, fontosabb kérdést nem mondta ki: Es milyen hatással lesz ez a kaer hangulatára?
???
Tudhatta volna, milyen hatással lesz a kaer moráljára, jött rá Delain komoran, ahogy a széles folyosón a Gyógyítók negyede felé tartott: a sárba tiporta. Sosem gondolkozott igazán azon, hogy a kaer lakói hogyan tekintenek Grais Evenstarra. Most elég jól látta.
Az egyik legoptimistább, legreménytelibb tagja az Öregek tanácsának – így tekintett a kaer a nagybátyjára, és most a fény és a remény szimbóluma megpróbálta elvenni a saját életét.
Sárba taposta a kaer morálját? – gondolta Delain komoran. Sokkal inkább darabokra szabdalta, hamuvá égette, és csak aztán taposta sárba. Látta a rá irányuló, kényelmetlen pillantásokból, hogy a hír már végigfutott a kaer termein és folyosóin. Tudták róla, hogy kicsoda, tudták ki volt a nagybátyja – és mit képviselt – és tudták, mi történt néhány órával korábban. Szinte érezte a növekvő kétségbeesést. Komoran tűnődött azon, vajon a végzetszólók találtak-e már egy jóslatot, ami ezt megjövendöli?
A Gyógyítók negyede elég illő módon Garlen szintjén volt. Valaha, a Moar kaer korai éveiben a név még pontos lehetett. Talán néhány évszázaddal korábban elég gyógyító volt a kaerben, hogy saját negyedre legyen szükségük. Ma már nem ez a helyzet, gondolta szomorúan. Még egy változás a rossz irányba. Manapság már kevesen vannak, akik gyógyítónak nevezik magukat, és még kevesebben, akik meg is érdemlik ezt a nevet. Mégis, a hagyomány kedvéért a „szeretnék-csakok” és a „majdne-mek” és a „sosemvoltak” a kaernek ebben a részében próbáltak megélni.
A Nagy ispotály – még egy szomorúan nem helyénvaló név – nyitva • állt, mint mindig. Megszokásból gyors, tiszteletteljes mozdulatot tett Garlen, a Gondoskodás és gyógyítás Szenvedélyének számára, mielőtt belépett volna, és nagyon is világosan látta az éles, helytelenítő pillantásokat a járókelőktől. Vállat vont. Ha egy ilyen apró szertartás valahogy növelheti Grais esélyeit a gyógyulásra, boldogan vállalt volna többet is, mint helytelenítő pillantásokat.
Patrin Gavort – „Patrin a felcser” – a Nagy ispotály kapujához legközelebbi termekben dolgozott, kis szobák, hálófulkék, raktárhelyiségek és fülkék labirintusában. Az öregember éppen egy pergament próbált kigöngyölve tartani az asztalán, amikor Delain belépett abba a szobába, amelyet a gyógyító a személyes „irodájának” tekintett. Vidám sóhajjal az asztalhoz lépett, és lefogta a pergamen egyik sarkát.
Patrin meglepetten pillantott fel. Alacsony, ványadt emberke volt, évtizedekkel öregebbnek tűnt hatvan événél. Fakó, vizenyős szemének mintha gondot okozott volna megállni Delain arcán. Aztán, ahogy felismerte látogatóját, ráncos arca fogatlan mosolyra nyílt.
– Delain – mondta. – Jó napot neked.
– Neked is, gyógyító. Hogy van?
A gyógyító őszinte vigyora elhalványult.
– Változatlan – mondta. Aztán: – Biztosíthatlak, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy...
Delain barátságos vállon veregetéssel szakította félbe.
– Biztos vagyok benne, hogy így van – nyugtatta meg az öreget – sohasem gondoltam másképp, efelől biztos lehetsz. – Szünetet tartott. – De túl van már a tizenkét órás kritikus szakaszon, amiről beszéltél?
– Igaz, ez igaz.
– Mutatott valami – Delain a megfelelő szót kereste – valami reakciót?
– Ébren van, erre gondolsz? Nem. – Patrin együttérzően ingatta a fejét. – Nem, még napokig nem várható, ha... – elharapta a szót.
– Ha valaha is magához tér, ezt megértem. – Delain felsóhajtott. – Tehát nincsen mód megtudni, károsodott-e a tudata?
– De, van – javította ki a gyógyító. – Nem lehet ellenőrizni a tudatát, mint olyat, de ellenőrizni lehet, hogy az idegek sérültek-e. Reflexpróbák és hasonlók.
– És ezek mit mutatnak?
– Nem túl meggyőzőek. – Patrin felpillantott, fakó szemében együttérzés csillant. – Bárcsak jobb híreim volnának, barátom.
– Tudom. – Delain ismét megveregette a vállát. – Tudom.
Az öreg gyógyító felderült.
– Mégis, vannak látogatói – olyanok, akik tiszteletüket nyilvánítják, és gyógyulást kívánnak neki.
– Ó? – Delain felvonta a szemöldökét. – Kik?
– Más elöljárók. Barátok, ismerősök, és mások, akik azzal törődnek, vajon a legjobb kezelést kapja-e? – Patrin szavaiba némi gúny vegyült.
– Ó? – ismételte Delain.
– Igen, igen. – bólogatott Patrin élénken. – Díszküldöttség, mint a régi időkben. Felváltva látogatják, mint az őrt álló katonák. Még sosem láttam ilyesmit.
– Én sem. Elvezetnél hozzájuk?
Patrin ment elől a kis termek labirintusában (betegszobák, ahogy Delain gondolt rájuk) amíg meg nem állt egy ajtónál a Nagy ispotály közepén.
– Itt – nyitotta ki Patrin az ajtót.
Az első, amit Delain meglátott, az ágyon fekvő nagybátyja volt. Egyszerű, fehér köpeny volt rajta – Delain számára túlságosan olyan, mint egy halotti köpeny – és rendesen egészségtől kipirult bőre most majdnem olyan színű volt, mint a ruhája. Nagybátyja szeme zárva volt, légzése lassabb, erősebb, nem az a heves, felszínes zihálás, mint tizenkét órával korábban. A kékes szín eltűnt az arcáról és koponyájáról, de az ajkai még mindig ugyanazt a furcsa, majdnem halotti színt viselték.
– Grais – suttogta Delain.
– Jó napot, Evenstar társ.
Delain pillantása a másik jelenlévőre ugrott; annyira lekötötte a nagybátyja, hogy eddig nem vette észre. Most összeráncolt tekintettel nézett rá.
A férfi fiatal volt, majdnem olyan magas és hasonló felépítésű, mint Delain. Az egyenes támlájú szék mellett állt, ahol eddig üldögélt. Az idegen egyszerű zekét és nadrágot viselt, mindkettő durva fekete anyagból készült. Arca sovány, majdnem vézna volt. Fáradtnak tűnik, gondolta Delain. Miért?
– Jó napot...
– Azt hiszem, eddig nem találkoztunk – mondta az idegen. – A nevem Jerrani Kaerkeep.
– Jó napot, Kaerkeep társ – válaszolta lassan Delain. Az idegennek igaza van – gondolta –, nem találkoztak eddig, és mégis olyan ismerősnek tűnt. Aztán pillantása rátévedt a széknek támasztott hangszerre. – Trubadúr vagy.
– Igen, van szerencsém annak lenni – válaszolta Kaerkeep –, mint ahogy te és nagybátyád is.
– A végzetszólók közé tartozol.
Kaerkeep vékony szemöldöke összehúzódott. – Nem törődünk ezzel a névvel – jegyezte meg szárazon.
– Mit csinálsz itt? – Delain Patrin felé fordult. – Mit csinál ez itt?
A gyógyító meglepetten pislogott vizenyős szemével.
– Ő... én... – hebegte. – O kérte.
– Ki küldött téged? Kicsoda?
Delain látta, hogy az idősebb trubadúr visszahőköl szavainak indulatától, mielőtt összeszedi magát.
– Senki sem küldött, Evenstar társ – mondta nyíltan. – Szabad akaratomból vagyok itt.
– És a többi – Patrinra vetett egy pillantást – tagja ennek a díszőrségnek is trubadúr, mint te? Ők is a szabad akaratukból jöttek?
– Hát persze – intett zavartan Kaerkeep. – Nem értem, miért zavar ez téged, Evenstar társ, valóban nem értem. Tiszteljük a Nemes művészet követőit – minden követőjét – és nagybátyád a legnevesebbek közé tartozik. Mikor meghallottuk, hogy... hogy elvesztette a hitét...
Delain a szavába vágott.
– Nem „veszítette el a hitét”, végzetszóló – üvöltötte. – Valaki meg akarta ölni a nagybátyámat. – Érezte, hogy elveszíti az önuralmát, félelme és fájdalma valahogy vak dühvé változik, de nem tudta megállítani. – Valaki... megpróbálta... megölni... a nagybátyámat! –Ujjával Jerrani Kaerkeep mellkasára ütött minden szónál. – Nem tudom, kicsoda, és nem tudom, miért. De amíg nem tudom, senki – senki – sem jön a nagybátyám közelébe. Hallod, amit mondok?
Ismét Patrinra pillantott. – És te, te is hallasz engem? Vidd ki őt innét, gyógyító – hüvelykujjával hátrabökött Kaerkeep felé – és tartsd őt meg a társait távol innét. Világos?
Remegő ujjal a sötétruhás trubadúrra mutatott.
– Hallasz, végzetszóló? Kifelé!
A düh, a bánat és a saját kitörése miatti megalázottság – könnyei elhomályosították a látását, nem is vette észre, ahogy a másik trubadúr távozik.
Delain céltalanul bolyongott a kaer folyosóin. Figyelt arra, hogy a lakott területekén maradjon, a támadás emléke távol tartotta őt a Scytha lépcsőhöz hasonló, elhagyatottabb részektől, de ezen felül nem nagyon törődött azzal, hol is van. Érezte magán a kaerlakók pillantását, de nem törődött velük.
Grais már szinte halottnak látszik. A gondolattól könnybe lábadt a szeme, de ez az igazság, vagy nem? Nagybátyja életének egyetlen jele a légzése volt. Delain sosem gondolkozott ezen, de még az alvón is látható valamilyen jele az életnek. Szemhéjuk mozog, ahogy álmodnak; az izmaik megrándulnak és mozognak a szájuk körül; változik a légzésük ritmusa. Egészen idáig önkéntelenül elfogadta az alvásról szóló ősi throali hasonlatot: „látogatás a Halál birodalmában”. Ma viszont tudta, hogy a hasonlat nem igaz. Egy alvó közelebb van az élők világához, mint az elmúláshoz.
De nem a nagybátyja. Grais valóban a „Halál birodalmát látogatja”, gondolta keserűen. Örülnie kellene, hogy legalább lélegzik. Amíg lélegzik, addig van remény. De nem tudott megszabadulni a félelemtől, hogy ez az egyetlen, ami életben maradt nagybátyja testében – és nem az a határozott, találékony tudat, ami azzá tette, aki. A mandulagyökér kivonat vajon elragadta-e tőle a tudatot, csak egy üres burkot hagyva maga után? Ezt nem tudhatta. Patrin, a felcser legalább fél tucatszor ismételte ezt el neki azok alatt az órák alatt, mialatt Delain nagybátyja betegágyánál ült. Csak az idő árulja el.
A nagybátyja mellett akart maradni – ülni a székben az ágy mellett, aludni a hideg padlón – hogy jelen legyen, amikor az öntudat első jele visszatér. De a gyógyító nem engedte.
– Egy beteg is éppen elég, Delain – mondta Patrin határozottan nem akarok kettőt. – Hat óra elteltével az öreg gyógyító majdhogynem kituszkolta a betegszobából, megparancsolva a fiatalembernek, hogy menjen haza és aludjon.
Delain elhagyta a Nagy ispotályt, de nem ment haza. Nem bírt szembenézni azzal a hellyel, nem tudott visszatérni az otthonba, amit nagybátyjával osztott meg, az otthonba, amiről tudta, hogy üres lesz Grais jelenléte nélkül. Még kevésbé tudott szembenézni az alvás gondolatával... és az álmokéval, amit az alvás hozna.
Így hát csak járkált a Moar kaer nyüzsgő folyosóin. Nem volt célja, nem volt útiterve. Gondolatai nem tartották számon, milyen hosszú ideje járkál, vagy, hogy milyen messze megy. Csak ment tovább.
A folyosók falába épített kvarcok fényei már éjjel tizenkét órát mutattak halvány fényükkel, mire visszatért a Gyógyítók negyedébe. Ez azt jelenti, hogy legalább... hat órát kóborolt? Talán többet? A Nagy ispotály ajtaját körülvevő kristályok teljes fénnyel ragyogtak.
Patrin az irodájában volt, egy régi pergamen fölött görnyedt.
– Sosem mész el innét, gyógyító? – kérdezte Delain halkan, azon tűnődve, vajon ez még ugyanaz a tekercs-e.
Patrin rávillantott egy fogatlan mosolyt.
– Ó, néha, néha. Nemrég szundítottam két órát. No és te, Delain? – fürkésző pillantást vetett a fiatalemberre. – Jót tett neked az alvás?
Delain elvigyorodott. Nem tudott hazudni az öregembernek.
– Nos, igen... igen, látom – rázta Patrin szomorúan a fejét. – Emlékszem, én is voltam fiatal. És amikor fiatal voltam, én is azt hittem, hogy a világ megáll, ha nem tartom szemmel állandóan.
– Van valami változás?
Meglepetésére Patrin lesütötte a szemét.
– Nagybátyádnak látogatója volt – mondta csendesen a gyógyító.
– Micsoda?
– Mialatt szundikáltam – magyarázta Patrin sietve. – A segédem kedves kislány, érti a dolgát... de fiatal.
Delain intett, félbeszakítva az öreget. – Ki volt az?
– Tanácstagok. Ketten; Corbyan és Wyrrel elöljárók, és még valaki. Sajnálom, Delain – folytatta Patrin sietve – a segédem nem hitte, hogy jogában áll megakadályozni az Öregeket, hogy meglátogassák a nagybátyádat. Elmondtam neki, hogy van hozzá joga, de...
– A Csapásra, Patrin... – Delain nagy nehezen megzabolázta a dühét, felsóhajtott, és így folytatta – Rendben van. Nem tartalak felelős^ nek. – Aztán megállt.
– Vele akarók maradni, Patrin. Nem érdekel, mit mondasz, vele maradok. Engedélyezed? – Delain tudta, hogy itt marad, akár engedi a gyógyító, akár nem, de úgy érezte, fel kell tennie a kérdést.
Egy pillanatig azt gondolta, Patrin elutasítja. De aztán az öreg bólintott.
– Engedélyezem – mondta.
Később jutott csak eszébe, hogy Patrin nem válaszolt az első kérdésére.
Grais Evenstar, a Moar kaer trubadúrja és az Öregek tanácsának a tagja a kora reggeli órákban halt meg. Delain vele volt, mikor elment, látta, ahogy nagybátyja utoljára vesz levegőt, és hallotta, ahogy a lélegzet utoljára hagyja el Grais tüdejét.
– Nem volt semmi, amit tehettünk volna – mondta Patrin Gavort csendesen az ajtóból. – A lelke már Astendarhoz költözött.
Delain szótlanul bólintott. Nagybátyám, gondolta, nagybátyám a nevedben, de az apám a valóságban, a világ – az én világom – kevesebb lett a távozásoddal, a kaer sötétebb lett a halálod óta. Astendar fogadjon a keblére és óvjon téged. Előrenyúlt, és ujjhegyével megérintette nagybátyja ajkait. Halkan adta át az áldást, amit csak egy trubadúr adhat meg a másiknak. – Rajtam keresztül él tovább a művészeted, Grais Evenstar. A te neveddel és a te emlékeddel viszem tovább a trubadúr-adeptusok lángját. – Utoljára fogta meg a kezet, ami felnevelte, ajkához emelte, és megcsókolta a már kihűlő ujjakat.
A gyógyítóhoz fordult.
– Patrin mester – kezdte.
Az öreg megrázta a fejét.
– Ne bajlódj ezzel, trubadúr – válaszolta Patrin, kihangsúlyozva a címet. – A dolgok már el vannak rendezve.
Delain felvonta a szemöldökét.
– Micsoda? Ki által?
– Az elöljárók – vont vállat Patrin. – O... ő tanácstag volt, és vannak... tradíciók... amiket szem előtt kell tartani. – Felsóhajtott, és kényelmetlenül félrepillantott. – Ez tegnap mondták el a segédemnek, amikor itt voltak. Csak, ha szükség lenne rá, természetesen – tette hozzá gyorsan.
– És ezt nem mondtad el nekem?
– Épp elég dologgal kellett törődnöd – mondta a gyógyító egyszerűen.
Delain bólintott.
– Köszönöm gyógyító – válaszolta halkan. Aztán valami eszébe jutott. –Amikor azt mondtad, hogy Corbyan és Wyrrel jöttek látogatóba, említettél még egy „valakit” is. Kicsodát?
– Árnyléptű Kolban. Az elöljárókkal jött.
– Az a vészmadár? A Csapásra!
Ismét ugyanaz a furcsa változás történt, amit Delain előző nap tapasztalt, mikor Jerrani Kaerkeeppel beszélgetett; a mellkasában megmozdult a fájdalom – és dühvé változott. Maga számára is váratlanul talpra ugrott, és kifelé indult a betegszobából.
– Mi...? Hová...? – dadogta Patrin.
Delain nem válaszolt. Igazad van, Patrin – gondolta komoran. Éppen elég dologgal kell törődnöm.
Delain a Hercegek csarnokában találta meg Árnyléptű Kolbant, Astendar szintjén. A vékony, fehérköpenyes alakot fiatalok csoportja vette körül – férfiak és nők, főleg emberek, de akad köztük néhány törpe is. Delain azonnal felismert közülük kettőt – Marta Araveyt és Jerrani
Kaerkeepet – és ez elég pontosan azonosította számára a többieket. A végzetszólók, a vészmadár trubadúrok... Kolban kis követői...
– Te! – kiáltott oda. – Árnyléptű!
Bámuló pillantások fordultak felé. Maga a ragyogó szemű elf lassabban pillantott oda, alig látható szemöldöke gúnyos kíváncsisággal emelkedett fel.
Delain keresztülfurakodott a trubadúrok kis csoportján, vállával lökve félre Kaerkeepet az útból.
– Te! – kiáltotta újra.
Ahogy a fiatal trubadúr közeledett, az elf udvarias meghajlással üdvözölte.
– Evenstar társ – mondta bársonyos hangon. – Kérlek, fogadd részvétemet...
– Honnan tudod, hogy meghalt, vészmadár? – követelte Delain.
Kolban rántott egyet vékony vállán.
– A gyógyítók elmondták, hogy csak idő kérdése – válaszolta udvariasan.
– Quaalz! – Delain jobbra köpött. – Te ölted meg, vészmadár! – Néhányan, akiket hangos szavai vonzottak oda, kezdtek köré gyülekezni, de nem törődött velük. – Te ölted meg – kiáltotta ismét – te és a végzetszólóid.
Az elf éles pillantása nem mozdult Delain szeméről.
– Igen – mondta Kolban egy hosszú pillanattal később. – Igen, valóban felelős vagyok nagybátyád haláláért, Evenstar társ... bizonyos fokig. Ha ezek a jóslatok, amiket én segítettem megtalálni és megfejteni társainknak, ha ezek a jóslatok vezették Graist a saját életének eldobásába, akkor igen, bizonyos fokig elfogadom a felelősséget.
– Nem így értettem, és ezt te is tudod! – Düh kalapált Delain fejében, szívverése döngő dobszó volt a fülében. – Te mérgezted meg, Árnyléptű. Te ölted meg, vagy az egyik... bábod. – Felháborodott mormogás, és dühös hangok hangzottak fel körülötte, de nem törődött vele. – Te ölted meg, és te akartál engem is megöletni.
Árnyléptű Kolban kitárta hosszú körmű karját.
– Miért tettem volna ezt? – kérdezte egyszerűen.
A töredék, akarta Delain üvölteni. Ezt akartad, valami miatt. De nem mondta ki.
– Nem tudom, de Astendar ajándékára, de úgy éljek, rá fogok jönni, és felelősségre vonatlak érte. Erre megesküszöm.
A növekvő tömeg dühös mormogása új hangszínbe csapott át. Delain most először vette észre a veszélyt, érezte a levegőben az alig visszatartott erőszak illatát.
– Rémfertőzött – hallotta valakinek a mormogását.
Egy másik hang szólalt meg:
– Csak egy bolond (vagy a Rémek eszköze) vádolná így a kaer egy igaz védelmezőjét.
Delain hirtelen rémülettel pillantott végig a kemény és ellenséges arcokon maga körül. Mindenhol ökölbe szorult kezeket, kifehéredett ujjpercekkel megmarkolt botokat és tárgyakat látott. Érezte a felhangosodó érzelmeket maga körül, és rájött, hogy a tömeg nemsokára csőcselékké válik.
A trubadúrokról sugárzott a nyílt rosszindulat. Amin nem lehet csodálkozni, jött rá, hiszen éppen most gyanúsította meg őket, hogy bábuk egy gyilkosságban... vagy még rosszabban. Csak Marta Aravey szemében nem volt gyűlölet, inkább sajnálat, az a fajta sajnálat, amit egy együttérző lélek érez egy elborult elméjű –szürkületi iránt, és ez csak rosszabb volt. Kétségbeesetten pillantott a kijárat felé. Nem talált; a tömeg – a csőcselék – teljesen körülvette.
– A szívem együtt érez veled, Delain Evenstar. – Kolban bársonyos hangja úgy vágta ketté a tömeg ádáz mormogását, mint a kard a selymet. – Én is veszítettem már el másokat. Én is tudom, hogyan borítja el a gyász a gondolatokat, és vezet el olyan irányba, amerre rendesen nem szándékoznál. Amolyan átmeneti zavar, fájdalom. – A zord arcú elf elmosolyodott. – Ismét beszélhetünk, ha elmúlik rólad ez a roham. – Elfordult, és intett kíséretének, hogy kövessék.
Delain dermedten állt. A készülődő csőcselék eltűnt; az elf szavai olyan ügyesen elsimították a növekvő dühöt, mint a legjobb trubadúroké. Még mindig ott volt az indulat a körülötte állók szemében, de most már megértéssel keveredett... néhol már a Marta szemében látott sajnálat visszhangjával.
– A Csapásra! – Tehetetlen düh könnyei égették a szemét, ahogy keresztülfúrta magát a tömegen, nem Árnyléptű Kolban után, hanem az ellenkező irányba. Amikor kijutott a tolongásból, futásnak eredt.