Előjáték

A nap már csak arasznyira függött az Acélfog-hegyek zord csúcsai fölött, vörösen és duzzadtan – mint egy fájdalmas daganat.

Mindezek ellenére gyönyörű volt. Jevais Evenstar felsóhajtott, ahogy kipislogta szeméből a könnyeket. Nehéz szívvel hátat fordított a lemenő napnak, keletre, a kopár Acél-síkság felé nézett. A távoli Delaris-hegység apró fűrészfogak sorának tűnt a sötét felhőkkel borított keleti látóhatáron, komoran állt a zavaros sötétségben. Onnan ötnapi járóföldre délkeletnek fekszik Cara Fahd királyság.

Milyen messze juthattak a caraiak? – találgatta. Időben elkészültek?

Ismét szívből felsóhajtott. Gondolatait betöltötték Cara Fahd-i látogatásának emlékei... Milyen régen is történt? Már legalább két évtizede... Micsoda vibráló kultúra volt, mennyire eleven. Milyen kényszerű döntésre jutottak azok a büszke caraiak? Hogyan viselték, viselik a következményeket, amelyek a döntés miatt hárultak rájuk? Ugyanígy néztek a lemenő napba, ahogy Jeváis, és nekik is így fájt a keserű jelkép?

Megint pislognia kellett a látását elhomályosító könnyek miatt. Ostoba, szidta magát. Nézz csak sokáig a napba, és persze, hogy könnyes lesz a szemed...

Fa és bőr nyikorgása hallatszott a háta mögül. Kézfejével a szemét dörzsölgetve megfordult.

Egy ökrös szekér haladt az Acél-síkság kemény földjén. Ahogy Jevais figyelte, a hajtó egy félelemmel teli pillantást vetett a nyugati látóhatár felé, aztán az ökrök hátára csapott az ostorral. A szekér, az ökrök és a hajtó árnyéka Jevais felé nyúlt hosszan, rendes alakjától eltorzulva, mint valami rémálomban. Mély borzongás futott végig Jevaisen, idegenkedett az árnyékok fekete ujjának érintésétől. Tudta persze, hogy ez ostobaság, de azért hátrább lépett. Üdvözlésre emelte karját a hajtó felé, jelezve, hogy... Miért is? – tűnődött el hirtelen. Az együttérzés valami szánalmas jeléül?

A szekér a hatalmas kaer felé zötyögött. Jevais tudta, hogy ez az utolsó szekerek egyike lesz. Valószínűleg egyike azoknak a gazdáknak, akik, Moar városától délre éltek. Konok népek, hihetetlenül önfejűek.

Bár annak is kellett lenniük, nem igaz? Ki más, mint egy konok és önfejű fattyú az, aki képes arra, hogy kikényszerítse az Acél-síkságból a megélhetését? Ahelyett, hogy követnék a többieket, és a várostól keletre fekvő termékenyebb földből hasítanának ki maguknak, a független gazdák úgy döntöttek, hogy a függetlenség és magány fontosabb, mint a kényelmes élet.

Hogyan fogják megszokni az életet a kaeren belül? A gondolat kissé meglepte Jevaist. Ezen még sosem gondolkozott el igazán. Megint megfordult, hogy követhesse tekintetével a szekér útját. Hány ilyen független gazda van már a kaerben? És hányan vannak, akik sosem lépnének be a falak mögé? Ehhez persze joguk van. Még az egyébként olyannyira elnyomó therai törvény sem vette el a szabadok azon jogát, hogy saját maguk válasszák meg a haláluk módját... Hány gazda dolgozik még odakint a földjén? Tudják, hogy közeledik a vihar, ez bizonyos. Tudják, hogy mekkora esélyük van a túlélésre – semmi. Bár lehet, hogy számukra kevésbé súlyos végzetnek tűnik, ha az elődeik által emelt kőházakban megbújnak, és orr várják meg a közelgő Csapást. Inkább ezt vállalják, mint elzárni magukat a nyílt égtől addig, amíg ők, a gyermekeik és a gyermekeik gyermekei porrá nem lesznek...

Nyomasztó gondolatok, mondta magának komoran. De ha nem a mai nap való az ilyesfélékre, akkor melyik?

Egy alacsony domb (szívós cserjéktől és fűtől borostásan, mint egy öregember álla) emelkedett délre, eltakarva előle Moart. Csak egy rövid séta lenne Jevaisnek a magaslat tetejéig, hogy feltáruljon előtte Moar látványa, az utcákkal és házakkal, a középén kanyargó szelíd Tethralias folyóval, a távoli Acélfog-hegyek felé nyúló gyümölcsösökkel és szőlőskertekkel, és a várostól délre elszórt kis telkekkel. Csak egy rövid séta, hogy utolsó pillantást vethessen a városra, ahol született, amely megvédte őt gyermekkorában, és amely elvezette őt a Hívásig...

Nem. Örült, hogy ott volt a domb. Nem indult volna el, bármilyen rövid is legyen az út, és bármennyire is hívta Moar a szívét. A lelke nem bírná el, az akarata már így is a végső határig volt feszítve. Biztosan – egészen biztosan – nem tudta volna túlélni, ha még egyszer megpillantja a szűk völgybe zárt várost.

És az akarat fontos volt, különösen ezen a napon. Moar népe őrá figyelt, ezt Jevais jól tudta. Talán kicsit jobban is, mint kellett volna. Az bizonyos, hogy jobban, mint ahogy az Öregek tanácsára figyeltek. Ez persze érthető volt. De a megértés nem enyhítette a nyomást, amit érzett; hogyan is enyhíthette volna? Hiszen trubadúr volt, és ez felelősséggel járt. Érezte a városiak hangulatát – azokét, akik már eltűntek a várakozó kaerben, és azokét, akik megragadták az utolsó lehetőséget, hogy szabadon sétáljanak az ég alatt. Érezte az eltökéltségük... törékenységét. Sokak számára borotvaélen táncolt a döntés, hogy belépjenek-e a kaerbe. Tagadhatatlan, valamennyien tudtak a közelgő Csapásról. Olvasták a könyveket és tekercseket, meghallgatták a dalokat és verseket, melyeket Jevais és társai mondtak el nekik. Számlálhatták az éveket, számlálhatták a változó évszakokat ugyanúgy, mint bárki más. Ismerték a jeleket.

Továbbra is ott volt azonban az örök különbség tudás és érzés között; a szakadék, amelyen át kellett kelni, hogy elérjék az igazi meggyőződést. A Csapás közeledett; a Rémek nemsokára itt lesznek. Ha hinni lehet a régi szavaknak és előjeleknek. De Moarban még senki sem látott Rémet. Senki sem tapasztalta a közelgő Csapás rémületét. Persze hallották a történeteket a világ többi tájáról, amelyeket utazó kereskedők, kalandorok vagy akár vándor trubadúrok hoztak. Történeteket a Majallan utcáin vadászó sötét lidércekről, az összeaszott csecsemőkről Draoglinban, és a Barsaive déli részét elárasztó rovarszerű lényekről.

Mégis... ezek csak az utazók meséi voltak, nem igaz? Semmi sem szívta el Moar gyermekeinek lelkét. Nem vadásztak árnyékszerű lények éjjel a város utcáin. Nem jöttek rovarlények, hogy kitépjék Moar földműveseinek szívét. Az utazók mindig vad történetekkel jönnek, nem igaz? Hogyan máshogy tudnák annyira lenyűgözni a helyieket, hogy ne kelljen kifizetniük a sörüket a helyi söntésben? Személyes tapasztalat nélkül könnyű volt kételkedni.

És kétség marta őt is, felkavarva a lelkét minden alkalommal, amikor a kaer elzáró falaira gondolt. Együtt élt a régi igékkel. Trubadúrként az élete részét alkották, csakúgy mint a vére és a csontjai. Mégis, még így is kétségek mardosták. Talán a szavak, az előjelek és a jövendölések mind hamisak. Talán a közelgő Csapás nem is létezik. Lehet, hogy csak élve eltemetjük magunkat... miért?

Jevais megdörzsölte hosszúkás arcát – erősen, ugyanúgy, mintha vért akarna masszírozni egy elzsibbadt végtagba. Nem, mondta magának határozottan. Az igék helyesen szólnak. A Csapás közeledik, és ezzel a lehetőségeink két választásra szűkültek. A kaer... vagy a halál. Lassan, a végső elhatározás megsemmisítő érzésével utoljára fordított hátat a szülővárosának.

A kaer – a Moar kaer – hatalmas, a rózsaszínű égtől elütő alakként tornyosult fölé. Merev és meredek falai az Acél-síkság köves talajából emelkedtek több száz láb magasra. Meglepően sima falú volt, egy összezúzott tetejű kúp, sivár fekete bazaltból és gránitból. Úgy ült a síkság kemény talaján, mint valami megunt játék, amit az óriások vagy akár maguk a Szenvedélyek itthagytak. Könnyű volt elképzelni lapos, kör alakú alapját, amely megszámlálhatatlan tonnányi szikla súlyával nyomjia a talajt.

Ez persze ostobaság. Bárki, aki rendelkezett egy szemernyi tudással, tudhatta, hogy a kúpot nem felülről dobták le, hanem alulról nőtt. A meredek sziklafalak mélyebben – sokkal mélyebben – nyúltak a földbe, mint amennyivel Jevais fölé tornyosultak. Milyen mélyre hatolhatnak? – tűnődött el vagy ezredszer. Több száz lábra? Több száz ölre? Még mélyebbre? Tudta, hogy a kézművesek, akik megformálták Moar kaert, másfél tucat kör alakú szintet építettek a hegybe – mindegyik nagyobb, mint a felette levő, sokuk üres, hogy legyen elég hely a növekvő népességnek, – de az alsó szint alatt mennyivel végződhet a kúp maga?

A sziklakúp, amelyből Moar kaer lett, természetesen egy vulkán volt: egy lávakúp, amely tüzes, folyékony kőből épült megszámlálhatatlan évszázaddal vagy évezreddel ezelőtt. Régóta szunnyadó, ezt mindenki tudta... de még nem hunyt ki teljesen. Néhány melegvizű forrás és föld alatti patak arra utalt, hogy a szikla szívében még mindig aktív volt valami. Nyilvánvalóan megvolt annak az esélye, hogy a vulkán kitör, és belülről pusztítja el a kaert, mielőtt a Csapás véget érne – vagy esetleg éppen a Csapás miatt tör ki – minden védőrúna és őr ellenére, de a veszély áldás is volt egyben. Maga a föld adja majd a meleget a bentlakóknak, hogy ellensúlyozza a zord, csípős téli hideget.

A kaer a főműve volt Moar kézműveseinek, ezt Jevais is látta, bár elég kevés fogalma volt arról, hogy valójában hogyan is készült. Valahogy ezek a mesterek – főleg kőfaragó-adeptusok, elementalisták segítségével – megnyitották a vulkáni kúp központi üregeit, kitágították, majd emeletekre és csarnokokra, szobákra és termekre, folyosókra és lépcsőkre osztották. (Jevais tudta, hogy a munka könnyebben is mehetett volna, ha több obszidiánember lett volna a munkások között. Ez a névadó faj veleszületett ügyességgel bánt a sziklával, amelynek itt nagy hasznát tudták volna venni. De ezen a területen, az Acélfog-hegyek és a Delaris-hegység közti síkságon obszidiánembereket csak akkor láttak, ha „sziklatestvér” utazók megálltak Moarban.)

A kúp természetes szerkezete inkább segítette, mint akadályozta a munkásokat, de ettől még mindig bámulatos vállalkozás volt. A munka végén lezárták az átjárókat – természetes barlangokat és lávaüregeket és jó néhány általuk készített alagutat – amelyeken keresztül elérték a szikla szívét. Mindet lezárták, egy kivétellel. Ezután a szellemmágusok, az elementalisták és a mágusok elkészítették védőrúnáikat, lepecsételve azokat az átjárókat – és a masszív kúp egészét – igaz földdel, szörnyű és erős mágiával megkötve azt. Most már csak egyetlen kijárat maradt: egy széles alagút, annak a napnak a tiszteletére elnevezve, amikor a kaer ismét meg fog nyílni a nap felé a jövő nemzedéke számára: a Hajnalkapu.

Az óriási fém és kő kapuszárnyak még nyitva álltak. Nemsokára bezárulnak, és Jevais már sosem fogja újra nyitva látni őket. Miután bezárulnak, Moar egyetlen, még élő mágusa lemegy a kaer szívébe, a mágikus védőrúnák hatalmas „kulcskövéhez”, amely Jevaist, a városiakat és leszármazottaikat négy évszázadon át védeni fogja. A mágus fogja aktiválni annak a vérmágiának a hatalmas „tölteteit”, amelyet társai adtak át életükkel együtt, hogy egybeforrassza őket az élő sziklával. Evilági módszerekkel becsukva és lezárva, a Hajnalkaput mágiával is biztosítják, ugyanazzal a mágiával, amely az egész építményt áthatja. Ez a mágia fogja – remélhetőleg! – megakadályozni a Rémeket, hogy bejussanak a kaerbe.

És mikor eljön a megfelelő idő évszázadok múlva, mikor különféle jelek mutatják, hogy a Csapásnak vége, a kulcskövet kikapcsolják és a védőrúnák mágikus tüze utoljára villan fel. A zárakat, keresztrudakat és kapuszárnyakat megnyitják, és a Hajnalkapu újra kitárul a világ felé. Újra kitárul az ég, a nap, az eső és a szabad szelek felé...

Jevais egy mordulással félbeszakította a gondolatsort. Gondolhatnék arra a napra is, amikor a nap hamuvá ég, mondta magának keserűen. Ugyanakkora eséllyel érem meg azt is.

Lassan ballagva a kaer felé észrevette, hogy a Hajnalkapu körül állók csoportja összezsugorodott. Nem voltak kevesebben – még mindig legalább százan voltak; számos barátja és szomszédja dacolt a csípős esti széllel, hogy utoljára feltölthesse érzékszerveit a tágabb világgal. Mindazonáltal a csoport összezsugorodott, mintha az elkerülhetetlen pillanat közelsége vitte volna rá őket, hogy közelebb húzódjanak egymáshoz, a fizikai közelség érzésével megerősítve meggyengülő eltökéltségüket.

Kevesen beszélgettek, és azt is csak suttogva. Kevés városi nézett társaira, inkább az ég, a föld és a távoli hegyek felé. Úgy tesznek, mintha csak egyedül élnék át ezt... anélkül, hogy feladnák a közelség érzését. Jevais szomorúan mosolygott. Érezte a hangulatot, az érzéseket, mint gyengéd áramlatokat és örvényeket maga körül. Ösztönösen működni kezdett trubadúr gyakorlata, a képesség, hogy érezze a dolgok hullámait, miközben megtartotta a szükséges távolságot a pontos megfigyelés végett.

A kaer mélyén felmorajlott a Nagy kürt – a kürt, amelyet kizárólag ezért készítettek, hogy csak most, és majd azon a napon szólaltassák meg, amikor a Hajnalkapu újra kinyílik. Mély, öblös, telt hangja szomorúan visszhangzott végig a kaer termein és folyosóin. Kimondhatatlan szomorúságával döfte keresztül Jevais szívét, mint valami hatalmas bestia kétségbeesett, gyászos bömbölése.

Jevais látta, hogy nem csak az övét. A körülötte állók közül sokan megrázkódtak a hangra, mintha csak egy. családtagjuk halálhírét hallanák. A csoport lassan megindult befelé.

Jevais figyelte őket. Az én népem. Az én terhem. Meggörnyedtnek, magukba fordultnak látszottak – még Garrth a kovács is megtörtnek tűnt, hordómellkasa egészen megrogyott. Mintha kitépték volna legbensőjüket, és úgy zuhannának a semmibe...

Éles sírás zökkentette ki sötét gondolataiból. Egy kisgyerek (talán hét nyarat láthatott) küzdött anyjával, egy elkóborolt állatról kiáltozva. Jevais gyorsan körbenézett, de sehol nem látta az önfejű kedvencet.

És nem volt idő a keresésre, a Nagy kürt másodszor is megszólalt, mint egy ismeretlen vizeken hajózó nagy óceánjáró hajó ködkürtje. A Hajnalkapu már kezdett becsukódni, és a gyerek kiáltásai hisztérikussá váltak, ahogy anyja a záródó kaerbe vonszolta. Jevais még egyszer körbenézett, a szeretett állat nem bukkant fel. Bámulatos, gondolta komoran, még ha úgy érzed, hogy a lelked csordultig van bánattal, egy újabb kortynak akkor is mindig van hely...

Pillanatokkal később egyedül maradt, utolsóként Moar lakói közül, akik a hatalmas kaer menedékébe igyekeztek. A Hajnalkapu védőmágiák rúnáival díszített masszív szárnyai nehézkesen lendültek egymás irányába. Sietve lépkedett a szűkülő nyílás felé.

Micsoda...? Villámgyorsan megperdült. Egy hideg lehelet – nem szél – a tarkóján, egy jelenlét éles érzete maga mögött, bár egyedül volt. Megborzongott.

Ismét felhorkant. Ostobaság. Csak a képzelete ragadta el. Különben is, gondolta megint, milyen nap lenne jobb a sötét és lehangoló képzelgésekre?

Jevais Evenstar átlépett a küszöbön a kaer hűvös csendjébe. Maga mögött, az ajtók összezáruló rése közt látta az Acélfog-hegyek fölött lemenő nap utolsó vörös szikráját – a napot, amelyet élőként sosem fog viszontlátni.