Gaylear és Karena már várt rá – türelmetlenül, ami azt illeti – mire a kamra felé vezető acélkeretes ajtóhoz ért.
– Volt valami gond? – kérdezte a törpe.
Delain megrázta a fejét.
– Kevesebb, mint vártam – mondta kitérően. – És nektek?
Karena csak felhorkant, de Gaylear lassan bólintott.
– Talán – jegyezte meg.
– Mi történt?
– Egy trubadúr – magyarázta a lány. – Egyike azoknak, akiket végzetszólóknak nevezel. Látta, hogy lejövök a Scytha lépcsőn. Figyelt engem. – Rápillantott, szeme kitágult sápadt arcában. – Azt hiszem, tudja, Delain.
– Honnan... – Megállt. Honnan tudná? – akarta kérdezni. De elég jó esély volt arra, hogy tudja. Csak véletlen volt, hogy Marta a Scytha lépcsőn várt rá? Mi van, ha az összes végzetszóló tudja? Mi van, ha Kolban is tudja?
– Talán tudja, Gaylear – mondta Delain tűnődve. Szorosabban megmarkolta holmiját a hóna alatt, – Ez azt jelenti, hogy sietnünk kell. Talán a vészmadarak már úton vannak, hogy megállítsanak minket.
Megindult a nyitott ajtó felé, aztán megtorpant. Fénykvarc! Ezt elfelejtette...
De Gaylear nem. Két darab ökölnyi, világító kristálydarabot húzott elő, és egyet átadott Delainnek. Az köszönőleg elmosolyodott.
– Igyekezhetnénk – csattant fel Karena.
Elindultak. Gaylear haladt elől, Karena követte, és Delain zárta a sort. A fénykvarcdarabok ijesztő, torz árnyékokat vetettek körülöttük a hajlott falakon, és Delain első ízben vette észre, milyen üresen visszhangzanak lépteik a lejtős folyosón. Az út ez alkalommal hosszabbnak is tűnt. Már ott kellene lennünk, gondolta két alkalommal is. Sosem éritek el a végét, suttogta a félelem a fejében. Nincs út kifelé, ez csak egy Rémek-verte trükk!
Aztán figyelmeztetés nélkül eltűntek a falak, és Gaylear teljes hosszában kiegyenesedett előtte. Ott volt a vasajtó, épp úgy, ahogy emlékezett rá, keresztül-kasul beborítva a bonyolult zárszerkezettel, és ott voltak a rúnák a kör alakú keretbe faragva, még mindig saját ritmusukban villogva a kristályok fényében.
Sziklaszív Karena ledobta a földre a holmiját.
– Nos – állapította meg itt vagyunk.
Delain lassan előrelépett társai között, hogy az ajtó elé álljon. A mágikus kristályok fényében az ajtót körbefogó faragott jelek mintha változtak, átformálódtak volna, mintha majdnem-ismerős betűkké alakulnának. Egy figyelmeztetés, gondolta, egy figyelmeztetés, mint ami az Alvilág kapujába van vésve a régi törpe történetek szerint: „Mögöttem a feledés.” Nagy nehezen lerázta magáról a rátelepedő sötét gondolatokat. Nem, mondta magának határozottan. Még mindig van remény, ebbe kell kapaszkodnunk.
– Emlékszel még, hogyan kell kinyitni?
Megfordult és finoman Gaylearre mosolygott. Mindig gyakorlatias. Mindig visszahozol a valóságba, nem igaz, íjász? – gondolta melegen.
– Emlékszem – biztosította. A három szimbólumra mutatott, amiket Ifollis választott ki. – Ez... ez...és végül ez.
– Készen vagytok? – kérdezte. Hangja meglepően nyugodtan csengett a saját fülében.
– Igen – ez Tisztaszemű Gayleartől jött.
– Csináld már – ez pedig Sziklaszív Karenától.
Egy pillanatra tétovázott. Aztán előrenyúlt, és kezét az ajtóra tette. Az acél hideg volt a bőrének, de messze nem annyira, mint amilyennek lennie kellett volna, gondolta. Barátaira nézett, és látta az eltökéltséget az arcukon. Elmosolyodott.
– Feh. – Az első szimbólum, amit Peg Ifollis mutatott, lágy, sárga fénnyel izzott fel.
– Thark. – A második szimbólum is életre kelt – ezúttal hideg kék fénnyel. Érezte, ahogy a mágia örvénylik körülötte. Nem volt mágus, de a Nemes művészet beavatottjai a mágikus szálak szövetét is érzékelték. Most olyan szálak vették körül, amelyek erejét korábban csak elképzelni tudta.
Ne tovább. A gondolat mintha kívülről jött volna, egy tudatán kívüli forrásból, magából a kaerből. Ne tovább. A védőrúnákat alkotó minta egy részét érzi – valamiféle védőmágiát – vagy valami mást? Megállt, érezve magán társai tekintetét.
– Berrcim. – Az utolsó szó kimondása a legnehezebb feladat volt Delain eddigi életében.
A harmadik szimbólum is életre fakadt, vakító fehér tűzzel. Hátratántorodott, felemelt tenyerével védve könnyező szemét. Lényének legmélyén érezte, ahogy a mágia szövete megváltozik körülötte, olyan tisztán, mintha maga a szikla alakult volna sárrá a talpa alatt. A harmadik szimbólum nyers ragyogása ellenére látta, hogy a vasajtó megremeg – egyetlen, látható rázkódás a fémfelszínen – és hátralendül.
– Thystonius oltalmazz... – Delain alig hallotta a troll szavait a nyíló ajtó zajában, ahogy az ősi fém csikorgott a sziklán.
Egy örökkévalóságnak tűnő idő után a csikorgás megállt. Ezzel egy időben a három szimbólum fénye elhalványult. Delain pislogott, a szoba egyszerre mintha koromsötétbe burkolózott volna. Aztán lassan visszatért a látása. A kristályok fénye Gaylear és az ő kezében még mindig ott volt, bár a világítás, amit adtak, olyan volt, mint egy szikra a máglya mellett, a faragott rúnák tüzéhez képest. Kitörölte a könnyeket a szeméből, és felemelve a fénykvarcot a már nyitott ajtó mögé pillantott.
Valóban egy kamra volt az ajtó túloldalán. Vagy legalábbis olyasmi, ami emlékeztetett Karena leírására. Az acélajtó egy kis várószobába nyílt, ami körülbelül akkora lehetett, mint az, amiben álltak. A várószoba kocka alakú volt, csiszolt fémfalakkal bazalt helyett. A túloldalon pedig egy másik ajtó, minden részletében tökéletesen ugyanolyan, mint a nyitva levő. Delain rájött, hogy visszatartja a lélegzetét, mire hangos sóhajjal kieresztette.
– Barátaim?
Karena és Gaylear kitágult szemmel fordultak felé. Érezte a félelmüket – mintha ott lett volna a levegőben.
– Ti láttok Rémeket? – kérdezte könnyedén.
Várható volt, hogy Karena nevet fel először.
– Idáig nem ment rosszul. – Felkapta a holmiját és tétovázás nélkül átlépett a kerek küszöbön a vasfalú várószobába. Gaylear egy pillanattal később követte. Most már csak én maradtam, gondolta Delain. De mi a Szenvedélyek nevét keresek itt?
Vadul körbepillantott, aztán hirtelen megnyugodott, mintha egy hangot hallott volna, Grais hangját. – Miért ne lőj a holdra? – hallotta képzeletben nagybátyja hangját. – Még ha el is hibázod, akkor is a csillagok között leszel. – Elmosolyodott. Igazad van bácsikám, mondta magában. Még ha nem is pontosan erre gondoltál. Delain lehajolt, hogy felvegye a holmiját, majd átlépett a nyitott átjárón.
Karena már a második ajtót szemlélte. Gaylear azonban lehajolt, és vizsgált valamit a fémszoba sarkában.
– Delain – mondta a troll csendesen. – Azt hiszem, itt nem mi vagyunk az elsők.
– Micsoda? Ez nem lehet. – Mégis, a lánynak igaza volt, ezt azonnal látta amikor mellé lépett. A sarokban egy szaruból készült tekercstartó feküdt, mintha csak tegnap hagyták volna itt. Nem volt por vagy más jele az eltelt időnek az egész szobában, vette észre hirtelen, de tudta, hogy ez megtévesztő. Érezte a tárgy korát, mint ahogy az egész kamra szerkezetéét is.
Lassan lenyúlt a tekercstartóért. A kamra vasajtajával ellentétben a csiszolt szaru hideg tapintású volt, hidegebb, mint amilyennek lennie kellett volna. Mágia? – tűnődött Delain. Valamilyen védőmágia? Ha igen, akkor van rá esély – kicsi, de létező esély – hogy a benne lévő tekercs jó állapotban van.
Bámulatos. De ami még inkább megragadta a figyelmét, az a szövevényes díszítés volt a szarucsövön. Delain már látott korábban efféle szimbólumokat...
– Delain! – csattant fel Karena. – Mi a Rémek nevével játszol?
– Egy pillanat – válaszolta. Óvatosan kilazította a viaszsapkát a szarucső egyik végéről, és kihúzta belőle az összegöngyölt pergament. Igen, azonnal érezte, hogy mágikusan védett. A hártya megsárgult az elmúlt évszázadok alatt, mégis olyan hajlékony maradt, mint azon a napon amikor elkészült, a törékenység legkisebb jele nélkül. Kissé remegő ujjakkal kigöngyölte a pergamen egy részét.
– Delain, jössz már? Trubadúr?
– Csak egy pillanat, Karena – mondta határozottan.
Igen... A bonyolult geometrikus díszítés a lap peremein és maga az írás – a tömör, ősi troll betűk – ismerősek voltak. Gyorsan átfutotta az első sort, hamarjában lefordítva. – Tizenkét hosszú éjszaka óta van elrejtve a szemünk elől Poliphan szekere, és a félelem, hogy Thebal szeretője köztük van, egyre erősebb a szívünkben... – Nincs kétség, gondolta. Az írás stílusa, a hivatkozások... Talán épp ugyanaz a kéz írta ezeket a betűket is, mint a töredéket? Közvetlen összehasonlítás nélkül nem lehetett biztosan megmondani, de kevés kétsége volt arról, hogy ez a pergamen és a töredék, amin valaha dolgozott, ugyanabból a korból származik.
„Tizenkét hosszú éjszaka óta van elrejtve a szemünk elől Polipban szekere...” Ezt már ismerte; már a töredéken való munka során megfejtette ezt az utalást. A „hosszú éjszaka” egy régi obszidiánember kifejezés volt a téli napfordulóra, az év leghosszabb éjszakájára. Poliphan szekere természetesen a nap volt. „Tizenkét évvel az után, hogy utoljára láttam a napot... ” Tizenkét évvel a kaer bezárása után. Ami pedig az első sor többi részét illeti...
– Delain! – Bűntudatosan pillantott fel, és látta, hogy két barátja rá bámul. Gaylear zavartan, Karena alig leplezett dühvel.
– Bocsánat. – Óvatosan visszagöngyölte a tekercset, és visszacsúsztatta a védőtokba, majd a tokot a zekéjébe helyezte. – Készen vagyok – mondta, és felállt.
– Még szerencse, a Szenvedélyek nevére – morogta Karena. A zárt ajtóra mutatott. – Törjön ki a fralkh, ha tudom, hogyan nyissam ki ezt a Rémek-verte ajtót.
Delain pislogott. Érezte, ahogy a vér kifut az arcából. Ó, a Szenvedélyekre...
– Nos? – Karena egyik lábáról a másikra állt, mintha több ideges energia feszülne benne, mint amit fel tud használni. – Nyisd ki ezt a Rémek-szülte valamit, és legyünk túl az egészen.
Delain a barátai felé fordult.
– Peg Ifollis nem mondott semmit arról, hogyan nyissuk ki ezt az ajtót – mondta halkan.
A törpe mély levegőt vett egy csípős visszavágáshoz, aztán Delain látta az arcán megjelenő megértést. A nő behunyta a szemét.
– Nem tudod, hogyan...
Szerencsétlenül ingatta a fejét. Miért nem gondolt erre? Mi másra nem gondolt még? Talán jó is, hogy nem tudják kinyitni az ajtót. Akár a haláluk felé is vezetheti a barátait, mert nem gondolt valami fontosra.
– Sajnálom – lehelte.
Gaylear hirtelen szoborrá dermedt mellette. Nagy fejét hátrakapta, megperdült, hogy a sötétbe bámuljon a nyitott ajtón keresztül.
– Mi van? – tudakolta Karena.
– Léptek – mondta halkan a troll. – Hangok. Lenn a folyosón. Valakik jönnek.
Úgy tűnt, Karena mindjárt gúnyolódni kezd, de az arckifejezése hirtelen megváltozott. Ő is hallja, jött rá Delain. Ő csak saját magát és a barátait hallotta, hiába erőltette a fülét.
– Egy csoport – erősítette meg Karena egy pillanattal később. – Egy tucat, talán többen.
– De ki...? – Delain nem bajlódott a kérdés befejezésével. Tudta a választ. Ki más is lenne?
– Kolban és a társai – mondta a barátainak. – Jönnek, hogy megállítsanak.
Karena hevesen megrázta a fejét.
– Nem tudnak quaalzot sem arról, hogy mit csinálunk...
– Tudják – vágott közbe Delain. – Higgy nekem, tudják.
– Honnan?
– Számít ez? – vágott vissza. – Jönnek. Mit gondolsz, mit fognak csinálni, ha itt találnak minket? A kezünkre ütnek, mint valami rossz, gyereknek? – Karenára pillantott. – Azt hiszem, ez sokkal rosszabb, mint beszélni arról, hogy kikapcsoljuk a védőrúnákat, nem igaz? – Látta a nő szemén, hogy az elevenjébe talált.
– Jó, akkor nyisd ki ezt a Rémek-verte ajtót, mielőtt széttépnek minket! – kiáltotta vissza Karena.
De épp ez a bökkenő, nem igaz? Nem tudta, hogyan. Delain a kaerbe vezető nyitott ajtó felé mutatott.
– Legalább ezt zárjuk le. Nem kell megkönnyítenünk a dolgukat. – És legalább mást is csináltok, mint rám bámultok, tette hozzá gondolatban, ahogy a két nő az ajtóhoz lépett. Ahogy a másik ajtót kezdte vizsgálgatni, hallotta, ahogy barátai nekiveselkednek az elsőnek.
A két ajtó gyakorlatilag egyforma volt: ugyanaz a bonyolult zárszerkezet, ugyanaz a kör alakú, finoman faragott keret. Óvatosan megérintette az ajtó hideg vasát. Igen, érezte a rúnák mágiájának bizsergését az ujjhegyein.
– Ez nem záródik, Delain! – Megperdült Gaylear hangja hallatán. Mindkét barátja teljes súlyát és erejét beleadva nyomta az ajtót. Az eredmények alapján azonban ezzel az erővel megpróbálhattak volna fellökni egy hegyet is.
– A Csapásra! – köpött. Az ajtók nyilván össze voltak kötve a rúnákkal. Az egyetlen mód a kinyitásukra – és lezárásukra – a mágikus energiák átáramoltatása volt a külső és belső ajtók között. Ami azt jelenti, hogy a belső ajtó lezárásához rá kell jönnie, hogyan nyílik a külső...
És éppen most! Már ő is hallotta a barátai által korábban észrevett zajokat: beszédhangokat, a lépések hangjait, ahogy végigvisszhangoztak a száz ölnyi lejtős folyosón. Megpróbálta kizárni tudatából a zajokat, ahogy a keretre koncentrált.
Igen, teljesen megegyezett a belső ajtóéval. Ugyanazok a szimbólumok, ugyanazon a helyen, ugyanazon a bonyolult módon kapcsolódva egymáshoz. Ösztönösen a három szimbólumot kereste, ami a belső ajtót nyitotta. Ilyen egyszerű lenne?
Elég valószínű, mondta magának. Nem volt ok arra, hogy bonyolultabb legyen. Ez nem volt afféle biztonsági zár, olyan mágikus védelem, amit a régi királyok használtak, hogy kincseskamráikat védjék.
Így kellett lennie. És ha nem? Nos akkor ez a vég, nem igaz? Ha a „kombináció” különbözik ezeknél a rúnáknál, biztosan nem lesz képes találgatással rájönni a megfelelőre. Talán, ha lenne néhány órája, gondolta Delain, felmérve a vésetek bonyolultságát. De most már percei sincsenek.
– Készüljetek. – A szavak számára is váratlanul hagyták el a száját.
– Tudod, hogy...?
– Azt hiszem – válaszolta Karenának kurtán. – Készüljetek.
Ahogy két barátja felkapta a földről a felszerelését, és nekikészült, ő a hátára kapta dobta köpenyét, és vállára vette tömlőjének szíját. Készen állt. Legalábbis annyira, mint bármikor.
Visszafordult és barátaira – bajtársaira – nézett. Az arcukra pillantott, és látta tekintetükben a bizalmat. Bíznak abban, hogy tudom, gondolta, bíznak abban, hogy kihúzom őket ebből... hogy egy még nagyobb veszélybe vigyem őket. Nem hagyhatom őket cserben.
A tőle telhető legbiztatóbb mosolyt villantotta rájuk, majd az ajtó felé fordult. Lassan előrenyúlt, és tenyerét a hideg acélra fektette. Behunyta a szemét, mély, megnyugtató lélegzetet vett, fogai között fújva ki a levegőt. Most, vagy soha... Kinyitotta a szemét, és a kőkeretbe faragott rúnákra bámult.
– Feh. – Az első szimbólum világítani kezdett – ezúttal barátságtalan vörös fénnyel. Érezte, hogy a szálak megváltoznak körülötte.
– Thark. – A második szimbólum is életre lobbant, hideg, ezüst fénnyel. Gondolatban megfeszült, ugyanarra a figyelmeztetésre, ami majdnem úrrá lett rajta az első alkalommal. Ezúttal semmi sem történt.
Még egy mély levegő. Mögötte az üldözés zajai hangosabbak lettek. Talán már látná a végzetszólók lámpáinak a fényét, ha megfordulna. Most vagy soha.
– Berram.
A hideg acél megremegett a keze alatt, mint egy hatalmas harang, amire pöröllyel ütnek. Nem volt hang, semmi, amit a füleivel hallhatott volna. Inkább érezte a hangot – vagy valamilyen mágikus megfelelőjét, ahogy az végigzúg a lényén, keresztül a csontjain... a lelkéhez. Leengedte a kezét, és hátralépett. Valami történt, de az, amit várt? A rúnák mágiája átáramlik a védelem külső vonalából a belsőbe? Vagy éppen most kapcsolta ki a védőrúnák mindkét rétegét, felnyitva a kaert a Rémeknek? A Szenvedélyekre... Erre a lehetőségre sem gondolt, nem igaz? Minden szent nevére, mit tett?
Gaylear kiáltása hallatán megfordult.
A belső ajtó záródott, lassan, súlyosan. Egy hangos csattanással szilárdan megült a keretében.
És a mágia ismét elmozdult. Reszkető lökésként érzékelte, amit mintha egy eddig nem ismert érzékszervén keresztül tapasztalt volna. A második ajtó körül az összes szimbólum vakító fénnyel villant fel. Hátratántorodott, felemelve a kezét, hogy eltakarja könnyező szemét.
A durva fény egy pillanat alatt eltűnt, a három kulcsszimbólum, a feh, thark és a berram tüzével együtt. Könnyeit pislogva látta, hogy a második ajtó nyílni kezd – kifelé, távolodóban tőlük.
Egy örökkévalóságnak tűnt, amíg a hatalmas acélajtó kinyílt – elég hosszú ideig ahhoz, hogy a félelem és tiltakozás számtalan gondolata borítsa el tudatát. Behunyta a szemét, és egy ősi versre koncentrált, amit – a legendák szerint, legalábbis – a throali bölcsek használtak, hogy megnyugtassák a tudatukat.
Tudatom egy tiszta tó,
Gondolataim csak felszíni hullámok.
Félelmeim, mint tóba dobott kövek.
Bár megzavarják a felszínt,
A mélyben nyugalom honol...
– Delain. – Karena suttogása hallatán ismét kinyitotta a szemét.
Az ajtó nyitva állt. Mögötte sötétség. Sötétség és csend.
Egy hatalmas kéz nehezedett a vállára. Bátorítás – egyfajta nyugodt erő – áradt az érintésből, befejezve a munkát, amit az ősi vers elkezdett. Felnézett Tisztaszemű Gaylear arcába, és köszönetet mondott a pillantásával.
– Én megyek elsőnek – mondta halkan. Megérintve kardjának markolatát, mintha valami szerencsehozó talizmán volna, kilépett a csendbe, fénykvarcát maga elé tartva.
A kristály fénye durva, fekete követ világított meg – díszítetlen bazalt. Egy másik folyosón állt, egy másik, felfelé vezető alagútban. Nem hosszúban, ezt rögtön látta. Kevesebb, mint egy tucat ölnyire előtte a sziklafal véget ért, és a folyosó további sötétbe nyílt.
Megállt és mély levegőt vett. A levegő hideg volt, megdermesztette torkát és tüdejét. De volt benne valami, jött rá, valami új – valami fontos. Nem illat... vagy legalábis nem csak egy illat. Érzetek egész keveréke, gondolta. Az élet bonyolultsága... és a tér érzete, olyan nyitottságé, amiről csak ábrándozhatott a kaerben. Külvilág....
Lassan lépkedett előre, érezve maga mögött társai jelenlétét. Félúton a felfelé vezető alagútban megállt, és hirtelen gondolattal az erszényébe csúsztatta a fénykvarcot. Nincs értelme, hogy túl korán eláruljuk a jelenlétünket, mondta magának. Áthatolhatatlan sötétség támadt körülötte, ahogy Gaylear is elrakta a fénykvarcát.
Nem, jött rá egy pillanattal később, nem teljesen áthatolhatatlan. Ez nem a Névtelen szintek sötétsége volt. Volt fény az alagút végén. A lehető leghalványabb fény, amelynek nem látta a forrását. De ott volt, és kísérteties körvonalakként láttatta a falakat. Várt néhány pillanatig, amíg szeme hozzászokik, amíg a folyosó részletei, a maga elé tartott keze is kiemelkednek a sötétből. Ezután indult el ismét.
Az alagút szájában ismét megtorpant, megdermedve a látványtól, amit sötétséghez szokott tekintete elé tárt.
– A Külvilág – lehelte, szíve vadul kalapált a mellkasában.
Az alagút egy meredek hegyoldalnak látszó helyre nyílt. Hatalmas, durva sziklák álltak körülötte, nagy, homályos tömegek a sötétségben. Előtte a hegy lejtőssé vált, és egy hatalmas síkságban végződött, amely egészen a látóhatárig nyúlt. Delain csodálattal bámult. A Szenvedélyekre, nem is álmodott arról, hogy ennyi tér van a világon. Megpróbálta felmérni az arányokat és a távolságot, de lehetetlen volt. Egyetlen mérték sem volt itt használható, amit egy kaerbeli terem méretének meghatározására alkalmazott volna. Minden túlságosan nagy volt!
Semmi sem mozgott a hatalmas síkságon vagy a hegyoldalban. Nem volt hang, sem pedig életnek jele. A számtalan élet érzete, ami megcsapta az alagútban, most eltűnt, mintha eltépte volna tőle a jeges szél, ami tőrként döfött át a ruháján. Ezt jelenti a Csapás? – kérdezte magától. Egy halott világot?
Most jutott eszébe először a halvány, ezüstös fény forrása, ami a tájon ült. Felpillantott oda, ahol a mennyezet lenne a kaerben...
És elállt a lélegzete a látványtól.
Az ég. Életében először Delain meglátta az eget. Hatalmasabb és nagyszerűbb volt, mint bármi, amit a régi történetek leírtak, vagy amit valaha is elképzelt. Egy hatalmas, éjbíbor kupola a világ fölött. De nem, ez így nem helyes. Ennek itt nem volt alja. Amikor felnézett, a végtelenbe bámult.
És ott voltak a csillagok.
Természetesen tudott a csillagokról; számtalan régi legenda szólt róluk. Látta a régi rajzokat, a csillagképek formáit – a mintákat, amiket a névadók olvastak le az égből, jóval a beszéd hajnala előtt. Ha gondol rá, ilyesmit várt volna: egy nagy változatát azoknak a csillagtérképeknek, mindegyik Szenvedélyt egy tucatnyi fényes csillagból és talán kétszer annyi kisebb fénypontból összeállni. Tizenkét csillagkép, mindegyikük talán harminc csillaggal, összesen nem több mint százzal.
Mégis, fölötte az egész égbolt csillagoktól ragyogott. Tízezernyi volt belőlük, tízezernyi és tízezernyi, mint sokmaroknyi gyémántpor fekete selyemre szórva. Sosem látott fénnyel éltek, fénnyel, ami egyszerre volt közel és megfoghatatlanul távol. Lobogtak és táncoltak, sosem maradtak változatlanok egy pillanatnál tovább. A színek pedig... A csillagtérképek csak ezüst tintával rajzolt pontok és vonalak voltak a fekete vagy kék papíron. De a valódi csillagok ezernyi színnel égtek, amikre nem talált nevet.
Érezte maga mellett Karena jelenlétét, látta Gaylear sötét körvonalait kirajzolódni a csillagfényben, ahogy az teljes magasságában kiegyenesedett.
– Szenvedélyek... – Nem tudta, melyikük szólt – inkább sóhajnak hangzott. Karena, Gaylear... vagy éppen ő.
– Nem gondoltam, hogy ilyen csodálatos – lehelte a troll.
Nem volt figyelmeztetés. Két, körülöttük álló alak – sziklák, gondolta Delain – megmozdult, hatalmas alakká változott, és feléjük indult. Az alakok lassan mozogtak, és feléjük nyúltak karmos kezeikkel.