– Ez legalábbis ezt állítja – helyesbített Ryann óvatosan, ismét megérintve a pergament.
– Egy Rém a kaerben? De... hogyan? – Ez Gaylear felől jött.
– Túlságosan egyszerűen, attól tartok – mondta az obszidiánember komoran. – Sok kaer elpusztult, mert túl későn zárták be a kapukat, miután egy Rém már bejutott. – Megállt, majd halkan megkérdezte:
– A kaeretek az először bezártak között volt... vagy az utolsók között?
– Honnan tudnánk erről? – csattant fel Karena.
Ryann vállat vont.
– Feljegyzésekből.
– Attól tartok, számos feljegyzés elpusztult a korai években – mondta Delain. – Talán több mint gondoltam. – Megrázta a fejét. Egy Rém a kaerben...
– Quaalz! – ordította Karena. – Tiszta, hamisítatlan quaalz! Ha Rém lenne a kaerben, már mindannyiunk halott lenne.
– Nem feltétlenül – ezt Gaylear mondta.
Delain meglepetten fordult felé.
– Mit értesz ezen? – kérdezte.
A troll zavarba jött a hirtelen rá irányuló figyelemtől, és lesütötte a szemét.
– Kis testvéremnek igaza van – sietett Ryann a segítségére. – Nem feltétlenül. A régi történetek mondják, és a személyes tapasztalat is ezt mondja, hogy csak néhány Rémet érdekelt a gyilkolás... legalábbis közvetlenül. Néhányan valóban az elmúló életen lakmároztak – az elfek tartanak attól, hogy néhány Rém valójában magát a lelket falta fel, megakadályozva, hogy elutazhasson zjesrae ke'Mellakabalba, a Fénylők fellegvárába... – Tétovázott, és láthatóan nyelt egyet, mintha kiolvasta volna a türelmetlenséget Delain szeméből.
– Röviden – folytatta Ryann sietve (legalábbis annyira sietve, ahogyan az obszidiánemberek rendszerint beszélni szoktak) a Rémek nagy része, úgy tűnik, inkább érzelmeken élt; a félelmen és elkeseredettségen, mint a halálon magán.
Delain lassan bólintott. Félelem és elkeseredettség.... Az biztos, hogy a Moar kaer éppen eleget produkált ezekből...
– Akkor a Rém miért nem pusztította el a védőrúnákat, és nyitotta fel a kaert? – vágott vissza Karena, következő szavai tele voltak gúnnyal. – Ha Rém lennék, és félelmet meg szenvedést akarnék okozni, akkor fralkh jó út lenne erre, nem igaz?
– De akkor osztoznod kéne – mondta halkan Delain. – Nemde?
Ryann elmosolyodott:
– Érted, ugye trubadúr? Igen, ez természetes: a Rémnek a kaeretekben osztoznia kellett volna olyan Rémekkel, akiknek nagyobb az ereje... és nagyobb az étvágya. Hacsak a kaeretek nem túlságosan későn zárta a kapuit, akkoriban csak a kisebb Rémek voltak még a világunkon. Kisebbek, ha lehet a szót ebben az értelemben használnunk. A nagyobb Rémek – Verjigorm, Chantrel Réme és Aazhvat csak később érkeztek meg.
– Gondolj magadra, mint egy kisebb ragadozóra, törpe barátom – talán egy crackbillre. Ha lenne egy élelemforrásod, ami örökké el tudna látni, te hagynád, hogy egy griffraj elkergessen a zsákmányodtól?
Delain bólintott és a társaira nézett. Bár Karena még mindig ellenkezni akart, látta a szemén, hogy hitt az obszidiánembernek, és hogy annak szavai a lelke mélyéig megrémítették. Miért is ne? Egy Rém a kaerben...
Vállát kihúzva felpillantott Ryannre.
– Skald testvérem – mondta szertartásosan segítségedet kérhetném ennek a tekercsnek a megfejtésében? – Felsóhajtott. – Vannak dolgok, amit tudnunk kell.
A nap még mindig egy órával volt a tetőpontja előtt az égen, amikor Delain hátradőlt, és megdörzsölte fájó szemét. Az obszidiánember skald segítségével nem volt nehéz megfejteni az ősi pergament. Miért nem volt kéznél Ryann egy évvel korábban, amikor Grais és ő először akarták megfejteni azt a töredéket? A skald rövid úton megoldotta azokat a részeket, amik úgy összezavarták Delaint, sőt, kijavította tudását olyan szakaszoknál, amikről Delain azt gondolta, teljesen megértette.
Míg a karaván többi része a délebédjét fogyasztotta, Delain félrevonta két barátját. Leült egy kényelmes sziklára, és a szemükbe bámult, mialatt megpróbálta összeszedni a gondolatait.
– Rendben – csattant fel Karena egy hosszú pillanat után. – Mi a helyzet?
Delain mélyet sóhajtott, megpróbálta kiűzni a fejéből az égető félelmet.
– Egy Rém van a Moar kaerben – mondta csendesen. – Ott volt attól a naptól fogva, mióta a kaert bezárták. Senki sem vette észre először, különben nem zárták volna be a kaert, és hozták volna működésbe a védőrúnákat.
– De nem sokkal később rájöttek a dologra. – Hangja zord volt a saját füle számára is, mint a szél, ami a mögöttük álló hegyoldalból fujt.
– Úgy tizenkét évvel a kaer zárása után kezdtek gyanakodni, de nem tudhatták biztosan. A Rém jól elrejtőzött, jól védte magát. Legalább egy fontos személyt irányított a kaerben, átvette az uralmat a tudata felett. – Kijavította magát: – Nem, nem átvette az uralmat – inkább teljesen megrontotta a lelkét.
– Akkor miért nem ölték meg, akárki is volt az?
Delain mosolyában nem volt jókedv.
– Mert megvédte magát, Karena – mondta. – Nem csak fizikailag, de társadalmilag is. Fontossá tette magát a Moar kaer népének többsége számára – nélkülözhetetlenné. A nép többsége számára ő volt a Moar kaer igazi őrzője. Senki sem szóhatott nyilvánosan ellene anélkül, hogy magára ne vonta volna a kaer haragját.
– Mégis – folytatta –, voltak néhányan, akik gyanakodtak arra, ki is ő, és mit képvisel. Megmozdultak ellene, összegyűjtötték a saját támogatóikat, és megküzdöttek a Rém-uralta vezető csapataival. Az egész kaerben dúlt a harc, de legnagyobb csata a „Trubadúrok termében” zajlott – a Hárfások karzatán, amelyet korábban a Hárfa csarnokának neveztek.
– És elveszítették a harcot. A Rém-uralta vezető csapatai, akit „Trian fiaként” jelölnek, győztek. A győztesek megöltek mindenkit, aki kifogásolta „Trian fiának” a hatalmát. Aztán eretnekségnek bélyegeztek és elnyomtak mindent, ami meggyőzné a népet az igazságról.
– Trian fiának támogatói persze nem tudták, mi történik. Nekik azt mondták, azt hitték, hogy Trian fiának az ellenségei voltak Rém-fertőzöttek. Így tombolt a polgárháború, talán két évtizeddel a kaer bezárása után, és amikor véget ért, a Rémnek majdnem teljhatalma volt a kaerben.
Karena a fejét rázta.
– Quaalz – köpött. – Erről. Sosem hallottam.
– A győztesek írják a történelmet.
Delain Gaylear felé fordult és elmosolyodott.
– Pontosan – mondta. – Mindig a győztesek írják a történelemkönyveket, és itt Trian fia volt a győztes.
– Remek – morogta Karena. – És ki is ez a Trian fia?
Delain behunyta a szemét. Már hónapokkal ezelőtt rá kellett volna jönnie. Ha pedig rájött volna...
Valószínűleg biztosítottam volna a saját meggyilkolásomat, mondta magában zordul. Mint Grais.
– Egy öreg – mondta csendesen. – Valaki, aki már öreg volt, amikor a kaer bezárult, de elég sokáig élt, hogy rákényszerítse befolyását az egész társadalomra. Egy hosszú életű faj tagja. Egy szellemmágus – ezt jelenti a „Trian fia” kifejezés.
– Kolban – suttogta Gaylear. – Árnyléptű Kolban.
Delain bólintott.
– Fralkhf – Karena a fejét ingatta. – Az a vékony nyakú elf fattyú... – Kitágult szemekkel megállt. – Nem is elf, nem igaz? – kérdezte.
– Talán valaha az volt. – Delain behunyta a szemét, és gondolatban megjelenítette maga előtt Árnyléptű Kolban arcát. Igen, erős hasonlóság volt a fő jegyekben, de a részletek csak eltorzult változatai voltak Julea Fiannen külsejének.
– És ezért csökkent le a Moar kaer népessége, nem igaz? – mondta Karena dühösen. – Kiirtott mindenkit, aki nem tekintette őt a Szenvedélyek-támogatta megváltójuknak, nem igaz?
Delain tehetetlenül bólintott. A törpe a fejét rázta.
– De valamit csak próbáltak tenni!
– Tettek is – erősítette meg. – A Kolbannal szembenálló csoport vezetője megpróbált az Azbűnból, a kulcskőből energiát nyerni, hogy egy rituálé segítségével érzékelje, és talán megállítsa a kaerben a Rém befolyását. Kolban ezt nem engedhette, meggyőzte követőit, hogy a másik csoport tagjai a kaer árulói, és le akarják állítani a védőrúnákat, hogy beengedjék a Rémeket.
– És ennyi volt – mondta Delain. – Kolban követői jöttek, és megöltek mindenkit, aki nem értett egyet az „elfogadott” nézőponttal. A tudás, hogy Kolban micsoda, meghalt velük. Ezután nem volt aki rábizonyítsa, és nem maradt, aki harcolt volna ellene. Már a Rém irányította a kaert, aki zavartalanul, kedvére lakmározhatott.
– Fralkh! – köpött Karena. – Azt mondod nekem, hogy a Moar kaer egy Rém éléskamrája?
– Talán nem? – kérdezte Gaylear csendesen. – Félelem és elkeseredettség... A Rémnek mostanában nagyon jó tápláléka van.
– Ez az, amit nem értek! – üvöltötte Karena. Delain tudta, hogy a gondolat ellen küzd, megragadva mindent, ami távol tarthatja őt az igazsággal való szembesüléstől. – Ha igazad van, miért tépi szét a Rém a kaert? Miért nem hagy mindent továbbra is nyugodtan és csendesen?
– Mert a kaer ki fog nyílni – válaszolta Gaylear. Delain látta a nyugodt bizonyosságot a lány szemében. – Az irányítás éveinek vége, így vagy úgy, a kaer kinyílik... az éléskamra kiürül. Jobb most belakmározni.
A törpe a tenyerébe temette arcát. Delain látta, hogy végül elfogadja az igazságot. Egy hosszú pillanattal később leengedte kezét, és kifejezéstelenül Delain arcába pillantott. – Most mit csinálunk? – kérdezte.
Delain felállt.
– Kinyitjuk a kaert – mondta csendesen. – Kiszabadítjuk a népünket. Levadásszuk és elpusztítjuk a Rémet és a bábjait.
– Nagy szavak – gúnyolódott Karena. – Hogyan, dalszövő, ezt mondd meg? A Szenvedélyekre, mit akarsz csinálni? Odamész a Hajnalkapuhoz, és bekopogsz?
– Vannak ötleteim – válaszolta Delain. – De ha a kaer kinyílik, mellém állsz, Karena? Velem jössz a Rém ellen?
Gaylear Válaszolt.
– Én igen, Delain. – Hangja magától értetődően csengett, mintha nem mondott volna többet, mint amit egy véletlen találkozás alkalmával szokásos.
Delain nem vette le a szemét a törpéről.
– Karena?
– Csak hárman, dalszövő? – követelte a másik. – Hárman a Rém ellen?
Delain megállt. Biztos volt benne, hogy a karaván őrei közül néhányan csatlakoznak hozzájuk. Ryann legalábbis, talán Grond... és Julea is. De még ha ők sem...
– Ha kell – mondta. – Velünk tartasz, Karena?
A nő a földre köpött.
– Persze, hogy veletek tartok, te quaalzloyi ostoba! – Megrázta a fejét. – A Rémek fel fogják falni az agyunkat. Ezt te is tudod, nem igaz?
– Ha végül ez történik – válaszolta Delain nyugodtan –, legalább tudni fogjuk, hogy megpróbáltuk.
Delainnek nem volt nehéz feladat félrevonni azokat, akikkel beszélni akart. A perzselők támadása után a karavánt vezető kereskedő, egy Tris Darnaman nevű törpe úgy döntött, hogy pihennek egy napot, mielőtt tovább indulnának. Delainnek megvoltak a kétségei ennek a döntésnek a bölcsességéről. Nem volt olyan biztos abban, mint Darnaman, hogy a perzselők nem térnek vissza, esetleg erősítéssel, de természetesen nem állt szándékában vitatni a döntést. Kora délután volt, mire összegyűjtötte azokat, akikről azt gondolta, segíteni fognak: a három obszidiánembert, Grondot a trollt, és Juleát az elf kardmestert. Gaylear és Karena is jelen voltak természetesen, de a csoport mögött maradtak, Delainre hagyva a beszédet. Ő magában mosolygott ezen, és azon tűnődött, vajon Karena meddig bírja visszafogni magát. Kihúzta magát és mély levegőt vett.
– Ajánlatom van a számotokra – mondta olyan nyugodtan, ahogy csak tellett tőle. – Szükségünk van a segítségetekre – mindhármunknak. Nem tudom, hogy Ryann elmondta-e nektek, de...
– Elmondta – szólalt meg Tebar. Magára és Falenre mutatott. – Legalábbis a testvéreivel beszélt. Tudjuk, hogy egy Rém van a kaeretekben.
– Egy Rém, hmm? – mormogta Grond. Viharvert arca tűnődő kifejezést vett fel, ahogy hüvelykujjával a fegyvere élét próbálgatta. – A fejszém még sohasem vette egy Rém vérét.
A kitaszított harcos mellett Julea szélesen elmosolyodott. Delain megjegyzést – vagy legalább egy kérdést – várt tőle, de a másik csendben maradt.
Delain Karenára és Gaylearre mutatott.
– Ki akarjuk nyitni az elveszett kaert – mondta. Körbepillantott a napon, a felhőkön, az égen és a távoli látóhatáron. – Ha a Külvilágban születtem volna, az ég alatt – folytatta csendesen – mindezt a jogos örökségemnek tartanám, és biztos vagyok abban, hogy ti is így vagytok ezzel, még ha nem is gondoltatok erre igazán. – Látta, hogy az obszidiánemberek közül ketten egyetértően bólintanak. Julea tartózkodó mosolya nem változott, de Delain nem hagyta, nem hagyhatta, hogy ez megzavarja a gondolatmenetét.
Lassan, egyenként az őt figyelők arcába pillantott.
– Ez az én örökségem is lehetett volna. A népem öröksége. Mindazok öröksége, akik a Moar kaer folyosóin éltek és haltak meg, annak ellenére, hogy a Csapás már véget ért a falakon kívül. A Rém megtagadta tőlük – tőlünk – ezt az örökséget. Segítetek nekem, hogy kijavítsuk ezt a hibát? Velem tartotok?
– Én igen. Veled tartok. – Grond, a troll elmosolyodott. – A fejszém szívesen venné egy Rém vérét.
A három obszidiánember között pillantások cseréltek gazdát. Szó nem hallatszott, azonban Delain érezte: annyira ismerik egymás gondolatait, hogy nincs szükségük szavakra.
– Én is – mondta Ryann a skald. – A testvéreimnek a karavánt kell őrizniük, mert esküt tettek erre, de a sebem felment a szolgálat alól. Veled tartok, ha szükséged van rám, trubadúr.
Delain végül Juleához fordult.
– És te? – kérdezte halkan.
Az elf gúnyosan elmosolyodott.
– És ha igen? – kérdezte, megemelve karcsú szemöldökét. – A nevem a dalaidban halhatatlanná válik, nem igaz? – Megpendített egy nem létező hárfát, és szavalni kezdett: – „És most, nemes hallgatók, elmondom nektek Julea Fiannen, a Kaer-nyitó mondáját.” Erről van szó?
Delain vállat vont.
– Ha ez az, amit akarsz.
Julea megrázta a fejét.
– Nem.
– Akkor mit? – Karena előrelépett, és felpillantott az elf arcába. – Pénzt? Kincseket? Ígérjük meg neked, hogy kifoszthatod a kaert, miután kinyitottuk? Ettől másképp döntenél, turgma? – Jobbra köpött, aztán Delainhez fordult. – Felejtsd el őt, trubadúr. Nincs rá szükségünk.
Delain Karena dühtől vörös arcáról lassan Julea nyugodt, tartózkodó mosolyára pillantott. Fáradtan rázta a fejét.
– Még egy kard, Karena – mondta gyengéden a barátjának. – Egy Rém ellen mindenképpen elkel még egy kard.
Ismét Julea felé fordult.
– Nem csatlakozol a hírnév kedvéért – mondta. – És nem csatlakozol a vagyonért sem. – Csatlakoznál, mert én kérlek rá?
Az elf mosolya szélesebbé vált.
– Igen – mondta végül. – Mert te kérsz rá, Delain... veled tartok.
Delain elégedetten nyugtázta, mialatt megpróbálta figyelmen kívül hagyni Karena elfojtott átkozódását. – Megvan mindenki, akire szükségünk van. Most már csak az a kérdés, hogyan nyitjuk ki a kaert?
– Ebben talán a segítségedre lehetek, trubadúr – mondta Tebar egy pillanattal később. – Ha elvezetnél a... a kamrához (ahogy te nevezed) azt hiszem, tudnék segíteni.