Huszonnyolcadik Fejezet
PTAH ISTENNEK,
A FALTÓL DÉLRE LÉVŐNEK

Másnap reggel a palotában szokatlan némaság honolt. A fogadóteremben a kérvényezők, nem akarván megtörni a feszült csendet, szinte elsuttogták kéréseiket. Amikor azonban Uoszerit megjelent kék köpenyében, az udvaroncok összesúgtak.

– Uoszerit! – Ramszesz felállt, hogy megölelje, és a vezírek is felpattantak, hogy kifejezzék együttérzésüket. Kerestem az arcán a szomorúság nyomait, de amikor rám nézett, csak megkönnyebbülést láttam a szemében.

– Nofertari! – lépett oda hozzám. Viszonoztam az ölelését, ő pedig halkan a fülembe súgta: – Vége! – Hangja kissé bizonytalanul csengett, mintha nem lenne teljesen biztos benne, hogy a nővére valóban nem jelent már veszélyt ránk.

Aznap este, amikor a nagytermi gyűlésre készülődtem, halkan megkérdeztem Meritet:

– Szerinted mi fog történni Henuttaui lelkével?

– Mit számít az már? – mondta, miközben betakarta Ámonert és a testvérét, majd visszatért hozzám, hogy becsatolja a melldíszemet. – Valószínűleg egy névtelen sírba temetik, és még egy amulettet sem tesznek mellé, amely elárulná kilétét az utókornak.

Henuttaui utolsó perceire gondoltam, és megborzongtam a gondolattól, hogy mit érezhetett, amikor rájött, hogy Rahotep neki szánta a tőrét. Gyermekeim ágyához léptem, és megpusziltam Ámoner finom kis arcocskáját.

– Most már nincs mitől tartanunk – suttogtam. – Egész Per-Ramszesz figyelemmel kíséri majd, ahogy járni és beszélni tanulsz, trónörökösként fognak bánni veled. – Ámoner kinyújtotta kis karját, és nevetve megcibálta a fülbevalómat, mintha csak értette volna szavaimat.

Per-Ramszesz többi lakója azonban korántsem volt ilyen boldog.

Tíz napig vártuk a hettiták válaszát; és bár csak két díszes trón állt a fogadóterem emelvényén, úgy éreztem, mintha megfosztottak volna győzelemtől. Thot havában Ramszesz királynéja leszek, de addig nem lehetett teljes az örömöm, amíg nem tudtam, mit válaszol Hattuszilisz.

Ramszesz kibontotta a tekercset. Mire végigolvasta, az arca sugárzott az örömtől.

– Mit írt? – kérdeztem.

– Békét akar – mondta diadalmasan. – Nem lesz több háború Hattival.

A teremben ülők hangos éljenzésben törtek ki. Végre szertefoszlott a palotára nehezedő, nyomasztó csönd. Ramszesz átadta nekem a tekercset, és az arcomat figyelte, ahogy olvasok. A megállapodás szerint Kádes a hettiták kezén marad, de egyik ország sem használja ki, ha az asszírok háborút indítanak a másik ellen.

Még egyszer elolvastam Paszer hettita nyelven írt szövegét, és arra gondoltam: ez az egyezmény mindörökre békét teremt Egyiptom és Hatti között. Ez a megállapodás ezer év múlva is emlékeztetni fog az uralkodásunkra.

– Szeretnél megváltoztatni valamit a szerződésben? – kérdezte Ramszesz.

– Semmit – mosolyogtam. – Lepecsételem, és még ma visszaküldjük.

– Kérem a viaszt! – parancsolta Ramszesz. Odahozták neki, Ramszesz rácsorgatta a tekercsre, én pedig levettem a gyűrűmet, és mélyen belenyomtam a forró viaszba, hogy a mintázata, a két szfinx az őseim ankh szimbólumával, jól kivehető legyen. Családom emléke ezzel tovább él; ha Amarnát homok borítja is, és édesanyám képét le is törölték Théba halotti templomának falairól, ez a kártus⁶⁴ örökre fennmarad.

– Ezennel kihirdetem a királyságaink közötti békét! – jelentette be Ramszesz.

– És ki fogja megáldani a szerződést? – kérdezte Paszer. – Meg kellene tárgyalnunk, hogy ki lépjen a főpapnő helyére!

Ekkor Asa felszólalt:

– Részemről Alolit szeretném javasolni.

Ramszesz rám nézett.

– Azt gondolom, hogy Aloli méltó lenne erre a posztra. Azonban Uoszeritnek kell döntenie, hogy elengedi-e őt.

Behívták Uoszeritet. Amikor belépett, ismét keresni kezdtem az arcán a szomorúság jeleit, hogy nővére nem marad meg az istenek emlékezetében. De Uoszerit mosolyogva közeledett az emelvényen álló Paszer felé. Amikor Ramszesz Aloliról kérdezte, Asára nézett.

– Aloli kiváló választás. Ha kívánja, kezdheti is a reggeli imádsággal.

Asa hátradőlt a székében, és füle tövéig elpirult.

– És ki lesz Ámon főpapja? – kérdezte Ramszesz a vezíreket. – A jövő hónap elejére ki kell választanunk valakit. Két évet vártam, hogy megkoronázzam a királynémat, nem akarok tovább várni!

* * *

A koronázásomra szinte alig emlékszem. Az izgalommal teli várakozás után csak annyit éreztem, hogy teljes nyugalom és béke száll meg. Merit izgatottan futkosott egyik ládától a másikig, a szolgák a legszebb bőrszandálomat és a lótuszparfümömet próbálták elővarázsolni, én pedig csak ültem a tükröm előtt, és magamban végigfutottam az események láncolatán, melyek végül ide vezettek. Legádázabb ellenségeimtől megszabadultam; és láttam, hogy bár úgy tartják, a kígyók nem marják meg egymást, ez nem így van.

Amikor Rahotep kivégezésének híre elért a nagyterembe, Iszet nem sírt. Talán úgy gondolta, hogy jogosan bűnhődött Henuttaui meggyilkolásáért. Ezenkívül azonban alig emlékszem másra; az emlékeimben olyan az a nap, mint amikor a festő palettáján egymásba folynak a színek.

Tudom, hogy Merit a városban kapható legfinomabb anyagú ruhába öltöztetett, és hogy az özvegy királyné nekem ajándékozta a lazuritgyöngyökkel és arannyal ékesített nyakláncát. Arra is emlékszem, hogy Aloli és Uoszerit bejöttek a szobámba, és még soha azelőtt nem láttam őket olyan boldognak. Aloli megköszönte nekem, amit érte tettem a fogadóteremben. Én pedig elárultam neki, hogy Asa volt az, aki először felvetette a nevét.

– Azt hiszem, szerelmes beléd – mondtam. – És még valaki szerelmes itt a szobában…

Mindketten Uoszeritre néztünk, aki lehajtotta a fejét, mint egy szemérmes menyasszony.

– Összeházasodtok Nofertari koronázása után? – érdeklődött kíváncsian Aloli.

– Igen – pirult el Uoszerit –, azt hiszem, igen.

– De mint főpapnő…

Uoszerit bólintott.

– Ott kell hagynom a templomot, és be kell költöznöm a palotába. A reggeli szertartásokat másnak kell vezetnie. Aztán majd valamikor, ha gyermekünk lesz, talán végképp el kell hagynom a templomot. De még nem most.

– És Henuttaui? – suttogtam. – Mi fog történni vele?

– Névtelenül temetik majd el, de azért én elhelyezek egy amulettet a szájában, hogy az istenek tudják, ki volt ő.

Csendesen bólintottam, és megértettem, hogy noha jó kapcsolat sosem volt köztük, mégiscsak testvéri kötelék fűzte őket össze, és Uoszerit így jár el helyesen.

Avariszban, Ámon templomában az új főpap, Nebounenef csorgatta parókámra a szent olajat. Becsuktam a szemem, tudván, hogy Iszet valahonnan az emelvény közeléből figyel. Elképzeltem, hogy ugyanazt a keserves arckifejezést öltötte fel, amit oly sokszor láttam Henuttaui arcán. Hogy vajon ő küldte-e Rahotepet Henuttaui után, nem akartam tudni. Aztán a főpap megszólalt:

– Nofertari hercegnő, Nakhtmin hadvezér és Mutnedzsmet királyné gyermeke, Aj fáraó és Teje királyné unokája, Ámon nevében királynévá koronázlak.

A körülöttem állók szinte fülsiketítő éljenzésben törtek ki, Ámoner és Prehir is tapsikoltak. A parókámat ekkor levették, és a fejemre helyezték a koronát, mely egy keselyűt ábrázolt, szárnyai a hajamra omlottak. Ezután már nem viselem többé a kobrafejjel díszített hercegnői koronát, az ureusz⁶⁵-t.

Az oltár lépcsőjén Ramszesz megfogta a kezem.

– Királyné vagy – mondta a lazurittal és arannyal díszített koronában gyönyörködve. – Egyiptom királynéja!

Ezernyi udvaronc ünnepelt, és amikor kinéztem az Ámon temploma körül összegyűlt tömegre, őszinte örömöt láttam az arcukon. Tiszta, ragyogó reggel köszöntött ránk, a szisztrum-ok hangja megtöltötte a templomot, és messze visszhangzott a Nílus mentén. A gyerekek pálmaágakat lengettek a fejük fölött, a nők a legszebb parókájukat öltötték magukra, és vidáman nevetgéltek a fehér napernyők alatt. Ameddig csak a szem ellátott, mosolygó emberek ünnepeltek, sült kacsa és árpasör illata keringett a levegőben. Emberek ezrei tódultak az utcára, hogy osztozzanak az örömben. Ettől a naptól fogva én voltam a királynéjuk. Nem az eretnek királyné, hanem a fáraójuk által imádott, harcos királyné.

– Nos, mi lesz az első dolgod? – kérdezte tőlem Ramszesz.

A ne'arinok jutottak eszembe, akik a kádesi csatában Egyiptom segítségére siettek, és amikor Ramszeszre néztem, már tudta a válaszom.

* * *

Aznap este Ramszesz a nagyteremben bejelentette, hogy kiűztem az eretnekeket Egyiptomból. Az emberek úgy örültek, mintha Kádest foglaltuk volna vissza. Iszet arca azonban elsápadt.

– Minden habiru elmegy? – kérdezte kétségbeesetten.

– Csak akik akarnak – válaszoltam.

Iszet elnézést kért, és elhagyta a termet. Bár tudtam, hogy hova megy, egy szót sem szóltam.

Másnap reggel Merit tudósított róla, hogy egy Ashai nevű festő családjával Avariszban marad, míg a többi habiru mind északra indul.