Huszonhetedik Fejezet
A PENGE ÉLE

 

 

Avarisz

Amikor visszatértünk Avariszba, az özvegy királyné örömében, hogy a fia épségben hazatért, majd megfojtotta ölelésével. Még Ámonert is a karjába vette, ámuldozva, milyen sokat nőtt a két gyerek.

– Két hónap múlva nagyon különleges gyermekek lesznek – kiáltott fel, és én eltűnődtem, vajon ez a hirtelen jött érdeklődés összefüggésben áll-e azzal, hogy az utcák népe még mindig harcos királynéként éltet engem.

– Mesélj arról, hogyan segítettél legyőzni a hettitákat! – kérlelt.

Aznap este a nagyteremben minden eddigit felülmúlóan pompás ünnepséget rendeztek. A gyönyörű táncosnők, csuklóikon karpereceket csörgetve, egyik teremből a másikba táncoltak át, hangosan énekelve és nevetgélve a megmámorosodott férfiakkal. Asa néhány nemes hölgyet szórakoztatott, és büszkén mesélt nekik arról, hogy még éppen idejében érkezett, amikor a hettiták betörték Kádes kapuit. A hölgyek lélegzetüket visszafojtva hallgatták az izgalmas történetet, de én észrevettem, hogy Asa szavai elsősorban egy vörös hajú nőnek szólnak, aki, ahogy később rájöttem, nem volt más, mint Aloli.

Az ünneplés hét napon keresztül folyt; esténként pedig, amikor a lámpások kihunytak, a palota árnyékából kecses női alakok tűntek elő, szemük szénnel, arcuk okkerral kifestve. Elámultam, hogy a lakomához mennyi ételt sorakoztattak fel Per-Ramszesz szakácsai. A szokásos olíva és a datolya mellett hatalmas tálakban sült libát kínáltak mézes lótusszal, gránátalmaboros mártásban. Reggelenként a lassú tűzön piruló hús ínycsiklandozó illatára ébredtem; és az ünnep ötödik napján Ramszesz is megjegyezte, viccelődve:

– Azt hiszem, Ámoner és Prehir kétszer olyan nagyra nőtt, mióta visszajöttünk Avariszba.

Az udvaroncok felnevettek, de Iszet sietve hozzátette:

– Ramesszu is sokat nőtt ám. A kezével már a dárdát is át tudja fogni. Nemsokára vízilóra fog vadászni! – Azzal Ramszeszre mosolygott. Ekkor azonban megjelent Paszer, kezében egy tekerccsel, és elvonta Ramszesz figyelmét.

– Üzenet jött Kádesből – kezdte Paszer.

Henuttaui felsóhajtott:

– Te mindig csak a munkával tudsz foglalkozni?

– Igen. Ahogy mások csak a szórakozással.

Ramszesz rosszallóan csóválta a fejét az udvaroncok vigyorgásán, majd elvette Paszertől a tekercset.

– De hiszen ez nem Muvatallisz király pecsétje.

– Nem. Ez a fiáé, Urhi hercegé.

Ramszesz körbenézett a teremben a ragyogó arcokon.

Az udvarhölgyek csillogó ékszerekkel díszített gallérban, lenvászon tunikában önfeledten incselkedtek a katonákkal, akik újra és újra elmesélték nekik, hogy a hettiták hogyan menekültek a Ptah hadtest és a ne'arinok elől.

A hölgyek nem kérdezték, hogy miért ülünk győzelmi lakomát, amikor Egyiptom elveszítette Kádest; a katonák pedig úgy értékelték, hogy ez a háború figyelmeztette a hettita királyt, hogy komolyan kell vennie Egyiptomot. Sikerült kivívnunk Muvatallisz tiszteletét. Akkor hát miért nem ő maga írt nekünk?

– Ha rossz hír áll benne – suttogta Ramszesz Paszernek –, nem itt akarom elolvasni. – Gyere a per medjat-bа. – Rám nézett, ezzel jelezve, hogy én is tartsak velük.

Addig még csak egy alkalommal voltam Széthi per medjat-jában. Ez a könyvtár sokkal nagyobb volt, mint a thébai. A fényes fapolcokon egészen a mennyezetig, amelyen Thotot, az írás íbiszfejű istenét, a nyelv megalkotóját ábrázolták, tekercsek sorakoztak. Az isten íbiszfejéről készült dombormű ott volt minden falon, körülvéve a szent könyvéből való jelenetekkel. Thot könyvét, benne a varázslatokkal, nem szabad elolvasni, de azért felmerült bennem a gondolat, hogy vajon Széthi monumentális könyvtárának valamelyik polcán ott lapul-e a veszedelmes olvasmány.

Leültünk a legtávolabbi asztalhoz, és Ramszesz feltörte a herceg pecsétjét.

– Vajon miért nem Muvatallisz írt nekünk? – gondolkodtam hangosan.

– Mert meghalt. – Ramszesz felnézett a papiruszból.

Átadta nekem a tekercset, és Paszerrel együtt hunyorogva olvastuk a lámpás pislákoló fényében.

– Arról egy szót sem ír, hogy hogyan halt meg!

– Urhi herceg a hatalmának megerősítése miatt írt – válaszolta Paszer. – Azt üzeni a déli birodalmaknak, hogy ő foglalja el a trónt az apja után, mielőtt még a nagybátyja magának követelné.

– Muvatallisz öccse – mondta Ramszesz komoran. – Ő az, aki leverte a Ré hadtestet, Hattuszilisz.

Most az unokaöccse trónjára pályázik. A fiatal herceg pedig Ramszesz támogatását kéri. Hatti még soha a történelemben nem kért segítséget Egyiptomtól.

– És a békeszerződés? – kérdeztem aggódva.

Paszer magabiztos volt.

– Urhi herceg békére törekszik. Elég küzdelme lesz azzal, hogy a nagybátyját féken tartsa.

– Az lehet, hogy Urhi herceg békét kíván – mondtam –, de ha Hattuszilisz elfoglalja a trónt, mitől lehetünk biztosak abban, hogy nem támad Egyiptomra?

– Attól, hogy már tudja, mire számíthat – mondta Paszer –, és nem hinném, hogy szívesen háborúzna még egyszer a fáraóval. Ha látott volna rá esélyt, hogy legyőzze Egyiptomot, meggyőzte volna a bátyját, hogy folytassa a háborút.

– És Egyiptom mit fog tenni? – kérdeztem. – Két várományos küzd Hatti trónjáért. Ha Urhit támogatjuk, és mégis Hattuszilisz lesz a király…

– Kivárunk – kapta ki a kezemből a tekercset Ramszesz. – Megvárjuk, amíg kiderül, hogy ki lesz Hatti feje, majd azután biztosítjuk a támogatásunkról.

Paszerre pillantottam, aki hozzám hasonlóan megkönnyebbült, hogy Ramszesz nem kíván elhamarkodott lépést tenni.

– Megfogalmazzam az üzenetet? – érdeklődött Paszer.

Az ajtó ekkor hangos nyikorgással kitárult. A padlócsempéken sok-sok szandál csoszogó zaját hallottuk. Mindhárman hátrafordultunk. Henuttaui kivált a kíséretéből, és megéreztem alkoholos leheletét.

– Ramszesz! Mit csináltok ti itt?

– Egy nagyon fontos ügyet kell megtárgyalnunk – válaszolta komolyan Ramszesz.

– Nofertarival? – nevetett fel a nagynénje, miközben Iszet is közelebb lépett. – Mindenki rád vár! Gyere!

Henuttaui Ramszesz felé nyújtotta súlyos karperecekkel ékesített karját, de legnagyobb meglepetésemre Ramszesz nem fogadta el.

– Kádesben újabb problémákkal kell szembenéznünk. Nincs okunk az ünneplésre.

Ekkor egy hírnök lépett be a könyvtárba, megriasztva Iszetet. A fiú kihúzta magát, hogy magasabbnak tűnjön.

– Milyen híreket hoztál? – kérdezte tőle Paszer.

– Hatti királya – zihálta –, itt van, felség, a fogadóteremben.

Felálltunk az asztaltól, és követtük a hírnököt Per-Ramszesz folyosóin. Az udvaroncok még mindig dalolva, énekelve táncoltak a nagyteremben. Ramszesz megállította az egyik arra sétáló szolgát:

– Küldd ide a harci szekérhajtók parancsnokát, a hadvezéreket és valamennyi vezírt!

A hírnök kinyitotta a fogadóterem ajtaját. A folyosók hangos zsibongását a terem dermedt némasága váltotta fel. Egy alak állt egymagában az emelvény közelében, hosszú köpenybe burkolva. Láttam, hogy Ramszesz teste megfeszül. A hírnök fiú azonban közelebb lépett a köpenyes alakhoz, és megszólította:

– Felség…? – szólította meg félénken.,

A férfi megfordult, és leeresztette a csuklyáját. Szembetűnő szépsége egészen megdöbbentett. Állkapcsa és arccsontja nem volt olyan markánsan kiugró, mint Paszernek, és bőre színe meg sem közelítette Ramszesz bőrének ragyogó bronz árnyalatát, de még a szeme és a haja színe is teljesen átlagos volt; lénye valami egészen különleges, gyermeki bájt sugárzott. Nehéz volt elképzelnem Hatti királyaként.

– Urhi-Tesub vagyok – mutatkozott be a köpenyes fiatalember. Kiválóan beszélte a nyelvünket.

– Mi hozott Avariszba? – érdeklődött Ramszesz. – Hadsereggel jöttél?

– Ha volna hadseregem – válaszolta keserűen a herceg –, a segítségével megvédhetném a koronámat. Nem kaptátok meg az üzenetemet?

Paszer felemelte a tekercset.

– Ma este érkezett.

– Akkor elkésett – mondta a hettita férfi. – Apám meghalt álmában, nagybátyám pedig máris elfoglalta a trónját. A birodalom, melyet apám énrám hagyott, öccse mohó karmai közé került. Azért jöttem Egyiptomba, hogy a fáraó segítségét kérjem, akit az emberek csak mint „a bátor fáraó”-t emlegetnek. Rendkívüli hadvezér hírében áll, aki páratlan tehetséggel irányítja seregét. Hallottam, hogy kíméletlenül visszaverte katonáinkat még akkor is, amikor emberei szétszóródtak és menekülőre fogták. Ha segítene nekem megszerezni a trónt, visszaadnám neki azokat a városokat, melyeket annak idején Egyiptom Ehnaton fáraó idejében elveszített. Az összes várost, amelyet Ehnaton elveszített. Mindezeket a területeket örökre átengedem, amennyiben cserébe biztosít támogatásáról – ígérte a fiatal herceg.

Ramszeszre pillantottam. A csatatéren aratott személyes győzelmeiről nem mesélt nekem, az utca embere azonban immár hősként tisztelte.

A hettita herceg a jobbját nyújtotta Ramszesznek. Szorongva és kíváncsian figyeltem, vajon elfogadja-e.

– Erről most még nem tudok dönteni – mondta végül Ramszesz. Hallottam, amint Paszer fellélegzett. – Előbb össze kell hívnom a hadvezéreimet és a vezíreimet. Maradj azonban nálunk addig, amíg határozok az ajánlatod felől.

– És ha a nagybátyám követeli, hogy térjek vissza?

– Nálunk biztonságban vagy.

– Rá fog jönni, hogy itt vagyok – mondta Urhi. – Azt akarja majd, hogy visszamenjek Hattiba, hogy tárt karokkal fogadhasson – mondta gúnyosan.

– Akkor hát meg kell elégednie egy levéllel, amit küldesz neki. – Ramszesz Paszerhez fordult. – Gondoskodj róla, hogy a herceg Per-Ramszesz legnagyobb vendégszobáját kapja. Most pedig valaki kísérje őt a lakomára.

– Majd én elkísérem – vállalkozott villámgyorsan Henuttaui. – Hadd mutassam meg a hettita királynak, hogy mi, egyiptomiak hogyan ünneplünk. – Karját nyújtotta, Urhi pedig csillogó szemekkel karolt belé.

Amikor távoztak, Ramszesz csípősen megjegyezte:

– Elképzelhető, hogy mégsem siet majd annyira vissza Hattiba. Arra gondoltam, hogy a herceg nem lenne ennyire boldog, ha tudná, hogy mi rejlik Henuttaui mosolya mögött.

Leültünk a terem leghosszabb asztalához. Amikor a hadvezérek és a vezírek megérkeztek, Asa Iszethez fordult.

– Nem lennél szívesebben a nagyteremben?

– Nofertari talán ott szeretne lenni? – csattant fel Iszet.

– Igen – válaszoltam kurtán –, de Egyiptom ügye most sokkal fontosabb.

Amikor a terem ajtói döngve bezárultak, Ramszesz észrevette, hogy Iszet nem hagyta el a termet. Gyengéden így szólt hozzá:

– Talán csatlakozhatnál az ünneplőkhöz.

– Nofertari is megy?

– Nem, Nofertari itt marad – felelte nyugodtan Ramszesz. – Nofertari több módon is hozzájárulhat a tárgyalásunk sikeréhez. Talán te is szeretnél közreműködni?

Iszet egyik vezírről a másikra nézett, segítséget remélve tőlük. De arcuk elutasító volt.

– Úgy gondolom, a tehetségedet sokkal jobban kamatoztathatnád a nagyteremben – mondta végül Ramszesz, és bár nem állt szándékában megsérteni őt, Iszet mégis dúlva-fúlva viharzott ki a teremből. Az ajtó hatalmas csattanással vágódott be mögötte.

A hadvezérek nem mertek Ramszeszre pillantani. Ő rám nézett, de elfordítottam fejem, hogy még inkább érzékeltessem, Iszet milyen szégyenletesen viselkedett.

Paszer megköszörülte a torkát.

– Urhi herceg – szólalt meg –, Muvatallisz király fia most érkezett a hírrel, hogy édesapja álmában meghalt.

Az asztal körül riadt moraj futott végig. Paszer várt egy kicsit, amíg a hadvezérek találgatták, hogy mi lehetett a halála oka. Rahotep szerint bizonyára megmérgezték. Kofu hadvezér a háborúskodással járó örökös feszültségre gyanakodott.

– Bármi is okozta a halálát – folytatta Paszer –, a trón jogos örököse a fia, Urhi herceg. Urhi azonban még csak tizenhét éves, és soha sem vezetett hadsereget. Ő nem Ramszesz fáraó – fiatal kora miatt a nép nem bízik benne, ezért inkább elfogadták a nagybátyját a trónon.

– És mit akar most ez a herceg tőlünk? – kérdezte Anhuri gyanakodva.

– Azt szeretné, ha segítenénk neki, hogy elfoglalja jogos helyét a trónon – válaszolta Ramszesz. – Azért jött Avariszba, hogy egy vonzó ajánlatot tegyen.

Ekkor Paszer vette át a szót.

– Urhi herceg nem kevesebbet kínál, mint hogy visszaadja az összes területet, amelyet az eretnek király elveszített.

– Az összeset? – kérdezte Asa.

– Igen, az összeset – felelte Ramszesz.

– És honnan tudhatjuk, hogy nem gondolja meg magát? – rázta a fejét Asa. – Gondolj csak Kádesre! Egyetlen hettitában sem lehet bízni!

Ramszesz egyetértően bólogatott.

– Lehet, hogy Hattiban megint csapdába kerülünk. Még az is kiderülhet, hogy Urhit nem is mozdították el a trónjáról. Megint rajtunk üthetnek, és akkor egész Egyiptom elvész.

– Nem hiszem, hogy Urhi olyan ravasz lenne – vágtam közbe. – Még soha nem vezetett sereget csatába. Szerintem ki kellene kérdeznünk a hettita szolgáinkat, hogy mit tudnak róla. Az utazóktól ők mindig értesülnek a hazai hírekről; akik csinosnak mondják, de csak hercegként, és soha nem királyként emlegetik.

Senki sem szólalt meg.

– Ha Ramszesz vele menne Hattiba, az Egyiptom hasznára válna, és Urhi nem merné megmásítani a szavát. Urhi nem harcos fajta. Az lehet, hogy ostoba, de ha ez a helyzet, akkor úgysem tudja megtartani a koronát.

A vezírek helyeseltek. Egyiptom segíthet Urhinak visszanyernie a trónt, de mit teszünk, ha másodszorra is elveszíti majd?

– És a fegyverszünet? – kérdezte Asa. – Ha a herceg itt marad, mit tesz Hattuszilisz?

– Talán tartja magát a bátyja által kötött megállapodáshoz – jósolta Nebamun vezír.

– Hatti ma már nem olyan erős, mint volt – mondta Paszer. – Mialatt az eretnek király halála után mohón bekebelezte északi területeinket, Asszíria meghódította Mitanniát.

– Most pedig az asszírok már nem fognak megelégedni Mitanniával – elmélkedett Ramszesz.

Paszer osztotta a véleményét.

– Nyugat felé fognak vonulni, a Hattihoz tartozó területeket akarják majd megkörnyékezni. Hattuszilisz, a küszöbön az asszír seregekkel, nem engedheti meg magának, hogy ellenségévé tegye Egyiptomot.

Ramszesz hátradőlt a székén, és a szemét behunyva gondolkodott. A hadvezérek kíváncsian figyelték.

– Szerződést küldünk Hattuszilisznek – mondta végül. – Békét ajánlunk Hatti és Egyiptom között. Megállapodunk, hogy kölcsönösen segítjük egymást egy esetleges asszír támadás esetén. Lehet, hogy Hatti az ellenfelünk, de Asszíria még veszélyesebb nála.

– Amennyiben Hattuszilisz aláírja a megállapodást – tette hozzá Paszer –, segítséget nyújthatunk nekik éhínség idején.

– Cserébe pedig – folytatta Ramszesz, egyre növekvő izgalommal –, engednie kell, hogy használjuk a kikötőit, és bemenjünk Kádesbe.

De Nebamun vezír arca komor maradt.

– Nincs a világon még egy birodalom, amely hasonló egyezségre lépett volna az ellenségeivel.

Ramszesz kihúzta magát a székén.

– Legyünk hát mi az elsők.

A tanácskozás egészen kora hajnalig tartott, de a végére már csak Ramszesz, Paszer és én maradtunk ott. Reggel, amikor a templomban véget ért a szertartás, Uoszerit friss gyümölccsel kedveskedett nekünk.

– Meséljetek az egyezményről – kérlelt minket, de Ramszesz már túl fáradt volt a beszédhez.

– A megállapodás lehetőséget ad Hattuszilisznek, hogy megtartsa a trónját – vettem át a szót. – Ha viszont nem írja alá, azzal háborúba sodorja az országát Egyiptommal vagy Asszíriával. A herceg pedig nálunk van…

Paszer fáradtan elmosolyodott.

– Ramszesz fáraó új lehetőségeket lát a környező népekkel való együttélésben. Amennyiben Hattuszilisz nem működik együtt, ugyanezzel az ajánlattal fordulunk Asszíriához.

– Többet kínálunk katonai segítségnyújtásnál – tettem hozzá. – Ha egyiptomi bűnözőt fognak el Hattiban, ki kell hogy szolgáltassák őt nekünk, és Egyiptom is így fog tenni a hettita bűnözőkkel.

Uoszerit meglátta a nevemet a papirusz alján, és rám nézett. Az aláírásom immár hivatalos levélen szerepelt. Valóban, ha formálisan nem is, de az emberek szemében már Egyiptom királynéjának számítottam. Legszívesebben végigtáncoltam volna a termeken, és minden ablakon bekiáltottam volna a hírt örömömben, de inkább bölcsen visszafogtam magam. Hacsak Hattuszilisz alá nem írja az egyezséget, a megállapodás titokban marad. Ha azonban beleegyezik, az egész udvar értesül majd arról, hogy az én aláírásom szerepel rajta.

– Jobb lesz, ha pihensz egy kicsit – mondta Uoszerit őszinte örömmel a hangjában. – Ez egy hosszú, nehéz, de igazán gyümölcsöző éjszaka volt.

– Ha a hettiták elfogadják az egyességet – sóhajtott Ramszesz, és hunyorogva kitekintett a hajnali szürkeségbe. Aztán megfogadtuk Uoszerit tanácsát, és nyugovóra tértünk a szobámban.

Lepedőnk kellemesen hűsítette a reggeli melegben felforrósodott testünket. Amikor azt kérdeztem Ramszesztől, hogy nem kellene-e inkább a fogadóteremben lennünk, csak annyit mondott:

– Kizárólag Hattiból érkező hírek kedvéért lennék hajlandó felkelni. És pillanatnyilag senki más társaságát nem bírnám elviselni, csakis a tiédet. – Kezét felém nyújtotta, hogy megsimogassa az arcomat, de a meghitt pillanatot ekkor hangos kopogás zavarta meg.

– Nofertari? – hallatszott az ajtó mögül. Ránéztem Ramszeszre, de a kopogás megismétlődött. – Nofertari, nyisd ki!

Felismertem Iszet hangját.

– Mit akarhat? – kérdezte Ramszesz.

– Fogalmam sincs.

Az ajtóhoz mentem, és kinyitottam. Iszetnek vérben forgott a szeme a dühtől, még Ramszeszt sem vette észre.

– Ez igaz? – kérdezte. Hirtelen belém hasított a felismerés, hogy Rahotep bizonyára elmondta neki. – Tényleg a te neved szerepel a Hattiba küldött üzeneten?

Éppen válaszolni akartam, de ekkor Ramszesz odajött mellém, és helyettem felelt:

– Igen.

Iszet hátrahőkölt.

– De hát megígérted – suttogta, és elindult kifelé.

– Iszet – fogta meg Ramszesz a karját, de ő könnyekkel küszködve, dühösen rázta a fejét.

– Ne mondj semmit! Ígéretet tettél nekem, de gondolhattam volna, hogy nem fogod megtartani, miatta!

– Én még soha semmilyen ígéretemet sem szegtem meg! – mondta feldúltan Ramszesz.

– De igen! – bizonygatta Iszet.

Közben kisebb tömeg verődött össze a folyosón. Az udvaroncok megálltak, hogy megtudják, mi történik, a szolgák pedig félelmükben a falhoz lapultak.

– A nászéjszakánkon azt ígérted, hogy minden nőnél jobban fogsz engem szeretni. Megígérted! – rikoltott. Szemében a kétségbeesés és az őrület fénye csillogott. – Akkor a karjaidba vettél…

– Iszet!

–… és azt mondtad, hogy nálam szebb és elbűvölőbb nőt még nem látott a világ. Azt mondtad, hogy az emberek szeretnek engem! – kiáltotta sírva. – És mégsem az én nevem van azon a tekercsen, hanem Nofertarié!

Ramszesz fürkésző tekintettel nézett rám. Most már az egész udvar tudja.

– Menj vissza a szobádba! – utasította Ramszesz. – Menj Ramesszuhoz, és nyugodj meg.

– Mégis hogy nyugodhatnék meg, amikor az egész udvar előtt megaláztál?! – Iszet körbenézett, és rádöbbent, hogy valóban az egész udvar tanúja a jelenetnek. Rahotep már ott volt, hogy megnézze, mi ez a zűrzavar. Előrelépett, hogy karon fogja Iszetet.

– Ne érj hozzám! – sikoltotta. – Te vagy az oka mindennek! Te beszélted rá Ramszeszt, hogy ezt tegye velem! Te voltál az, aki a szövetségesemnek mutattad magad, közben pedig mindig Nofertari érdekeit védted!

– Senki sem védi az ő érdekeit – felelte Ramszesz ridegen. – Kiáll ő a saját maga érdekeiért. És pontosan ez az oka annak, hogy a kádesi győzelem megünneplése után a királynémmá fogom őt tenni.

Rahotep mozdulatlanná dermedt, és Iszet is úgy állt ott, mint akit leforráztak.

– Azt mondtad, hogy mindig megtartottad az ígéreted – sziszegte. – Akkor mi lesz az ígérettel, amit apádnak tettél, hogy egy évig vársz a főfeleség-választással?

Elakadt a lélegzetem.

Ramszesz csendesen megszólalt:

– Ez az első és utolsó ígéret, amelyet megszegek.

Erre Iszet már nem tudott mit felelni. Rahotep elvezette, Ramszesz pedig becsukta mögöttük az ajtót.

– Iszet már nem az a nő, akit egykor feleségül vettem – suttogta.

Szerettem volna megmondani neki, hogy Iszet nem változott semmit, csak rettentően kétségbeesett, amiért képtelen megadni Henuttauinak, amit az követel tőle. Ehelyett azonban csak ennyit mondtam:

– Néha rosszul ítéljük meg az embereket.

– Mint például a saszu kémeket? – kérdezte keserűen. – Ilyen kérdésekben talán rád kellene hallgatnom. – Ezzel megfogta a kezem, és az ágyhoz húzott.

– Ugye tudod, hogy igazat mondtam?

– Miről?

– Arról, hogy mindig megtartottam az ígéreteimet. Ez valóban az első, amit nem áll szándékomban megtartani. Ezért néhány nap múlva Egyiptom újra ünnepi díszbe öltözhet, mert trónjára minden idők legfönségesebb királynéja kerül.

 

* * *

 

Estére az egész palota tudta, hogy hamarosan királynéi rangra emelkedem. Amikor beléptem a nagyterembe, ahol Henuttaui a fiatal hettita herceggel iszogatott, az udvaroncok odaözönlöttek hozzám, hogy gratuláljanak.

– Nem kell elsietni – mondtam illedelmesen, de Aloli, aki szintén a tömegben volt, felkiáltott:

– Elsietni? De hiszen már csak a korona hiányzik a fejéről!

Ekkor Uoszerit és Paszer jelent meg, és elhalmoztak jókívánságaikkal. Uoszerit megszorította a kezemet; és én éreztem, hogy fáradságos küzdelmünknek immár vége. Életemben először már senki sem tekintett rám úgy, mint az eretnek unokahúgára. Az utcákon, a fogadóteremben, mindenhol királynét megillető tisztelettel bántak velem. A templomokban pedig örökre fennmaradnak majd az őseimről festett képek.

Uoszerit mosolygott.

– Elértük, amit akartunk.

– A koronázás még hátravan – feleltem aggódva.

– Mégis mi történhet addig? – nevetett Uoszerit olyan felszabadultan, amilyennek még sosem láttam.

Merit lépett be Ámonerrel és Prehirrel a karján. A szolgák éppen meggyújtották a terem hatalmas gyertyáit. Az emelvényre pillantottam, és egy pillanatra elfogott a szorongás, hogy vajon hogyan fogadnak majd. Henuttaui a hettita herceg mellett foglalt helyet, buzgón töltögetve neki a bort, és időnként bele-belekortyolva a herceg poharába.

Merit észrevette, hogy őket nézem.

– Még mindig várja a fizetséget Iszettől. És ki tudja, mit ígért Rahotepnek, csak hogy téged tönkretegyen.

– Az, hogy felkínálta magát neki, nem elég?

– Rahotepnek? – görbült fanyar mosolyra Merit szája. – Akkor még nem ismered őt eléggé.

Kerestem az emelvényen Ámon főpapját, de a helye üres volt.

Ramszesz az ajtóban odajött mellém, arca sugárzott a boldogságtól.

– Készen állsz? – kérdezte. Belém karolt, és a jókívánságokat felém kiabáló udvaroncok sorfala között elindultunk az emelvény felé. Most először apró faszékeket helyeztek el a fiaink számára a trón mellett.

Elfoglaltam a trónt Ramszesz jobbján. A vezírek felálltak, Henuttaui pedig gúnyos hangon így szólt:

– A hercegnő, akiből királyné lesz. Gyertek, igyunk Nofertarira! – és felemelte poharát. Az asztalnál ülők követték példáját.

– Nofertarira! – visszhangozták boldogan.

– Persze nem szeretnék túlságosan hosszú ideig ünnepelni – mondta Henuttaui az italtól akadozó nyelvvel. – Reggel áldoznom kell. – Felállt, és Iszethez fordulva megkérdezte:

– Te is jössz?

Iszet Ramszeszre nézett.

– Természetesen maradok. Nekem… Nekem itt a helyem.

Henuttaui összeráncolta a szemöldökét.

– Akkor majd reggel találkozunk. – Bizalmas pillantással Urhira nézett: – Járj szerencsével! – szólt oda neki, és vörös köpenye eltűnt az ajtó mögött.

A hettita herceg magára maradva idegesen figyelte Ramszeszt. Végül, amikor a lakoma már a végéhez közeledett, megszólalt:

– Egyiptom meghozta már a döntést?

– Sajnálom, de még nem fontoltunk meg minden szempontot.

– Felség! – mondta hevesen Urhi herceg. – A trónomat elfoglalták. Egyedül nem tudok sereget toborozni, de gondolja csak meg, hogy együtt milyen erősek lehetnénk! Visszakapná a területeket, amelyeket Ehnaton elveszített. Az összeset!

Noha láttam Ramszesz arcán, hogy csábítja az ajánlat, a béke mindennél fontosabb volt számára.

– Megértettem az ajánlatodat… – kezdte, de ekkor kicsapódott a nagyterem ajtaja, és egy szolga rohant be:

– Ízisz főpapnőjét meggyilkolták!

Hirtelen síri csend lett a teremben. Az emberek értetlenül bámultak egymásra. Az udvaroncok felálltak, Ramszesz pedig lerohant az emelvényről. Én sietve követtem. Anhuri hadvezér elkapta a fiút, és kicsavarta a kezéből a véres tőrt.

– Helyet! – kiáltotta Ramszesz. – Helyet! – Mire a véres tőrt szorongató Anhurihoz értünk, Ramszesz arca hamuszürkévé vált.

– Ki tette?

A fiú rettegve nézett fel rá.

– Felség, hallottam, hogy valaki felsikolt a mólónál. A fiúkkal közelebb mentünk, hogy megnézzük, mi történik, és láttuk, amint Ámon főpapja sietve beszáll egy csónakba. Az egész palástja csupa vér volt. Azonnal hívtam az őröket, akik már el is fogták!

Ámon főpapját hét katona kísérte be a nagyterembe. Ahogy megpillantottam, szorosan megmarkoltam Ramszesz karját. Tunikája friss vértől volt mocskos.

Ramszesz odalépett hozzá.

– Mit műveltél?

Egy pillanatig azt hittem, hogy Rahotep tagadni fog. Ekkor azonban tekintete találkozott a fiúéval, aki rajtakapta, és csak ennyit mondott:

– Megbosszultam Széthi halálát, felség. – Ramszesz zavart tekintetét látva hozzátette: – Az ön apját megmérgezték.

A döbbenet moraja hullámzott végig a termen. Mialatt Ramszesz próbálta kitalálni, hogy mi is történhetett, Rahotep keserűen így szólt:

– Ha ennyire megdöbbentette a hír, talán érdemes lenne elbeszélgetnie a többi vezírrel, vagy a jövendő királynéval, Nofertari hercegnővel.

Ramszesz rám nézett:

– Igaz ez? Te gyanítottad…?

Ramszesz követte Paszerre szegezett tekintetemet, majd felkiáltott:

– Henuttaui ölte meg az apámat?

Hangja megremegtette a falakat, majd a teremre egyszeriben dermedt csend telepedett.

Végül Paszer szólalt meg:

– Senki sem tudja biztosan – mondta halkan. – Csupán valaki kihallgatott egy beszélgetést a fogadóteremben.

– Kiknek a beszélgetését? – kérdezte Ramszesz az idegességtől vörös arccal.

– Henuttaui és Iszet között – válaszolta Paszer. – Lehetséges, hogy Henuttaui adta a mérget az apjának.

– És senki sem tudja, hogy mi az igazság? – kiáltotta Ramszesz. A dühtől és a keserűségtől elcsuklott a hangja, és én ekkor döbbentem rá, hogy mindannyian becsaptuk őt.

– Mit mondhattunk volna? – kérdeztem a könnyeimmel küszködve, de amint kimondtam, már tudtam, hogy meg kellett volna mondanom neki az igazat.

– Ha meggyanúsítottuk volna a főpapnőt, ő pedig tagadta volna… – próbáltam igazolni tettünket, de ő elrántotta a karját, amikor meg akartam érinteni.

– Nem! – kiáltotta, és Rahotepre nézett.

– Neked tudnod kell. Mit mondott neked Henuttaui?

– Azt, hogy az italába kevert antimonnal megmérgezte a bátyját.

Ramszesz dühe csitulni kezdett. Körbenézett.

– Iszet. Henuttaui neki mondta el, mégsem szólt nekem egy szót sem erről!

– Hogyan is mondhatta volna el – kérdezte Rahotep –, amikor az ön nagynénje őt vádolta volna a fáraó meggyilkolásával. Henuttaui titokban tette a mérget a poharába. Iszet nem tudott róla. A főpapnő nagyon ravasz volt.

Már értettem, mit akar. Ha senki sem kérdőjelezte volna meg Rahotep szavait, akkor Ramszesz akár meg is bocsátotta volna neki Henuttaui meggyilkolását. Ő azonban nemcsak Henuttauit, hanem Nefertitit is meggyilkolta. Ő gyújtotta fel a palotát, ezzel a családom vesztét okozva.

– Egy kígyó volt – folytatta mintegy diadalmasan Rahotep de most már halott.

– De nem ezért ölte meg! – kiáltottam.

Minden szempár rám szegeződött. Ramszeszre néztem.

– Azt állítja, hogy az édesapád haláláért állt bosszút, de ez nem igaz. Azért ölte meg, hogy elhallgattassa. Henuttauinak nem állt többé érdekében, hogy ne vádolja meg Rahotep lányát. Viszont minden oka megvolt rá, hogy menteni próbálja a saját bőrét.

– Ki a lánya? – suttogta Ramszesz.

Becsuktam a szemem, hogy ne lássam rajta a csalódás okozta fájdalmat. Amikor újra kinyitottam, Iszet már mellettünk állt. Bólintottam:

– Igen, ő az.

Ramszesz csodálkozva ránézett:

– Rahotep főpap az apád? – kérdezte.

– Honnan tudhatnám? – kiáltott fel Iszet.

Rahotep előrelépett, de az őrök ezúttal nem fogták le.

– Henuttaui olyan dolgokat követelt a lányomtól, amiket ő soha nem tudott volna teljesíteni. Aranyat, sok debent és hatalmat. Nemcsak az ön apja, hanem Iszet miatt is tettem, amit tettem.

– Ne higgy neki! – kiáltottam. – A nagynénédet is azért ölte meg, amiért az enyémet. Bosszúból! – Szembenéztem Rahoteppel. – Tudom, hogy te ölted meg Nefertitit. Húsz évvel ezelőtt Merit látott a szobájából kijönni véres palástban, úgy, ahogy ma ez a fiú észrevett. Amikor Ámon főpapjaként visszatértél Thébába, azzal fenyegetőztél, hogy elterjeszted az udvarban, hogy Ámon megátkozott engem, amiért az eretnek lánya vagyok. Elintézted volna, hogy kiűzzenek Thébából, ezért hát Merit kénytelen volt hallgatni. Most azonban már senki sem tilthat ki engem a palotából.

Újra Ramszeszre néztem.

– Kérdezd a malkatai tűzesetről! Kérdezd meg tőle, hogy ki ölte meg apámat és az unokatestvéreimet, és azt is, hogy miért tette!

Az őrök szorosabb gyűrűbe fogták, és Rahotep hangja egyszeriben reszketni kezdett a félelemtől.

– Ne felejtse el, hogy Henuttaui ölte meg az apját! Egy gyilkost tettem ártalmatlanná!

– Te ölted meg Nefertitit, és gyújtottad fel a palotát? – kérdezte Ramszesz.

Rahotep ekkor már tudta, hogy számára nincs menekvés, ezért felém fordította tekintetét. Tele volt gyűlölettel.

– Fosszátok meg a palástjától! – parancsolta Ramszesz.

Iszet kétségbeesetten a szája elé kapta a kezét, Rahotep pedig így kiáltozott:

– Egy gyilkostól mentettem meg felségedet!

Két őr hátracsavarta Rahotep karját, aki kitágult orrlyukakkal fújtatott, mint egy bika, melyet a mészárszékre visznek. Hiába úszta meg ügyesen, hogy megbüntessék a királyné meggyilkolásáért, most egy egyszerű istállófiú okozta a vesztét.

– Miért ölte meg az apámat? – kérdezte Ramszesz. Rahotep véreres szeme a termet pásztázta. – Végezhetünk veled egy kardcsapással, de lassan elsorvadhatsz az éhhaláltól is.

Mikor láttam, hogy Rahotep nem fog válaszolni, én feleltem helyette:

– Mert hatalmat akart Iszet felett. Henuttaui megígérte neki, hogy a trónra ülteti, de biztosítani akarta, hogy Iszet sohase felejtse el az egyezségüket.

– Miféle egyezség volt ez?

– Az eddiginél sokkal hatalmasabb templomot építeni Ízisz tiszteletére, melynek kapuinál minden egyiptomi zarándok vagyonokat áldoz.

– Ezzel az övé lett volna Egyiptom leggazdagabb kincstára – tette hozzá Ramszesz, aki mintha most ébredt volna álmából a szörnyű valóságra. Rahotepre nézett, majd kiadta a parancsot. – Anhuri hadvezér, kísérd Rahotepet a börtönbe. Rád bízom, azt a halálnemet válaszd, amelyiket szerinted megérdemli.

Iszet sikoltozott, amikor elvitték az apját. Én szorosan Ramszeszbe karoltam, és a zűrzavart magunk mögött hagyva szobánk csendes magányába vezettem ót. Bezártam az ajtót, majd leültünk az ágy szélére.

– El akartam mondani neked – suttogtam. – Már hónapok óta nyomasztott, de mindenki óva intett attól, hogy beszéljek róla. Paszer, Uoszerit… Még Merit is azt mondta, hogy ha elmondom, Henuttaui megtalálja majd a módját, hogy hazugnak állítson be.

– Ezek szerint mindenki tudta? – fakadt ki Ramszesz.

– Igen. De nem volt rá semmilyen bizonyítékunk. A koronázás után akartam neked Henuttauiról és Rahotepről beszélni, amikor már biztosra vehetted volna, hogy nincs okom hazudni neked. De valószínűleg rájöttek, hogy ha trónra kerülök, előbb vagy utóbb kiderül az igazság. Olyan hosszú időn keresztül szőtték együtt ármányaikat, hogy végül már arra kellett gondolniuk, magukat hogyan menekítsék ki belőle. De én nem mondhattam el neked. Mindent megtettek volna azért, hogy azt gondold, hazudok. Meg kell értened.

De láttam Ramszesz arcán, hogy nem tudja elfogadni.

– Előbb kellett volna elmondanom – ismertem be. – Semmit sem lett volna szabad eltitkolnom előled, Ramszesz. Ne haragudj!

– És Iszet miért nem beszélt nekem az apjáról?

– Talán szégyellte.

– Ámon főpapját?

– Egy gyilkost, akit az emberek maguk között csak sakálnak hívnak! – kiáltottam feldúltan. Magamat kellett volna védenem, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy kínosan ügyeljek minden szavamra.

– Ez a palota ezidáig félelmetes titkokat rejtett – mondtam. – Minden este arra gondoltam, hogy Henuttaui vagy Rahotep vajon milyen gonoszságra készül a következő nap. Persze tudom, hogy ez engem nem ment fel az alól, amit tettem, de kérlek, Paszert és Uoszeritet ne büntesd. Még Iszetnek is megvannak a maga mentségei.

Ramszesz a tenyerébe temette az arcát.

– És én még megbíztam Henuttauiban és Rahotepben, ugyanúgy, ahogy a hettita kémeknek is elhittem, amit mondtak. Miért? – kérdezte bosszúsan. – Miért?

Ennél jobb alkalom nem is kínálkozhatott volna, hogy beszéljek neki Iszetről és Ashairól, de gyáva voltam. Féltem, hogy megijed attól, hogy ennyi titkot őrzök a szívemben, és azt reméltem, az igazság örökre eltemetődik majd Ashai kicsiny falujában.

– Minden sötétségbe borult – suttogta Ramszesz.

Megsimogattam az arcát.

– A világ leghatalmasabb birodalmának fáraója vagy. És van három gyermeked. Három gyönyörű kis herceg.

Ramszesz a dajkák nyitott szobája felé nézett, és a mosolyát látva már tudtam, hogy meg fog bocsátani nekem.

Pedig nem érdemeltem meg. Olyan dolgokat hallgattam el előle, melyeket egy jó feleség elmondott volna, és nem hallgat, kivívott rangját féltve. Mégis könnyebbnek éreztem már a szívemet; mintha egy hosszú és rettenetes tengeri utazás után végre partot értem volna.