Kilencedik Fejezet
CSAK ESKÜVŐ

 

 

Malkatába érve a kikötőben megpillantottuk Széthi fáraó flottájának díszes hajóit. A kék-arany árbocszalagok vidáman csattogtak a szélben, mialatt a szolgák hada a király személyes holmijait készítette össze az északi útra. Köztük volt a király szobra gondosan finom lenvászonba csomagolva, valamint a súlyos ládák, melyek cipeléséhez legalább négy szolga erejére volt szükség. A kamarások, írnokok, legyező- és szandálhordozók sietve csomagoltak, hogy Széthi fáraó ne szenvedjen hiányt semmiben Avariszban, ahonnan Alsó-Egyiptomot fogja irányítani.

– Azt hittem, hogy a fáraó csak ma jelenti be, hogy a székhelyét Avariszba helyezi át – szólaltam meg.

– Hivatalosan igen – válaszolta Uoszerit.

– Az udvar még nem tudja?

– De, ők már bizonyára hallottak róla, de Egyiptom népének még nem jelentette be. A fogadóteremben fogja ezt megtenni, azután az írnokok minden templomhoz elviszik a hírt.

Uoszerit utasította a hajószolgákat, hogy a ládáimat vigyék a királyi udvarba, Merit pedig Tefert egy kislányra bízta, aki megígérte, hogy egyenesen a szobámba viszi. Ahogy átléptük Malkata egekbe magasodó kapuit, Merit rám szólt:

– Hagyd már abba a babrálást! – mondta, ugyanis megállás nélkül az övem végét gyűrögettem.

– Nem tehetsz semmit – tette hozzá. – Minden az istenek kezében van.

A palotában feszült volt a hangulat, mintha csak az udvar megsejtette volna, hogy Ramszesz milyen kéréssel készül előállni, és azt hogyan fogadják majd a vezírek és Ízisz főpapnője. Az udvaroncok lopva oda-odapillantottak rám, egy fiatal szolgálólány pedig nehéz kosarát leeresztve végigmért minket, ahogy elhaladtunk előtte.

A fogadóterem előtti arany csarnokba érve Uoszerit azt mondta:

– Maradjatok itt Merittel, amíg nem szólítanak benneteket.

Leültünk egy ébenfa padra, melynek lábai hattyúfejeket formáztak.

– Kérvényezők is vannak odabent?

– Nem, őket nem hívták. A mai napon kizárólag a bátyám magántermészetű ügyeiről lesz szó.

– És Iszet? – kérdeztem hirtelen.

Uoszerit vágott egy grimaszt.

– A kérvényezők távollétében semmi keresnivalója itt. Valószínűleg a körmei festésével van elfoglalva – tette hozzá, miközben szélesre tárta az egyik nehéz bronzajtót. Ahogy belépett a terembe, nyitva hagyta maga mögött. Meritre néztem.

– Ez az oka, hogy később jöttünk – suttogta.

Tehát Uoszerit utolsóként akart belépni, hogy a nyitva hagyott ajtóból mindent jól halljunk. Felnéztem az őrökre, de mindkettőjük arca teljesen kifejezéstelen volt. Eszembe jutott, hogy talán lefizették őket, hogy együttműködjenek. Kicsit előrehajoltam, és belestem a fogadóterembe. Valóban olyan hatalmas és impozáns volt, amilyennek Paszer és Uoszerit leírták. A festett mennyezetet oszlopok erdeje tartotta, a nagy ablakokból pedig gyönyörű kilátás nyílt a nyugati hegyekre. Ramszesz a szülei között ült. Trónja alatt, a vezíreknek és más méltóságoknak fenntartott asztalnál észrevettem Henuttauit élénkbíbor köpenyében. Háttal ült nekünk, csak az emelvényen ülők láthatták, hogy az ajtó nyitva van. Ma azonban senki nem figyelt arra, hogy mi történik az ajtókon kívül.

Először semmit sem tudtam tisztán kivenni, mert csak óriási hangzavar szűrődött ki a teremből. Azután hallottam, ahogy a fáraó aranybotjával erőteljesen a földre koppant, és ekkor hirtelen néma csend lett a teremben. Bejelentette, hogy feleségével, Tuja királynéval két nap múlva, khoiak havának tizenharmadik napján Avariszba költöznek.

Végighallgattuk, ahogy Széthi fáraó elmagyarázta az udvari szobrásznak, hogy milyen képet véssen a templom falára, ami majd egyértelművé teszi a látogatóknak, hogy Széthi fáraó udvara Avariszba költözött. Egy festményt is rendelt, amely a hajóflottát ábrázolja a fáraóval és feleségével, amint aranykoronával a fejükön az egyik hajó orrában állnak. A következő festményen Avarisz kikötőjében kívánta látni magát. A szobrász némán jegyzetelt, majd Paszer hangja törte meg a csöndet.

– Ramszesz őfelsége egy kéréssel szeretne fordulni önhöz.

Az udvaroncok idegesen mocorogni kezdtek, arany bokapereceik megcsörrentek a feszült csendben. Az udvarban tudták, mi lesz Ramszesz kívánsága, és Henuttaui is gondoskodott róla, hogy jelen legyen, amikor a kérés elhangzik. Henuttaui mellett hirtelen megpillantottam a főpap leopárdmintás köpenyét. Bár az arcát nem láttam, elképzeltem, ahogy karneolszínű szemével követi az eseményeket, és szája torz grimaszba rándul.

Ramszesz felemelkedett trónjáról, és udvariasan így szólt apjához:

– Atyám, két nap múlva elköltözöl Malkatából Avariszba. Mielőtt azonban útra kelsz, szeretném a beleegyezésedet kérni, hogy feleségül vehessem Nofertari hercegnőt.

Egyszerre sugdolózás moraja töltötte be a termet. Magam előtt láttam Henuttauit, amint gyönyörű arcának finom vonásai halotti maszkká merevednek. Úgy képzeltem, hogy Ramszesz feléje fordította a tekintetét, amikor így szólt:

– Hercegnővé és feleségemmé tettem Iszetet. Noha nagyon szeretem őt, Nofertari iránt is ugyanúgy érzek. – Azután így érvelt:

– Nofertari hercegnő intelligens és tanult. Nyolc nyelven beszél, ezért jó hasznát vehetjük a fogadóteremben. Nofertari…

– Azt akartad mondani, hogy az eretnek király unokahúga? – szólt közbe Henuttaui.

Ramszesz kissé ingerülten válaszolt:

– Az már nagyon régen volt.

– Annyira azért nem régen, hogy az emberek ne emlékezzenek rá.

Ekkor Nebamun vezír előrelépett, és ezzel eltakarta előlem Henuttauit.

– Felség, a szerelem önmagában nem elég ahhoz, hogy valaki jó feleséget válasszon.

– Pontosan ezért vagyunk nagyon szerencsések, mert Nofertari elég ügyes ahhoz, hogy a fogadóteremben is segítségünkre legyen – mondta Ramszesz.

Az udvaroncok egymást túlkiabálva próbáltak hangot adni véleményüknek, de Széthi fáraó ismét elővette aranybotját, és jó erősen kétszer az emelvény padlójához ütötte.

– Nebamun és Henuttaui, a ti véleményeteket már hallottuk. Anemro vezír?

Anemro felállt az asztal mellől. Hallottam, ahogy udvariasan megszólítja Széthi fáraót.

– Ami engem illet, egyetértek Ízisz főpapnőjével. Ha a jövőbe tekintünk, felséged uralkodására nézve veszélyes lehet, ha Ramszesz főfeleségének választja majd Nofertari hercegnőt.

Rahotep, aki az emelvény alatt ült, hallgatásba burkolózott. Ramszesz ekkor tanítómra nézett:

– Paszer vezír? – szólította meg.

Paszer felállt. Ő volt az első, aki szavaival védelmébe vett.

– Részemről semmilyen veszélyt nem látok abban, hogy Nofertari királyné legyen.

– Én sem – szólalt meg Uoszerit határozottan. Végül Ámon főpapja is szólásra emelkedett.

– Még akkor sem, ha a családja megölte az apámat, és megtagadta Egyiptom isteneit? – Kiköpött. – El lehet ezt felejteni? Hiszen eretnekek vére csörgedezik az ereiben!

Széthi botjával csendre intette.

– Nofertari hercegnő olyan nekem, mintha a tulajdon lányom volna. És nem törődöm azzal, hogy milyen vér folyik az ereiben.

– De az emberek igen! – csattant fel Henuttaui. Tudta, hogy Széthi bele fog egyezni a házasságba, ezért gyorsan hozzátette:

– Legalább az esküvő utánig várj azzal, hogy főfeleséget válassz.

Ekkor megláttam Henuttaui arcát. Ramszeszhez fordult:

– Várd meg előbb, hogy az emberek mit gondolnak. A béke kedvéért várj addig, amíg az esküvői szertartás befejeződik.

– Lázadástól tartok – szólalt meg Rahotep.

– Várj még egy kicsit – javasolta Henuttaui. – És ha még akkor is Nofertarit szeretnéd Iszet fölébe helyezni…

– Nem mondtam, hogy Iszet fölébe akarom helyezni.

– Akkor Iszet helyett a királynéddá tenni – vetette oda nyersen Henuttaui –… akkor két ünnepet fogunk megülni.

Széthi fáraó nagyot sóhajtott.

– A főfeleség-választás kérdése még várhat. De mit szól mindehhez Nofertari hercegnő? Remélem, nem te akartad ráerőszakolni a házasságot!?

– Hívasd be – válaszolta Ramszesz – és kérdezd meg őt magát.

Meritre néztem, aki gyorsan megigazította a parókámat. Amikor a szolga meglátta a nyitott ajtót, az őrökre nézett, majd miránk. Gyorsan felálltunk.

– Várják önöket a fogadóteremben – mondta.

Amikor beléptünk a díszes bronzajtón, elámultam, hogy belülről mennyivel hatalmasabbnak tűnik a terem. Még Paszer gondosan elkészített makettje sem tudta megfelelően érzékeltetni a terem impozáns tágasságát. Ezen a helyen ült édesanyám Nefertitivel, amikor annyi idős volt, mint most én, és itt uralkodtak Horemheb fáraóval.

Alaposan szemügyre vettem a fényes csempékkel borított padlót és a boltíves, arannyal festett mennyezetet. A mészkőoszlopok faragványai a régi idők királyainak győztes csatáit ábrázolták. Szerte a teremben elefántcsont-berakásos ébenfa székek voltak elhelyezve néhány szenet-tábla körül. Elképzeltem, amint az udvaroncok vidáman a táblák köré telepednek, hogy szórakoztassák a fáraót.

Henuttaui és Uoszerit rezzenéstelen arccal nézték, ahogy beléptünk a terembe. Ahogy a trón felé közeledtünk, a vezírek egyre hevesebben zúgolódtak. Az udvaroncok mind igyekeztek az emelvény közelébe jutni, miközben mi hódolatunk jeléül széttárt karokkal meghajoltunk. Amikor kiegyenesedtem, Ramszesz rám nézett.

– Nofertari hercegnő – kezdte mosolyogva Széthi fáraó. – Visszatértél Malkatába, hogy Ramszesz felesége légy. De mondd meg nekem – ekkor közelebb hajolt hozzám –, valóban ez az, amire vágysz?

Egy pillanatra behunytam a szemem, majd bólintottam:

– Semmire sem vágyom jobban – suttogtam.

– Teljesen biztos vagy ebben? A fiam nagyon meggyőző tud lenni. Ha esetleg attól félsz, hogy megbántod, hidd el nekem, túl fogja élni.

– Nincs semmi, amit túl kellene élnie, hacsak nem az én iránta érzett, túláradó szerelmemet.

– Oh, milyen kedves! – csapta össze a tenyerét Henuttaui. – Ha az Ozirisz tiszteletére rendezett passiójátékhoz színésznőre lesz szükségünk, tudni fogjuk, kit kérjünk fel.

– Én igazat mondok – válaszoltam határozottan, és a hangomban valami arra késztette Széthit, hogy hátradőljön trónján. Mélyen a szemembe nézett – és én azt reméltem, meglátja benne, hogy őszintén beszéltem.

– Házasodjanak csak össze – szólalt meg Széthi, és én végre fellélegeztem.

Ramszesz lelépett az emelvényről, és megszorította a kezemet. Tehát immár valóság. Össze fogunk házasodni.

– Gondolj arra, hogy mit szólnak majd az emberek! – kiáltott fel Henuttaui. – Bátyám, gondold át még egyszer!

– Egyelőre csak esküvő lesz, nem koronázás – mondta Ramszesz.

Most Uoszerit szólalt meg:

– Tulajdonképpen mi kifogásod van Nofertari hercegnő ellen, Henuttaui?

Henuttaui ijesztő negédességgel válaszolt:

– Leginkább a becsvágya és az okoskodása bosszant. Az eszes Nofertari, aki az életét hernyóként kezdte, és idővel csodás pillangóvá fejlődött.

– Elég! – intette csendre Széthi, majd a főpaphoz fordult. – Szeretném, ha megtartanánk az esküvőt, mielőtt még útra kelünk Avariszba. Készítsd elő a királyi menyegzőt!

A hiéna ekkor előrelépett. Kopasz fején megvillantak a szürkület fényei.

– Két nap alatt? – kérdezte. – Talán jobb lenne, ha felséged megvárná a sokkal kedvezőbb pharmuthi hónapot.

Amikorra Iszet megszüli a gyermekét – gondoltam magamban.

– Holnap összeházasodunk – mondta ekkor Ramszesz ellentmondást nem tűrő hangon. – Ha nincs rá mód, hogy Ámon templomát ilyen rövid idő alatt feldíszítsük, biztos vagyok benne, hogy Hathor vagy Ízisz templomában meg tudunk esküdni.

Rahotep elsápadt.

– Természetesen előkészítjük Ámon templomát.

Henuttaui és a vezírek szólásra emelkedtek, de Széthi felállt, és koppantott a botjával.

– Kihirdetem tehát, hogy holnap Ramszesz fáraó és Nofertari hercegnő egybekelnek.

Ekkor Tuja királyné is megszólalt:

– Nem értem, miért kell annyira sietni ezzel a dologgal.

– Ha nem holnap, akkor mikor? – kérdezte Széthi. – Nem tudhatod, az istenek mikor engedik meg, hogy visszatérjünk Thébába. Vagy talán szívesen lemaradnál fiunk lakodalmáról?

Tuja ujjai ökölbe szorultak kutyája nyakörvén.

– Biztosra veszem, hogy rengeteg menyegzője lesz, amin nem lehetünk majd ott.

– Talán igen. De egyiken sem Egyiptom hercegnőjével lép frigyre.

Tuja királyné megadóan visszaereszkedett a trónjára, és kezét Adzso fejére tette, mire az elégedetten megcsóválta a farkát.

– És Nofertari üdvözölni fogja a népet? – kérdezte Henuttaui. – Ha királyné lesz belőle, ki kell mennie Théba utcáira, és találkoznia kell alattvalóival.

Uoszerit Ramszeszre nézett.

– Egyelőre nem szükséges, hogy Nofertari közéjük menjen.

– Miért nem? – vonta össze a szemöldökét Széthi. – Szokjanak csak hozzá, hogy mindig együtt látják őt Ramszesszel.

Annyira el voltam foglalva az örömömmel, hogy nem vettem észre, Henuttaui milyen csapdát állított nekem.

Amikor a hivatalos ügyekkel végeztünk, és elhagytuk a termet, Ramszesz átölelt.

– Holnap már az oldalamon fogsz ülni a fogadóteremben, és senki sem bánthat többé.

És persze, mivel naiv és bizakodó voltam, minden szavát elhittem, még úgy is, hogy tudtam, mit gondolnak az udvaroncok. Ők az új eretnek királynét látják bennem a nagynéném miatt.

Merit lépett oda hozzánk, az arca csak úgy ragyogott.

– Gratulálok, felség! Ezt a frigyet Ámon áldása kíséri majd!

– Köszönöm, dajka. Azt reméltem, hogy Nofertari csatlakozik hozzám az arénában. Lehet róla szó?

– Most, hogy még ezer dolgot el kell intéznünk az esküvő előtt? – méltatlankodott Merit.

Ramszesz nevetett, és tudtam, hogy valójában nem várta Merittől, hogy igent mondjon.

– Még ki kell választani a megfelelő ruhát – kezdte –, a parókát, a malachitfestéket…

– Valami azt súgja, hogy nem örülne neki – mondtam mosolyogva Ramszesznek, ő pedig a derekamra fonta a karját.

– Akkor eljöhetek hozzád ma este? – kérdezte halkan.

Az udvaroncok figyeltek bennünket, és nagyon nehezemre esett, hogy ne pillantsak rájuk. Most már mindig figyelni fognak – mondtam magamnak. Már soha nem élvezhetek egyetlen csókot sem anélkül, hogy meglátnák. Kénytelen leszek hozzászokni, hogy ezután mindig árgus tekintetek kereszttüzében kell élnem az életem. Ez az ára annak, hogy egy fáraót szeretek.

– Persze, hogy eljöhetsz.

Ezernyi tekintet kísért minket, ahogy Uoszerittel és Merittel végigsétáltunk a termeken. Henuttaui is ott állt a tömegben.

Az arcomon széles mosoly ült. Ha csak egy közember lennék, aki valamelyik gazdának a fiához készül feleségül menni, nem volna megengedett, hogy a jövendőbelimmel megosszam az ágyam, mielőtt átemel házának küszöbe felett. De Ramszesz fáraó volt. Azt tehetett, amit csak akart. Azzal, hogy az esküvőnk előtt nálam töltötte az éjszakát, azt kívánta az udvar tudomására hozni, hogy egyetlen éjszakát sem akar elvesztegetni, hogy utódról gondoskodjon.