Tizenharmadik Fejezet
TETTEK ALAPJÁN ÍTÉLJ!

 

 

– Úrnőm! – kiabálta Merit. – Úrnőm, elkezdődött!

Uoszeritre néztem. Amikor Paszer kinyitotta a szobája ajtaját, és Merit megpillantotta, arca hirtelen bíborszínűre váltott.

– Vezír, úrnőm! – köszönt kurtán Merit, majd belépett. – Megindult a szülés!

Gyorsan felálltam, de Uoszerit kinyújtotta a karját.

– Menj, és öltözz fel csinosan. Amíg Iszet verejtékezik, ha rád néz, lássa, hogy milyen fiatal és üde vagy.

A szívem gyorsabban vert. Még az is előfordulhat, hogy Iszet nem éli túl a szülést. De nem akartam, hogy ezek a gondolataim eljussanak Taurethez. Az istennő megbünteti a rosszindulatúakat.

– Senki sem tudhatja, mikor jön el Anubisz. Azt sem tudhatjuk, hogy Iszetet mikor szólítja magához. De ha életben marad – mondta határozottan Uoszerit –, ne számíts rá, hogy Ramszesz bejár majd hozzád, ahogy azt az elmúlt hónapokban tette. Követni fogja a hagyományt, és tíz napot Iszettel fog tölteni.

– És egy síró csecsemővel?

– Természetesen nem – mondta Merit. – A gyermek a dadájával fog aludni.

Visszatértem a szobámba, hogy a legszebb ingemet és a leggondosabban kimunkált parókámat öltsem magamra. Merit éppen a szememet készült kifesteni, amikor Malkata udvarában megszólaltak a harangok.

– Háromszor kongatják meg, ha fiú született – suttogta Merit.

Lélegzet-visszafojtva vártunk. A harangok egymás után háromszor megkondultak, aztán egy kis szünet után még háromszor. Felálltam a székemről, és futásnak eredtem.

– A köpenyed! – kiáltott utánam Merit. – Hideg van!

Én azonban mit sem éreztem a reggeli csípős levegőből. A gondolatok összevissza kavarogtak a fejemben. Hogyan fogja megváltoztatni Ramszeszt az apaság? Ezután vajon ritkábban jön majd hozzám, és több időt tölt Iszettel? Végigrohantam a folyosókon egészen a születés házáig, melyet még a nagyapám építtetett. De a hatalmas fakapuk előtt tolongó tömeg megállított. Senkit sem engedtek be a házba.

Henuttaui elmosolyodott, ahogy meglátott.

– Nofertari hercegnő! – Gyors pillantást vetett gyönyörű, gyöngyös ruhámra. – A húgom csinos kis királynét varázsolt belőled, és azt gondolta, hogy főfeleségként odaültethet majd a király mellé. Ez azonban már nem történhet meg.

Egy pillanatra farkasszemet néztünk.

– Honnan tudhatnád? Senki sem gondolja komolyan, hogy Ízisz szószólója vagy.

Henuttaui arca egy pillanatra elkomorodott, de amikor meglátta Uoszeritet felénk közeledni, diadalittas hangon megszólalt:

– Tudom, mert Iszet éppen most szült Ramszesznek egy fiúgyermeket. Egy egészséges kis egyiptomi hercegecskét. Ramszesz bolond lenne, ha nem Iszetet választaná királynéjává.

– Á, Henuttaui! – szólt Uoszerit. – Bizonyára boldog vagy, hogy Iszet fiúval ajándékozta meg Ramszeszt. Elvégre ez a gyermek akár Ashai gyermeke is lehetett volna, hacsak közbe nem lépsz.

Henuttaui piros ajkai hirtelen összeszorultak, és én megértettem, miért nem említette nekem Uoszerit Ashai nevét, mióta Iszet véletlenül elszólta magát. Csak a megfelelő alkalomra várt, hogy elmondja. Most elérkezettnek látta az időt, és csillogó szemekkel felém fordult.

– Tudod, Nofertari, mielőtt Ramszesszel egybekeltek volna, Iszet szerelmes volt egy habiru fiatalemberbe, akit Ashainak hívtak. Ő azonban vesztére csak egy művész volt. Amikor Iszet nagyanyja meglátta őket együtt, megfenyegette Iszetet, hogy kitagadja az örökéiből. De ő nem törődött vele. Szerelmes volt. És amikor az én drága nővérem ezt meghallotta, máris észrevette a kínálkozó lehetőséget. Iszet Ramszesszel éppen egyidős, gyönyörű háremlány volt, aki titkos románcot folytatott. Mi sem volt könnyebb, mint egy ilyen lányt manipulálni. Ahogy a nővéremet ismerem, biztos küldött valakit, hogy elijessze Ashait.

Henuttaui rázkódott a dühtől.

– Szégyent hozol Hathorra a hazugságaiddal!

– Talán egy szolga volt, de az is lehet, hogy valaki olyan, aki nagyobb hatalommal rendelkezik… mint például Ámon főpapja. Képzeld csak el – folytatta Uoszerit cinkos hangon –, hogy egy fiatal habiru művész vagy, és egyszer csak megjelenik előtted a főpap, és közli veled, hogy a lányt, akit szeretsz, a hercegnek szánják. Ezek után minden épelméjű férfi békén hagyná a lányt, még ha nagyon szereti is. Ashai tehát elhagyta Iszetet, és megismerkedett egy habiru lánnyal, így elhárult az akadály az elől, hogy Iszetet a trónra ültessék. Nővérem cserébe csak annyit kért, hogy vegye pártfogásába a templomát. Persze Iszet még mindig abban a hitben él, hogy Ashai egyszerűen elvesztette az érdeklődését iránta. El lehet képzelni, mit érezne, ha fény derülne a nővérem tettére!

Nem tudtam, hogy Uoszerit honnan szerezte az értesüléseit, mindenesetre nekem nagyon jól jött, amit megtudtam.

– Nofertari jobban teszi, ha tartja a száját. Ha ilyen képtelenségeket mesél Ramszesznek – fenyegetőzött Henuttaui –, Théba összes papját ellene fordítom.

Uoszerit vállat vont.

– Ők már rég ellene vannak. Azt hiszed, nem tudjuk, hogy ha tönkre tudnád tenni Nofertarit, már rég megtetted volna?

A születés házának ajtaja ekkor kitárult, és Ramszesz örömtől ragyogó arccal lépett ki rajta. Tőrként hasított belém a csalódottság érzése, hogy Iszet az, aki ilyen boldoggá tette. Ramszesz ekkor észrevett. Uoszerit odasúgta nekem:

– Legalább erőltess egy mosolyt az arcodra!

– Nofertari! – kiáltott át Ramszesz az udvaron, én pedig önző módon arra gondoltam, vajon Iszet hallotta-е bentről, amint az én nevemet kiáltja. A fáraó nagy léptekkel közeledett felénk, végig a hajlongó udvaroncok sorfala között.

– Hallottátok? – kérdezte örömittasan.

– Igen – mosolyogtam, noha mosolyom inkább Bész istennő grimaszára emlékeztethetett. – Fiú.

– És Iszet egészséges! Már hozatott is egy hárfát a házba. Hallottatok már ilyen gyors felgyógyulásról?

– Nem – mondtam, leplezni próbálva fájdalmamat. – Az istenek bizonyára óvó tekintetükkel vigyázzák Malkatát.

Ramszesz ezt akarta hallani. Az arca sugárzott, ilyen büszkének még soha nem láttam őt, és arra gondoltam, bárcsak én tettem volna azzá.

– Hatalmas ünnepséget kell szerveznünk. Mondd meg a vezíreknek, azt akarom, hogy Théba egész népe ünnepeljen. A munkások szabadnapot kapnak.

 

* * *

 

Paszer szobájában le voltak eresztve a nádfüggönyök. Kintről megint hallottuk a harangok zúgását.

– Milyen nevet adtak neki? – kérdezte Uoszerit rosszkedvűen.

– Akori – mondta Paszer. – Attól még, hogy fiúnak született, nem feltétlenül ő lesz a trónörökös. Egyelőre csak egy herceg.

– A legidősebb herceg – emlékeztettem –, és ha Ramszesz nem választ…

– Soha nem említette, hogy téged szeretne a főfeleségévé tenni? – kérdezte Uoszerit.

Szomorúan megráztam a fejem.

– Nem. Soha.

– Még akkor sem, amikor az éjszakáit nálad töltötte? – erősködött tovább.

– Akkor sem.

– Mire vár hát?

– Talán azt akarja tudni, hogy Nofertari képes-e neki utódot szülni.

Mindannyian lapos hasamra néztünk, és bár mellbimbóim mostanában besötétedtek, amit Merit a terhesség jelének tartott, a testem formája ugyanolyan volt, mint egy hónappal ezelőtt. Ekkor erőteljes kopogást hallottunk. A szívem a torkomba ugrott.

– A dajkám – suttogtam. – Megígérte, hogy rögtön tudatja velem a híreket.

Az ajtóhoz rohantam. Merit a kezét tördelte.

– Valami történik a születés házában.

Uoszerit is felállt:

– Honnan tudod?

– Három orvos is bement, és még egyik sem jött ki. Nem küldene a hercegnőnek friss lepedőket?

– Úgy érted, hogy körbe akarsz szimatolni? – kiáltottam fel.

– Persze, úrnőm! Nem tudhatjuk, mi folyik odabent. Lehet, hogy éppen most beszéli rá Ramszeszt, hogy őt válassza főfeleségének.

Márpedig erről nekünk kell értesülnünk legelőször – gondoltam, de visszafogtam magam.

– De ha Ramszesz szíve szerint nem engem akar választani főfeleségének?

– Ne beszélj ilyen butaságokat! – mondta Uoszerit. – Mindannyian jól tudjuk, hogy ez minden vágya. De Iszet azért megpróbálja befolyásolni. Az egész udvar sürgetni fogja őt, hogy betöltvén a tizennyolcadik életévét, legfőbb ideje, hogy főfeleséget válasszon magának.

– Menj! – mondtam izgatottan Meritnek. – Menj, és tudd meg, hogy mi történik.

Uoszerit hozzám fordult.

– Neked pedig a saját szobádban a helyed. Legyél csak ott, ha Ramszesznek esetleg szüksége volna rád. Hogy ha bármi történne Iszettel, kisírhassa magát a válladon.

Így hát visszatértem a szobámba, és vártam a híreket. Amikor már beesteledett, de még mindig nem hallottam semmit a születés házában történtekről, megszólítottam egy szolgálót, aki épp az ajtóm előtt haladt el.

– Tudsz róla, hogy mi történik a születés házában? – Miközben kíváncsian vártam a lány válaszát, Tefer a hátát domborítva dörgölőzött a lábamhoz. A fiatal lány nádkosarával a kezében meghajolt, de én intettem, hogy szükségtelen. – Beszélj már! – sürgettem.

– Iszet hercegnőnek fia született!

– Azt én is tudom! De miért hagyták abba a harangok kongatását?

Tágra nyílt, csodálkozó szemekkel nézett rám:

– Talán azért, mert a papnők elfáradtak a harangozásban?

Csalódottan sóhajtottam, majd a nagyterem felé vettem az utam, ahol az udvar már hangosan ünnepelt. Az egyik sarokban Henuttaui nevetgélt Ámon főpapjával. Elnéztem, ahogy Henuttaui a karpereceit csörgeti, és kecses karjával finoman gesztikulál – mintha а hattyú a hiénával készülne párosodni. Uoszerit és Paszer azonban nem voltak a teremben, és Meritet sem láttam sehol. Közben a szolgák ropogós kacsát tálaltak fel sülthagyma-ágyon, és a legnemesebb borokból töltöttek. Észrevettem azonban, hogy idegesen pillantgatnak egymásra. Ekkor a szakács felé indultam, aki hirtelen úgy tett, mint aki nagyon el van foglalva. De mielőtt még kivitte volna az összeszedett tányérokat, elkaptam a tekintetét.

– Mi történt? – kérdeztem tőle. – Miért nem készül senki a ma esti vigalomra?

A szakács homlokán verejtékcseppek gyöngyöztek.

– Van itt készülődés, hercegnő. Itt ez a rengeteg étel és ital.

– Előttem nem kell megjátszanod magad – vetettem közbe. – Inkább mondd el, mit hallottál!

A szakács megköszörülte a torkát, visszatette az üres tányérokat az asztalra, és intett a segédjeinek, akik azonnal elhátráltak a közelünkből. Majd lehalkította a hangját, attól félve, hogy esetleg Henuttaui fülébe jut, hogy ó mondta el a titkot.

– A herceg, asszonyom. A szolgák azt rebesgetik, hogy ma este nem lesz ünnepség az újszülött tiszteletére.

Közelebb léptem.

– De miért?

– Sajnos a kis herceg mégsem olyan egészséges, ahogy azt gondolták. Olyan hírek is napvilágot láttak, hogy… – De a szakács nem volt hajlandó folytatni, attól félt, hogy a szavaival megidézi Anubiszt.

– Köszönöm – mondtam, majd visszament a szobámba, és vártam. Letérdeltem nádszőnyegemre, és füstölőt gyújtottam Mut szobra előtt. Elképzeltem, milyen rettenetes érzés lehet agy anyának elvesztenie a gyermekét, és imádkoztam a kisfiú lelkéért, akit talán sosem ölelhet meg az édesapja.

– Még alig élt – könyörögtem Taurethez. – És Ramszesz szinte még nem is élvezhette az apaság örömét. Tudom, nem hallottad még Akori nevét, de ő a férjem gyermeke, és nem ártott senkinek.

Ekkor kinyílt a szobám ajtaja, és Merit lépett be Uoszerittel.

– Hallottam – mondtam komolyan, miközben felálltam. – Egy szakács mondta el nekem a nagyteremben.

Uoszerit különös arckifejezéssel meredt rám.

– Csak nem a hercegnő gyermekéért imádkoztál? – Uoszerit megcsóválta a fejét. – Akkor jobb, ha nem pazarlod tovább azt a füstölőt – vetette oda kurtán. – A herceg meghalt.

– És a nő, akiért az előbb imádkoztál – tette hozzá Merit –, épp most vádolt meg azzal, hogy elraboltad a gyermeke ká-ját, és ezzel megölted őt.

– Micsoda? Kinek mondta ezt? – kiáltottam feldúltan.

– Mindenkinek, aki ott volt a születés házában.

Úgy éreztem, azonnal elájulok. Merit sietve hozott nekem egy széket, miközben Uoszerit arról beszélt, hogy estére már egész Théba tudni fogja, hogy Iszet mivel vádol.

– És Ramszesz? Ő mit mondott?

– Biztos vagyok benne, hogy nem veszi komolyan Iszet vádaskodását – mondta Merit. – Mégis ki az, aki elhiszi ezt az őrültséget?

– A gyászoló anyák és mindazok az egyiptomiak, akik szerint az eretnek unokahúga ugyanolyan varázserővel bír, mint annak idején a nagynénje.

Ránéztem Uoszeritre:

– Én még csak nem is láttam a herceget. Nem gondolhatja komolyan, hogy én loptam el a gyermek ká-ját!

– Iszet babonás unokája egy parasztnak, akit Horemheb a folyóparton szedett össze. Természetesen elhiszi.

– De hogy fogom meggyőzni az embereket arról, hogy ártatlan vagyok? – suttogtam.

– Sehogy – ingatta a fejét Uoszerit. – Az emberek bármit elhisznek, amit el akarnak hinni. De nem számít, hogy mit mondanak, ha a méhedben megfogan egy kis herceg.

Kezembe temettem az arcomat, és kitört belőlem a zokogás.

– Szegény Ramszesz – elveszítette az elsőszülött gyermekét!

– Ez majd kikövezi az utat a te gyermeked számára – mondta határozottan Uoszerit.

Szavai hallatán elborzadtam.

 

* * *

 

Tudtam, hogy Ramszesz aznap este nem fog meglátogatni. Nem lett volna illendő a szobámba lopóznia, miközben Iszet még a születés házában fekszik, és szenved a fájdalomtól, amit a gyermeke elvesztése okozott. Amikor a herceg halálának híre ment Malkatában, azonnal lemondták az ünnepségeket, és megemlékezést tartottak Ámon templomában. Ez alkalommal már nem gyújtottam füstölőt. Inkább kiálltam az erkélyre, és hagytam, hogy a heves szél bele-bele kapjon köpenyembe. Még Merit sem mert rám szólni. Miért? – kérdeztem magamtól. Mivel haragítottalak meg, Ámon? Az akhu-m fordult el tőled, nem én! A szél egyre viharosabbá vált, majd olyan hirtelen, ahogy a csillagok jelennek meg az éjszakai égbolton, hosszú fénycsóvák tűntek fel a palota kapuihoz vezető úton.

Először csak apró pontoknak tűntek a messzeségben, de ahogy egyre közelebb értek, egy lángoló folyó képévé állt össze a menet, és felismertem az összetéveszthetetlen kántálást.

– Merit! – kiáltottam.

Ő kisietett hozzám az erkélyre, én pedig aggódva a fények felé mutattam. Ekkor már fáklyák ezreinek lángja lobogott a palota bejárata előtt. A tömeg egyre csak azt kántálta: „e-ret-nek, e-ret-nek”, olyan hangerővel, hogy még a süvöltő szél hangját is elnyomta. Két katona lépett ekkor a szobámba, mögöttük Ramszesszel, akinek az arca olyan sápadt volt, akár a hold a nyári égbolton. Az egyik katona előrelépett.

– Asszonyom, a palotába kell önt vinnünk. Itt nem biztonságos. Őrjöng a tömeg a kapuk előtt. – A katona bizonytalan pillantást vetett Ramszeszre. – Vannak közöttük, akik azt gondolják, hogy Nofertari hercegnőnek köze van…

– A herceg halálához? – kérdeztem elsápadva.

Ramszesz kissé bizonytalanul szólalt meg:

– Én nem hiszem, hogy neked bármi közöd lenne hozzá, Nofer. Hiszen nem is láttad a herceget.

– És ha láttam volna, akkor elhinnéd, amivel vádolnak?

– De hát olyan egészséges volt! – fakadt ki Ramszesz, könnyekkel a szemében.

Lassan hátrálni kezdtem.

– Ugye nem gondolod, hogy én…

– N-nem – válaszolta Ramszesz dadogva. – Nem. Persze, hogy nem!

– Akkor miért jöttél ide?

– Azért, mert több ezer ember tolong a kapuk előtt, és mindössze száz katonánk teljesít ma éjjel szolgálatot. Elküldtem Asát, hogy mozgósítsa a hadsereget.

A két katonához fordultam, akik valószínűleg részt vettek már néhány csatában Asszíriától Kádesig, most mégis félelmet olvastam ki a tekintetükből. A thébaiak eléggé felbőszültek, hogy csónakjaikkal átkeljenek a folyón.

– Ha betörik a kapukat – magyarázta a magasabb katona –, nem kezeskedhetünk a biztonságáért, hercegnő. A kincstár a legvédettebb része a palotának. Ott biztonságban lesz.

Lepillantottam az erkélyről. A tömeg dühödt hangon kiáltozta: „Eretnek! Eretnek!” Hallottam, ahogy ököllel döngetik a bronzkapukat, és az őrök hangját, ahogy próbálják megfékezni tömeget.

– Nem! – szólaltam meg eltökélten. – Szembeszállok velük. Ez az egyetlen módja, hogy megszabadítsam őket a babonás hiedelmeiktől.

– Meg fogják ölni, hercegnő! – kiáltott fel az egyik katona.

De Ramszesz hirtelen elismerően nézett rám.

– Veled megyek.

Merit könyörgőre fogta:

– Úrnőm, ne! Ne tedd!

De mi már rohantunk is Ramszesszel a folyosókon át, Merit pedig levegő után kapkodva loholt utánunk. Megfordultam, és kértem, hogy várjon meg a szobámban. A szemében páni félelem tükröződött, de én is tisztában voltam vele, hogy amit teszünk, nem sok bölcsességre vall. Olyan meggondolatlan dologra készültünk, amilyenektől Széthi fáraó mindig is óvott. Ahogy futva elhaladtunk a szobák ajtaja előtt, hallottuk, ahogy az udvaroncok félelmükben magukra zárták az ajtókat. Hacsak a sereg nem érkezik meg hamarosan, a felbőszült tömeg betöri a kapukat, és megrohamozza a palotát.

Amikor az udvarra értünk, a bennünket kísérő két katona félelmében hátrahőkölt, és feszülten figyelték, ahogy a nekifeszülő tömeg súlya alatt meg-megremeg a kapu. A bástyákon több tucatnyi íjász kémlelte kifeszített íjjal a lázadó tömeget. Ramszesz megragadta a kezemet; a szívem dobogása fülsiketítőbbnek tetszett, mint a tömeg kántálása.

Amikor odaértünk a palota falaira felvezető lépcsősorhoz, Ramszesz éles hangon kiadta a parancsot:

– Hátrébb! – kiáltotta az embereinek, akik a lépcsőkön állva eltorlaszolták az utat. Amint észrevették nemesz-ét, azonnal utat engedtek. Az emberek értetlen arccal bámultak minket, ahogy felfelé másztunk a lépcsőkön. Amikor felértünk a várfalra, egy pillanatra úgy tűnt, mintha a hegyek lángban álltak volna. Aztán láttam, hogy tengernyi fáklya fénye hullámzik alattunk a csípős farmuti éjszakában. A kapuhoz legközelebb álló emberek észrevették a fáraót, kiáltásaik elhalkultak, majd egészen elhaltak.

Csodáltam Ramszesz bátorságát, amint karját kitárva megszólította a haragos tömeget:

– Azért jöttetek ide, hogy az eretnek vérét követeljétek – üvöltötte a szélviharban –, én pedig azért jöttem, hogy elmondjam, az eretnek nem létezik!

Erre megint ingerült kiáltások hallatszottak a tömegből.

– A megboldogult herceg apja vagyok. Nálam jobban senki sem vágyik utódra. Ezért kérdezem tőletek, ha én magam állítom, hogy nem gonosz varázslat ölte meg a herceget, elhiszitek nekem?

Feszült moraj söpört végig a tömegen. Ramszesz folytatta:

– Ezt a nőt vádoljátok eretnekséggel. Nofertari hercegnőt. Valóban úgy néz ő ki, mintha varázslatokat űzne? Úgy néz ki, mint egy eretnek?

– Úgy néz ki, mint Nofertiti! – kiáltotta egy öregember, a mögötte állók pedig egyetértésük jeléül felemelték fáklyáikat. A kapu előtt állók ekkor újra nekirugaszkodtak, a kapuk hatalmas dörgéssel megremegtek. Ramszesz megfogta a kezemet, és erősen szorította. A nép megint kántálni kezdte: „Eretnek! Eretnek!”

Ramszesz megpróbálta őket túlkiabálni:

– Van itt valaki, aki azt gondolja, hogy a fáraó feleségül venne egy eretneket? – tette fel a kérdést. – Azt hiszitek, hogy a hódító fia magára haragítaná az isteneket?

Ez bölcs lépés volt, hiszen senki sem vádolhatta a fáraót azzal, hogy szándékosan megharagítaná Ámont. A kántálás megint elült, és Ramszesz odafordult hozzám.

– Igaz! – kiáltottam. – Valóban az eretnek unokahúga vagyok. De ha ti nem vagytok felelősek nagyapáitok bűneiért, én miért lennék? Ki az, aki közületek maga választotta az akhu-ját? Ha ez lehetséges lenne, nem mindannyian a fáraó családjába születtetek volna?

Az emberek meglepetten néztek egymásra, és Ramszesz engedett a kezem szorításán.

– Mindenkit a saját tettei alapján ítéljetek meg! – kiáltottam. – Hányan léphetnénk be a másvilágba, ha Ozirisz az akhu-nk szerint ítélne meg bennünket?

Ramszesz döbbenten nézett rám. A kapukon kívül egy pisszenés sem hallatszott. Senki sem mozdult, mintha még levegőt sem vettek volna.

– Térjetek haza! – szólította fel őket Ramszesz. – Hadd gyászoljunk békében itt, a Malkata-palotában.

Aztán mozdulatlanul állt, és figyelte, ahogy a lenti sokaság lassan oszladozni kezdett. Néhány asszony még el-elkiáltotta magát, és fogadkozott, hogy visszatér, de a közvetlen veszély elmúlt. Néhány perc múlva Ramszesz hozzám fordult, és megfogta a kezemet. Miután bementünk a palotába, nekidőlt a falnak, és becsukta a szemét.

– Sajnálom, hogy valaha is kételkedtem benned – suttogta.

– Köszönöm – mondtam, de legbelül éreztem, hogy Iszet egy nap meg fogja győzni, hogy én valóban eretnek vagyok, és bármit tehetek, nem tudom majd megváltoztatni a véleményét.