ELŐSZÓ

Biztos vagyok benne, hogy ha távol lennék az udvar zajától, hatéves koromnál régebbről származó emlékek is eszembe jutnának. Ám csak halványan emlékszem a fényes csempéken álló, oroszlánmancsot formázó lábú, alacsony asztalokra. Még mindig érzem a cédrus és az akác illatát, amely a ládából szállt fel, melyben dajkám a kedvenc játékaimat tartotta. És biztos vagyok benne, hogy ha egy teljes napig egyedül ülhetnék a fügefák között, ahol csak a szél susogna, nemcsak hallanám a szisztrum-ok³ hangját, de látnám is, ahogy a tömjénfüsttel elárasztott udvaron rázzák őket az emberek. Ám mindezek a képek a homályba vesznek, nem látok át a nehéz vászonfüggönyön. Első igazi, élénk emlékképem így az, hogy Ramszesz Ámon⁴ sötét templomában sír.

Valószínűleg könyörögtem, hogy hadd tartsak vele aznap éjjel, dajkámat pedig bizonyára túlzottan lefoglalta a kis Pili hercegnővel való törődés ahhoz, hogy észrevegye, eltűntem. Arra mindenesetre tisztán emlékszem, hogy végigmegyünk Ámon templomának néma termein, és hogy Ramszesz azokra a női alakokra hasonlított, akik a festményeken Ízisz⁵-hez imádkoznak. Hatéves voltam akkor, és állandóan beszéltem. Ám akkor éjjel éreztem, hogy csendben kell maradnom. Felnéztem a fáklyák fényében táncoló istenekre. Ramszesz csak akkor szólalt meg, amikor megérkeztünk a legbensőbb szentélybe.

– Maradj itt! – mondta.

Engedelmesen beljebb húzódtam az árnyékba, míg Ramszesz elindult Ámon isten szobra felé, melyet körben elhelyezett lámpások világítottak meg. Ramszesz tisztelettudóan letérdelt az élet teremtője előtt. A szívem olyan hangosan dobogott, hogy nem hallottam, mit suttog, de az utolsó szavait hallottam, és mind a mai napig emlékszem rájuk:

– Segíts rajta, Ámon! – könyörgött az istenhez. – Hiszen még csak hatéves! Kérlek, ne engedd, hogy Anubisz⁶ magával ragadja! Még ne!

Ekkor mozgást hallottam a szentély másik ajtaja felől, majd szandálok csoszogását. Más is volt ott rajtunk kívül! Ramszesz letörölte az arcáról a könnyeket, én pedig elakadó lélegzettel, rémülten pillantottam meg a sötétből előbukkanó leopárdbőr köpenyes alakot. A főpap palástja a földet súrolta, bal szeme vörös volt, akár egy vértócsa.

– Hol van a király? – kérdezte fenyegető hangon a főpap.

A kilencéves Ramszesz összes bátorságát összeszedve kilépett a lámpások fényébe.

– A palotában – válaszolta. – Apám el sem mozdul beteg húgom mellől.

– És anyád? Ő hol van?

– Ó… ő is vele van. Az orvosok szerint a húgom meg fog halni!

– Tehát azt mondod, atyád gyermekeket küldött, hogy az istenek segítségét kérjék?

Csak akkor értettem meg, miért vagyunk ott.

– Elmondtam Ámonnak, hogy mindent megadok neki! – kiáltotta Ramszesz. – Mindent, ami valaha az enyém lesz. Mindent odaadok!

– És atyád engem nem hívatott?

– De igen. Kérte, hogy jöjjön a palotába. – Nem bírta tovább, megint zokogni kezdett. – Gondolja, hogy Ámon meggyógyítja a húgomat?

– Ki tudhatja… – A főpap előrébb lépett.

– Hiszen térden állva könyörögtem neki, és mindenemet felajánlottam! Azt tettem, amit mondtak.

– Lehet, de a fáraó maga nem jött el a templomomba – csattant fel a főpap.

Ramszesz kézen fogott, és elindultunk a főpap után. Alighogy kiértünk az udvarra, trombitaszó hasított az éjszaka csendjébe. Mikor megláttam a fehér köpenyes papokat, Ozirisz⁷ jutott eszembe. Mikor már elég sokan összegyűltek, a főpap elkiáltotta magát:

– A Malkata-palotához!

A fáklyák fényét követve elindultunk; ahogy kocsinkon a Nílus felé száguldottunk, a hideg szél belekapott ruhánkba. Mikor a vízen átkelve elértünk a lépcsőhöz, az őrök bevezettek bennünket a palotába.

– Hol van a királyi család? – kérdezte a főpap követelőző hangon.

– A hercegnő szobájában – válaszolta az egyik őr.

A főpap fejével a lépcső felé intett.

– Életben van?

Mikor az őrök csak némán néztek rá, Ramszesz rohanni kezdett. Utána iramodtam, mert féltem egyedül maradni a palota sötét folyosóin.

– Pili! – kiabálta Ramszesz. – Pili, ne! Várj meg! – Kettesével szedte a lépcsőfokokat, és mikor húga szobája elé ért, az ott álló őrökkel mit sem törődve benyitott. Óvatosan belestem utána a félhomályba. A szobát megtöltő sűrű tömjénfüstben láttam, hogy a királyné előrehajolva ül a székén, a fáraó a szobában égő egyetlen lámpástól távolabb, az árnyékban állt.

– Pili! – suttogta Ramszesz. – Pili! – Nem érdekelte, hogy egy hercegnek nem illik sírnia. Az ágyhoz rohant, és megfogta húga aprócska kezét. Pili lehunyt szemekkel feküdt, lapos kis mellkasa már nem reszketett a hidegtől. Ekkor Egyiptom királynéja hangosan felzokogott.

– Ramszesz, szólj, hogy kongassák meg a harangokat!

Ramszesz reménykedve nézett apjára, mintha a fáraó életre tudná kelteni a halottakat.

– Menj! – szólt rá kicsit hangosabban Széthi fáraó.

– Én megpróbáltam! – kiáltotta sírva Ramszesz. – Elmentem Ámon templomába, és könyörögtem az istennek…

Széthi fiához lépett, és szelíden a vállára tette a kezét.

– Tudom – mondta. – De most szólnod kell, hogy kongassák meg a harangokat. El kell fogadnod, hogy Anubisz elvitte a húgodat.

Én azonban láttam, hogy Ramszesz képtelen otthagyni Pilit. A hercegnő ugyanúgy félt a sötétben, mint én, és most nem értette, miért sírnak a teste fölött. Ramszesz habozott, de apja határozott hangon ráparancsolt:

– Menj!

Ramszesz rám nézett, én pedig megértettem, azt akarja, hogy vele tartsak.

Az udvaron, egy megcsavarodott törzsű akácfa alatt egy öreg papnő állt. Ráncos kezében egy kis bronzharangot tartott.

– Anubisz előbb vagy utóbb mindenkit magával visz – mondta, és megborzongott. Hogy a hideg téli levegőtől-e, vagy attól, amit mondott, nem tudom.

– De nem hatévesen! – kiáltotta Ramszesz. – Nem, miután elmentem Ámonhoz!

A papnő éles hangon felnevetett.

– A gyermekek szavait nem hallják meg az istenek! Milyen nagy cselekedeteket vittél véghez, hogy Ámon meghallgasson? Győztél már háborúban? Építettél hatalmas szobrokat?

Ijedten Ramszesz mögé bújtam. Egyikünk sem szólalt meg.

– Hogy fogja Ámon meghallani a hangodat, hogy fog felismerni a több ezer ember között? – folytatta az öreg papnő.

– Sehogy – suttogta Ramszesz, mire a papnő bólintott.

– Ha az istenek nem ismerik a neveteket, soha nem fogják meghallgatni imáitokat.