Huszonötödik Fejezet
KÁDES FALAI ELŐTT

 

 

Avarisz

– El akarsz menni Kádesbe? – sivított Merit. Ott állt Ámoner és Prehir mellett, akik aranyfürtjeik alól néztek fel rám, és nyújtogatták a karjukat, hogy vegyem fel őket. – Éppen elég, hogy elutaztál északra. Egyiptom hercegnője egy hajón a kalózokkal…

– De láthattad, hogy reagáltak az emberek – vitatkoztam. – Megérte a kockázatot.

– Mert csak száz emberük volt – kiáltotta Merit –, nem pedig tízezer harcra kész hettita katona. Egyáltalán felfogja a fáraó, hogy milyen veszélyes ez?

– Természetesen. – Már csak egy napom maradt, hogy összecsomagoljak, de Merit az utamba állt.

– Hidd el, éjszakákon át gondolkodott rajta, hogy mit tegyen. Mindketten sokat tépelődtünk, mauat. Tegnap este azonban eldöntötte.

– De gondolj arra, hogy milyen szörnyűség érhet téged egy háborúban – kérlelt. – Kérlek! – hangja egyre kétségbeesettebben csengett. – Mi lesz veled, mialatt a fáraó a csatatéren van? Teljesen egyedül leszel.

Nagy lélegzetet vettem.

– Nem leszek egyedül. Ott lesz velem Ámoner és Prehir. – Meglátva az arckifejezését, gyorsan hozzátettem: – Ramszesz tizenegy hónapos volt, amikor apja először elvitte egy hadjáratra. És Iszet is jön velünk, Ramesszuval.

Meritnek ámultában még a keze is lecsúszott a csípőjéről.

– Kádesbe?

– Henuttaui javaslatára. Biztos akar lenni benne, hogy Ramszesz ugyanannyi időt tölt Iszettel, mint velem. A városon kívül fogunk táborozni – magyaráztam –, a hegyekben. A háborút csak messziről fogjuk figyelni.

– Nos, akkor én is veletek mehetek! – És mikor újra csípőre tette kezét, beláttam, hogy nem vitatkozhatok vele. – Milyen holmit készítsek össze?

– Ruhákat és szandálokat – feleltem kurtán.

– És a hercegeknek?

Megcsókoltam fiaim puha kis arcocskáját. Bámulatosan értelmes, érdeklődő kisgyerekekké fejlődtek, akik mindent meg akartak fogni, fel akarták fedezni a világot.

– Nekik egymásra van a leginkább szükségük – mondtam Meritnek. A szoptatós dajkák már leválasztották őket, így agyagedényből itták a tejet, és már egészen apróra vágott csirkehúst is kaptak. Mindent együtt csináltak az evéstől a játékig, most pedig együtt fogják nézni az első csatát a hegyekből. Visszatettem a fiúkat a takarójukra, és hirtelen átjárt az izgalom, hogy epipi hónapra az istenek már ismerni fogják őket. Talán nincs is olyan nagy jelentősége, és a nevük még nem biztos, hogy eljut Ámon fülébe, de hogy részt vesznek a hódításban, az kezdetnek nem rossz.

Aznap reggel nem fogadtunk kérvényezőket, a tucatnyi fényes asztalnál hadvezérek és vezírek tervezték a hadműveleteket Kádes visszafoglalására. Ülve hallgattam, ahogy Asa és az apja összegezték, mit tudnak a hettita hadseregről.

– Tizennyolc királyság támogatását élvezik – figyelmeztetett Anhuri. – Közel kétezer harci szekérrel, és mintegy harmincezer fős gyalogsággal rendelkeznek. A seregükben számos vidékről vannak katonák: Aleppóból, Ugaritból, Keskesből, Arzuából, Saszuból…

– És Aradusból, Meséből, Pedesből, Dardaniából és még sok helyről – fejezte be Asa. – Nincs kétség afelől, hogy mind a húszezer katonánkra szükségünk lesz.

– Öt részre fogjuk osztani a sereget – határozott Ramszesz. – Az Ámon osztagot én vezetem. A Ré osztag élén Kofu fog állni. Anhuri a Ptah⁶¹ szakaszt vezeti majd, és megválaszthatja, hogy ki álljon a Széth csapat élére. Minden szakasz egy nappal később indul, így ha a hettita kémek meglátják az Ámon sereget, azt fogják hinni, hogy nem vagyunk többen ötezernél. Végül a folyón érkezik majd Asa az utolsó, kisebb csapattal. Ha körbevesszük a hettitákat, és elvágjuk az útjukat a készleteiktől, egy hónapon belül meg kell, hogy adják magunkat, különben éhen halnak.

A vezírek felvonták szemöldöküket.

– Felséged fel kívánja osztani a hadsereget? – kérdezte Paszer óvatosan. – Emlékezetem szerint ilyet még egyetlen fáraó sem tett.

Az asztal körül ülők zavartan feszengtek. Amit Ramszesz kitalált, egyszerre hangzott briliáns tervnek és őrültségnek.

– Szerintem működhet – szólalt fel Kofu hadvezér.

– Működhet vagy működni fog? – kérdezte Paszer.

– Működni fog – mondta Ramszesz, láthatóan kétség nélkül.

Rahotep nem szólalt meg. Véreres szemét Ramszesz trónjára szegezte.

Paszer bátrabb volt.

– Ha bármi esélye is van rá, hogy ez a terv beváljon, a csapatoknak tökéletesen össze kell dolgozniuk.

– Komoly fenntartásaim vannak a tervvel kapcsolatban – vallotta be Anhuri.

Tőle erre nem számított Ramszesz.

– Mondd el, miért – kérte.

– Négy osztag Kánaánon, majd Labui erdején keresztül vonulna észak felé. Ez legalább egy hónapba telik. És ha a hettiták megfordulnak, és rajtaütnek az Ámon osztagon, vajon milyen gyorsan jut el a hír a többi osztaghoz? Erre még nem volt példa.

– Itt az ideje hát, hogy kipróbáljuk – felelte Ramszesz szenvedélyesen. – Ehnaton elveszítette Kádest az Eleutherosz-völggyel együtt. Azóta már több fáraó kísérelte meg visszaszerezni, de hiába. Az a terület Egyiptomhoz tartozik! És mennyi ideig volt az apám birtokában, mielőtt a hettiták visszafoglalták? A völgy nélkül nem szerezhetjük vissza a területeinket Szíriában. Ha hagyjuk, hogy a hettiták Kádes földjén maradjanak, örökre a birtokukban marad Egyiptom Orontész folyó menti területe. Ehnaton hagyta, hogy birodalmunk széthulljon, de mi újjáépítjük. Visszahódítjuk! Ehhez azonban meg kell szabadulnunk a hettitáktól. Most már nem elég, ha csak visszaszorítjuk, be is kell kerítenünk a seregüket. Ha pedig kellőképpen kiéheztettük, megadásra kényszerítjük őket.

Ramszesz szenvedélyes beszéde felrázta a hadvezéreket. Nyilvánvalóvá vált számukra, hogy új stratégia nélkül csak véget nem érő csatározások várhatók a hettitákkal. A hettitákat egyszer s mindenkorra le kell győznünk.

 

* * *

 

Aznap este elnéztem Ramszeszt a pislákoló olajlámpás fényében, ahogy az ágyunkon ült. Mint a zsákmányára leső ragadozó, olyan feszült idegállapotban volt a világ legerősebb birodalmának tizenkilenc éves fáraója. Egy hónap múlva megmutatja a hettita királynak, hogy nem tanácsos azt gondolni, Egyiptom királya egy ártatlan kis madárfióka, akire könnyedén lecsaphat.

– Tuthmószisz uralkodása óta – mondta – csak apám és én vezettünk seregeket csatába. És a fáraók közül csak nagyon kevesen vitték magukkal a feleségeiket.

– Miattunk ne aggódj – nyugtattam.

– Nem is miattad aggódom. Inkább Iszet miatt. Hosszú ideig fogunk menetelni, és ő nem erre született. – Szívesen megkérdeztem volna, hogy mit gondol, mire született, de Ramszesz folytatta. – Mehetne talán Asa gályáján, de ők jóval a sereg előtt haladnak majd, ezért ez nagyon veszélyes lehet.

– Ő akart jönni – emlékeztettem. – Nyugodj meg, nem lesz vele gond.

Ramszeszen azonban láttam, hogy nincs erről meggyőződve. Másnap reggel az udvar a városon kívül eső kis parti meredélynél gyülekezett. Vezírek, feleségek, papnők és nemesek gyűltek össze, hogy megcsodálják a fáraó félelmetes, húszezer fős hadseregét. A sisakok és a fegyverek megcsillantak a reggeli napfényben, az osztagok saját zászlói lengedeztek az enyhe szélben. A katonák között voltak núbiaiak, asszírok, habiruk és a serdenek, akiket frissen állítottak csatasorba. Bőrpajzsukkal könnyedén tudtak mozogni, nem úgy, mint a hettiták, súlyos és kényelmetlen fegyverzetükben.

– Látod, milyen gyorsak a harci szekereink? – kérdezte tőlem Paszer, és az egyik hajtóra mutatott, aki szélsebesen szelte át az árterületet, majd a gyeplő egy finom rántásával lelassította a lovakat. – A hettiták szekerei sokkal nehezebbek a mieinknél, mert azok háromszemélyesek.

– Gondolom, ez a három személy a hajtó, a pajzshordó és az íjász.

Paszer bólintott. Arca fáradtnak tűnt.

– Légy nagyon óvatos, Nofertari. A hettiták nem riadnak vissza tőle, hogy megöljenek egy nőt. Ők mások, mint az egyiptomiak, ők lehet, hogy nem fognak életben hagyni, és… – Nem fejezte be a mondatot. Hátralépett, hogy Uoszerit megölelhessen.

– Bátrabb vagy, mint én.

– Vagy csak meggondolatlanabb – válaszoltam. – De megígértem Ramszesznek, hogy bárhova is megy, vele tartok. Ha pedig történik vele valami, Egyiptom úgyis a hettiták kezére jut. Hogy is maradhatnék itt? A sorsomat nekem kell alakítanom.

Mindketten Henuttauira és Iszetre néztünk. Noha nagyon közel álltak egymáshoz, mintha egy zúgó, vad folyó választotta volna el őket. Mindketten hallgattak, a nők pedig, akikkel Iszet együtt nőtt fel, idegesen toporogtak mellettük. A háremen kívüli életről semmit sem tudtak, most pedig társuk, Iszet egy harci szekéren készül keresztülvágtatni a sivatagi városokon a menetelő hadsereggel. Nem szolgálhattak neki jó tanáccsal, így Iszet csak állt ott halottsápadtan.

Uoszerit megrázta a fejét.

– Nem fogja túlélni. Egészen Kádesig gyaloghintóban akar utazni a gyerekkel.

Ekkor Ramszesz jelent meg arany melldíszében. Udvaroncai izgatottan súgtak össze. Bronzból készült fegyverei azúrszínű selyemövvel voltak a derekára erősítve, kepresh-én egy vipera villantotta hegyes méregfogát az ellenségre.

– Olyan vagy, mint Montu⁶² a háború istene.

– Te pedig az én Szekhmetem vagy – válaszolta.

Iszet odalépett mellénk. Észrevettem, hogy a keze frissen van hennázva. Maga volt a tökéletes szépség.

– A sivatagba készülünk – kiáltott fel Ramszesz –, nem pedig királyi mulatságba! – Ránézett lenvászon ingemre és egyszerű szandálomra, majd kicsit megenyhülve így szólt: – Ilyen csodálatos szépség nem való a harcmezőre, Iszet. Nem kellene mégis…

De Iszet hajthatatlan volt.

– Veled megyek – mondta eltökélten. – Melletted akarok lenni. A háború nem ijeszt meg.

Még az udvaroncok is átláttak rajta, akik pedig mindent el akartak hinni Iszetnek. Az egyik hölgy a társaságából, az írnok lánya is megpróbálta maradásra bírni.

– Miért nem maradsz Paszer vezírrel a fogadóteremben, Iszet? A fáraónak szüksége van egy megbízható segítségre, hogy szemmel tartsa a birodalmát.

– A fáraónak szüksége van valakire, aki vigyáz rá a háborúban! – csattant fel Iszet, majd rám pillantott. – És ha ez azt jelenti, hogy úgy kell felöltöznöm, mint egy fiú, akkor azt is vállalom.

– Akkor menj, és öltözz át – mondta Ramszesz, és némi türelmetlenséget véltem felfedezni a hangjában. – Ha visszatérsz, utazz a gyaloghintóban. Az majd megvéd a portól és a tűző napfénytől.

 

* * *

 

A menet pontosan olyan hosszú volt, ahogy azt Anhuri megjósolta a fogadóteremben. Iszetet nyolc ember vitte a vállán a fedett gyaloghintóban. Nem mert panaszkodni a tikkasztó hőségre, sem arra, hogy nem tud megfürdeni. Amikor Ramesszu sírni kezdett, hallottuk, hogy kiabál vele, hogy maradjon csöndben, különben otthagyja az út szélén.

Szegénykém, hamar meg fogja gyűlölni az anyját – gondoltam magamban. Sokkal jobban tenné, ha engedné, hogy Ramesszu Ámonerrel és Prehirrel utazzon. Átnéztem a másik gyaloghintóba, és az örömteli sikongatásokból arra következtettem, hogy fiaim számára ez az utazás egy nagy kaland. Merit volt velük, és árnyékának mozgásából láttam, hogy óvón vigyázza gyermekeim minden mozdulatát. Bár nekem is jutott volna hely a hintóban, én inkább saját szekeremet hajtottam Anhuri és Ramszesz mellett. Éjszakánként, amikor a sereg letáborozott, Ramszesz bemászott a sátramba, és hallgattuk, amint Merit a másik sátorban mesét mond az istenekről. Ámoner és Prehir ezután általában el is aludt. Néha azonban napközben nyomta el őket az álom, így nem volt kedvük az esti lefekvéshez. Ilyenkor Ramszesz áthívta őket hozzánk, és hármasban játszadoztak, amíg én a kémeink által elfogott leveleket fordítottam.

– Muvatallisz király nem is sejti, hogy jövünk – jelentettem ki teljes bizonyossággal. Éppen áthaladtunk Kánaánon, majd a Bekaa-völgy felé vettük utunkat, és egyre közelebb értünk Kádeshez. Kezembe vettem az utolsó lefordított tekercset. Ebben híreket küld közelgő érkezéséről, és elvárja, hogy feleségei mind megjelenjenek a fogadására, valamint készüljenek az epipi hónapban megrendezendő győzelmi lakomára.

– Úgy tűnik, hogy nincs tudomása az érkezésünkről. Bár van itt egy mondat, amit én sem értek – mutattam rá egy ősi ékírással írt mondatra. Ezt a nyelvezetet csak a hettita papok használták.

– A Labui-erdőről van szó benne. Talán az erdészekről ír valamit?

– Felderítők! – kiáltott fel Ramszesz olyan hangosan, hogy Ámoner és Prehir összerezzentek. Visszafojtott lélegzettel néztek az apjukra, hogy vajon nekik szólt-e a kiáltás. De amikor látták, hogy nem feléjük néz, vidáman folytatták tovább a játékot.

– Felderítőket küld a Labui-erdőbe! – magyarázta Ramszesz.

Újra belemélyedtem a tekercsbe.

– Valóban – bólintottam –, bizonyára azt jelenti.

– Holnap elérjük Labui erdejét, és a hettiták akárhány felderítőt állítottak készenlétbe, bekerítjük őket, így nem vihetnek üzenetet. – Ramszesz rám mosolygott. – Visszafoglaljuk Kádest, mielőtt Muvatallisz király elfogyaszthatná azt az ünnepi lakomát!

Másnap reggel felsorakozott a négy gyalogos osztag. Mire a nap lassan felbukkant a látóhatáron, húszezer férfi várt parancsra. A Széthi által felhalmozott tízezer bőrpáncélt erős fakeretekre feszítették, így biztos védelmet nyújtottak még a leghegyesebb nyílvessző ellen is.

– Az Ámon és a Ré osztag az Orontész folyó túloldalán elterülő dombok legmagasabb pontján állomásozzanak – utasította Ramszesz a hadvezéreit. – A Széth és a Ptah hadosztály a hegy lábánál várakozik majd. Az egyik lefordított üzenet szerint hettita kémek rejtőzködnek a Labui-erdőben. Őket azonnal el kell fogni, amint ma este az erdőhöz érünk!

A katonák feszült izgalomban meneteltek. Közeledtünk Kádeshez. Amikor a csapatok áthaladtak a labui cédruserdőn, az izgatottság a tetőfokára hágott. De a magas, lapos tetejű fák sűrűjében nyomuk sem volt a hettita felderítőknek. Amikor pedig az Ámon és Ré csapatok letáboroztak a Kádes feletti dombon, a katonák döbbenten tekintettek le az alattunk elterülő városra. A falakkal körülvett város némaságba burkolózott, sehol sem látták a hettita sereget. Ahogy leszállt a hűvös este, Ramszesz a legmagasabb pontról kémlelte a kihaltnak tűnő várost. A hadvezérek között is nagy volt a tanácstalanság.

– Talán visszavonultak – mondta Kofu.

– Nem hinném, hogy egy tízezer fős sereg elfoglalná az északi terület legfontosabb városát, hogy aztán egy hónap múlva feladja azt. Lehetséges, hogy a városban bujkálnak – vetette fel Anhuri.

– Akárhogy is, kémet kell küldenünk, hogy kiderítse, mi folyik itt – mondta Kofu. – Még ha a hettiták már el is hagyták a várost, hamar megtudják, hogy itt vagyunk, és azonnal visszafordulnak. Ebben biztosak lehetünk.

Az izgatott katonák a tábortüzek körül múlatták az időt, mindenütt az égő fa füstje szállt a levegőben. Néhányan szenet-et játszottak. De amint a nap lenyugodott, a feszültség egyre nőtt. A város némasága nyugtalanítóbb volt, mintha az egész hettita sereg közeledett volna feléjük. A feszült csöndet Iszet törte meg.

– Hol lehetnek? – kérdezte sipító hangon. – Egy álló hónapon keresztül meneteltünk idáig mindhiába? Hol van a háború, amiért jöttünk?

Anhuri halványan elmosolyodott.

– Megnyugodhat, hercegnő, lesz itt háború. Egy vagy talán tíz nap múlva, de a hettiták vissza fognak jönni.

Iszet köpenyének csuklyája hátracsúszott a vállára, és látni engedte bosszús tekintetét.

– És hány katonájuk van?

Anhuri hátrapillantott, mert valamiféle zűrzavar támadt a táborban, de még gyorsan válaszolt Iszetnek.

– Annyian lehetnek, mint a mi katonáink. Talán még többen is. – Ezzel felállt, és elindult a feléje rohanó fiú felé, aki a hírnökök ruháját viselte. Egyszerre mindenki talpra ugrott.

– Milyen híreid vannak?

A fiú megállt előtte.

– Semmi! – kiáltotta lihegve. – A hettiták két nappal ezelőtt elhagyták a várost. A város védelmére helytartót neveztek ki, de a seregnek nyoma sincs!

Ramszesz a hadvezéreire pillantott. Arcuk gondterhelt volt.

– Ez valószínűleg csapda lesz.

De a hírnök magabiztosan állította az ellenkezőjét.

– Nem csapda, felség! Végigjártam a várost, és nem láttam egyetlen göndör szakállú vagy csíkos köténybe öltözött katonát sem. Csak a helytartó házában…

– Azt mondod, két napja? – faggatta Anhuri, és hitetlenkedve nézett a fiúra. – Ez túl szép lenne – csóválta a fejét, és úgy éreztem, igaza van. Néhány hadvezér szerint azonban a király annyira magabiztos volt a sikerében, hogy nem látta szükségét, hogy Kádesben maradjon.

– Lehet, hogy egy hónapig vártak, hogy felbukkan-e az egyiptomi hadsereg a folyó felől. És amikor látták, hogy hiába várakoznak, odébbálltak – vélekedett Kofu.

– Várni fogunk – határozott Ramszesz. – Ha holnap estig sem bukkan fel a hadseregük, visszafoglaljuk a várost.

A hadvezérek visszaültek a tűz köré, a hírnök fiú pedig boldogan rejtette kötényébe a fáradozásáért kapott két aranydebent. Ramszesz viszont álmatlanul forgolódott a sátorban. Megcsókoltam a vállát, a mellkasát, de gondolatai annyira lefoglalták, hogy nem viszonozta közeledésemet.

– Ha a hettiták valóban elmentek – mondta –, holnap este bevesszük a várost, mielőtt még a csapataik visszatérhetnének. Bezárjuk a kapukat, és belülről fogjuk védeni a várost. Te itt maradsz a tartalékosokkal. A főparancsnoknak, Ibenrének utasításba adtam, hogy egyedül te hagyhatod el a táborhelyet. Ha olyan sereg közeledik a tábor felé, amely nem hordozza Ámon, Ré, Ptah vagy Széth zászlaját, indulj el délre, Damaszkusz városa felé.

Ijedtemben a szám elé kaptam a kezemet, de Ramszesz gyengéden megsimította az arcomat.

– Nincs mitől félned. Az istenek vigyáznak ránk, és győzelmet fogunk aratni.

 

* * *

 

Éjjel egyszer csak suttogást hallottam a sátram bejáratánál, majd egy sötét árnyék vetődött a sátor falára a holdfényben. Ramszesz felült, és kardjához kapott.

– Felség!

– Ez Anhuri – mondtam, és jóleső érzés fogott el, amiért a hadvezér tudta; hogy nálam kell keresnie Ramszeszt. Férjem a bejárathoz sietett. A hadvezér mellett őrei álltak, Kofu és két megkötözött fogoly.

– Hettita katonák, felség – mondta Anhuri. – A táborunk alatti dombok között ólálkodtak.

Gyorsan magamra kaptam a ruhámat, és csatlakoztam Ramszeszhez. A kémeket megkötözték, a magasabb férfi arcát mély vágás csúfította el. Mindketten a hettiták hosszú kötényét viselték, hajuk fonott tincsekben keretezte arcukat.

– Mit szedtél ki belőlük? – kérdezte Ramszesz.

– Alig beszélik a nyelvünket – válaszolt Kofu. – A magasabbik azt állítja, hogy megszöktek a hettita seregből.

– Mi a nevetek?

– Anittának és Tesubnak nevezik magukat.

Anhuri felvonta a szemöldökét.

– Kíváncsi lennék, hogy valóban így hívják-e őket.

Ramszesz fürkész tekintettel nézett végig a foglyokon. Még a magasabbik is csak a mellkasáig ért.

– Miért szöktetek meg Muvatallisz seregéből?

Reszketve néztek egymásra, majd a kövérebbik megszólalt:

– Mi kicsit értünk egyiptomi nyelven.

– Akkor szedjétek össze azt a kicsi tudást, és őszintén beszéljetek, különben Ozirisz előtt magyarázkodhattok!

Tesub felém pillantott, és nem vette le a szemét rólam, miközben válaszolt.

– Megszöktünk Muvatallisz király seregéből – kezdte gyorsan – mert nem akarunk ilyen gyáva alak seregében harcolni.

Anhuri kardja élével megbökdöste a kövérebbik férfit.

– Mit értesz az alatt, hogy gyáva?

– Muvatallisz király elmenekült! – mondta Tesub. – Meghallotta, hogy a nagy Ramszesz fáraó félelmetesen nagy sereggel tart errefelé.

Ramszesz rám nézett, majd a hadvezérekre. Szélesen elvigyorodott, majd közelebb lépett a két fogolyhoz.

– Muvatallisz meghallotta, hogy jövök, és inába szállt a bátorsága? És merre menekült? – kérdezte kíváncsian.

Tesub észak felé mutatott.

– Aleppo irányába? – kérdezte Kofu.

– Igen – bólintott Tesub. – Hogy még több katonát toborozzon.

Ramszesz szeme csillogott.

– Holnap visszafoglaljuk Kádest! – jelentette ki. – Én az Ámon csapatot vezetem a város északi határához, még mielőtt Muvatallisz megérkezik az erősítéssel. Keltsétek fel az embereimet, eleget aludtak már.

– És a többi osztaggal mi lesz? – érdeklődött Kofu.

– Ők kora hajnalban induljanak.

Még mielőtt a virradat színes pírt rajzolt volna az éjfekete égre, Ámon zászlaja alatt már felsorakoztak a katonák. Késő estére fogják elérni Kádes kapuit. Eltűnődtem, vajon sikerül-e megelőzniük a visszatérő hettita sereget. Sátram magányában Ramszesz a derekam köré fonta izmos, bronzbarna karját. Azt kívántam, bárcsak soha ne engedne el öleléséből. Neki azonban még el kellett búcsúznia Iszettől és Merittől, aki éppen gyermekeinket öltöztette.

– A helytartót hamar elfogjuk – mondta izgatottan. – Mire Muvatallisz visszatér, Kádes már ismét egyiptomi város lesz. Ekkor pedig megérkezik Asa csapata az ötödik osztaggal, és Muvatállisznak vége!

– És mi fogja megakadályozni, hogy feljöjjön ide?

– Muvatallisz észak felé menekült. Először a mi védelmi vonalunkon kellene átjutnia. Itt teljes biztonságban vagy, Nofer.

 

* * *

 

Figyeltük, amint az Ámon osztag elhagyja a tábort. Délutánra már az utolsó katona is messze járt, és nem láttunk mást, csak a távolodó porfelhőt. Merit Prehir könnyeit törölgette, miközben a gyermek apró kis kezével a messzeségbe mutatott. Ámoner azonban izgatottan fészkelődött a karomban, és egyetlen könnycseppet sem ejtett.

– Ha tudna, a fáraó után kúszna – jegyezte meg Merit.

– Egy kis harcos lesz belőle, igaz, Ámoner?

– Trónörökös lesz belőle – mondta Merit komolyan. – Amint lejár az egy év.

– Rahotepnek nem lesz ínyére a dolog.

– Márpedig jobb lesz, ha hozzászokik a gondolathoz! – csattant fel Merit.

A sátor felé néztünk, ahol fegyveres katonák őrizték a foglyokat. Még ilyen távolságból is hallani lehetett, ahogy a két férfi vitatkozik. Az egyik őr odaszólt nekem:

– Összevissza beszélnek, hercegnő. A fogság elvette az eszüket.

Egy pillanatig hallgatóztam, majd gyorsan Merit kezébe adtam Ámonert, és közelebb mentem a sátorhoz. Az egyik őr már éppen szólni akart, hogy ne tegyem, amikor a fejemet rázva csendre intettem. Amikor már eleget hallottam, hátrahőköltem.

– Saszu nyelven beszélnek, és azon bosszankodnak, hogy az egyiptomiak milyen rosszul bánnak a kémekkel.

Hirtelen csend lett a sátorban. Az őrök megrökönyödve néztek rám, amikor Anhuriért kiáltottam. A „kém” szót visszhangozták a hegyek, és még Iszet is előjött sátrából, ahol Ramesszu fegyelmezésével töltötte a napot.

Anhuri hadvezér kardja markolatát fogva rohant felém.

– Ezek kémek! – hadartam. – Nem hettita dezertőrök. Saszu nyelven beszéltek. – Hangom remegett az izgatottságtól. – Azon vitatkoztak, hogy Ramszesz mit tesz majd velük, ha rájön, hogy a hettita sereg Kádes hegyei mögött rejtőzik!

Anhuri hadvezér és a testőre belépett a sátorba egy nádpálcával. Összerezzentem minden egyes ütésre, ahogy megfenyítette a foglyokat. A közelben álló katonák hallották, amit mondtam, és futótűzként terjedt a hír a táborban, hogy a fáraó csapdába sétál. A Ré osztagot már mozgósították, de most a többi csapatot is riadóztatták. Amikor Anhuri kilépett a foglyok sátrából, kötényét friss vérnyomok tarkították. Elborult tekintete megerősítette, amitől féltem.

– Három osztagunk már úton van. Nofertari hercegnő gondjaira bízom a készleteket és a hátramaradó háromszáz fős őrséget.

 

* * *

 

Merittel a hegy tetejéről figyeltük, ahogy a három osztag lassan eltűnik a völgyben. Reggelig nem fognak Kádesbe érni, és bár több száz katona állt őrségben, aznap éjszaka nem hajtottam álomra a fejemet.

– Ébren akarom megvárni, hogy mi történik – mondtam Meritnek.

– Mit akarsz látni? – kiáltott fel. Merit vacogott a köpenye alatt.

– Amint Ámon zászlaját kitűzik a város falára a győzelmünk jeléül – makacskodtam.

De még a hold ezüstös fényében is nehezen lehetett kivenni, hogy mi történik odalent. Ámon seregéből mindössze a város falai alatt gyújtott tábortüzeket, az utána menetelő három osztagból pedig csak a fáklyákat láthattam odafentről. Hallgattam a tücskök éjjeli ciripelését és az apró állatok motoszkálását a bokrokban, de csak napfelkelte után láttam meg, hogy mi is történt. A látványtól földbe gyökerezett a lábam.

Amikor Merit odajött hozzám, és velem együtt a távolba tekintett, maga is észrevette, amit én már hajnal óta figyeltem. Noha az Ámon osztag bejutott Kádesbe, a vastag falak nem zárták körül teljesen a várost. A többiek az északi úton meneteltek a város felé, de még mindig nem érték el a folyót. Rövidesen azt is észrevette Merit, hogy a hettita hadsereg katonái felénk tartanak, nem több, mint egynapi járásnyira. Ekkor pánikba esett.

– Jönnek! Mindjárt itt a hettita sereg!

Ijedt kiáltására sorra előjöttek sátraikból a bent pihenő nők. Amikor Iszet meglátta, milyen közel vannak a hettita katonák, hisztérikusan sikítozni kezdett.

– Meneküljünk! Menekülnünk kell, ha nem akarjuk, hogy mindnyájunkat megöljenek!

Én azonban biztos voltam benne, hogy Ramszesz csapatai elég erősek lesznek, hogy visszaverjék a hettita támadást. Három osztag siet a segítségére, és Asa is megérkezik majd a folyón az ötödik osztaggal, hogy megsemmisítsék a felénk menetelő sereget. Ha most elmenekülnénk…

Ekkor egy fiú kapaszkodott fel hozzánk a hegyre, üzenetet hozott. Ibenre elvette tőle.

– Mi az? – kérdeztem türelmetlenül.

Ibenre arca elkomorodott.

– Rajtaütöttek a Ré seregen. Legalább kétezer katonánk odaveszett.

– Muszáj innen elmennünk! – könyörgött Iszet. – Meg fognak ölni minket!

Megfordult, hogy visszarohanjon a sátrába, de Ibenre megállította.

– Ha egyedül elmenekül, elfogják. Nem mehetünk addig, amíg erre Nofertari hercegnő utasítást nem ad.

– De nézzetek oda! – mutatott Iszet az alattunk elterülő síkságra.

– Azok a csapatok még nagyon messze vannak – mondtam neki. – Ha egyszer elindulunk Damaszkusz felé, már nem fordulhatunk vissza. Legalább két napba telik, amíg odaérünk.

Iszet elsápadt. Megpróbáltam megnyugtatni.

– Asa még megérkezhet. Nem hagyhatjuk itt Ramszeszt a hettitáktól körülvéve, elvágva a készleteinktől.

Vártunk, amíg a nap magasabbra kúszott az égen, abban a reményben, hogy megpillantjuk Ramszesz győzelmi zászlaját. Azonban ahogy a hettita sereg egyre közeledett, Iszet feljebb kapaszkodott a hegyen, és hirtelen vad sikoltozásban tört ki.

– Minden elveszett! Hát nem látjátok? Ez a két saszu kém a bolondját járatta Ramszesszel! Meg fog halni, és mi mind vele halunk! Ne várjunk Asára! Kérlek!

Ibenrére néztem.

– Van még időnk?

– Délig.

Iszet könyörgő tekintettel meredt rám.

– Még ha Asa meg is érkezik, a sereg egyre közeledik! Már nem fogunk tudni elmenekülni!

– Akkor most már ideje indulnunk – mondtam Ibenrének. – Vártunk, amíg csak lehetett.

Iszet megkönnyebbülve behunyta a szemét. Ibenrére bólintott.

– Indulás! – kiáltotta, és megindultunk a gabonával megrakott szekerekkel, lovakkal együtt lefelé a hegyről, Damaszkusz irányába.