Huszonhatodik Fejezet
PTAH ISTEN NEHÉZ HALOTTI LEPLE

Damaszkusz

Damaszkusz helytartója parancsba kapta, hogy engem a legnagyobb szobájában szállásoljon el. Iszet a halálfélelemtől még tiltakozni is elfelejtett. Csak bolyongott a folyosókon a kezét tördelve, és azon aggódott, hogy mi lesz majd vele, ha Ramszesz esetleg meghal a háborúban.

A harmadik napon leültem mellé a nagyteremben. Bár elhúzódott, a kezére tettem a kezem, és meleg hangon megszólítottam.

– Még ha ránk is törnek a hettiták, mit gondolsz, melyik nőt fogják megkímélni? Nézz csak körül! Akadhat-e itt nálad szebb teremtés? – Iszet félénken körbepillantott. Elhúztam a kezemet. – De Ramszesz nem fog meghalni. A hettitáknak nem sikerül legyőzniük.

– Honnan tudod ezt ilyen biztosan? – A nagyterem lámpásai megvilágították arcát, és bár a szeme vörös volt a sírástól, még így is a legszebb nő volt, akit valaha láttam.

– Mert az istenek vigyáznak rá – mondtam. – Ámon, Ré, Ozirisz és Szekhmet is őrzik minden lépését.

Úgy tettem, mintha szemernyi kétségem se lenne afelől, hogy Ramszesz győz a hettiták felett, és mintha mindez csak idő kérdése volna. A napok azonban anélkül teltek el, hogy bármi hírt kaptunk volna Kádes felől. Éjszakánként fullasztó sivatagi forróság telepedett a palotára, mintha Ptah isten halotti leple az egész várost körülölelte volna, mint Szekhmet mumifikált férjét. Sem aludni, sem enni, de még lélegezni is alig tudtunk az aggodalomtól, hogy mi történhet Ramszesszel Kádes falainál. Öt napon keresztül türelmetlenül vártuk a híreket, amíg végre hírnök érkezett a harctérről. A helytartó üzent értem a szobámba.

– Úrnőm, egy hírnök! – kiáltott Merit izgatottan.

Nem törődtem azzal, hogy egy nőnek nem illik rohannia, és még a núbiai parókámat sem viseltem, amikor a hírnök elé siettem. Ramszesz rajtaütött húszezer katonán egy rejtekhelyen. Ha kudarcot vallana, nemcsak Kádest veszítené el, hanem valószínűleg egész Egyiptomot is. Nagy kockázatot vállalt, mindent erre a lapra tett fel.

Beléptem a fogadóterembe, ahol a helytartó az emelvényen elhelyezett négy trón egyikéhez vezetett. Ezek közül három mindig a fáraónak és két legfontosabb feleségének volt fenntartva. Leültem Iszet mellé, de egyikünknek sem sikerült nyugodt arckifejezést erőltetni magára.

A hírnök felváltva tekintett ránk.

– Fegyverszünetet kötöttek! – kiáltott fel.

Ránéztem Ibenrére, aki az emelvény alatt állt.

– Fegyverszünetet? Hogy érted ezt?

– A hettiták visszavonultak a hegyekbe – válaszolta a fiú. – A fáraó győzedelmes seregével Damaszkusz felé tart.

Iszet megkönnyebbülten hátradőlt trónján.

– Győztünk – suttogta. – Egyiptom megmenekült.

– Egyiptom talán megmenekült, de Ramszesz még nem nyerte meg a háborút. A fegyverszünet még nem jelent győzelmet.

Arra gondoltam, Ramszesz milyen hiszékeny volt, hitt a hettita kémeknek. Mindent kockára tett, csak mert az apja egykor erre kérte. Húszezer katonával megindult északnak, Kádes városába, és azt remélte, hogy egy rövid ütközetben legyőzi a hettita királyt. És amikor elfogtuk a kémeket, hagyta magát becsapni, hogy a tapasztalt, sok háborút megélt király félelmében elmenekült.

– Kinek a kezén van most Kádes? – kérdeztem.

– A hettitákén, asszonyom. A vezetők szerint azonban sokkal rosszabb is lehetne a helyzet. Azt mondják, hogy a fáraó ön miatt menekült meg.

Damaszkusz helytartója és az udvaroncai egyszerre fordították felém a fejüket.

– Én nem tettem semmit – ellenkeztem.

– De igen, hercegnő. A három hadtest, amit az Ámon után küldött, a fáraónak elegendő időt biztosított, hogy felkészüljön az ellentámadásra.

– De hát ők már egyébként is indulni készültek!

A fiú rázta a fejét, mintha azt akarná kifejezni, hogy az nem számít.

– Mindenki a harcos királynéként emlegeti, asszonyom. Még a hettiták is ismerik a nevét!

Követtük a fiút az Üdvözlés ablakához, ahonnan a helytartó szokta megszólítani népét. A város falain túlról már hallatszott a „Ramszesz” csatakiáltás, aztán azt kezdték kántálni: „harcos királyné”.

– Hányan lehetnek? – suttogtam.

– Tizenkétezer férfi – árulta el a fiú.

Megfordultam.

– Ez azt jelenti, hogy seregünk egyharmada odaveszett?

A fiú lesütötte a szemét.

– Igen, asszonyom. – Túl fiatal volt még, hogy megértse, mekkora veszteség ez.

A sereg egyre közeledett a palota kapuihoz, az ezernyi fegyver csillogott a napsütésben, akár az arany. Iszet és én szorosan egymás mellé kerültünk az ablakban, olyannyira, hogy éreztem bőrének levendulaillatát.

– Visszatért! – kiáltottam neki, szinte reszketve az örömtől.

Amikor Ramszesz megjelent az udvaron, az ablak alatt, a győzelem jeléül felénk emelte a kardját. Bőrpáncélja véres volt, és nem viselte nemesz-ét. Feljött a lépcsőn az ablakhoz, és bár Iszet vissza akart tartani, az őrök utat engedtek nekem, és én boldogan omlottam a karjaiba.

– Nofertari! – kiáltotta – Ó, Nofertari!

Iszetet is szorosan megölelte, mire ő hangos zokogásban tört ki.

– Hogy élted túl? – suttogtam, miközben testén sérülés nyomait kerestem.

– Csakis Ámon kegyelméből – vallotta be. De aztán a damaszkuszi nép felé fordult, felemelte a karját, és győzedelmesen felkiáltott: – Visszatértünk!

Olyan hangos örömujjongás töltötte be az udvart, hogy még a város utcáin is visszhangzott. Miután csillapodott, Ramszesz békét ígért a népnek. Biztosította őket afelől, hogy a jövőben folytathatnak a kereskedelmet az Egei-tengeren a hettiták birodalmán keresztül, és megesküdött, hogy noha Kádest nem sikerült visszahódítani, Egyiptom biztonságban van.

– Alaposan megleckéztettük Muvatallisz királyt! – dübörögte Asa a több ezer fős tömegnek. – A hettiták megismerték a bátorságát, és nem merészelnek többé a Nagy Ramszesz fáraó birodalmára törni!

Amíg az emberek ünnepeltek, Ramszesz bejött a szobámba.

– Mondd el, mi történt – kérleltem. – Magyarázd el, hogyan lehet Egyiptom a győztese ennek a háborúnak, ha fegyverszünetet kellett kötnünk, Kádest pedig örökre elveszítettük.

Ramszesz leült az ágyam szélére, és fejét a tenyerébe fogta.

– Győzelem volt ez, mert a katonáinkat nem mészárolták le. Aztán azért is, mert csak Kádest veszítettük el, nem Egyiptomot. – Hatalmas könnycseppek gördültek le az arcán. – És téged sem veszítettelek el.

Szorosan átölelt.

– Nofertari – suttogta –, a büszkeségem miatt majdnem téged is elveszítettelek. Olyan sok katonám meghalt miatta. Jó katonák, akik igazán bíztak bennem!

– Nem tudhattad, hogy kémeket küldenek – mondtam, de tudtam, hogy igaza van. A büszkesége több ezer ember életébe került.

Amikor visszatértünk Avariszba, anyák ezrei vártak ránk, hogy üdvözöljék a csatából visszatért fiaikat. Alaposan szemügyre vettek minden arcot, mígnem az egész hadsereg elhaladt mellettük, és voltak, akiknek szembesülniük kellett a kegyetlen igazsággal, hogy fiuk nem tért haza. Ennek Ramszesz büszkesége és meggondolatlansága volt az oka. Annak a vakhitnek, hogy az istenek segíteni fogják, és hogy Szekhmet akkor is mellette áll, ha nem a józan ész szerint cselekszik. És mert azt képzelte, egy szétszabdalt hadsereg legyőzheti az erős a hettitákat. Be kellett volna várnia a többi csapatot, mielőtt Kádest megtámadta volna. De hogy mondhatnám el neki mindezt? Ránéztem Ramszeszre. Rövid, fehér kötényében, arany melldíszével a mellkasán, de még koronájával a fején is csak egy ijedt gyermeknek tűnt, arra a fiúra emlékeztetett, aki valamikor Pili életéért imádkozott Ámon templomában. Majd megismételtem:

– Nem tudhattad.

– Mi történt volna, ha te nem ismered a saszu nyelvet? Mi történt volna, ha a ne'arin⁶³-ok nem siettek volna a segítségünkre, amikor már hatezer egyiptomi katonánk holtan feküdt a csatamezőn?

A „ne'arin” jelentése fiatal ember, de én nem értettem, kikre céloz.

– Kik azok a ne'arinok?

Ramszesz a szemembe nézett.

– Habiru kereskedők Kánaánból.

Elakadt a lélegzetem.

– Amoszesz?

– Ki más küldte volna őket? A semmiből kerültek elő a Ptah osztaggal együtt. Úgy harcoltak, mintha csak Montu, a háború istene mozgatná őket. De hogy tudhatta meg Amoszesz?

– Biztos vagyok benne, hogy a habiruk azért harcoltak, hogy lehetőségük legyen elérni, amit akarnak – mondtam.

Ramszesz hallgatott. Aztán kijelentette:

– Fel fognak lázadni, amint letelepednek Kánaánban. A seregük képzett harcosokból áll.

– De hát érted harcoltak!

– Azért, mert a hettiták uralma alatt nem várhatnak szabadságot. Csak a maguk érdekében segítettek nekem. Ha nem engedem őket szabadon, fel fognak lázadni. De talán nincsenek olyan sokan, hogy ne tudjam őket leverni.

– Voltak annyian, hogy megmentették a seregünket.

Ramszesz szomorúan bólintott.

– Annyi vért láttam Kádes falainál, amennyit apám egész életében. Megígértem nekik, hogy győzelemre vezetem őket, de bár ne tettem volna! Sok mindent ígértem elhamarkodottan. Azt gondoltam, rábírhatom az isteneket, hogy meghallgassanak, ha a kádesi győzelem révén a birodalmukban kitüntetett helyet foglalok majd el. De az öreg papnő tévedett. Az istenek már akkor is meghallgattak. Mindig is meghallgattak.

A ne'arinok megjelenése volt erre a bizonyíték, gondoltam.