Tizennegyedik Fejezet
ÚJ ÉLET

Ramszesz ugyan két napig nem jött át hozzám, mégis öröm gyúlt a szívemben: pakhónsz hónap második felére a testemen kezdtek látszani a jelei annak, amit Merit már egy hónappal ezelőtt sejtett. Elmondtam Uoszeritnek és Paszernek. Merit pedig, amikor meghallotta, olyan örömujjongásban tört ki, hogy Tefer ijedtében leugrott az ágyról.

– Egy gyermek? – kiáltott fel. – El kell mondanod Ramszesz fáraónak! Ha meghallja…

– Akori herceg jut majd eszébe, és azt fogja gondolni, hogy Iszetnek igaza volt.

Merit komolyan rám nézett.

– Erről ne beszélj soha többet.

– Iszet azzal vádolt, hogy elloptam a gyermeke ká-ját, és éppen most vagyok terhes.

– A fáraó sohasem gondolna ilyesmit! A hercegnő egy babonás bolond! Meg kell mondanod Ramszesznek!

– Ha eljön.

– El fog jönni. Csak adj neki időt.

Jó néhány nap eltelt. Az ötödik napon, amikor nyilvánvaló volt, hogy hiába várom, arcomat a párnámba fúrva keserves zokogásban törtem ki. Merit a hajamat simogatta. Nem csak a magány gyötört. A lelkembe utat talált a bánat, amely halotti lepelként lebegett a palota felett. Minden reggel láttam Ramszeszt a fogadóteremben, de soha nem nevetett. Ha a vezírek jó híreket hoztak a találmány működéséről, az arca változatlanul komor maradt. A nagyteremben az udvaroncok gyanakodva méregettek, még Uoszerit is alig szólt hozzám. Könyörögtem neki, hogy hadd mondjam el Ramszesznek a nagy hírt, de megesketett, hogy addig nem beszélek neki róla, amíg ő maga egyedül el nem jön hozzám. Így tehát vártam, amíg pakhónsz hónap hetedik napján Ramszesz a nap sugaraival együtt megjelent a szobámban. Odajött az ágyam széléhez, és amikor felültem, hogy átöleljem, láttam, hogy kövér könnycseppek gördülnek le az arcán. Nyoma sem volt többé a tőle megszokott derűnek.

– A papok szerint az istenek akarata volt – suttogta –, de hogy kívánhatják az istenek, hogy a fáraó elsőszülött gyermekét Anubisz magával ragadja a holtak birodalmába?

Koronáját az ölében fogta, én pedig a haját simogatva próbáltam vigasztalni.

– Nekem is nehéz megértenem az okát – mondtam – de az istenek, látva, hogy milyen szörnyű veszteséget szenvedtél, egy új életet adtak cserébe. – Azzal megfogtam a kezét, és a hasamra helyeztem. Ramszesznek a lélegzete is elállt:

– Gyermeket vársz?

Én óvatosan elmosolyodtam:

– Igen.

Ramszesz felállt, és szorongatni kezdte a kezemet örömében.

– Ámon mégsem hagyott el bennünket! – kiáltott fel. – Gyermekünk lesz, Nofer! – ismételgette boldogan. – Egy másik gyermek! – Átölelt, majd az arcomat kezdte fürkészni: – Tudod, aznap este az erkélyen…

– Nem számít – vetettem közbe gyorsan.

– Én soha nem hittem el komolyan…

A szájára tettem az ujjamat.

– Tudom, hogy nem – hazudtam. – Ostoba babona csupán.

– Iszet családja mindig is babonás volt. És most, hogy elvesztette Akorit, nem képes józanul gondolkodni. Vigasztalhatatlan – tette hozzá. – Megígértem, hogy építek egy halotti templomot a kis hercegünk emlékére, de az sem nyugtatta meg. Még a kapuk elé helyezett virágok sem enyhítik a fájdalmát.

– Miféle virágok?

Ramszesz a terasz felé pillantott. Ahogy elhúztam a függönyt a teraszajtó előtt, és megpillantottam a megemlékezés virágait, melyeket Théba asszonyai hoztak Iszet számára, a kezemet a szám elé kaptam. A bronzkorlátok körbe voltak fonva gyönyörűséges virágokkal. Az újjászületést jelképező virágból, a liliomból sok ezernyi pompázott a kapukhoz vezető ösvény mentén.

– Annyira szeretik őt – suttogtam, remélve, hogy a hangomon nem érződik, ez mennyire rosszulesik nekem.

– Téged is így fognak szeretni, majd meglátod – biztatott Ramszesz. – Te vagy a fáraó születendő gyermekének édesanyja. – Ekkor nagy léptekkel Merit szobájához sietett, és utasította dajkámat, hogy vigye körbe az örömhírt a palotában: a fáraó hamarosan megint apa lesz.

Aznap nem fogadtak kérelmezőket a fogadóteremben. Amikor Ramszesszel beléptünk, a vezírek felnéztek az emelvény előtt álló hatalmas asztal mögül. Egyedül Paszer arca derült fel, amikor meglátott. Mindenki tudta már, hogy gyermeket várok. Megláttam Iszetet a trónján, és ezt gondoltam: Biztosan Henuttaui intézte úgy, hogy Iszet ma itt legyen. Arca sápadt és beesett volt, és amikor felmentünk az emelvényre vezető lépcsőkön, tekintetével egyetlen láthatatlan pontra meredt a földön.

– Iszet – szólalt meg Ramszesz, miközben gyengéden megfogta a kezét. – Miért jöttél ma ide? Pihenésre lenne szükséged.

– Hogy tudnék pihenni – kezdte monoton hangon –, amikor valaki elvette a hercegünk életét. A bábák szerint teljesen egészséges volt, és annak rendje és módja szerint felsírt, amikor megszületett.

Ramszesz rám pillantott.

– A születés házában Tauret és Bész óvó szelleme őrködött.

– A rontás ellen még ők sem tudnak megvédeni! – kiáltott fel Iszet olyan kétségbeesetten, hogy még a fogadóterem hátsó részében szenet-et játszó udvaroncok is felnéztek a játékból. – Meg tudják törni a varázslatot, amely egy herceg lelkét hivatott elrabolni? Egyetlen nő van, aki el akarta venni a gyermekünket!

Rahotep azonnal a vezírek asztalánál termett.

– Iszet hercegnő nem érzi jól magát – mondta – hadd vezessem vissza a szobájába.

– Semmi bajom! – rikoltotta Iszet. – Jól vagyok! – De köpenye a melle körül nedves volt, a szemei villámokat szórtak.

Ramszesz megfogta a karját

– Iszet, menj vissza a szobádba, és pihenj le. Penré mindjárt itt lesz, hogy megmutassa a templom terveit. Amint végeztünk, bemegyek hozzád.

De Iszet nem mozdult, csak a mellkasa zihált hevesen.

– Tényleg eljössz? Akkor is, ha ez most Nofertari ideje?

Ramszesz hangja kissé bizonytalanul csengett, de végül is így válaszolt:

– Igen.

Iszet ekkor felém fordította tekintetét, és páni félelmet láttam a szemében. Ő csakugyan azt hiszi, hogy én öltem meg a gyermeke ká-ját. Gyilkosnak tart.

Aztán összeszedte magát, és méltóságteljes léptekkel kisétált a teremből. Hallottam az egyik udvaroncot, amint így szólt:

– Ez az első gyermeke volt. Biztosan lesz még neki több is.

Ahogy az ajtók bezárultak Iszet mögött, a vezírek rám szegezték tekintetüket, az udvaroncok pedig pusmogni kezdtek.

Próbáltam határozott hangon megszólalni.

– Hívassuk be Penrét.

Hosszú percekig néma csendben várakoztunk, amíg érte küldtek egy szolgát, majd végül az ajtónálló törte meg a csendet:

– Penré építész, Irsu fia, a király nagy műveinek őrzője.

Penré büszkeségtől sugárzó arccal belépett a terembe. Mindössze egy hónap leforgása alatt tervének híre, melyet Merira sírjában talált rajz alapján készített, villámgyorsan elterjedt a Nílus mentén. Semu évszak végén négy év óta először aratásra készültek, és a gabonaáldozatot már az újjáépített luxori templom oltárán fogják elhelyezni. Penré most a halotti templom terveit hozta magával. Két írnok követte, akik egy hatalmas táblán elhelyezett agyagmakettet cipeltek. A kíváncsi tekintetek elől egy lenvászon lepel rejtette el a makett részleteit. Penré kitárt karokkal meghajolt a fáraó előtt.

– Felség – kezdte, majd leleplezte a makettet – íme, a Ramesszeum. – A vezírek között elismerő moraj zúgott fel. – Ez lesz Théba legnagyobb halotti temploma – magyarázta Penré – és Széthi fáraó temploma mellett fog megépülni. – Ezzel rátért a részletek bemutatására. – Két oszlopsor, a luxori temploméval megegyező nagyságúak vezetnek majd az udvarba. – Széklábak csikorgása hallatszott, amint az udvar emberei közelebbről meg akarták szemlélni a terveket. – A második udvar mögött egy negyvennyolc oszlopos, fedett csarnok zárja körül a belső szentélyt.

Ismét dicsérő moraj hallatszott a vezírek soraiból.

– És legbelül – emelte le Penré a makett tetejét, és mutatta meg kék eget idéző mennyezetet, amely arany csillagokkal volt teliszórva legbelül – három helyiség lesz, amelyek évmilliókon keresztül állítanak majd emléket Nagy Ramszesznek.

Pillanatnyi döbbenet lett úrrá a fogadótermen. Senki nem mert a fáraónak címet adni, azt a fáraó mindig maga választotta. Az emberek Ramszeszre néztek, és várták a reakciót.

– Nagy Ramszesz – ismételte meg a fáraó –, és az ő Ramesszeuma, az Évmilliók Temploma.

Penré büszkén kihúzta magát, majd így folytatta:

– A negyvennyolc oszlopos csarnok északi végében pedig egy templom épül Egyiptom legcsodálatosabb hercegnői számára.

Láttam már az Iszetről és rólam mintázott, életnagyságú szobrokat. Örülnöm kellett volna tehát, de inkább aggódtam. A halotti templom megépítése hosszú éveket vesz igénybe, és hatalmas mennyiségű arany kell hozzá. Mielőtt aznap este Ramszesz Iszethez indult volna, bejött a szobámba, én pedig rákérdeztem:

– Honnan vesszük az aranyat, amiből mindez megépül?

– Apámnak tucatnál is több nemzet hódol. A saját szememmel láttam a kincstári kimutatásokat. Akár három Ramesszeumot is építhetnénk belőle – mondta. – Ezzel állítunk magunknak emléket az utódaink számára. – Lenézett a hasamra, és közelebb húzott magához. – A mi kis királyfiaink számára – tette hozzá szeretetteljesen.