Huszadik Fejezet
AZ ÉSZAKI-TENGEREN

 

 

A hajnali köd arany palástja alatt tíz hajó horgonyzott a palotához tartozó móló lépcsőinél. A legnagyobb az Ámon Áldása volt, amelyre most kereskedőnek öltözött katonák homokkal töltött hordókat gurítottak fel a pallókon. Ez a hajó pont úgy nézett ki, mint a többi, attól eltekintve, hogy a hajnali fuvallatban az árboca tetején kék-arany királyi zászló lengedezett. Végül találtak egy fiatal fiút, akit beöltöztettek hercegnőnek. A fiú Asa mellett állt, és éppen egy díszes kést tanulmányozott, amelyet a kezébe adtak. Ha megkezdődik a harc, a fiút a hajó kabinjába menekítik.

Az udvar idősebb méltóságai a mólónál álltak, és türelmetlenül várták a hajók indulását, hogy minél előbb visszatérhessenek a meleg palotába, és kényelmesen elfogyaszthassák reggelijüket. Amikor az utolsó hordó is felkerült a hajóra, Iszet még utoljára Ramszesz nyakába ugrott.

– Csak vesztegeti az időnket – mondtam szemrehányóan.

De Uoszerit csak mosolygott.

– Hadd lássák a vezírek, hogy bolondot csinál magából, amíg te itt állsz, csatára készen.

Ahogy Iszet Ramszesz vállán zokogott, szén szemfestéke vastag, fekete csíkokban csorgott le az arcán. Mióta ismertem őt, ez volta legelső alkalom, hogy nem láttam őt sem csábítónak, sem gyönyörűnek. Merev járása elárulta, hogy még nem épült fel a tegnapi szülésből.

– Mi lesz, ha történik valami a kis Ramszesszel? – kérdezte zokogva. – Honnan fogod megtudni?

– Avariszban találkozunk – emlékeztette Ramszesz gyengéden.

Felemelte Iszet fejét a válláról, és aggódva Asára pillantott.

– És mi lesz, ha veled történik valami? – kérdezte egyre hisztérikusabban Iszet, de Ramszesz próbálta megnyugtatni kedves mosolyával, amíg Iszet el nem követte azt a hibát, hogy folytatta:

– A kis Ramszesz milyen helyet kap majd akkor a palotában?

Abban a pillanatban rájött, hogy hibázott.

– Úgy értem… hogy fogja megtalálni a helyét a palotában az apja irányítása nélkül?

De már késő volt. Iszet eljátszotta az esélyét. Ramszesz rideg hangon válaszolt:

– Még szerencse, hogy az istenek vigyáznak az uralkodókra, és a gyermekünknek nem kell apa nélkül felnevelkednie.

Én előrementem, és a móló végében vártam Ramszeszt. Ő a vezírek előtt azt kérdezte tőlem:

– Egyiptom harcos királynéja készen áll?

Felemeltem nehéz diadémmal ékesített fejemet.

– Készen állok, hogy megmutassuk a serden kalózoknak, hogy Egyiptom nem tűri, ha tolvaj népek akarják megfosztani gazdagságától!

Hosszú felhők úsztak a derengő égen, és íbiszek köszöntötték egymást a hajnali fényben. Az időjárással kedveztek nekünk az istenek. Felszálltunk az Ámon Áldására, és a fedélzetről láttam, amint Henuttaui valamit Iszet fülébe súg. De nem aggódtam, mert tudtam, hogy bármiben is mesterkedik, Uoszerit és Paszer meg fogják akadályozni, hogy megvalósítsa a tervét. Vidáman integettem Uoszeritnek, amíg a hajó a lagúnát elhagyva rátért a tenger felé vezető útjára. Messziről már csak türkiz színű köpenyét és fekete haját láttam, amint Paszer vállára hajtja a fejét.

– Uoszerit és Paszer már nagyon régóta szerelmesek egymásba – jegyezte meg Ramszesz. – Gondolkoztál már azon, hogy miért nem házasodtak még össze?

Összehúztam magamon a köpenyemet a köd miatt, és szavaimat gondosan megválogatva így válaszoltam:

– Valószínűleg azért, mert nem akarja megbántani Henuttauit.

– Henuttaui bárkit megkaphat, akit csak akar – legyintett Ramszesz. – Nem hinném, hogy ellenezné, hogy Uoszerit házasodjon meg előbb.

– Szerintem nem nézné jó szemmel, ha Uoszerit ahhoz a férfihoz menne hozzá, akit Henuttaui magának akar.

Ramszesz tágra nyílt szemekkel nézett rám:

– Paszer?

Bólintottam.

– Mióta tudsz te erről? – kiáltott fel.

– Uoszerit mondta el nekem.

Besétáltunk a hajó királyi kabinjába. Az ágy felett egy hatalmas kép Szekhmet istennőt ábrázolta, amint éppen lekaszabolja az ellenségeit.

– Mit mondott még neked Uoszerit?

– Uoszerit meg van győződve arról, hogy Henuttaui azért akarja megkaparintani magának Paszert, mert ő az egyetlen férfi, akit nem kaphat meg.

Leültünk a szenet-táblához.

– Őszintén megmondom, én egy kicsit tartok Henuttauitól – ismerte be Ramszesz. – Gyönyörű nő, de a szépsége mintha valami sötétséget rejtene. Nem gondolod?

Legszívesebben mindent elmondtam volna Henuttauiról, és megráztam volna Ramszeszt, hogy ébredjen rá, milyen nő is a nagynénje. Ehelyett csak így válaszoltam:

– Én nagyon óvatosan bíznék meg a tanácsaiban.

 

* * *

 

Három napig szeltük a vizet. Éjszakára mindig kikötöttünk, hogy vacsorát főzzünk, amihez aztán finom sedehbort ittunk a malkatai pincéből. Én voltam az egyetlen nő a társaságban, és ha a fiú, akit azért hoztunk magunkkal, hogy engem alakítson majd az Északi-tengerhez érve, nem lett volna velünk, én lettem volna egyben a legfiatalabb is. Vidáman teltek az esték: énekeltünk, és ropogós sült kacsát ettünk a palotából hozott tálakból, a tűz körül ülő katonák ujjairól csak úgy csöpögött a finom hús zsírja.

A negyedik éjjel Ramszesz híreket hozott:

– Megkérdeztük a helybelieket, úgy tudják, hogy a serden kalózok errefelé jártak néhány nappal ezelőtt, és megtámadtak egy hajót, amely apám avariszi palotája felé tartott.

A tűz körül ülő katonák zúgolódni kezdtek.

– Holnap előreküldünk egy felderítőt – mondta Asa. A hold ezüstös fényében idősebbnek látszott tizenkilenc évesnél. Amikor még az edubbá-ban tanultunk, sok lány szívét összetörte. Most eltűnődtem, vajon azóta van-e kedvese, és hogy megházasodik-e valaha. – A felderítő a szárazföldön megy előre – folytatta –, és ha meglátja a serdenek hajóját, elindítjuk az Ámon Áldását, nyomában a többi hajóval. A flotta a folyó kanyarulatánál várakozik majd, és a felderítő még egyszer körülnéz. Amint jelzi, hogy a serdenek a kereskedőhajónk felé közelednek, támadunk! – Asa felugrott, ezzel is nyomatékosítva mondanivalóját. A katonák izgatott kiáltása visszhangzott az elhagyatott folyóparton.

Kicsit később a kabinban Ramszesz megállt mögöttem, és simogatni kezdte a vállamat. Lélegzetünk egybeforrt a sötétségben, a hosszú kötény alatt testünk meztelen volt. Gyengéden kioldotta ruhám kötőjét, mely a földre hullott. Érintésétől kellemes borzongás futott végig rajtam, aztán karjaiban az ébenfa ágyba vitt, és mohón szívta be bőröm jázminillatát, miközben teste az enyémnek feszült. A víz olyan hangosan csapkodta a hajó oldalát, hogy senki sem hallhatott bennünket. Végül a hajó mély álomba ringatott minket egymás karjaiban.

A hajnali csendet éles hang törte meg. Mindketten felriadtunk, és felültünk az ágyban. El sem tudtuk képzelni, mi lehetett az. Először azt gondoltuk, egy állat.

Amikor újra hallottuk a különös hangot, sietve magunkra kaptuk a ruháinkat, és a fedélzetre siettünk. A parton a fiút pillantottuk meg, aki női parókában, karperecekkel a karján, arcát a kezébe temetve hangosan sírt. Egy termetes katona a vállainál fogva erőteljesen megrázta.

– Hagyd békén! – kiáltottam, mire a fiú szájtátva bámult rám, mint a rossz tanuló, akit éppen a tanár kegyetlen fenyítésétől mentettek meg. Amikor a partra értem, a fiú hozzám futott, és átölelte a lábamat.

– Nem akarja megtenni, felség! – kiáltotta oda a katona. – Félti a bőrét. Apjának, az istállómesternek hét aranydebent ígértünk cserébe, ha a fia eljátssza a hercegnő szerepét a fedélzeten. Az öreg esküdözött, hogy a fiánál jobbat nem is találhattunk volna, mert bátor, mint az oroszlán.

Erre a fiúból ismét kitört a zokogás. Megsimogattam az arcát.

– Csss – csitítottam –, semmi szörnyűséges nem fog veled történni.

– És velünk mi lesz, felség? – tiltakozott a katona. – Mit csinálunk, ha a serdenek közel jönnek hozzánk? Ha valamelyik férfit öltöztetjük be, hogy fogjuk megmagyarázni… Az még lehetséges, hogy egy fiatal lánynak nincs melle, de ha valamelyik férfit öltöztetjük be, hogy fogjuk elhitetni a kalózokkal…

– Az egyik katona beöltözhetne – javasoltam –, és háttal állhatna a hajó korlátjának.

A katona felhorkant.

– És ha a kémek észreveszik, hogy túl széles a válla? Olyasvalakire van szükségünk, akiről elhiszik, hogy nő. Egy hercegnői hozományhajóval tudjuk csak lépre csalni őket. – Esedezve fordult Ramszeszhez: – Mondja meg, felség, mit tegyünk?

Talán az apaság változtatta meg Ramszeszt, mert ahelyett, hogy türelmetlenül bánt volna a fiúval, a szemében inkább csak szánalmat láttam. Amikor a fiú újra nyöszörögni kezdett, kiszabadítottam magam a lábamat körülfogó karjai közül, és határozottan azt mondtam:

– Nekem kell megtennem.

Ramszesz aggódó arccal nézett rám.

– Ez nagyon veszélyes, Nofertari. Fegyverre is szükséged lesz.

– A combomhoz tudok erősíteni egy kést.

A katona ügyetlenül kereste a szavakat.

– De… De hisz ön nő! – kiáltott fel. – Ön egy hercegnő! És ezzel az életét kockáztatja…

– Van más választásunk? – kérdeztem. – Cselekednünk kell, mielőtt még elszalasztjuk a serdeneket.

A katona arca vörös volt az indulattól.

– Ennek a fiúnak kellene parókát öltenie, és elvégeznie a munkát. Tisztában vagy vele, fiú, hogy az apád várja a fizetségét?

A fiú rémült arccal nézett rá, és félelmében reszketni kezdett.

– Nagyon dühös lesz rád, ha üres kézzel térsz haza!

– Akkor én majd kifizetem neki – mondtam –, és magam fogok a fedélzeten sétálni. Aztán, ha a serdenek felbukkannak, bezárkózom a kabinomba, ahogy azt eredetileg terveztük.

A katona Ramszeszre nézett.

– Felség, de hát a felesége!

– Pontosan ezért bízom abban, hogy felelősségteljesen cselekszik. Mindannyian vigyázni fogunk rá.

A katona elképedve nézett utánunk, és a döbbenettől szóhoz sem jutott, amikor az ügyet lezártnak tekintve ott hagytuk őket, és visszasétáltunk a hajóra.

Nem sokkal később megérkezett a felderítőnk. A serdenek nem voltak messze tőlünk, az Északi-tenger felé vezető egyik csatornában látták őket. Az Ámon Áldása azonnal felszedte a horgonyt, míg én á kabinból figyeltem a kereskedőruhába öltözött katonákat, amint élvezettel alakították szerepüket.

– Ne felejtsd el bereteszelni az ajtót, ha megérkezünk. Két katona fog rád vigyázni a kabinban, és néhányan a kabin előtt állnak majd őrt. De bármi is történjen, Nofer, bármit hallasz kívülről, nem szabad kijönnöd! – figyelmeztetett Ramszesz.

– Az sem biztos, hogy még ma megtaláljuk őket.

– Emiatt nem kell aggódnunk – felelte komoran. – A parti kémeik azonnal ránk fognak találni, amint lehorgonyzunk Tamiat kikötőjében, és kipakoljuk a hordókat.

– Mit gondolsz, hogy adnak jelet a hajóiknak?

– Gondolom kifényesített bronztükrökkel… fényjelekkel. – Ramszesz felállt. – Tehát ahogy mondtam, semmiképpen ne gyere ki a kabinból. Még akkor sem, ha azt gondolnád, hogy megsebesültem. Ez nem játék. Ezeknek a férfiaknak már régóta nem volt nő-társaságuk. A vízen élik az életüket, és azt eszik, amit kifognak. Ha csak megpillantanak, ez az ajtó nem jelent majd akadályt számukra.

Látva komolyságát, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a félelem.

– De ha megsebesülsz, menedéket találsz ebben a kabinban. Sebesülten nem harcolhatsz tovább.

– Addig harcolok, amíg le nem győzöm a kalózokat! – kiáltotta Ramszesz eltökélten, és én rettegve gondoltam arra, hogy hová vezet majd ez az önfejűség. Megfogta az államat. – Te vagy a legbátrabb nő, akivel életemben találkoztam. De ha valami történne veled…

– Nem fog. Nem nyitom ki a kabin ajtaját. Jól bezárkózom, és a katonák vigyázni fognak rám.

Ezután készülődni kezdtünk. Ramszesz figyelte, ahogy felöltözöm. Kiválasztotta, melyik parókát vegyem fel, és hogy melyik karperec veri vissza a fényt legjobban. Nagy gondot fordítottam a sminkem elkészítésére. A megszokottnál erősebben festettem ki magamat, hogy még messziről is jól látszódjék, hogy a szám ki van pirosítva. Miután végeztem az arcom kifestésével, Ramszesz rám adta arany melldíszemet. Ahogy megéreztem meleg leheletét a nyakamon, megfordultam, és legszívesebben végigsimítottam volna a mellkasán, de inkább feladtam rá a bőrpáncélját. Aztán tőrét a combjára erősített hüvelybe helyezte, és amikor letérdelt, hogy az én fegyveremet is rögzítse, egyszerre belém nyilallt:

– A hajad! A kereskedők befonva viselik a hajukat, nem pedig hurokba kötve! – Ráadásul, bár jó pár napja nem volt alkalma megmosni, a hajából még mindig levendulaillat áradt. Hátraléptem, hogy jobban szemügyre vegyem, és felsóhajtottam. – Nem hiszem, hogy valaha is volt fáraó ilyen gyönyörű csata előtt.

Ramszesz nevetett.

– Azt hiszem, az elkövetkezendő napokban a szépségnél sokkal nagyobb szükségem lesz erős karokra.

 

* * *

 

Mire a nap delelőre ért, a hajónk kiért a Nílus keskeny csatornájából, és egyszer csak az Északi-tenger végtelennek tűnő kéksége tárult elénk. Délutánra megérkeztünk Tamiat kikötőjébe.

Ramszesz megfogta a kezemet.

– Megérkeztünk. A katonák máris elkezdik kipakolni a hordókat. – Mosolygott, de a szemében aggodalom tükröződött. – Készen állsz?

Megnéztem magamat a tükörben. Kebleim még mindig szépen domborodtak, a núbiai paróka apró, tökéletes fonatokban omlott a vállamra. Türkiz fülbevalót viseltem, és még a szandálom is értékes kövekkel volt díszítve. Senki sem tévesztett volna össze egy közemberrel, de semmiképpen nem egy férfival.

Követtem Ramszeszt a fedélzetre. Asa ugratni kezdte:

– Jól áll neked ez a kötény! – Ramszesz egy malkatai kereskedő feslett és kopott öltözékét viselte, amiben úgy festett, mint egy hajósinas. Csak vastag talpú, jó minőségű szandálja árulkodott előkelő származásáról.

– Nevess csak – mondta Ramszesz –, de nem én bűzlök a halszagtól!

Asa megszagolta magát. A köpenye undorító bűzt árasztott. Ezután mindketten hozzám fordultak, és Ramszesz megkérdezte:

– Tudod, mit kell tenned?

Bólintottam. Hét, kereskedőnek álcázott katona kikötötte a hajót, és elkezdte a partra gurítani a hordókat. Én a hajó orrában álltam, engedve, hogy a lemenő nap sugarai megcsillanjanak az ékszereimen, és nagyokat szippantottam a friss tengeri levegőből. A tenger egészen más volt, mint a Nílus. Hullámai tajtékot vetettek a parton, majd visszahúzódtak, mintha egy halász hálója ejtette volna foglyul, és húzta volna vissza őket a tengerbe.

Egyszer csak két hajó tűnt fel szélirányból a látóhatáron. A katonákon feszültség lett úrrá. Ramszeszre néztem, aki egy tükörrel a kezében állt a hajóorrban, és hallottam, hogy a tatról egy katona kiált izgatottan:

– Ezek a serdenek! Felismerem őket az árbocszalagjukról. Felség!

Ramszesz a feje fölé emelte a tükröt, és a három felderítő, aki a parton várakozott, máris eltűnt, hogy a többi hajónak jelt adjon.

Asa odafordult hozzám.

– Menj a kabinba, és zárd be az ajtót!

Amikor Ramszesz odasietett hozzám, így szóltam:

– Miattam ne izgulj. Mutassuk meg a serdeneknek, hogy Egyiptom nem tűri a tolvajokat!

Bezárkóztam, és leültem az ágyra. Noha a szenet-tábla mindkét oldalán felfegyverkezett őrök álltak, a félelem keserű ízét éreztem a számban. Reszkető kezemet megpróbáltam ruhám alá rejteni, hogy el ne árulja félelmemet; hiszen tisztában voltam vele, hogy nem csak a szolgák pletykálkodnak.

Ekkor hatalmas robajjal egy másik hajó ütődött a kikötő pillérének. Néhány másodperccel később kiáltásokat hallottam, és idegenek lepték el a hajónkat. Dulakodás zaja hallatszott, aztán olyan érzésem támadt, mintha maga Anubisz szabadult volna el az Ámon Áldása fedélzetén. A férfiak idegen nyelven kiáltoztak, és elképzeltem a pillanatot, amint Ramszesz katonái letépik magukról köpenyüket, és felfedik fegyvereiket. Hallottam a fegyverek fémes csattogását, és amikor valamilyen nehéz tárgy az ajtónak vágódott, felsikoltottam. A kabinban rám vigyázó őrök azonban nem mozdultak. Az őszes hajú nyugodt hangon így szólt:

– Nem fognak bejönni.

Zihálva kérdeztem vissza:

– Ezt honnan tudod ilyen biztosan?

– Mert valaha ezen a hajón szállították a kincstárat – válaszolta a katona. – Ennél erősebb ajtó nincs az egész flottában.

Közbe egyre hangosabban kiabáltak odakint. Aztán egy izgatott hangot hallottam:

– Megérkeztek a hajók! – Majd hallottam a kétségbeesett serdenek kiáltásait, amint észrevették, hogy a hajóikat bekerítették. A harc folytatódott.

A nap még mindig magasan járt az égen, amikor Ramszesz az ajtóhoz jött, és győzelemittas hangon engem szólított. Mikor föltéptem az ajtót, felkapott örömében.

– Több mint száz serden foglyot ejtettünk – mondta. – Nem kísértenek többet a kalózok Tamiat partjainál. Nem fosztogatják többé Egyiptom, Kréta és Mükéné vagyonát. Gyere velem!

A kabinból a hajó orrába kísért. A katonák éljeneztek, győzelmük jeléül kardjukat a fejük fölé tartva. Észrevettem, hogy Ramszesz köténye véres.

– Éljen Nagy Ramszesz és az ő harcos királynéja! – kiáltotta el magát az egyik katona, majd a többiek is csatlakoztak az éljenzéshez. Örömujjongásukat a víz elvitte a hadihajókon láncra vert, a sorsukra váró serdenekhez is. Ramszesz a kikötőbe vezetett, ahol értékes fémekkel és elefántcsonttal megrakott ládák álltak. Katonáink serényen pakolták ki a serdenek hajóit – úgy tűnt, elképzelhetetlen mennyiségű lopott kincset zsákmányoltunk. Sorra kerültek elő a türkizamulettek, ezüsttálak, melyeket a Krétába tartó hajóról zsákmányoltak a kalózok, a vörös bőrpáncélok, és egy alabástromtégely, melybe a trójai faló képét faragták.

Ramszesz a derekamra fonta a kezét.

– A katonák mind rólad beszélnek. Nagyon bátor dolog volt tőled…

Legyintettem.

– Mi? Sétálni a fedélzeten?

– Rengeteg foglyunk van! – kiáltott közbe Asa. – Két külön hajón kellett őket elhelyeznünk. Mit akartok tenni velük? – kérdezte. – Valamit kiabálnak, de én nem értek a nyelvükön.

Kibontakoztam Ramszesz öleléséből.

– Milyen nyelven beszélnek?

– Én még soha sem hallottam ezt a nyelvet – ismerte be Asa. – De az egyikük hettita nyelven beszélt.

– Akkor valószínűleg mindannyian ismerik a nyelvet valamennyire – feltételeztem. – Talán Trójában tanulták, a görög mellett. Mit mondjak nekik?

– Azt, hogy mindannyian Egyiptom foglyai – mondta Ramszesz. Aztán megismételte, ahogy tőlem hallotta: – És hogy Egyiptom nem tűri a tolvajokat.

Mosolyogtam.

– És megmutatod magadat nekik? – kérdezte Asa.

Ez valóban kockázatos volt. Ramszesz nem akarta, hogy a serdenek azt higgyék, olyan fontosak, hogy Egyiptom fáraója maga jött el, hogy rendelkezzék felettük. De ha Ramszesz megjelenne koronában, botjával a kezében, emlékeztetné őket arra, kivel húztak ujjat, és hogy senki, aki a fáraót megharagítja, nem menekülhet a büntetés elől.

Ramszesz körülhordozta tekintetét a kikötőben felhalmozott kincseken, és dühében elpirulva így szólt:

– Igen, jövök.

Egy katona elszaladt Ramszesz koronájáért, miközben a mindig óvatos Asa figyelmeztetett engem:

– Ezek kalózok. Légy nagyon óvatos. Gonosz emberek, és ha csak egyikük is elszabadul…

– Akkor ott lesz Ramszesz és te is, hogy megvédjetek.

Felmentünk az egyik hajóra, ahol a foglyokat elhelyezték. A fedélzetre érve orrfacsaró bűz fogadott minket, vér és vizelet szaga itatta át a hajót. Köpenyem ujját az orromhoz szorítottam, és próbáltam felkészíteni magam a láncra vert, vérző és dühös férfiak látványára. De a sebesülteket egy másik hajóra vitték. Az ötven férfi, aki a napsütötte fedélzeten ült, egyáltalán nem látszott megtörtnek. Nem viseltek szakállt, mint a hettiták, hosszú, szőke hajuk különös látványt nyújtott. Egy pillanatig érdeklődve vizsgálgattam őket. Amikor észrevették Ramszesz koronáját, rázni kezdték a láncaikat, és kiabálni kezdtek. Ekkor hettita nyelven parancsoltam rájuk:

– Csillapodjatok le!

A kalózok egymásra néztek, néhányan kéjsóvár pillantásokat vetettek rám, de én nem hagytam magam elbizonytalanítani.

– Nofertari hercegnő vagyok – szólítottam meg őket –, Mutnedzsmet királyné gyermeke és Ramszesz fáraó hitvese. Megtámadtátok a fáraó hajóit, elraboltátok a kincseit és megöltétek a katonáit. Mindezért fizetnetek kell. Méghozzá azzal, hogy a fáraó seregében kell szolgálnotok.

A kalózok egyre dühösebben ordítottak. Ramszesz és Asa is egyre feszültebb lett. Észrevettem, hogy Ramszesz a kardja markolatára teszi a kezét. Határozott hangon harsogtam túl a zúgolódó férfiakat:

– A fáraó seregében fogtok szolgálni, ahol megfelelő kiképzést és ruhát kaptok, és ha kiérdemlitek, még tiszt is válhat belőletek. Azonban ha lázadni próbáltok, életetek végéig a fáraó bányáiban fogtok robotolni.

Hirtelen csönd lett. A kalózok rádöbbentek, hogy nemcsak megmenekültek a halál torkából, de még gondoskodni is fognak róluk. Ramszesz rám nézett.

– Ugye tudod, hogy a vezérüket ki kell végeznünk?

Bólintottam.

– De a többiek… Talán még jó szolgálatot tehetnek.