Tizenhatodik Fejezet
ÁMON VIGYÁZ RÁNK

Meszoré hónap egyik legtikkasztóbb napján hírnök érkezett a messzi Núbiából, és Ramszesz dicsőséges győzelméről számolt be.

– A fáraó sikeresen leverte a felkelést, és leverte a lázadókat – mondta a hírnök. – A sereg hamarosan eléri Thébát!

Nagy üdvrivalgás tört ki a fogadóteremben. Próbáltam túlkiabálni a hangzavart a trónomról.

– Hol van az elesettek listája?

– Nincsen lista! – kiáltotta felszabadult örömmel a hírnök. Tudta, hogy ezért a hírért legalább tucatnyi aranyat kaphat. – Ramszesz fáraó teljes győzelmet aratott!

Próbáltam keresztülvergődni az embertömegen, ki a fogadóteremből. Merit a csarnokban talált rám.

– Sietnünk kell, úrnőm, különben elkésünk. Egy hajó már vár ránk.

– Hallottad a hírt? Egyetlen tiszt sem halt meg.

– És mindössze egyetlen hónap alatt sikerült levernie lázadást! Az istenek segítettek neki. – Megérintette a nyakában lógó medált, mely az ankh⁴⁸ szimbólumot ábrázolta, és elhadart egy hálaimát. Aztán megragadta a karomat, és engem maga előtt tolva, így kiabált:

– Utat! Utat Nofertari hercegnőnek! Húzódjatok félre!

Az udvaroncok erre hátraléptek, mi pedig kijutottunk a móló hoz, ahol Iszet már az Ámon Áldása nevű hajó fedélzetén várta a fáraó érkezését egy színes lenvászon napernyő alatt.

Leültem Merit mellé egy árnyékos helyre. Izgalmamban a szám elé tettem az ujjaimat, de Merit rám szólt:

– Nem vagy már gyerek!

– Pedig pont úgy érzem magam – kuncogtam. – Ugyanúgy érzem magam, mint amikor először láttam meg Ramszeszt a Hathor templomában eltöltött hosszú idő után.

Amikor a hajó elérte a keleti partot, felfegyverzett őrség kísért le minket a Szfinxek útján, hogy a luxori templom frissen felállított oszlopai alatt üdvözölhessük Ramszeszt. Théba lakossága örvendezve vonult ki az utcákra, némelyik asszony még felém is áldási rebegett. Ezután elkezdték kórusban skandálni Ramszesz nevét, és pálmaágakat törtek le, hogy megvédjék a tűző napfénytől, amint katonáival elvonul előttük. Az utcák homokos talajáról forróság szállt fel, és ahogy a piac mellett elhaladtunk, orromat megcsapta a kömény illata. Amikor Luxor kapujához értünk, megint elámultam Ramszesz gigantikus szobrai láttán. Uoszerit megfogta a kezemet, és a templomlépcsőhöz, Iszet mellé vezetett, aki legszebb ruhájában állt ott, koronával a fején. Káprázatosan szép volt, duzzadó mellei és gömbölyödő csípője gyönyörűvé tették várandósságában is. Mi lesz, ha Ramszesz neki adja a kardot? – aggódtam.

Felharsantak a trombiták. A sereg, élén a fáraóval, megjelent a Szfinxek útján. Ramszesz khepres-ét viselte, vörös haja tűzcsóvaként lobogott mögötte; szálfatermetével messze kimagaslott a többiek közül, és napbarnított bőre csak úgy ragyogott. Szekhmetet ábrázoló, arany melldíszével egész Egyiptomban nem volt nála szebb férfi. Amikor találkozott a pillantásunk, Ramszesz lassan kivonta a kardját. Éreztem, hogy a fülem tövéig elvörösödöm. Ezután Iszet előrelépett – de erre Ramszesz visszacsúsztatta a pengét a hüvelyébe.

– Ramszesz! – Iszet lesietett a templomlépcsőkön, és kecses mozdulattal Ramszesz karjaiba vetette magát. Fülsiketítő ujjongás töltötte meg a templomot, ő pedig Ramszesz kezét alig domborodó hasára helyezte, hogy mindenki jól láthassa, amint Ramszesz megáldja a gyermekét.

Merit idegesen bökdöste az oldalamat.

– Menj! Ne hagyd, hogy elvegye tőled ezt a lehetőséget! – sziszegte.

Óvatos léptekkel leereszkedtem a lépcsőn. Ramszesz erre elengedte Iszetet. Az éljenzés hirtelen elhalkult.

– Nofertari! – Ramszesz szorosan megölelt, és belélegezte bódító parfümöm, hajam és bronzbarna bőröm illatát. – Nofertari! Nézzenek csak oda! – kiáltott fel. Oldalról leginkább egy fűzfapálcához hasonlítottam, melyhez egy labdát erősítettek.

– Öt hónapos – mondtam neki. Természetesen nem tettem hozzá, hogy az elmúlt időszakban minden éjjel rosszul voltam.

– Az istenekre mondom, nagyon hiányoztál nekem Núbiában! – vallotta be. Ezután megmarkolta kardját, mire Iszet egyszeriben mellettünk termett.

– Az udvar már nagyon várt vissza – mondta hirtelen. – Hatalmas lakomát csapunk ma este a nagyteremben.

Ramszesz mosolygott.

– Már alig várom!

– És arra is vágysz, hogy a szobámban meglátogass?

Ramszesz ekkor rám pillantott, és mikor Iszet ebből elértette, hogy hol kívánja tölteni az éjszakát, hangja sürgetővé vált.

– Van a számodra egy kis meglepetésem. Egy kis ajándék a dicsőséges fáraónak!

Végül Ramszesz elengedte a kardját, és én már tudtam, hogy egyikünknek sem fogja odaadni. Éreztem, hogy a haragtól elsötétül az arcom, amikor Ramszesz így szólt Iszethez:

– Eljövök hozzád még a lakoma előtt.

Ezután Ámon főpapja érkezett a lépcső aljához. Gyomrom felfordult a látványától. A legalsó lépcsőfokról rámosolygott Iszetre, majd így szólt:

– Estéről estére Ámon lábai előtt imádkoztunk a fáraó dicsőséges és biztonságos hazatéréséért.

A lélegzetem is elakadt a pimasz hazugság hallatán. Rahotep estéről estére mást sem csinált, mint a fogadóteremben evett-ivott, és gonosz terveket szőtt Henuttauival.

– Már meszoré hónap van – folytatta Rahotep, széttárva a karjait. – És az aratási évszak utolsó hónapjában Ámon ajándékaként a fáraó is győzelmet aratott a lázadó Núbia felett.

Az udvaroncok éljeneztek, a papnők pedig rázni kezdték hosszú, bronzból készült szisztrum-aikat. A sereg ekkor a palotához hajózott a kék-arany árbocszalagok alatt. Ramszesz a katonáival utazott, én pedig az Ámon Áldásán ültem Merittel, és dühömben meg sem tudtam szólalni.

– Neked fogja adni a kardját – nyugtatgatott Merit. – Láttam, ahogy már nyúlt érte.

– És persze, mint mindig, Iszet most is közbeszólt. Elérte, hogy Ramszesz még a lakoma előtt bemegy hozzá valami ajándékért.

Merit feldúltan hátradőlt párnázott székén.

– És majd azt hazudja neki, hogy minden este imádkozott a biztonságos hazatéréséért, amikor egyedül te voltál az, aki rendszeresen füstölőt gyújtott Ámon lábai előtt. El fogom mondani a fáraónak, hogy mi történt valójában!

Előrehajoltam a székemen.

– Ne! Azt fogja gondolni, hogy féltékenységből küldtelek téged. Nem fog hinni neked.

– Akkor valaki mástól fogja megtudni.

– Mégis kitől? Ki olyan bátor, hogy elmondja neki az igazságot?

Az ünnepség egész éjszaka tartott. Amikor a szolgák feltálalták az ételt, és a zenészek játszani kezdték a győzelem dalát, Ramszesz kijött hozzám az erkélyre.

– Nofertari!

A nap sötétre színezte a bőrét a hosszú út alatt. Ingének fehérje csak úgy vakított bronzszínű bőrén, kék szeme mint két türkiz ékkő csillogott.

– Alig vártam, hogy egyedül találjalak – mondta, és átölelt. Amikor megpillantottam az új arany karperecet a csuklóján, próbáltam rá haragudni, amiért ilyen bolond, hogy nem látja át Iszet játékait. De figyelmemet elterelte csókjai türelmetlensége, és hogy tunikája alatt megéreztem vágyódását. Kezét a hasamra szorította.

– Mindennap az eszemben voltál – suttogta. – Többször eljátszottam a gondolattal, hogy érted küldetek, de féltem, hogy az üzenetem elvész – vallotta be Ramszesz. – Mindent tudni akarok. Kérlek, mondj el mindent!

A szobámba mentünk, magunk mögött hagyva az ünneplő tömeget, de még sokáig nem szólaltunk meg. Az ágyba zuhanva Ramszesz átkarolt, majd ingemet lecsúsztatta a vállamról. Gyengéden szeretkeztünk, hogy ne tegyünk kárt a kicsiben, de azon az éjszakán még nagyobb vágyakozással öleltük egymást, mint korábban, míg végül Ramszesz így szólt:

– Soha nem akarom elhagyni ezt az ágyat, Nofer. Soha többé nem akarok nélküled elutazni sehová.

Miközben odakint visszhangzott a zene, mi megosztottuk egymással titkainkat. Minden este füstölőt gyújtottam Ámon lábainál, hogy épségben hazatérjen, és most eltűnődtem, hogy is gondolhattam arra, hogy nem tér vissza. Ramszesz magas, erős és legyőzhetetlen volt.

– Nagyon aggódtam érted, míg távol voltál – vallottam be.

Ramszesz felnevetett, de észrevette remegő ajkaimat, és elkomolyodott.

– Ó, Nofer! – Szorosan a keblére ölelt. – Te meg én olyanok vagyunk,, mint a bronz és az arany. Nem lehet bennünket elpusztítani.

– A nevünket valóban nem – mondtam. – De a testünk nem marad ilyen, mint most.

– Mindig együtt maradunk – ígérte Ramszesz. Eszembe jutott, hogy talán a győzelem tette túlzottan magabiztossá. Honnan lehet ebben olyan biztos?

– Együtt fogunk élni a túlvilágon – tette hozzá –, és együtt fogunk enni az istenekkel. Meghallgatták az imáinkat. Ámon velem volt Núbiában. Látnod kellett volna, milyen egyszerű volt bekerítenem a palotát, és megtalálni a lázadókat. Lemészároltuk őket, mint a marhákat.

Amikor összerezzentem, Ramszesz erélyesen folytatta.

– Hűtlenek lettek Egyiptomhoz. Elárultak minket, azok után, hogy mi építettünk nekik mindent! Tiszta várost, magasabb fellegvárat, mint bármelyik Núbiában, valamint védelmet biztosítottunk számukra az asszírok ellen.

Ilyen meggyőződéssel még nem hallottam őt beszélni, és arra gondoltam, hogy mit tenne, ha tudná, hogy Iszet valójában hogyan viselkedett a távollétében.

– De Ámon velünk volt – mondta komolyan. – Különben hogy mehetett volna minden ilyen simán? Legközelebb velem jössz, Nofer. Ha megszületik a fiunk…

– És ha lány lesz?

– Fiú lesz – mondta magabiztosan. – Ámon meghallgatta imáimat, és egy kis trónörököst fog ajándékozni nekünk.

A szívem hevesebben kezdett verni, és a szüléstől való félelem megint a hatalmába kerített. Mi lesz, ha nem tudok neki fiút szülni, vagy ami még rosszabb, nem láthatom majd, ahogy felnő a gyermekem?

– De most te mesélj Thébáról – kérlelt szelíden. – Mondd el, mi történt, amíg nem voltam itt. Paszer azt mondta, egy habiru járt nálad.

– Igen. Kaldeai Amoszesz – válaszoltam, és Ramszesz hallhatta, hogy egy pillanatig tétováztam, mielőtt hozzátettem: – Egy kérvénnyel jött hozzám.

Ramszesz összeráncolta a szemöldökét.

– Kimondottan hozzád? És mit akart?

– Azt kérte, hogy mentsem fel a habirukat a katonai szolgálat alól.

Ramszesz felült az ágyban.

– Minden habirut? – kiáltotta. – És mit mondtál neki?

– Természetesen azt, hogy erről csak te dönthetsz.

– A habirukat nem menthetem fel a katonaság alól. Minden évben riogatnak egy hettita támadás lehetőségével, és elképzelhető, hogy egy nap tényleg bekövetkezik. Miből gondolta, hogy teljesíted a kívánságát?

– Mert az én nagyapám volt az, aki a népét Egyiptom földjére vezette – magyaráztam és ezután a habirukkal rabszolgaként bántak.

– A hadsereg többi katonája is ugyanolyan bánásmódban részesült.

– De azt mondta, hogy az eretnek király csak a habiruknak ígért szabadságot.

– Ez a Kaldeai Amoszesz tehát abban reménykedett, hogy tiszteletben fogod tartani az akhu-d ígéretét?

Rápillantottam az égett cserépdarabra, melyet a Merira sírjában talált kép mellé helyeztem. A szélei teljesen megfeketedtek, de a közepe még élénkkék volt. Eszembe jutott a tűz, ami a családom halálát okozta, és elcsodálkoztam, hogy a sors most elém hozta azt az embert, aki annak idején először szította fel az eretnekség tüzét. Miért meséltem el Ramszesznek ezt a történetet? Érdekelt engem, mit akart Amoszesz, amikor jó híremet kockáztatva hozzám fordult a kérésével? De aztán belenéztem Ramszesz szemébe, és válaszoltam:

– Igen, azt remélte.

Ramszesz felnevetett.

– És hova menne az a rengeteg ember?

– Északra. Kánaán földjén telepednének le.

– Kánaán Egyiptom része! – Érdeklődése hirtelen dühbe csapott át. – Ki ez az ember?

Idegességemben a lepedőt kezdtem gyűrögetni.

– Ugyanaz az ember, aki az eretnek királynak azt tanította, hogy egyetlen isten létezik. A habiruk vezére.

Ramszesz felült, a párnáknak dőlt, és döbbenten kérdezte:

– Ő volt a nevelője?

– És nem csak azért jött hozzám, mert reménykedett benne, hogy megtartom az akhu-m ígéretét – ismertem be. – Azt gondolta, hogy az érdekemben állhat segíteni neki. Ha elengedem a habirukat a hadseregből, azt mondhatom az embereknek, hogy kiűzöm az eretnekeket Thébából, és ezzel kivívhatom az elismerésüket.

– Tehát okos fickó.

– Soha nem mondtam volna igent. Soha nem okoznék kárt Egyiptomnak.

Ramszesz megfogta a kezemet, és magához húzott.

– Elég volt ebből a habiruból. Hagyjuk, hogy Paszer elintézze az ügyet.

– Ezek szerint semmit sem tehetünk?

– A habiru érdekében?

Ramszesz arcán valódi meglepettség tükröződött.

– Nem tehetünk semmit, hiszen apám seregének egyhatodát teszik ki a habiru katonák. Miért? Talán azt gondolod, hogy meg kéne kockáztatnunk…?

– Nem – vágtam közbe. – Ha megint eljön, neked is vissza kell utasítanod.