Tizenegyedik Fejezet
A FOGADÓTEREM

 

 

A fáraónak távozása alkalmából az ilyenkor szokásos látványos ünnepi vigalom helyett mindössze egy szerény búcsúztatásban volt része, melyet a tóparton rendeztek. Eltűnődtem, vajon az udvara emberei őiránta is olyan haragot táplálnak-e, mint irántam. Áldását adta házasságunkra, de tisztában volt vele, hogy ha dögvész vagy további éhínség tizedeli Thébát, az emberek engem fognak okolni a balszerencséért. Tuja próbálta visszafojtani a könnyeit, amikor átölelte egyetlen fiát, és Ramszesz komoly arccal viszonozta ölelését. Senki sem tudta, mi fog történni, ha Széthi hajói elhagyják a kikötőt. A sirályok rikoltozása közepette meghallottam, amint a fáraó emlékezteti Ramszeszt:

– A seregem egyik fele itt marad a te szolgálatodra, ha lázadás készülődne.

– Nem lesz semmiféle lázadás.

De Széthi hajthatatlan volt.

– Gondoskodj róla, hogy az embereid éberen őrködjenek a város felett. Egyik vezíredet küldd be a városba a nép közé, hogy megtudd, miket beszélnek az emberek. Théba immár a te fennhatóságod alá tartozik. – Széthi mögött a palota hófehér épülete igazgyöngyként csillogott a kora reggel fényében. – A város jóléte és boldogsága tőled függ. Újjá kell építened Luxor templomát, és biztosítanod kell az embereket, hogy az istenek tisztelete a legfontosabb számodra.

Széthi magához intett.

– Kicsi Nofertari!

Olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak tudtam.

– Elővigyázatosnak kell lenned a keleti parton! – figyelmeztetett. – És kérlek, légy türelmes az emberekhez!

– Úgy lesz – ígértem.

Ekkor Széthi megfogta a karomat, és félrehúzott. Biztosra vettem, hogy az előző nap eseményeiről fog beszélni, de ehelyett cinkos hangon a fülembe súgta:

– Még egy dolgot kérek tőled. Szeretném, ha vigyáznál a fiamra. Ramszesz néha nagyon meggondolatlan, ezért szüksége van valakire, aki józan, megfontolt tanácsokkal látja el.

Elpirultam.

– Azt hiszem, akkor a legjobb, ha Asával beszél…

– Asa megvédi Ramszeszt a harctéren, de én sokkal jobban aggódom a királyi udvarban rá leselkedő veszélyek miatt. Nem mindenki él Maat törvényei szerint, de azt hiszem, ezt te is nagyon jól tudod.

Széthi hátralépett, én pedig Tuja királynét is megöleltem búcsúzóul. Adzso megfeszítette a pórázát, és mancsával dühösen kapkodott á levegőbe.

– Elég legyen már! – dorgálta meg Tuja, miközben széles núbiai parókája alól mélyreható pillantást vetett rám. – Ez a kutya rajtad kívül még soha senkit nem ugatott meg.

Felharsantak a trombiták, és a szisztrum-ok zengő hangja töltötte be a teret. Széthi és Tuja felszálltak a hajóra, visszanéztek, és integettek. Ramszesszel visszaintegettünk.

Hirtelen Iszet termett ott mellettünk, és Ramszeszhez fordult:

– Milyen érzés Théba fáraójának lenni?

Ramszesz kérdőn nézett rá, mint aki nem érti, hogy juthatott ez eszébe, de röviden így válaszolt:

– Magányos.

Már csak egy óránk maradt, mielőtt a fogadóterembe mentünk volna a gyűlésre, ezért az udvar emberei visszatértek a palotába. Ramszesz megfogta a kezem, és mindenki számára egyértelmű volt, hogy mire készül. Elvégre még csak egynapos házasok voltunk.

Mire Merit megérkezett, hogy bejelentse a kérvényezők megérkezését, Ramszesz már nem érezte magát olyan magányosnak. Belekaroltam, és besétáltunk a fogadóterembe, ahol az ajtónálló bejelentette érkezésünket.

A teremben összegyűlt az udvar összes embere. Az udvaroncok táblajátékokat játszottak a parázstartó melege mellett, a zenészek pedig körüldongták az emelvényt dupla furulyáikon és líráikon játszva. Nők kacagása hallatszott a terem egyik végéből, néhány meleg szőrmébe öltözött nemesember pedig a szenet-játszma izgalmaiba feledkezett. Mint egy nagy, vidám család, olyan boldognak tűntek, furcsa volt elképzelni, hogy komoly államügyeket irányítanak erről a helyről. Csodálkozva kérdeztem:

– Ez a hely mindig ilyen derűs?

Ramszesz megmosolyogta meglepettségemet.

– Csak addig, amíg el nem kezdődik a munka.

– És akkor hova megy ez a rengeteg ember?

– A legtöbben itt maradnak. De a zenészek természetesen távoznak, és az udvaroncok is elcsendesednek.

A fogadóterem közepén a vezírek már elfoglalták a helyüket az asztaloknál. Amikor elhaladtunk mellettük, felálltak, és én egy biccentéssel üdvözöltem Paszert.

– Felség! – köszöntöttek.

– Nofertari hercegnő! – nézett rám Rahotep véreres szemével. Biztosan a legproblémásabb kérvényezőket fogja hozzám küldeni, hogy megpróbáljon kínos helyzetbe hozni, gondoltam.

Az emelvényen Iszet már elfoglalta trónját. Széles gallért viselt, melyet még nem láttam rajta, és köpenyét félig nyitva hagyta, hogy emlékeztesse az udvart a hasában növekvő gyermekre. Az ötödik hónapban van, már csak négy van hátra – gondoltam. Ha fiút szül, és Ramszesz nem dönt addig, hogy melyikünk legyen főfeleség, az ő gyermeke lesz a trónörökös, amíg Ramszesz máshogy nem határoz. Tudtam, hogy minden szempár rám szegeződik, ezért nagyon figyeltem minden mozdulatomra, amikor felléptem az emelvényre. A három trón szorosan egymás mellett volt elhelyezve, hogy Ramszesz mindkét feleségét könnyen elérhesse. Egyiptom történetében ez volt az első alkalom, hogy a fáraó mellett két hercegnőnek is trónt állítottak.

– Készen álltok? – kérdezte Ramszesz mindkettőnktől, és én bólintottam. Botjával csendre intette a tömeget, majd így szólt: – Vezessétek be a kérvényezőket!

Az udvaroncok kitárták a Malkata-palota udvarába vezető széles ajtókat, és bevezették az első kérvényezőket. Három férfi lépett be, és megállt a vezírek asztalánál. Mindegyikük kezében egy-egy tekercs volt, melyet átnyújtottak a vezíreknek. Paszer, Rahotep és Anemro elolvastak egy-egy kérvényt, majd a tekercsek aljára felírtak egy nevet. Ezek után a három férfi az emelvényhez lépett, és a legidősebb egy főhajtás kíséretében felém nyújtotta a papirusztekercsét.

– Nofertari hercegnőnek – mondta. A családom pecsétje volt a tekercsen, amely azonban nem az volt, melyet Paszer kezében láttam. Az idős ember bizalmatlanul méregetett. – Én Iszet hercegnőhöz akartam fordulni a kérésemmel, de a főpap önhöz küldött. Hiába kértem…

– Nem számít, hogy mit kértél – csattantam fel –, én fogom elolvasni a kérelmedet!

Uoszerit figyelmeztetett, hogy ha akár egyetlen kérvényezőnek is megengedem, hogy úgy bánjon velem, mintha kevesebbet érnék Iszetnél, akkor amint elhagyja a palotát, beszámol a sorban várakozóknak arról, milyen könnyű engem megfélemlíteni. Ránéztem a kibontott tekercsre. Ez az ember azért jött, mert engedélyt akart kérni, hogy beléphessen a karnaki Ámon-templomba. Közemberek nem léphettek be oda, ő most mégis egyedi elbírálásért folyamodott.

– Miért fontos neked, hogy bebocsátást nyerj a templomba? – kérdeztem nyugodtan.

– A lányom nagyon beteg, és az adományok, melyeket a család szentélyénél áldoztunk, kevésnek bizonyultak. – Az öregember hunyorítva rám nézett. Szemével követte, ahogy a mellettem álló kis asztalkáról elvettem a nádat, és kézjegyemmel láttam el a tekercset.

– Beléphetsz a templomba – mondtam.

Az öregember hátrébb lépett, mintha jobban szemügyre akarna venni.

– Már éltem Amarna idejében – kezdte. – Láttam, ahogy az eretnek ledöntötte Ámon szobrait, és megölte a papjait.

Megszorítottam a kezemben lévő tekercset.

– És mi köze mindennek énhozzám?

Az öreg megint rám hunyorított.

– Olyan, mint a nagynénje.

Elfojtottam kíváncsiságomat, pedig szerettem volna megkérdezni tőle, hogy milyen tekintetben. Vajon az orrom, a szám, a kiugróarccsontom vagy a termetem emlékezteti őt a nagynénémre? De megértettem, hogy mire céloz, ezért egy gyors mozdulattal visszaadtam a tekercsét, és így szóltam:

– Menj! Menj, mielőtt még meggondolom magam!

Ramszesz engem nézett ahelyett, hogy a saját kérvényezőjére figyelt volna, és pillantása nem elismerést, inkább szánalmat fejezett ki. Éreztem, hogy a gyomrom görcsbe rándul.

– A következőt!

Bármi történjék, mindig mosolyogj! Ezt tanította Uoszerit.

Egy gazda lépett elém, és én legkedvesebb mosolyommal az arcomon szólítottam meg.

– Miért jöttél?

Felém nyújtotta a tekercsét. Elolvastam, majd lenéztem rá. Tunikáját gondosan kisimította az alkalomra, és papirusz helyett bőrből készült lábbelit húzott.

– Thébai vagy tehát, és használni szeretnéd a szomszédod kútját, igaz? És miért egyezne ebbe bele a szomszédod?

– Azért, mert én megengedem, hogy a tehenei az én földemen legeljenek.

– Ha nem ad vizet, hát ne engedd az állatokat a földedre.

– A fiam azt sem bánná, ha éhen pusztulnának. Merő rosszindulatból képes lenne inkább halálra éheztetni őket.

Hátradőltem a trónomon.

– Azt akarod mondani, hogy a fiad a szomszédod?

– Egy darabka földet neki ajándékoztam, amikor megnősült, most pedig nem enged a kúthoz a felesége miatt.

– A felesége miatt?

– Mindig is ellenem volt! – fakadt ki a férfi. – Én mondtam a fiamnak, hogy nem szeretnék egy szajhát a családomba, de ő mégis elvette. Ez a nő megpróbál tönkretenni.

A vezírek már nem figyeltek ránk, de nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy megpróbáljam kitalálni, vajon melyikük küldte hozzám ezt a férfit.

– És mit követett el a menyed, hogy hűtlennek gondolod?

– Minden második thébai férfi megfordult az ágyában. Nem tagadhatja le, mert Maat is látja. A fiam örökösei bármelyik férfi fattyai lehetnek, és ez a nő mégsem enged a földemre.

– Írásba foglaltátok az ajándékozást? – kérdeztem.

– Nem, csak szóban egyeztünk meg.

– Tehát semmiféle papír nem született az egyezményről?

A férfi értetlenül nézett rám.

– Nem elég csak szóban megállapodni – magyaráztam. – Le is kell írni.

A férfi arca felderült.

– Én nem adtam írásba semmit.

– Akkor tehát az még mindig a te kutad, és a menyednek ezt el kell fogadnia, egészen addig, amíg írásban le nem mondasz róla, vagy a fiad nem vesz saját földet.

Az öregember döbbent arccal nézett rám. Nádtollammal a papirusz aljára kanyarítottam az ítéletet. Amikor átadtam neki a tekercset, óvatosan méregetett.

– Ön… ön nem olyan, amilyennek mondják.

És ez vár majd rám ezentúl – gondoltam. A hátralévő életem minden egyes napján úgy fognak kezelni, mint az eretnek unokahúgát. Ha sürgősen meg nem változtatom a rólam alkotott véleményüket, soha nem fogok megszabadulni ettől a szereptől. Ekkor a harmadik kérvényező lépett elém. Átadta a tekercset, amit gyorsan átfutottam – Mondd el a részleteket!

De a fiatalember rázta a fejét.

– Én a fáraóval akarni beszélni, mert ő érti jól nyelvünket, de Paszer vezír küldött önhöz – mondta akadozva, nagyon erős akcentussal.

– És mi kifogásod van ellenem? – érdeklődtem hurri nyelven.

Az idegen meghökkent.

– Nahát, ön beszél hurriul! – suttogta elképedve.

– Nos, mit tehetek érted?

Minden, hozzám ellenségesen viszonyuló kérelmezőre esett egy, aki Babilonból, Asszíriából vagy Núbiából jött – olyan országból, amelynek a nyelvét beszéltem. Egy idő után észrevettem, hogy egyre több udvaronc vet felém érdeklődő pillantásokat. Erre még jobban kihúztam magam a trónomon. Már aláírás nélkül is ki tudtam találni, hogy melyik kérvény honnan jött. Az általam ismert nyelvű országokból érkezőket Paszer irányította hozzám. A dühös és vitatkozó embereket Rahotep küldte.

Amikor a távolban felharsant egy trombita, az emberek mozgolódni kezdtek. A szolgák egy asztalt helyeztek el az emelvény alatt, és kényelmes, párnázott karosszékeket tettek köréje.

Ramszeszhez fordultam:

– Mire készülnek?

– Nyilvánvaló, hogy mára végeztünk a kérvényekkel – válaszolt Iszet.

Ramszesz mintha meg sem hallotta volna, halkan így szólt hozzám:

– Délben általában befejezzük a kérvények elbírálását, ezután a belügyekkel foglalkozunk.

Miután elvezették a többi kérvényezőt, a szoba oldalsó kis ajtaján nők egy csoportja lépett a terembe. Henuttaui és Uoszerit is köztük volt, de nem néztek egymásra. Mint két szemellenzős ló – gondoltam.

Mindannyian leültek az asztal köré. Ramszesz koppantott egyet a botjával.

– Most pedig az udvar ügyeivel fogunk foglalkozni – jelentette ki. – Küldjétek be Penré építészmestert.

A fogadóterem ajtaja kitárult, és belépett Penré. Magas, izmos, hegyes állú ember volt, egyenes orra más arcán túlságosan nagynak tűnt volna. Hosszú tunikája fölött sárga övet viselt, a mellkasát pedig egy arany melldísz ékesítette, melyet Széthitől kapott ajándékba. Inkább harcosnak, mint építésznek nézett ki.

– Felséges fáraó, felséges hercegnők! – A férfi tisztelettudóan meghajolt, majd egy gyors mozdulattal szétnyitotta a tekercsét. – Felséged olyan megbízatást adott számomra, melyet építész még soha nem teljesített. A luxori templom belső udvarának megépítését bízta rám, melynek obeliszkjei olyan magasra nyúlnak majd, hogy még maguk az istenek is könnyedén megérintheti őket. Elkészítettem egy tervet, melynek alapján, ha felségednek tetszik, el kezdhetjük az építkezést.

Átnyújtotta Ramszesznek a tekercset, majd tarisznyájából elővett még egy-egy példányt nekem és Iszetnek. Ahogy rápillantottam az alaprajzra, rögtön láttam, hogy Penré tökéletes tervet készített. A rózsaszín homokból domborművekkel és hieroglifákkal díszített, sötét mészkőoszlopok emelkedtek az ég felé.

– Ezt mire véljem? – kérdezte Iszet, és számonkérőn Ramszeszre nézett. – Azt hittem, hogy a palota kibővítése lesz az első dolgod.

Ramszesz olyan heves mozdulattal intett nemet a fejével, hogy a nemesz kendője széles vállát súrolta.

– Hallottad apám kívánságát. A legfontosabb, hogy Luxor templomát újjáépítsük.

– De hát mi a palotában lakunk, nem a templomban – nyavalygott Iszet. – És mi lesz a pavilonnal, ahol a gyermekünket megszülhetem?

Ramszesz sóhajtott egyet.

– Van hol megszülnöd a gyermeket. Azt akarom, hogy lássa a nép, a fáraónak Ámon tisztelete a legfontosabb, nem pedig saját fényűzése.

– Mindannyian ismerjük a fáraó történetét, aki kizárólag a maga javára építkezett – emlékeztetett Rahotep.

Iszet lenézett az emelvényről, abba az irányba, ahol Henuttaui ült.

– Akkor miért nem Ízisz templomát építjük újjá?

Ramszesz nem értette Iszet konokságát.

– Ízisz templomát újjáépíttette a nagyapám.

– Az már nagyon régen volt. Azóta már Hathor templomát is felújították. Nem kellene biztosítanunk róla az embereket, hogy a fáraó Íziszt ugyanúgy tiszteli, mint Hathort?

Rahotep bólintott, és valamiféle kimondatlan üzenetet véltem felfedezni pillantásában, ahogy Iszetre nézett.

De Iszet makacssága csak felbőszítette Ramszeszt.

– Jelenleg sem időnk, sem aranyunk nincs erre. Szívesen újjáépítenék minden templomot egészen Memphiszig, ha lehetőségem lenne rá. De Ámoné lesz az első.

Iszet látta, hogy vesztett.

– Építsük hát fel Luxor templomát – mondta. – És azt hiszem… – ujjait csábító mozdulattal végighúzta Ramszesz karján – ha thot hónapra elkészül a templom, édesapád is megcsodálhatja, amikor a következő Wag-ünnepre érkezik.

Ez a beszéd már tetszett Ramszesznek. Kiegyenesedett.

– Véleményetek szerint szükség van valamilyen változtatásra a terven?

– Szerintem úgy jó, ahogy van – vágta rá Iszet.

– Nekem van egy ötletem.

A tekintetek várakozón rám szegeződtek. Penré alaprajza nagyon ügyes munka volt. Elképzelése szerint két, égbe nyúló gránitobeliszk alkotná a kaputornyot, Ramszesz dicsőséges uralkodásának állítva emléket. De nem volt egy olyan hely, amely győzelmes tetteinek emléket állított volna. Száz év múlva honnan tudják majd meg az emberek, hogy milyen tetteket vitt véghez, ha nincs hova feljegyezni? A palota kapuin nyomot hagy majd az idő, de Ámon kőtemploma örökre fennmarad.

– Én úgy gondolom, hogy egy pülon⁴⁵-t kellene építeni – mondtam. – Karnak templomának külső falára dicsőséges jelenetek sorát vésik, melyeket újabb győzelmek alkalmával eltávolítanak, majd újrafaragnak. Miért ne lehetne ilyen Luxor templomán kívül is?

Ramszesz Penrére nézett.

– Tudnál ilyen pülont építeni?

– Természetesen, felség! És ez a pülon hasonló funkciót tölthetne be, mint a karnaki templom fala.

Ramszesz elismerően rám nézett, de Iszet nem hagyta magát.

– És mi lenne, ha egy csarnokot is építenénk? – javasolta. – Egy oszlopokkal körülvett csarnokot a bejárat elé.

– Milyen célt szolgálna az a csarnok? – kérdeztem.

– Nem fontos, hogy bármilyen célt is szolgáljon. Egyszerűen csak kell oda egy csarnok, igaz, Ramszesz?

Ramszesz Iszetre nézett, majd rám, végül Penréhez fordult:

– Megoldható a csarnok felépítése? – kérdezte lemondóan.

– Természetesen. Bármi megvalósítható, amit csak felséged óhajt.

Azon az estén, mindössze egyetlen nappal az esküvőnk után, megkezdődött a tíznapos időszak, melyet Ramszesz Iszettel tölt. És noha megértettem, hogy Egyiptom történelmének minden királya megosztotta éjszakáit legkedvesebb feleségei között, én csak ültem a bronztükröm előtt, fojtogatott az elhagyatottság érzése, és azt gondoltam, azért van most Iszettel, mert őt jobban szereti, mint engem.

– Ostobaság! – mondta Merit teljes meggyőződéssel. – Te magad mesélted, Iszet hogy viselkedett a fogadóteremben. Állítólag végig csak nyafogott.

– De nem az ágyban – mondtam, és elképzeltem őt meztelenül, amint Ramszesz előtt állva lótuszolajat ken formás melleire. Henuttaui biztos megtanította minden érzéki fortélyra. – Iszet gyönyörű! És ezt mindenki tudja.

Dajkám rezzenéstelen arccal folytatta:

– És egy szép test vajon mennyi ideig nyújt élvezetet? Egy óráig? Talán kettőig? Hagyd abba a siránkozást, mert a végén te is olyan leszel, mint ő.

– De ha neked nem panaszkodhatok, akkor kinek mondjam el a bánatom?

Merit anyám fából készült naosz-ára pillantott, melyet Mut macskaistennő szobra őrzött.

– Menj, és mondd el neki. Ő talán hajlandó lesz meghallgatni.

Karomat összefontam mellemen. Bármennyire szerettem volna még egy kicsit az öltözőszobámban ücsörögni, megígértem Uoszeritnek, hogy azokon az estéken, melyeket Ramszesz Iszettel tölt, meglátogatom Paszert. Nekiindultam tehát a királyi udvar homályos folyosóinak.

Paszer testőre engedett be. Régi tanítóm a parázstartónál ült, mellette Uoszerit. Jöttömre hirtelen szétrebbentek; nyilvánvaló volt, hogy meghitt pillanatot zavartam meg. Paszer hosszú haja kiengedve omlott a vállára, és a tűz fényében egy holló kitárt szárnyaira emlékeztetett. Vonzó férfi, állapítottam meg. Uoszerit is nagyon csinos volt, az arca most valahogy még fiatalabbnak tűnt. Még csak huszonöt éves volt, de az udvari élet gondjai már barázdákat rajzoltak finom homlokára.

– Nofertari hercegnő – mondta Paszer, és felállt, hogy üdvözöljön.

Hatalmas szobája gazdagon volt díszítve festményekkel és Mitanniából származó falidíszekkel. Az ágy fölött asszír domborművek és szfinxek sorakoztak. Öltözőszobájának bejárata mellől faragott babilóniai istenek néztek rám. Vajon ő maga járt ezeken a vidékeken? – tűnődtem.

Hideg volt, ezért Uoszerit a legvastagabb köpenyét viselte.

– Szép munkát végeztél ma – mondta, ahogy elfoglaltam egy üres széket. – Különösen a bevonulásod tetszett. Egyetlen ember sem volt a teremben, aki tagadta volna, hogy született hercegnő vagy.

– És nagyon bölcs határozatokat hoztál – tette hozzá Paszer.

– Szeretném megköszönni, hogy a legegyszerűbb ügyeket küldte hozzám.

Paszer felvonta szemöldökét.

– Azok a külföldről érkező kérvények Iszet számára nem lettek volna könnyűek. Amint az udvar felismeri és elismeri a nyelvtehetségedet, elkezdhetjük Iszethez küldeni az idegen nyelvű kérvényezőket.

Uoszeritre mosolygott.

– Rahotep hamar rá fog jönni, hogy nagyon téved, ha azt gondolja, csak ő képes ilyen kisded játékokra.

– És hogy érezted magad a fogadóteremben? – kérdezte Uoszerit.

Rájuk néztem, és azon gondolkodtam, vajon milyen választ vár tőlem Uoszerit.

– Nagyon sok érdekes embert ismertem meg – mondtam óvatosan.

– Nagyon fárasztó volt? – kérdezte Paszer.

– Egy csöppet sem éreztem fárasztónak, hiszen nagyon tanulságos és érdekes volt a kérvényezőkkel beszélni.

Paszer ekkor Uoszeritre nézett.

– Ő nem Iszet – mondta hálásan, aztán hozzám fordult. – Ha az emberek rájönnek, hogy milyen értékes vagy, a rajongásuk Iszet iránt csökkenni fog.

– Különösen, ha majd várandós leszel – tette hozzá Uoszerit.

Egyszerre néztünk le borostyánnal díszített övemre, amely kiemelte keskeny csípőmet. Mindketten jól ismerték az édesanyám történetét. Az udvarban legendaszámba ment, hogy édesanyámat hogyan mérgezte meg az eretnek király, és hogyan vesztette el elsőszülött gyermekét. Magas volt és széles csípőjű, mégis sok évbe telt, mire Tauret⁴⁶ újabb gyermekkel áldotta meg a méhét. Ekkor született meg a bátyám. Anyám azonban még nagyon sok gyermeket szeretett volna szülni, ezért csak elképzelni tudom, mit élhetett át, amikor a harmadik gyermeke halva született. Aztán amikor velem volt állapotos, tűz ütött ki a palotában. Beleborzongtam a gondolatba, miként élhette meg szerettei elvesztését. Az édesanyja, az édesapja, a fia, a férje, Nefertiti két lánya mind odavesztek. Csoda hát, hogy a születésem után már nem maradt ereje az élethez?

– Nem mindig vagyunk anyánk gyermekei – olvasott Uoszerit a gondolataimban. – A nagynénéd hat egészséges leánygyermekkel ajándékozta meg a fáraót.

– Akkor tehát azt reméljem inkább, hogy az eretnek királynéra hasonlítok? – suttogtam.

– Ebben a tekintetben igen.

Hallgattam egy pillanatig, majd megszólaltam:

– És ha soha nem esem teherbe?

– Miért mondasz ilyeneket? – kérdezte Uoszerit, majd intőn így szólt: – Nofertari, egy főfeleségnek kötelessége fiút szülni a fáraónak.

– A nagynéném soha nem szült fiút a férjének.

– De adott neki hat gyermeket. Hat hercegnőt, akiket bármelyik herceghez hozzáadhatott. Ramszesz a gyermekek miatt vett feleségül, akikkel majd megajándékozod őt.

– Ő azért vett feleségül, mert szeret!

– És mert fiúgyermekeket szeretne – mondta Paszer.

Felálltam a székemből.

– És fontosabb neki egy fiúgyermek, mint a felesége?

Hirtelen olyan csönd lett a szobában, hogy még a tűz pattogása is egyszerre kellemetlenül hangosnak tetszett. Paszer nagyot sóhajtott, Uoszerit pedig felém nyújtotta a kezét.

– Egyetlen férfi sem gondolja, hogy az utódai születésével választania kell gyermekei és felesége között. A férjek mindkettőnek egyszerre örülnek.

Uoszerit felállt és átölelt.

– Neked nem az a sorsod, hogy meghalj szülés közben, Nofertari.

– Honnan tudja?

Kibontakoztam az öleléséből, hogy láthassam az arcát.

– Az ösztönöm ezt súgja. – Uoszerit megremegett. – Te hosszú uralkodásra születtél. Amennyiben fiút szülsz Ramszesznek, és amennyiben főfelesége leszel.

– De nem fog a főfeleségének választani, ha nem szülök neki fiút.

Uoszerit a fejét ingatta.

– Akkor sajnos nem teheti.

Amikor visszatértem a szobámba, kimentem az erkélyre, és néztem a holdat, ahogy fénylőn úszott a bolyhos felhők mögött. A szél hűvös volt, és nem hozott magával esőillatot. Semmi sem enyhítette a szárazságot és az azzal járó éhínséget. Hallani lehetett olyan híreket, miszerint a férfiak ellopták az áldozati ételeket a halotti templomokból, hogy a családjuknak enni adjanak. És amikor ezeket a tolvajokat a vének tanácsa elé vitték, az öregek megbocsátottak nekik, mondván, hogy több haszna van az élőket etetni, mint a holtakat. De vajon mennyi idő kell még, hogy az istenek haragra gerjedjenek, vagy hogy a gazdagok is elkezdjenek éhezni, és fellázadjanak az emberek? Akkor mit fog az számítani, ha épp gyermeket várok? Lehet akár hét fiam, a nép szemében úgyis én leszek az oka a szenvedésüknek.

– Nehéz napod volt ma, úrnőm. Enned kell valamit! – mondta feddő hangon Merit. Zömök teste betöltötte az ajtónyílást. Főtt sügért kínált felém. Bejöttem az erkélyről, ő pedig átnyújtotta a tálat.

– Kint ácsorogsz a hidegben? – mérgelődött. – Hát elment az eszed?

– De hát olyan csodálatos – ellenkeztem. – Valahogy így érezhetett Ámon, amikor az idők kezdetén, mikor még minden lehetséges volt, kiemelkedett a sötét habokból.

– És talán ő is megfázni készült? Csak mert te éppen így teszel! Na, ülj gyorsan a tűzhöz!

Úgy tettem, ahogy mondta, miközben Merit a faládából egy takarót vett elő, és a vállamra terítette.

– Tudtad, hogy már beszélnek rólad a palotában?

Leeresztettem a tálat.

– És miket beszélnek?

– Először edd azt meg!

Karjait keresztbe fonta a mellén, és amikor egy újabbat haraptam a halból, elmosolyodott.

– Kedvedre való dolgokat – árulta el végül. – A fogadóteremben történtekről társalogtak. Bizonyára nagyon ügyesen viselkedtél. Az emberek ámuldoznak, hogy valaki ilyen fiatalon ennyi nyelven beszél, és hogy ilyen igazságosan bírálja el a kérvényeket. Erről beszélnek a fürdőkben, de még a konyhákon is.

Az asztalra tettem a tálamat.

– De azok csak szolgák.

Merit a szúrósan nézett rám.

– És mégis mit gondolsz, az emberek kinek a pletykáinak hisznek, ha nem a szakácsokénak meg az udvaroncokénak? Azt hiszed, megváltoztathatod őket? …Persze minden könnyebb lenne – tette hozzá halkan –, ha kiáradna végre a Nílus.

Édesanyám szentélyéhez mentem, és a macskaistennő szemébe néztem. A tűz fényében nem lehetett látni a törés helyét.

– Mut vigyáz rád! – suttogta Merit. – De semmit sem tehet, ha a tested nem elég erős. – Rámutatott a félig elfogyasztott sügérre. – Tessék enni!

Ekkor elnéztem Merit válla fölött, és meglepetésemben majdnem a torkomon akadt a falat.

– Mit csinálsz te itt?

Ramszesz állt az ajtóban. Merit arcára is kiült a döbbenet.

– Felség!

Máris a szoba másik végébe szaladt, hogy egy kényelmes széket hozzon. Végignéztem Ramszesz öltözékén. Rövid tunikát és házi szandált viselt. Újra megkérdeztem:

– Mit csinálsz te itt?

– Arra gondoltam, hogy eljövök hozzád ma este – mondta zavartan. – Persze csak ha nem bánod. Iszet már aludni készül, én pedig veled szeretnék lenni.

Merit elbúcsúzott, és magunkra hagyott minket. Leültem Ramszesszel szembe, a parázstartó mellé.

– Egész Théba rólad beszél. Az istenek nagy tehetséggel áldottak meg, Nofer. És én azon gondolkoztam… hogy… talán… Bár természetesen nem kötelező… de reméltem, hogy esetleg átolvasod a kémeim jelentéseit.

Nem mutattam csalódottságomat. Ezért jött hát hozzám?

– Nem bízol a vezírek fordításaiban? – kérdeztem halkan.

Ramszesz kényelmetlenül mocorgott székében.

– Az emberek könnyen megvesztegethetők. Hogyan lehetnék biztos benne, hogy amit a vezírek a kezembe adnak, a valóságot tükrözi? Vagy hogy nem hallgatnak-e el valami fontosat? Az udvar tele van kémekkel.

– A vezíreid között? Azzal, hogy a fáraónak hazudnak, veszélybe sodorják a ká-jukat – mondtam szigorú hangon.

– A ká-ját senki sem láthatja, de egy babiloni kincsekkel megrakott ládát már annál inkább. Ha egész nap dolgozom is, akkor sem tudom végigolvasni a jelentéseket, amiket kapok. Bíznom kell tehát a vezíreimben és az írnokaimban. A legfontosabb üzenet azonban most Hattiból és Kádesből érkezett, és én szeretném, ha átolvasnád őket.

Végre kaptam tehát egy lehetőséget – egy lehetőséget arra, hogy megmutassam, értékesebb vagyok Iszetnél.

– Természetesen – mosolyogtam. – Ha úgy kívánod, akár minden este áthozhatod a jelentéseket.