Huszonegyedik Fejezet
PER-RAMSZESZ

 

 

Avarisz

A serden kalózok feletti győzelem híre gyorsan terjedt a Nílus mentén. Amint Avarisz városa felé hajóztunk, mindenütt üdvrivalgással fogadtak minket az emberek. Majd a flotta katonái elkezdték kiabálni: „A harcos királyné!”, amit a parton állók boldogan visszhangoztak anélkül, hogy tudták volna, miért. Én azonban mégsem voltam nyugodt. Az jutott eszembe, hogy mit fog szólni Henuttaui, ha meghallja ezt a kántálást.

Három nappal azután, hogy győzelmet arattunk a serden kalózok felett, az Ámon Áldása fedélzetén állva vártuk, hogy hajónk lassan befusson a kikötőbe. Mióta Ramszeszt megkoronázták, a háború és a lázadások elrabolták minden idejét, így a thébai udvar nem látogatott Avariszba. Meghökkenve tapasztaltam, hogy a város mennyit változott, mióta nem jártam ott. Olyan képet mutatott, mintha egy festményt kint hagytak volna a napon, amely kifakította a színeit, és csúnyán megperzselte az anyagát. Asához fordultam.

– Mi történt? – kérdezte.

Mindketten Ramszeszre néztünk, akinek a parton összegyűlt, éljenző emberek csodálatában kellett volna sütkéreznie. Arcán azonban nyugtalanság tükröződött.

– Nézzétek a mólót! Mindjárt darabjaira hullik! – A deszkák elkorhadtak, a nők lába és köpenye beleért a mocsokba. Rothadó halfejek hevertek szanaszét, amelyeket a kereskedők nem dobtak vissza a tengerbe.

– Mintha Széthi fáraó már évek óta nem tette volna ki a lábát a palotából – morogta maga elé Asa.

– De hát eljött hozzánk a Wag-ünnepre. Tudnia kell erről. Látnia kellett…

Kiszálltunk a hajóból húsz katonával együtt, akik elkísértek bennünket a palotába. Az ujjongó tömeg semmit sem vett észre Ramszesz szomorúságából. A hordszékünk előtt szaladtak, lótuszszirmokat dobáltak a levegőbe, a katonáknak pedig árpasörrel teli poharakat osztogattak. És bár Ramszesz integetett a tömegnek, én nagyon jól tudtam, hogy mi jár a fejében. A főúton hatalmas gödrök tátongtak, amelyeket némi földdel könnyedén be lehetett volna tömni, ha akarják. A lesújtó látványt nyújtó utcákon félig megevett gránátalmák és eldobált papirusztekercsek hevertek, és hömpölygött a szennyvíz. Avarisz elhanyagolt város képét mutatta, amelyet a sorsára hagytak; senki sem törődött vele.

Amikor a palotához értünk, fegyveres őrök nyitották ki a kapukat. Amint Ramszesz kiszállt a hordszékből, rosszat sejtve csóválta meg a fejét.

– Valami szörnyű dolog történhetett itt.

A kertben a növényzet gondozatlanul burjánzott, a gyomokkal körbenőtt Ámon-szobor megrepedezett, és vastagon belepte a kosz. Amikor odaértünk a palota bejáratához, és Ramszesz megpillantotta az ütött-kopott faajtót, dühösen felcsattant:

– Ez lenne apám palotája!? Engem inkább Amarna romjaira emlékeztet! – Még a padlócsempék is összevissza voltak törve a lábunk alatt. – Én ezt nem értem. Mi lehetne fontosabb, mint gondozni, óvni a palotát? Nem olyan nagyon régen a nagyapám építtette Per-Ramszeszt. Ha már most romokban áll, mi lesz vele száz év múlva? Mi állít majd emléket a családunknak?

Az ajtó kitárult, de mivel a csarnokban senki sem sietett az üdvözlésünkre, a bennünket kísérő katonák idegesen pillantgattak körül. Egyszer csak a fal árnyékából egy alak vált ki, és felénk közeledett. Ahogy közelebb ért, az ablakon beszűrődő fény megvilágította az arcát. Uoszerit volt az. A szeme könnyben úszott.

– Ramszesz, az édesapád nagyon beteg. Az ágyában fekszik, és nagyon vár téged.

Ramszesz elsápadt.

– Mikor? – kiáltotta kétségbeesve. – Mikor lett rosszul?

– Tegnap. Nem sokkal azután, hogy megérkeztünk.

Ramszesz intett a katonáknak, hogy elmehetnek, Asa pedig gondoskodott róla, hogy a nagyteremben kapjanak enni- és innivalót. Követtem Ramszeszt és Uoszeritet Széthi szobája felé. Uoszerit könnyei engem is megijesztettek, hiszen soha azelőtt nem láttam őt sírni. Az előttem suhogó, türkiz színű köpenye szegélyét díszítő gyöngyöket bámultam, hogy ne engedjem át magam a rémületnek, hogy vajon mi történhetett a palotában. Az, hogy Széthi betegen feküdt, önmagában nem magyarázta a város lesújtó állapotát, és azt, hogy a palota, néhány kíváncsiskodó szolgát leszámítva, leginkább egy üres, korhadó odúra hasonlított.

Amikor beléptünk Széthi szobájába, az őrök utat engedtek nekünk az ágyhoz. A takaró alatt fekvő ember már alig-alig hasonlított arra az idősödő, de még jó erőben lévő férfira, akivel a Wag-ünnepen találkoztam. A takaró sem tudta elrejteni soványságát, beesett arca meg-megrándult a fájdalomtól.

– Apám! – rohant oda hozzá Ramszesz.

Tuja királyné, Iszet és Henuttaui már mind körülötte álltak. Paszer kissé távolabb, egy faragott padon foglalt helyet. Uoszerit leült mellé.

Széthi kinyitotta a szemét, de az volt az érzésem, hogy inkább a hangjáról ismerte fel a fiát.

– Ramszesz – suttogta, majd heves köhögőroham tört rá.

– Iszet hoz még neked inni – mondta Henuttaui. – Inni szeretnél, ugye?

Széthi fájdalmasan bólintott, mire Henuttaui Iszettel az oldalán gyorsan elhagyta a szobát.

Ramszesz letérdelt apja ágyához.

– Mi történt veled, abi⁵³? – szólította meg aggodalommal és szeretettel a hangjában. Ezt a szót a jelenlétemben még sohasem használta. Hangja elcsuklott a szomorúságtól.

Széthi nagyot sóhajtott, mire Tuja királyné hangos zokogásban tört ki. Kutyája, fejét mancsai közé hajtva ugyanolyan bánatosnak tűnt, mint a gazdája. Még csak a fejét sem emelte fel, a szokásos morgástól is megkímélt.

– Már hónapok óta betegeskedem, fiam. Anubisz a nyomomban van.

– Ne, abi! Még ne!

Széthi megint köhögni kezdett, és intett Ramszesznek, hogy hajoljon közelebb.

– Azt akarom, hogy hozd rendbe Per-Ramszesz városát. Most romjaiban hever. – Széthi felhorkant, és fájdalmában belemarkolt a takaróba. – A hettiták már száz éve támadással fenyegetnek. Azt remélik, hogy ha meghalok, megkaparinthatják Egyiptomot. A kincstár összes aranyát az istállókra és a harci szekerekre költöttem. De a hettitákkal megküzdened már neked kell.

– Most arattunk győzelmet a serden kalózok felett, és láncra verve hoztuk ide őket, hogy a seregedet gyarapítsák.

Széthi fáraó, láthatóan kínok árán, de felült az ágyában. Nehéz volt elképzelni, hogy ez az ember gyerekkoromban a hónomnál fogva dobált a levegőbe. Most a szeme, a hangja, az egész teste gyenge és aszott volt, mintha a szemünk előtt változott volna Ozirisz múmiájává.

– Nincs sok időm hátra, Ramszesz. Az orvosok azt mondják, a szívem az oka. Túlságosan gyenge – zihálta.

Ramszesz vitatkozni próbált, de Széthi leintette.

– Nincs vesztegetni való időnk. Add ide a térképeket! – Vizenyős szemei az ágya melletti kisasztalra meredtek. – A terveim – mondta zihálva Széthi. – A te dolgod lesz, hogy megvalósítsd őket.

Ennek a napnak a reggelén még a győzelmet ünnepeltük. Most pedig rádöbbentem, hogy Széthi fáraót fogjuk gyászolni, talán még azelőtt, hogy leszállna az este. Belém nyilallt a felismerés: életünket az istenek Maat ezüstmérlegének serpenyőjében tartják. A nagy örömre nagy szomorúság jön.

– A sírhelyem a völgyben van – mondta Széthi. – A festmények már elkészültek. Nektek nincs más dolgotok, mint elhelyezni a szarkofágomat a sírkamrában. – Tuja erre újra heves zokogásban tört ki, én pedig erősen összeszorított ajkakkal próbáltam visszafojtani a sírást. Széthi fáraó folytatta: – És itt ez a palota. – Lélegzete egyre nehézkesebbé vált. – Legyen rá gondod, hogy ez a palota ismét a régi fényében tündököljön. Legyen ez a fővárosod, hogy közelebb legyél Hattihoz. Amíg Avarisz városát sikerül megvédened, addig Egyiptom biztonságban lesz.

– Amíg én vagyok a fáraó, Egyiptomnak nem eshet bántódása.

– Akkor ne engedd, hogy a hettiták visszafoglalják Kádest. Kádes fontos védelmi terület Egyiptom számára. – A fáraó ismét nagyot sóhajtott. – És Nofer… – Ramszesz rám pillantott.

– Szeretnél beszélni vele?

– Nem! – tiltakozott a beteg olyan hevesen, hogy hátrahőköltem.

– Hadd maradjak meg az emlékezetében olyannak, amilyen voltam. Nofer… – kezdte, de a hangja elcsuklott. – Nofertari legidősebb gyermekeid édesanyja. Nagyon okos hercegnő… De a nép még nem fogadta el.

– Ki mondta ezt neked? – kérdezte Ramszesz. Uoszerit a szoba másik végéből kereste a tekintetemet, és mindketten tudtuk a választ: Henuttaui.

– Nem számít, hogy ki mondta. A nép érdeke a legfontosabb, Ramszesz. Jól tudod, mi történt Nefertitivel. Az emberek megölték.

– A papok ölték meg – vetette ellen Ramszesz.

– A papok pedig az emberek szószólói. Ehnaton… – Széthi ismét belemarkolt a takaróba, és szinte hallani véltem gyenge szívének küszködését aszott mellkasában. – Várj még legalább egy évet, mielőtt főfeleséget választasz magadnak.

– Abi – próbált ellenkezni Ramszesz. – Már eltelt egy év.

– Ne tedd kockára mindazt, amit a családunk ez idáig felépített! Várj még egy évet. Ígérd meg nekem!

Visszafojtott lélegzettel vártam, hogy Ramszesz ígéretet tegyen. De ő csak hallgatott.

– Ígérd meg! – kiáltotta minden erejét összeszedve Széthi.

– Megígérem – suttogta Ramszesz.

Becsuktam a szemem, és csöndben kisurrantam az ajtón. Mellkasomat belülről mintha lángok mardosták volna. A fogadóterembe futottam, hogy egy kicsit egyedül legyek. Az ajtó résnyire nyitva volt. Beléptem, és majdnem elkiáltottam magam ijedtemben, amikor hangokat hallottam az oszlop mögül. A fal mentén előreosontam, és figyelni kezdtem a beszélgetést.

– Egy teljes évet vásároltam neked, úgyhogy töröld le a képedről ezt a haragos tekintetet, és jól figyelj! – suttogta Henuttaui.

– Az istenek tudják, hogy mit tettél – hallottam Iszet hangját.

– Tettünk. – Henuttaui nyugodt hangon beszélt. – Avarisz összes szolgája látta, amikor a poharat Széthinek nyújtottad.

– Azt a poharat te adtad nekem!

– És látta azt valaki? Különben is, mi csak siettettük azt, aminek úgyis be kellett volna következnie. Minél tovább várunk, annál nagyobb befolyást szerez Nofertari. Senki nem fogja megtudni, mi történt; de ha mégis úgy adódik, hogy emlékeztetnem kell őket… – mondta, hátrapillantva az üres teremre, mielőtt folytatta volna

– …Meg kell találnod a módját, hogy viszonozd nekem ezt a kis szívességet, különben, mivel Ízisz szolgálója vagyok, mindent visszaveszek tőled, amit valaha is adtam neked! Ha őt teszi meg főfeleségének, el fogja intézni, hogy Ramszesz Mi-Uerbe száműzzön minket, és egy percig se gondold, hogy nem áldoználak fel, hogy mentsem a bőrömet!

Kívülről ekkor zaj szűrődött be, mire a beszélgetők elhallgattak. Gyorsan elhagytam a fogadótermet, és mélyeket lélegeztem, hogy valamelyest lecsillapodjak. Ekkor Uoszerit jelent meg Paszer oldalán, mögöttük Ramszesszel és Tuja királynéval. Ramszesz arca falfehér volt.

– Elment, Nofer. – Megrázta a fejét, és nem szégyellte, hogy sír.

– Megtért Oziriszhez.

Átöleltem Ramszeszt. Henuttaui és Iszet éppen akkor jelentek meg a Széthinek szánt itallal. Könnyeink láttán Henuttaui is felsírt, Iszet pedig a szája elé kapta a kezét.

Én Ramszesz mellkasára borultam, hogy ne lássa senki, mennyire undorodom a két nőszemély látványától. Ramszesz kibontakozott az ölelésemből.

– Leveleket kell írnunk…

– Ha felséged megengedi, én majd gondoskodom a levelekről – mondta Paszer.

Felséged. Ez a szó láthatóan szíven ütötte Ramszeszt. Egyiptomnak már csak egy fáraója maradt.

– Mit tehetek értetek? – kérdezte Henuttaui.

Legszívesebben odakiáltottam volna neki, hogy már éppen eleget tett azzal, hogy megölte Egyiptom királyát, de nem jöttek ki szavak a számon. Az égő érzés a mellkasomban egyre erősödött.

– Kísérd el Iszetet és Uoszeritet – mondta Ramszesz. – Ámon templomába kísérik az édesanyámat, hogy ott tudassa az istenekkel… – Egy pillanatra elhallgatott, mert túlságosan nehezére esett kimondania az igazságot. – Hogy tudassa az istenekkel, hogy apám már úton van feléjük.

Amikor mindenki indulni készült, intettem Paszernek, aki látta, hogy a fogadóterem ajtajánál álldogálok.

– Nofertari, mit csinálsz?

– Nem kellett volna meghalnia! – kiáltottam szenvedélyesen.

Paszer hátratekintett, de senki sem volt már körülöttünk.

– Amikor kijöttem a szobából, meghallottam Henuttaui és Iszet beszélgetését. Egy pohárról beszéltek! – Szinte őrjöngtem. – Henuttaui azt mondta Iszetnek, hogy még egy évet vásárolt neki. Még egy évet! – ismételtem.

– Tegnap este mindannyian láttuk, ahogy Iszet átnyújt egy poharat a fáraónak – mondta Paszer.

– Azt a poharat Henuttaui adta Iszet kezébe! Most pedig ezzel a titokkal tartja markában Iszetet, ha nem hajlandó megtenni, amit kér tőle. Azt akarja, hogy Uoszeritet helyezzék át Fajjúmba, ő pedig felépíthesse Ízisz templomát, hogy így Egyiptom leggazdagabb kincstára felett rendelkezhessen.

– De mindez csak akkor történhet meg, ha Iszetből királyné lesz.

– Igen, de immár egy teljes éve van rá, hogy kivívja magának ezt a címet. Hallottad Ramszesz ígéretét. Még ha nem is ért egyet vele… Henuttaui képes volt megölni a saját bátyját.

Most először láttam félelmet Paszer szemében.

– Az orvosok szerint a szíve volt beteg. Méregre senki sem gyanakodott. – Rám nézett. – Ki más hallotta még ezt?

– Senki – biztosítottam.

– Akkor tartsd is titokban. Én majd elmondom Uoszeritnek.

– És Ramszesz? Széthi fáraó az apja volt!

Paszer megrázta a fejét.

– Nincs rá bizonyíték, hogy amit hallottál, az igaz.

– Egy orvos meg tudná állapítani, hogy méreg ölte meg.

– De az is lehet, hogy azt mondaná, hogy a szíve miatt halt meg, és akkor igaztalanul vádoltad meg Ízisz papnőjét. Jobban teszed, ha nem beszélsz róla. Elképzelhető, hogy Ramszesz hinne neked, és az is lehet, hogy hívatna egy orvost, hogy megállapítsa a halál okát, de honnan lehetünk biztosak benne, hogy Henuttaui nem fizeti le? Mindent a politika irányít, Nofertari.

– Széthi haláláért tehát senki sem fog megbűnhődni? – kérdeztem, és ökölbe szorítottam a kezem, hogy visszatartsam az indulataimat.

– Nincs olyan gonosz tett, amely előbb vagy utóbb el ne nyerné méltó büntetését. – Paszer felnézett a falfestményre, amely Maat istennőt ábrázolta, amint éppen egy elhunyt szívét teszi a mérlegre. A szív bűntelennek mutatkozott, mert súlya nem volt nagyobb a másik serpenyőben lévő tollénál, amely az igazságot szimbolizálta.

– Henuttaui szíve rögtön kibillentené a mérleget – mondtam ingerülten.

– Bizonyára – felelte Paszer szomorúan. – Ne egyél meg semmit, amit nem Merit készít neked, Nofertari!

Azzal ott hagyott. Két fiút szültem, elkísértem Ramszeszt a serdenek elleni csatába, és most önző módon arra gondoltam, hogy mindez a dicsőség elhalványult Széthi halálával. A katonák éljenzése holnap reggelre már gyászének lesz. A közeli Ámon-templomban Iszet és Henuttaui az én leghűségesebb védelmezőmért hullatták hamis könnyeiket a királyné oldalán. Úgy éreztem, mintha minden, amihez csak hozzáérek, hamuvá válna.

Az esti vacsora visszafogott hangulatban zajlott. Ramszesz üresen hagyta apja trónszékét. Amikor Iszet javasolta neki, hogy foglalja el a helyét, dühösen visszakérdezett:

– Miért?

Ezután az udvar jobbnak látta, ha inkább csendben fogyasztja el a vacsoráját.

Vacsora után a szobámba mentünk Ramszesszel. Alig tudtam visszafogni magam, hogy ne mondjam el neki, amit hallottam. Ramszesz leült az arannyal díszített, ébenfa ágyra, melyben gyermekkoromban sokszor hajtottam álomra a fejem. Az ágy egy kis emelvényen állt a szoba közepén, így kitűnő kilátás nyílt a kertre, amely most elvadultságában nagyon szomorú látványt nyújtott. A tó vizén zavaros hab úszott, és én eltűnődtem, vajon élnek-e még halak ebben az egykor oly tiszta a tóban.

– Láttad már apám istállóit? – kérdezte halkan Ramszesz. Nem akart az apja haláláról beszélni. Úgy fogja hordozni ezt a terhet, mint egy fogoly a béklyóját, gondoltam magamban. – Hatalmasak. Ötezer harci mént gyűjtött össze.

Az államig húztam a takarót. Még a tartóban izzó parázs melege mellett is dideregtem.

– Az több, mint amennyi ló Thébában összesen van.

– Nagyon jól vannak tartva – mondta. – Apám több mint százezer embert tudott felfegyverezni, és négyezer harci szekere várt bevetésre kifényesítve. Nagyon komolyan készült a hettiták elleni háborúra, Nofer.

– A hettiták már nemzedékek óta háborúval fenyegetnek.

– De most valóban komoly veszélyt jelentenek. Nézz körül! Minden mást elhanyagolt: apám az összes aranyat a háborúra tartalékolta. Mióta a hettita király leigázta Mitanniát, nincs többé semmi, ami megóvná Egyiptomot Hatti közvetlen fenyegetésétől. Apám felismerte a veszélyt, ami ebben rejlik. Tisztában volt vele, hogy csak idő kérdése, mikor támadnak. Paszer szerint a hettita király azonnal támadásba lendül, amint meghallja apám halálának hírét.

– Még egy csata? Éppenhogy túl vagyunk a serdenekkel folytatott küzdelmen, most pedig temetésre készülünk. Túl sok szomorúság ért minket.

Ramszesz szomorúan nézett az izzó parázsba.

– Ez már nem csata, hanem háború lesz, Nofer.

 

* * *

 

Másnap reggel az Ámon Áldásán Széthi fáraó holttestét lenvászonba csavarva egy kis emelvényre helyezték, amelyet mirhával szórtak körbe. Arcán mintha megkönnyebbült mosoly játszott volna, most, hogy nem kell tovább őrködnie Egyiptom északi falainál. Húsz nap múlva visszaérünk Thébába, és a mumifikálás hetvennapos művelete után Széthi Egyiptom legnagyobb királyainak társaságában nyugodhat az általa választott sírhelyen.

Ramszesz a hajó orrában állt, a gyenge szélben Ozirisz múmiájának képe lobogott az árbocon. A parton fehérbe öltözött nők hosszú sora gyászolta a fáraót, lótuszvirágokat szórtak a hajó elé, és kezükkel verték a mellkasukat, ezzel fejezve ki az istenek előtt bánatukat. A falvak lakói és a halászok térden állva búcsúztak fáraójuktól. Ha ismernék az igazságot, közülük hányan tudnának csendben sírni?

Amikor a Malkata-palotába értünk, Uoszerit figyelmeztetett:

– Soha ne hagyd a fiaidat őrizetlenül! Még fürdetni se engedd őket, ha nem vagy ott velük!

– És Merit?

– Neki elmondhatod, amit hallottál.

Uoszerit szeme köré sötét karikákat rajzolt a bánat, és én azt reméltem, hogy Paszer éjszakánként vigaszt nyújt neki, mint nekem Ramszesz.

A szobámban Merit üdvözölt. Lelkiismeret-furdalást éreztem, amiért gyermekeim viszontlátása örömmel töltött el, miközben egész Egyiptom sírva gyászolt. A szoptatós dajkák felálltak, és nézték, ahogy a picik felém nyújtották kezecskéiket.

– Nahát, hogy megnőttek! – kiáltottam fel csodálkozásomban. Csak egy hónapig voltunk távol, de szinte rájuk sem ismertem. Amikor a nevükön szólítottam őket, mosolyogtak, és elámultam, hogy milyen okosak. És a hajuk! Úgy néztek ki, mintha a legdrágább aranyból készült koronát viselnék.

– Akár a fáraó – válaszolta Merit. De alighogy kimondta a nevét, eszébe jutott Széthi halála, és suttogva folytatta: – Szomorúan hallottam a hírt, úrnőm.

– Nem sokkal azután történt, hogy megérkeztünk Avariszba.

– Hallottuk hírét, hogy a serdeneket sikerült legyőzni. Aztán rebesgették, hogy a fáraó beteg, de nem akartuk elhinni. Azt mondják, a szíve vitte el.

– Megmérgezték! – mondtam indulatosan.

Merít a szájához kapta a kezét, és a belső szobába tessékelte a dajkákat. Amikor becsukták maguk mögött az ajtót, elmeséltem Meritnek az egész történetet.

– Én ezt nem értem… – kiáltott fel Merít. – Hol voltak az előkóstolói?

– Majdnem az összes szolgát elküldte a palotából – mondtam –, hogy fedezni tudja a háború költségeit egy hettita támadás esetén.

– Henuttaui eladta a lelkét, csak hogy Iszetet királynévá tegye. Te leszel a következő – jelentette ki Merít. – Neked is szükséged lesz előkóstolókra.

Tiltakoztam, de Merit nem hagyta magát.

– Ramszesznek is vannak előkóstolói.

– De ő a fáraó.

– Te pedig királyné leszel! Fogadj fel egy előkóstolót, és Henuttaui nem meri majd megkockáztatni, hogy mérget adjon neked. Gondolj a fiaidra! Milyen sors várna rájuk, ha veled történne valami? Azt hiszed, hogy Iszet megengedné, hogy továbbra is én vigyázzak rájuk? Uoszerittel együtt Egyiptom legtávolabbi templomába küldenének, ők pedig védelem nélkül maradnának.

Hirtelen kivert a hideg veríték. Meritnek igaza volt. Ránéztem a gyermekeimre, a gyönyörű kis hercegekre, Egyiptom jövendő királyaira.

– Rendben, felfogadok egy előkóstolót.

– És ha a fáraó megkérdezi?

– Akkor elmondom neki…

– Hogy aggódsz a hettita kémek miatt? – segített ki Merit.

Henuttaui és Iszet csalók. Nem akartam még én is hazudni Ramszesznek. Meg kell mondanom neki az igazat – gondoltam –, hogy attól tartok, a tulajdon nagynénje megpróbál mérget keverni az italomba.

Ekkor kopogás hallatszott az ajtón. Merit, mielőtt kinyitotta volna, hozzám fordult:

– Még egy év, úrnőm… Gondolod, hogy Ramszesz megtartja az ígéretét?

Próbáltam nem gondolni arra, hogy mennyire rosszulesett Széthi kérése.

– Ramszesz mindig megtartja az ígéretét.

Merit láthatóan más válaszban reménykedett. Kinyitotta az ajtót.

– Felség…! Azelőtt soha nem kopogott….

– Hangokat hallottam, és gondoltam, Nofer épp azt meséli, mi történt Avariszban. – Ramszesz belépett a szobába, és meglátott engem a gyermekeinkkel. – Nem akartam félbeszakítani a beszélgetést.

– Nagyon sajnálom, ami az édesapjával történt. Az úrnőmnek olyan volt ő, mintha a saját apja lenne. Mindig kedves, mindig törődő volt vele.

– Köszönöm, Merit. Mindannyian leköltözünk Avariszba, apám udvarába, amint túl vagyunk a temetésen.

– Az egész palota? – kiáltott fel Merit.

– Még Tefer is. – Ramszesz lenézett a macskára, Tefer pedig panaszosan felnyávogott rá. Egész nap a fiaink bölcsői alatt heverészett, és most nem akaródzott elhagynia kényelmes vackát.

– A balzsamozás hetven napba fog telni, de ha apámat eltemetik a Királyok völgyében, az udvar velünk költözik Per-Ramszeszbe.

Láttam Merit arcán, hogy már a költözéssel járó teendőkön gondolkozik. Meghajolva elnézést kért, és eltűnt a szobájában. Ramszesz mellém lépett.

– Apám szeretett téged, Nofer.

– Szeretném azt hinni – mondtam halkan.

– El kell, hogy hidd. Tudom, hogy hallottad, mit ígértetett meg velem. De csak a koronámat féltette. Igazából téged szeretett volna királynénak látni, de valaki félrevezette.

– Ez nem csupán félrevezetés volt – mondtam óvatosan. – Szerintem hazudtak neki.

Ramszesz rám nézett, és én eltűnődtem, hogy vajon most Iszetre és Henuttauira gondol-e. Én nem mondhatom el neki az igazságot. Saját magának kell rájönnie. Egy pillanatra mintha elgondolkodott volna; aztán a homloka kisimult, és gyengéden átölelt.

– Én vigyázok rád. Mindig vigyázni fogok rád.

Lehunytam a szemem, és kértem Ámont, hogy a férjem minél előbb ráébredjen, valójában kiktől kell megvédenie.