Harmadik Fejezet
AHOGY EGY MACSKA FIGYEL

 

 

A főpapok azt mondták, Ramszesznek thot hónap tizenkettedik napján kell megnősülnie. Úgy vélték, az ahet évszakban ez lesz a legszerencsésebb nap. Mikor átsétáltam a palotából Ámon templomába, a tavon már ott ringtak az ünnepségre ételt és ajándékokat szállító hajók.

Aznap nagyon csendes voltam, még felügyelőnk, Oba sem találhatott kivetnivalót a viselkedésemben. Ám nem állhatta meg, hogy gúnyosan meg ne megkérdezze:

– Mi baj van, hercegnő? Most, hogy Ramszesz fáraó és Asa itthagytak bennünket, nincs, aki szórakoztasson?

Oba ráncos arcát még ellenszenvesebbé tette kárörvendő vigyora. Bőre olyan ráncos volt, mint a papirusz, orra két oldalán mély árkok húzódtak. Nem lehetett több ötvenévesnél, de olyan öregnek tűnt, mint a szobám falát díszítő festményen a repedezett festék.

– Igen, mindenki magamra hagyott – válaszoltam szomorúan.

Oba otrombán felnevetett.

– Mindenki magamra hagyott! – ismételte meg szavaimat gúnyosan. – Mindenki! – Körbenézett maga körül: legalább kétszáz diáktársam követte őt a templomból át az iskolába. – Paszer szerint nagyon jó tanuló vagy. Kíváncsi vagyok, mire értette: a színészkedésedre vagy a nyelvtudásodra. Talán néhány év múlva viszontlátunk a fáraó szórakoztatására rendezett egyik előadásban.

Némán tettem meg az iskolába vezető út hátralévő részét. Hallottam, hogy a mögöttem haladó Oba továbbra is gúnyosan nevet. Mikor már bent ültünk, és Paszer bejelentette, hogy egy új nyelv tanulásába kezdünk, még mindig olyan dühös voltam, hogy szinte meg sem hallottam, mit mond.

Nem emlékszem, mit tanultunk aznap, mint ahogy arra sem, hogy Paszer hogyan kezdte el magyarázni nekünk a saszu nyelvet. Ahelyett, hogy odafigyeltem volna, a tőlem balra ülő lányt bámultam. Még csak nyolc-kilenc éves lehetett, mégis elöl ült, Asa helyén. Mikor elérkezett az uzsonnaidő, elszaladt egy másik, vele egykorú kislánnyal, én pedig tudtam, hogy ezentúl egyedül fogok enni.

– Ki akar kockázni? – kérdezte Baki.

– Én – válaszoltam.

Baki a mögötte álló fiúkra nézett, akik mind ellenséges pillantással méregettek.

– Én… nem hiszem, hogy lányok is játszhatnának velünk.

– Eddig még mindig megengedtétek – néztem rá értetlenül.

– De… de ma nem.

Mikor a fiúk bólintottak, éreztem, hogy elvörösödöm. Bementem az udvarra, hogy keressek magamnak egy padot. Csak akkor vettem észre, hogy Asa azon a padon ül, amelyen mindennap együtt ettünk.

– Asa! – kiáltottam fel boldogan. – Hát te meg mit keresel itt?

Barátom a padnak támasztotta új íját.

– Tudod, a katonák is szoktak enni – mondta mosolyogva, de akkor észrevette, hogy valami bánt. – Mi történt?

Megvontam a vállam.

– A fiúk nem engedik, hogy kockázzak velük.

– Milyen fiúk?

– Nem fontos.

– De igenis fontos! – Asa hangja már-már fenyegető volt. – Kik?

– Baki – válaszoltam, de mikor Asa felállt, hogy odamenjen hozzájuk, visszahúztam. – Nem csak ő, a többiek is. Iszetnek igaza volt. Csak azért voltak kedvesek hozzám, mert te és Ramszesz a barátaim vagytok. De most, hogy már nem tanultok velünk, csak egy mellőzött hercegnő vagyok, akinek az eretnek őseiről még csak beszélni sem szabad. – Felemeltem a fejem. Elhatároztam, hogy nem hagyom magam, nem keseredem el. – De inkább mesélj, milyen kocsihajtónak lenni?

Asa visszaült, és az arcomat kezdte tanulmányozni. Kicsit dühített, mert nem akartam, hogy szánjon.

– Csodálatos – válaszolta végül. – Nincs több rovásírás, hieroglifa, nem kell többé félnem, hogy nem sikerül lefordítanom Muvatallisz fenyegető leveleit. – Az égre nézve elmosolyodott. – Mindig is éreztem, hogy az a sorsom, hogy a fáraó seregében szolgáljak. Ott sosem teljesítettem elég jól – mutatott hüvelykujjával az iskola épülete felé.

– De apád azt szeretné, hogy a hajtók vezetője legyél. Ahhoz pedig tanulnod kell.

– Tanultam is. De szerencsére már vége! – Kivett a batyujából egy mézes kekszet, és kettétörve nekem adta a felét. – Láttad a kereskedőket? Elárasztották a palotát. Annyi hajó van a tavon, hogy nem tudjuk odavinni a lovakat.

– Menjünk le a partra!

Asa körbenézett, de a többiek szenet-et játszottak.

– Nofer, erre most nincs időnk.

– Már miért ne lenne? Paszer mindig késve érkezik, a katonák pedig nem jönnek vissza, míg fel nem harsannak a trombiták. Mi pedig akkor már rég bent leszünk a tanteremben. Mikor láthatnánk legközelebb egyszerre ennyi hajót? És gondold csak el, milyen érdekes állatokat hozhattak magukkal! Lehet, hogy Hattiból is hoztak… lovakat! – mondtam reménykedve, hátha ezzel rá tudom bírni, hogy menjünk le a partra.

És igazam lett: csak ki kellett mondanom a „lovak” szót, és Asa nem tudott tovább ellenállni a kísértésnek.

Legalább egy tucatnyi hajó volt a kikötőben. A szél belekapott színpompás zászlóikba, melyek úgy csillogtak a napfényben, akár a legszebb drágakövek. A rabszolgák nehéz ládákat rakodtak le, én pedig láttam, hogy igazam volt: lovak is érkeztek a hettita királyságból.

– Igazad volt! – kiáltott fel izgatottan Asa. – De honnan tudtad?

– Tudtam, hogy minden királyságból küldenek ajándékokat. És mi más olyat küldhetnének a hettiták, amire szükségünk lehet?

Az idegen kereskedők hangosan kiabáltak, a tengeri úton kimerült lovak patái pedig ütemesen kopogtak a pallókon, ahogy gazdáik levezették őket a hajókról. Izgatottan vágtunk át a nyüzsgő tömegen, hogy közelebbről is szemügyre vegyük őket. Asa már éppen nyújtotta volna a kezét, hogy megsimogassa az egyik fekete mént, ám a lovat levezető férfi dühösen rákiabált hettitául.

– A fáraó legjobb barátja áll előtted! – szóltam rá figyelmeztető hangon. – Azért jött, hogy megnézze, milyen ajándékokat hoztatok az urának.

– Beszéled a nyelvünket? – kérdezte döbbenten a kereskedő.

– Igen – bólintottam komolyan. – Ő itt Asa, a fáraó kocsihajtóinak leendő vezére.

A férfi szemöldökét összevonva méregetett bennünket, mintha azon gondolkodna, igaz-e, amit mondtam. Végül bólintott.

– Rendben. Mondd meg neki, hogy elvezetheti az istállóba a lovakat.

Arcomon széles mosollyal Asához fordultam.

– Mit mondott? – kérdezte türelmetlenül barátom.

– Hogy nyugodtan vezesd a lovakat Széthi fáraó istállójába.

– Hogy én? – nézett rám döbbenten Asa. – Nem! Mondd meg neki…

Ekkor visszafordultam a kereskedőhöz.

– Örömmel viszi el a hettiták ajándékát – mondtam mosolyogva.

Asa értetlenül nézett rám.

– Megmondtad neki, hogy én nem…

– Természetesen nem! Nincs abban semmi rossz, ha te viszed oda ezt a néhány lovat.

– Már hogyne lenne! Hogy magyarázom meg…

– Majd azt mondod, hogy a palota felé tartva elsétáltál a parton, és mivel értesz a lovakhoz, megkértek, hogy vezesd őket az istállóba. – Visszafordultam a kereskedőhöz. – Akkor elvisszük a lovakat, de előbb még szeretnénk megnézni a többi ajándékot – mondtam határozott hangon.

– Micsoda? – kérdezte Asa. – Most meg mit mondtál neki?

– Bízz bennem, Asa! Nem kell túlzásba vinni az óvatosságot.

A kereskedő összevont szemöldökkel nézett ránk, Asa izgatottan visszatartotta a lélegzetét, én pedig türelmetlen pillantással adtam tudtára a férfinak, hogy ideje megmutatnia, miket hoztak még. A kereskedő felsóhajtott, de végül odavezetett bennünket a gyönyörűen faragott elefántcsont ládákhoz, melyek tele voltak fahéjjal és mirhával.

Engem nagyon is érdekeltek volna a növények, de Asa egy hosszúkás, bőrből készült dobozra mutatott.

– Kérdezd meg tőle, mi van benne! – mondta izgatottan.

Az öregember megértette, mit akar, és már hajolt is le, hogy kinyissa a dobozt. Hosszú haja a vállára omlott; hátravetette három ősz hajfonatát, és óvatosan kiemelt a dobozból egy hosszú fémkardot.

– Vas! – suttogtam, Asára pillantva.

Ahogy a barátom a kezébe vette a fegyvert, a nap sugarai megcsillantak a hosszú pengén.

– Hány darab van belőle? – kérdezte Asa a dobozra mutatva.

A kereskedő megértette, mit kérdez, mert mielőtt még lefordíthattam volna a kérdést, így válaszolt:

– Kettő. Egy-egy a két fáraónak.

Lefordítottam a szavait, Asa pedig visszafordult a fegyverekhez.

Ekkor tekintetem megakadt két ébenfa evezőn.

– És ezeket kinek hoztad?

A kereskedő most először elmosolyodott.

– Ramszesz fáraónak – válaszolta. – Az esküvőjére.

A hosszú lapátok végei alvó kacsák fejét formázták. A férfi olyan szelíden simogatta meg őket, mintha az ébenfa tollak valódiak lettek volna.

– Ezzel hajthatják majd őfelsége csónakját.

Elképzeltem, ahogy Ramszesz egyre közelebb ér az előtte haladó csónakban ülő Iszethez, akinek a parókáját díszítő lazuritokon megcsillannak a nap sugarai. Asa és én mögöttük haladunk majd, és ezúttal meg sem fordulhat a fejemben, hogy odakiáltsak Ramszesznek, vagy játékosan meghúzzam a haját. Talán ha a koronázásán felnőttesebben viselkedtem volna, én lehetnék az, aki az előtte haladó csónakban ülhet. Akkor engem ölelne át éjszakánként, és nekem mesélné el nevetve a nap eseményeit.

Némán kísértem el Asát az istállóba, és este is csak szótlanul álltam, mikor Merit szólt, hogy öltözzek át a vacsorához. Hagytam, hogy nyakam köré csatolja az ezüstgallért, és bekenje az arcom mirtuszkrémmel.

– Milyen szófogadó vagy ma! – mondta Merit gyanakvóan.

– Mindig az vagyok – mondtam elvörösödve.

– Nem, nem – ingatta a fejét Merit. – Tudod, a kutyák azt teszik, amit a gazdájuk mond nekik. A macskák azonban figyelnek. És te macska vagy.

Egyszerre fordultunk oda az ágyamon heverésző Teferhez. A megszelídíthetetlen miu²⁸ hátracsapta füleit, mint aki attól fél, hogy megbüntetjük.

– Most, hogy Ramszesz fáraó nagykorú lett, úgy döntöttél, te is felnősz? – kérdezte Merit.

– Talán.

 

* * *

 

Mikor elérkezett a vacsoraidő, átmentem a nagyterembe, és elfoglaltam a helyem az emelvény alatt. Kínzó fájdalom mart a szívembe, mikor láttam, hogy Ramszesz Iszetet nézi. Tudtam, hogy tíz nap múlva nőül veszi, és azon gondolkodtam, vajon azután fog-e egyáltalán emlékezni rám.

Akkor Széthi fáraó felállt trónszékéből, és kezét felemelve csendre intette a teremben lévőket.

– Hallgassunk egy kis zenét? – kérdezte, mire Tuja királyné bólintott. Mint mindig, szemöldöke most is izzadságtól fénylett; el sem tudtam képzelni, hogy egy ilyen testes nő, mint ő, hogyan viseli el a thébai meleget. A rabszolgák hatalmas strucctollakkal legyezték, én pedig még az emelvény alatt is éreztem a felszálló erős levendula- és lótuszillatot.

– Hallgassuk meg Egyiptom leendő királynéját! – javasolta mosolyogva. Az egész udvartartás Iszet felé fordult, aki kecsesen felállt székéről.

– Ahogy felséged óhajtja – hajtotta meg a fejét.

Ramszesz arcán elragadtatott mosollyal figyelte, ahogy Iszet lassan, elegánsan lépkedve átsétál a termen. Aztán leült a hangszeréhez, mellei közé támasztotta a hárfa faragott testét, majd hosszú, kecses ujjaival lágyan megszólaltatta a húrokat.

– Páratlanul szép! – suttogta a mögöttem ülő vezír. – Gyönyörű!

– A lány vagy a játéka? – kérdezte Anemro vezír, amire az asztalnál ülő férfiak halk kuncogással feleltek.

 

* * *

 

Ramszesz és Iszet házasságkötésének előestéjén, mikor a többiek hazaszaladtak az iskolából, Paszer félrevont. Papiruszokkal és nádtollakkal teli kosaraktól körülvéve a terem elejében állt. A késő délutáni napsütésben döbbenten láttam, hogy nem is olyan öreg, mint amilyennek képzeltem. Sötét haját lazán befonva viselte, és tekintetében gyengédséget fedeztem fel. Mégis, amikor intett, hogy üljek le vele szemben, könnyek szöktek a szemembe.

– Bár dajkád engedi, hogy zabolátlan kölyökként szaladgálj a palota körül, mindig is a legjobb tanítványom voltál – kezdte. – Viszont az elmúlt tíz napban hatszor nem jelentél meg, és a mai fordításod olyan volt, mintha a fáraó sírkamráján dolgozó munkások egyike készítette volna.

Szégyenkezve lehajtottam a fejem.

– Legközelebb majd jobban odafigyelek – ígértem.

– Merittől tudom, hogy iskola után már nem gyakorlod a nyelveket – folytatta komoly hangon nevelőm. – Azt mondja, hogy nagyon szétszórt vagy mostanában. Csak nem azért, mert Ramszesz nőül veszi Iszetet?

Kézfejemmel letöröltem a könnyeimet, és Paszer szemébe néztem.

– Most, hogy Ramszesz már nem tanul velünk, senki sem akar mellettem ülni! – panaszkodtam. – Csak azért voltak kedvesek hozzám, mert Ramszesz a barátom. De most, hogy elment, eretnek hercegnőnek neveznek.

– Ki hív így? – kérdezte a homlokát ráncolva Paszer.

– Iszet.

– Ez csak egy ember.

– A többiek gondolatban hívnak így. Tudom, hogy így van! És a nagyteremben, mikor a főpap ott ül az asztalunknál…

– Én a helyedben nem törődnék azzal, mit gondol Rahotep. Te is tudod, hogy az apja Ámon papja volt…

– Igen, és mikor nagynénémet királynévá koronázták, ő és Ehnaton meggyilkolták Rahotep apját. Igen, tudom. Tehát Iszet és a főpap gyűlölnek, még Tuja királyné is… – Nyeltem egy nagyot, mert éreztem, hogy mindjárt elsírom magam. – Mindenki megvet a családom miatt. Anyám miért egy eretnekről nevezett el?

Láttam a nevelőmön, hogy kényelmetlenül érzi magát.

– Nem sejthette, hogy az emberek még huszonöt év elteltével is így fogják gyűlölni a nővérét – mondta végül. Felállt, és kinyújtotta felém a kezét. – Nofertari, tovább kell tanulnod a hettiták és a saszuk nyelvét! Bármi is történik Ramszesz fáraóval és Asával, tanulnod kell, hogy továbbra is a legjobb légy az iskolában! Csak így találhatod meg a helyed a palotában.

– És mi lehetnék? – kérdeztem elkeseredve. – Egy nő nem lehet vezír.

– Ebben igazad van – bólintott Paszer. – De te hercegnő vagy. Nagyon sok nyelvet beszélsz, így tucatnyi lehetőséged van. Lehetsz főpapnő, írnok, akár még követ is. – Belenyúlt az egyik kosárba, és kivett belőle néhány papirusztekercset. – Muvatallisz király Széthi fáraóhoz írt levelei – mondta. – Ezeket fordítottuk, míg te betegséget színlelve a palotában maradtál.

Éreztem, hogy vérvörös az arcom. Mikor kiléptem az iskola épületéből, fejemben visszhangoztak Paszer szavai. Igen, hercegnő vagyok. Királynék lánya, unokahúga és unokája. Számtalan út közül választhatok a jövőben.

Mire visszaértem a palota udvarába, már felállították a hatalmas, fehér vászonpavilont, ahol Ramszesz és a legfontosabb vendégek együtt fognak ünnepelni. Több száz szolga sürgött-forgott, mint megannyi szorgalmas hangya – székeket és asztalokat vittek a pavilonba. Széthi fáraó húgai a kialakult káosztól távolabb, egy aranyszínű napernyő alól követték figyelemmel az előkészületet.

Természetesen Iszet is ott volt, hárembeli barátnőinek gyűrűjében.

– Nofer! – kiáltott oda az udvaron keresztül Ramszesz. A nagy melegben levetette a fejéről a nemesz²⁹-t, így haja tűzvöröse lángolt a napfényben. Elképzeltem, ahogy Iszet hosszú ujjaival beletúr hajkoronájába, és közben buján a fülébe suttog, ahogy Henuttaui suttogott a jóképű férfiak fülébe, mikor részeg volt. – Ne haragudj, már napok óta nem találkoztunk – kezdett szabadkozni. – El sem tudod képzelni, milyen a fogadóteremben ülni. Mindennap valami új problémával kell megküzdenünk. Emlékszel, hogy tavaly milyen alacsony volt a tó vízszintje?

Bólintottam.

– Hát azért – folytatta kezével eltakarva szemét a naptól –, mert a Nílus nem öntött ki. Márpedig ha a földeket nem önti el a víz, nagyon kevés termény lesz idén. Néhány városban máris éhínséggel küzdenek.

– De Thébában nem.

– Itt nem, de Felső-Egyiptom többi részén nincs mit enniük az embereknek.

Holnap hatalmas lakomát tartunk, míg mások éheznek, gondoltam. A konyhákban már előkészítették a marhahúst, sütni való kacsát és bárányt, a nagyteremben pedig gránátalmaborral teli hordók várták, hogy a szolgák kigurítsák őket a pavilonba.

Ramszesz elkapta a tekintetemet, és komoran bólintott.

– Tudom, nehéz elhinni, de azok, akik Théba falain kívül élnek, valóban szenvednek. Nálunk is kevés eső volt, de például Edfuban és Aszuánban sokkal rosszabb a helyzet.

– De akkor ugye adunk nekik a gabonánkból? – kérdeztem.

– Csak ha lesz elég. A vezírek dühösek, hogy a habiru³⁰-k lassan ellepik Egyiptomot. Azt mondják, már közel hatszázezren vannak. Apám néhány tanácsadója úgy gondolja, ha már nem lesz annyi élelem, hogy minden egyiptomi jóllakjon, komoly intézkedéseket kell foganatosítani.

– Mégis, milyen intézkedéseket?

Ramszesz elfordította tekintetét.

– Milyen intézkedéseket? – kérdeztem újra, immár hangosabban.

– Olyanokat, amelyek biztosítják, hogy ne szülessen több habiru fiúgyermek…

– Micsoda?! Nem hagyhatod, hogy…

– Persze, hogy nem hagyom! De a vezírek egyre türelmetlenebbek. Tudod, nem csak az nem tetszik nekik, hogy a habiruk sokan vannak. Rahotep szerint, ha megöljük a fiaikat, a lányaik egyiptomi férfiakhoz mennek majd nőül, és akkor olyanokká válnak, mint mi…

– De hát már most olyanok, mint mi! Amosz, az egyik nevelőnk is habiru, és a népe már száz éve Egyiptom földjén él. Még a nagyapám hozta őket Thébába, mikor meghódította Kánaánt…

– De Rahotep arra hivatkozik, hogy a habiruk csak egy istent tisztelnek, ahogy az eretnek király is tette. – Szégyenkezve nézett rám, és halkabbra fogta a hangját, hogy a mellettünk elhaladó szolgák még véletlenül se hallják meg, mit mond. – Úgy gondolja, hogy ők is eretnekek.

– Persze, hogy ezt mondja! Hiszen ő maga is eretnek volt: Aton főpapja. Most pedig meg akarja mutatni az udvarnak, hogy hű Ámonhoz.

Ramszesz bólintott.

– Én is ezt mondtam apámnak.

– És mit felelt?

– Hogy a serege egyhatoda habiru. Hogy a fiaik együtt harcolnak az egyiptomiak fiaival. De az emberek egyre dühösebbek, Nofer, és mindennap újabb nehézségekkel kell szembenéznünk. Az aszállyal, rossz kereskedelemmel, vagy kalózokkal az Északi-tengeren. Most, hogy megérkeztek a követek és egyéb méltóságok, felfüggesztettük az ország ügyeit. De még ma is akadt egy kis probléma. Mikor reggel megérkezett az asszír herceg, Anemro vezír egy nyugatra néző szobában helyezte el.

Szörnyülködve a szám elé kaptam a kezem.

– Nem tudta, hogy az asszírok a felkelő nap felé fordulva alszanak?

– Nem. Nekem kellett elmondanom neki. Persze átköltöztette a herceget, de akkor már megtörtént a baj. Persze nem vétenénk ilyen hibákat, ha Paszer beleegyezett volna, hogy apám kinevezze vezírré.

– Paszer? – kérdeztem döbbenten. – Mármint a nevelőnk?

– Apám már kétszer is felkérte. Ő lenne Egyiptom legfiatalabb vezíre, de biztos vagyok benne, hogy egyben a legokosabb is.

– És mindkétszer elutasította a felkérést?

Ramszesz bólintott.

– Egyszerűen nem értem! – Ekkor pillantása a kezemben tartott papirusztekercsekre tévedt. – Ezek meg mik? – kérdezte. Láttam a szemében, hogy nem akar tovább politikáról beszélni. – Mintha több napra elegendő munka lenne – mondta, és hirtelen kikapta kezemből az egyiket. – Csak nem hiányoztál az órákról? Те?!

– Add vissza! – kiáltottam. – Képzeld, beteg voltam.

A tekercs után kaptam, de Ramszesz gyorsabb volt.

– Szerezd vissza! – cukkolt.

Futni kezdett az udvar felé, én pedig, kezemben a többi tekerccsel, utána iramodtam.

Ám akkor hirtelen megpillantottam egy árnyékot. Ijedten hőköltem hátra.

– Ti meg mit műveltek? – kérdezte Henuttaui. Lábai elvesztek vörös Ízisz-palástja örvényében. Kikapta Ramszesz kezéből a tekercset, és durván a kezembe nyomta. – Egyiptom királya vagy! – emlékeztette szemrehányó hangon unokaöccsét, mire Ramszesz elpirult. – Otthagytad Iszetet. Szegénynek most egyedül kell eldöntenie, hogy a zenészek milyen hangszereken játsszanak az esküvőtökön.

Mindhárman Iszet felé néztünk. Nekem cseppet sem tűnt úgy, hogy egyedül lenne: barátnőivel suttogva dugták össze a fejüket. Ramszesz habozott, én pedig láttam, mennyire a szívére veszi, hogy csalódást okozott Henuttauinak. Elvégre a főpapnő a nagynénje volt.

Bocsánatkérően rám nézett.

– Ne haragudj, de segítenem kell Iszetnek…

– De előbb menj be a fogadóterembe – mondta Henuttaui. – Apád már vár.

Megvárta, míg Ramszesz beér a palotába, majd felém fordult. A hatalmas pofon teljesen váratlanul ért: hátratántorodva elejtettem a Paszertől kapott tekercseket.

– Már rég vége azoknak az időknek, mikor a családod uralkodott Malkatában, hercegnő. Többé ne merj úgy kergetőzni Ramszesszel, mint egy kis vadállat! Unokaöcsém Egyiptom királya, te pedig még gyermek vagy, akit épp csak megtűrnek a palotában.

Ezzel megfordult, és határozott léptekkel elindult a pavilon felé. Égő arccal hajoltam le, hogy összeszedjem Paszer tekercseit.

– Jól van, kisasszony? – szaladt oda több szolga is. Az egész udvar tanúja volt szégyenemnek. – Hadd segítsünk!

Határozottan megráztam a fejem.

– Köszönöm, de majd én.

A szakács mégis segített. A halomba rakott tekercseket magamhoz ölelve elindultam a palota felé. Szégyenemben nem mertem felnézni, így mikor a bejárathoz értem, összerezdültem, ahogy egy asszony a vállamra tette a kezét. Már felkészültem egy újabb pofonra Henuttauitól, ám nem ő volt az, hanem a húga, Uoszerit.

– Vidd a tekercseket a hercegnő szobájába! – utasította az egyik őrt, majd hozzám fordulva így szólt: – Gyere velem!

Továbbra sem emeltem fel a tekintetemet, az emberek helyett inkább a csempézett padló fölött hullámzó türkiz köpenyét néztem. A fogadóterem előtti helyiség, ahol általában egyszerre több méltóságvárt arra, hogy a fáraó fogadja őket, ezúttal üres volt. Uoszerit mégis becsukta a nehéz faajtót.

– Mivel haragítottad magadra Henuttauit? – kérdezte.

– Semmivel – válaszoltam. Még mindig küszködtem a könnyeimmel.

– Mindenesetre eltökélte, hogy távol tartja tőled Ramszeszt. – Elgondolkodva figyelte az arcomat. – Mit gondolsz, miért érdekli annyira a nővéremet Iszet sorsa?

Zavartan néztem rá.

– Nem… nem tudom.

– Nem fordult még meg a fejedben, hogy esetleg elvár valamit cserébe azért, hogy királynét csinál Iszetből?

Két ujjamat a számhoz emeltem – Merittől tanultam el a mozdulatot, aki akkor tett így, mikor ideges volt.

– Nem tudom – válaszoltam. – Mije lehet Iszetnek, ami Henuttauinak nincs?

– Semmije – mondta Uoszerit elgondolkodva. – Egyelőre. A nővérem neked semmit sem tudna felajánlani: sem rangot, sem vérvonalat. Iszetnek viszont annál többet adhat. És Henuttaui támogatása nélkül Iszet sosem lett volna Ramszesz felesége.

Kíváncsi voltam, vajon miért mondja el nekem mindezt.

– Ramszesz tucatnyi csinos arcocska közül választhatott volna – folytatta Hathor főpapnője. – Azért Iszetet nevezte meg, mert az apja őt javasolta. És tudod, miért? Mert Henuttaui ragaszkodott hozzá. De miért ragaszkodott hozzá annyira a nővérem? Miben bízik, hogy mit nyer ezen az ügyleten?

Éreztem, hogy Uoszerit pontosan tudja a választ. Hirtelen nagyon elszomorodtam.

– Még sosem gondolkodtál ezen? – kérdezte csodálkozva Uoszerit. – Az udvar el fog téged temetni, Nofertari. Ha nem tanulod meg megvédeni magad a politika szövevényes hálójában, a te neved is feledésbe merül, akárcsak a családod tagjaié.

– De mit tegyek?

– Először is döntsd el, milyen útra akarsz lépni. Hamarosan már nem mondhatod el magadról, hogy te vagy Thébában az egyetlen ifjú hercegnő. És ha Iszet főfeleség lesz, ahogy Henuttaui szeretné, semmi esélyed nem marad túlélni ennél az udvarnál. A nővérem és Iszet el fognak üldözni innen, és életed végéig a Mi-Uer háremben tengetheted a napjaid.

Már akkor, kislányként is tudtam, hogy egy nő számára nincs szörnyűbb sors annál, mint a sivataggal körülvett Mi-Uer hárem falai közt élni. Sok fiatal lány azt hitte, ha feleségül megy a fáraóhoz, csodás élete lesz: reggeltől estig sétálgat majd a gyönyörű kertekben, a barátnőivel csacsog a fürdőkben, és a legnagyobb gondja, hogy a lazurittal vagy a korállal díszített szandálját vegye-e fel. De milyen nagyot tévedtek! Persze, akadtak hölgyek, mint például Iszet nagyanyja, akik olyan szépek vagy okosak voltak, hogy a fáraó közel akarta tudni őket magához. Ezek a nők, akik elég kevesen voltak, a Malkata-palota háremében éltek, de a többieket a fáraó a távoli palotáiba küldte, ahol szegények szövéssel töltötték a mindennapjaikat. Mi-Uer termei így öreg, magányos, megkeseredett asszonyokkal voltak tele.

– Egyetlen olyan ember van, aki megakadályozhatja, hogy Iszet legyen a főfeleség. Csak egyvalaki áll olyan közel Ramszeszhez, hogy meggyőzheti arról, hogy Iszetnek csak egy hercegnőnek kell maradnia a többi között. Te, Nofertari. Azzal, hogy a fáraó téged választ helyette főfeleségének.

Henuttaui szavai hallatán úgy éreztem, le kell ülnöm, mert nem tartanak meg a lábaim.

– Szálljak harcba Iszettel? – kérdeztem döbbenten. Rémülettel töltött el a gondolat, hogy akkor egyben Henuttauival is meg kell küzdenem. – Nem, erre én nem vagyok képes. Hiszen még csak tizenhárom éves vagyok!

– De nem maradsz örökre ennyi. Ideje elkezdened úgy viselkedni, ahogy Egyiptom hercegnőjéhez illik. Többé nem szaladgálhatsz a kertekben, mint egy háremben nevelkedett, szertelen kislány.

– Egy eretnek unokahúga vagyok – mondtam alig hallható hangon. – A vezírek sosem fogadnának el. Rahotep…

– Van rá mód, hogy megkerüld Rahotepet.

– Én úgy gondoltam, hogy ha már mindent megtanultam az iskolában, lehetnék esetleg követ.

– És szerinted ki jelöli ki a követeket? – kérdezte Uoszerit.

– A fáraó.

– És ha a bátyám meghal? Ne feledd, Széthi fáraó húsz évvel idősebb nálam. Ki fogja kijelölni a követeket, miután Ozirisz magához szólítja bátyámat?

– Ramszesz.

– És ha ő háborúba vonul?

– A vezírek – válaszoltam bizonytalanul. – Vagy Ámon főpapja. Vagy…

– A fáraó főfelesége?

Zavartan bámulni kezdtem a folyót ábrázoló falmozaikot. A fényes csempéken vígan úszkáltak a halak, míg a halászok a folyóparton heverésztek. Ők szabadok. Egy halász fiának nem kell amiatt aggódnia, hogy mi lesz vele, ha betölti a tizenötödik életévét. Az ő jövője biztos volt, sorsa az istenektől és az évszakoktól függött. Nem kellett végigjárnia a választási lehetőségek útvesztőjét.

– Nem vagyok képes harcba szállni Iszettel – mondtam végül.

– Erre nincs is szükség, a nővérem már megtette helyetted. Azt mondod, követ szeretnél majd lenni. De vajon hogyan lehetsz az abban a Thébában, amelyet Iszet és Henuttaui irányít?

– Henuttauival még kevésbé tudok harcolni.

– Egyedül talán tényleg nem tudnál – mondta Uoszerit. – De én segíthetek neked. Nem te vagy az egyetlen, akinek rosszul alakulna a sorsa, ha unokaöcsém Iszetet választaná főfeleségének. Henuttaui végtelenül boldog lenne, ha engem egy fajjúmi templomba száműznének.

Meg akartam kérdezni tőle, hogy miért, de a hangjából éreztem, hogy nem fog többet elárulni. Addig nem tűnt fel nekem, de akkor elgondolkodtam azon, hogy mikor a nagyteremben étkeztünk, bár egy asztalnál ültek, sosem beszélgetett Henuttauival.

– De elhatároztam, hogy nem hagyom magam – folytatta Uoszerit. – Tudod, sokszor csak azért veszek részt a bátyám rendezte lakomákon, hogy biztos legyek benne, Henuttaui nem suttog ellenem a fáraó fülébe.

– De én nem akarok belefolyni az udvar politikájába – tiltakoztam.

Uoszerit a szemembe nézett, mint aki onnan akarja kiolvasni, mennyire gondoltam komolyan, amit mondtam.

– Hamarosan megváltozik itt az élet, Nofertari. Még meggondolhatod magad. Ha úgy döntesz, hogy szembeszállsz Iszettel, megtalálsz.

Felém nyújtotta a karját, majd mikor félénken megfogtam a kezét, az ajtóhoz vezetett. Odakint, a csempékkel borított folyosón még mindig ide-oda szaladgáltak a szolgák, gyertyákat és székeket vittek a pavilonba. Az elmúlt tíz napban az emberek másról sem beszéltek, mint Iszet esküvőjéről. Mi lesz, ha Ramszesz, miután megnősül, és megszületik első gyermeke, örökre elfelejt? Míg én a gondolataimba merülve sétáltam a folyosón, Uoszerit magamra hagyott. Távolodó alakja után nézve láttam, hogy a csempéket pálmaolajjal sikáló szolgák meghajolnak előtte, majd izgatottan tovább beszélgetnek.

– Kisasszonyom!

Megfordulva láttam, hogy Merit egy kosárral a karján közeledik felém, benne a legjobb ruháimmal.

– Kisasszonyom, mégis hol voltál? Már odaküldtem egy szolgát az iskolához! Kiköltöztetnek a szobádból, kisasszonyom! – Ahogy néhány perccel korábban Uoszerit, megfogta a karomat, és maga után húzva elindult velem a folyosók útvesztőjében. – Iszet kisasszony fog a szobádban lakni! Tuja királyné bejött hozzám, és azt mondta, Iszet kiköltözik a háremből.

– De miért pont az enyémbe? – kérdeztem döbbenten. – Hiszen annyi szoba van még a palotában!

– Iszet kisasszony azt mondta, a tiéd olyan, amely méltó egy hercegnőhöz. Most, hogy ő lesz Malkatában a legmagasabb rangú hercegnő, úgy döntött, beköltözik a szobádba.

Megálltam egy festmény alatt, amely Maat³¹-ot ábrázolta, kezében a mérlegével.

– És a királyné megengedte neki?

– Igen, kisasszonykám – válaszolta a szemét lesütve Merit. – Iszet már elkezdett beköltözni, de amit csak tudtam, kimenekítettem.

– És mégis hova költözök át? – kérdeztem. Nem tudtam elhinni, hogy jól hallok, és mindez igaz. – Mióta megszülettem, abban a szobában lakom! Azóta, hogy édesanyám… – Könnyek szöktek a szemembe.

– Jaj ne, kisasszonyom, ne sírj! Ne sírj!

– Nem sírok – mondtam makacsul, de az arcomon lecsurgó könnycseppek meghazudtoltak.

– Már találtak is neked egy szobát, amely ugyanolyan szép, mint az előző – vigasztalt Merit. – Az is a királyi udvarrészben van. – Letette a földre a kosarat, és szorosan a karjaiba zárt. – Kisasszonykám, én mindig ott leszek neked – ígérte. – És Tefer is velünk marad.

Nyeltem egy nagyot, hogy leküzdjem a sírást.

– Oda kell érnünk, mielőtt még Iszet úgy dönt, hogy az ébenfa dobozaim is kellenek neki – mondtam keserűen.

Merit kihúzta magát.

– Semmid sem fog eltűnni, kisasszonyom! Mikor megláttam, hogy Iszet édesanyád arany-lazurit tükrét nézegeti, megparancsoltam a szolgálóknak, hogy vigyázzanak, semminek se keljen lába!

– Nofer! – csendült fel egyszer csak Ramszesz hangja.

A folyosó végében állt. Amikor elindult felénk, Merit gyorsan letörölgette az arcomról a könnyeket. Ám Ramszesz így is észrevette, hogy sírtam.

– Nofer, mi történt? – kérdezte aggódó hangon.

Merit válaszolt helyettem.

– Iszet kisasszony úgy döntött, beköltözik Nofertari szobájába – magyarázta. – Kisasszonyom gyermekkora óta abban a szobában lakott, ahol a mennyezetről esténként az édesanyja nézett le rá. Így biztos megérti felséged, hogy elkeseredett.

Mikor Ramszesz rám nézett, arca egyre vörösebb lett a dühtől.

– És mégis ki adott erre engedélyt?

– Minden bizonnyal a királyné, felség.

Ramszesz Meritre nézett, majd hirtelen sarkon fordult.

– Itt várjatok! – mondta, és dühösen elviharzott.

– Mit gondolsz, megpróbálja rábeszélni a királynét, hogy változtassa meg a döntését? – kérdeztem Merittől.

– Mi másért szaladt volna el? Iszet bármelyik szobát kiválaszthatta volna magának. Miért ragaszkodna a tiédhez?

– Mert az van a legközelebb Ramszeszéhez – válaszoltam remegő hangon.

– És ki mondta, hogy a szobájának közel kell lennie a fáraóéhoz? – kérdezte csípőre tett kézzel Merit. – Nem főfeleség!

– Még nem – mondtam halkan. A folyosón várakoztunk, ahogy Ramszesz mondta. Mikor visszajött, már messziről láttam az arcán, hogy rossz híreket hoz. – Nemet mondott – súgtam Meritnek.

Ramszesz kerülte a tekintetemet.

– Anyám azt mondta, hogy Iszet már átköltözött, és hogy amúgy sem vonhatná vissza az adott szavát. – Mikor végre találkozott a tekintetünk, láttam, hogy ő is szomorú. – Sajnálom, Nofer. – Bólintottam, ő pedig így folytatta: – Anyám vár a fogadóteremben. De ha bármire szükséged van… az összes szolga a rendelkezésedre áll.

Megráztam a fejem.

– Itt van nekem Merit.

– Anyám azt mondta, hogy természetesen továbbra is a királyi udvarrészben fogsz lakni. Ehhez ragaszkodtam.

Arcomra erőltettem egy halvány mosolyt.

– Köszönöm. – Láttam, hogy nem akar ő lenni az első, aki elmegy, így felemeltem Merit kosarát, és amilyen nyugodt hangon csak tudtam, azt mondtam: – Mennünk kell. Rengeteg mindent kell összepakolnunk.

Ramszesz egy ideig még utánunk nézett, de mikor hallottam, hogy megfordul, és ő is elindul, összeszorult a torkom.

A szobámban káosz fogadott. A parfümöket és a nyakláncokat, melyek tizenhárom évig ébenfa dobozaimban voltak elrendezve, kosarakba dobálták, szemmel láthatóan fikarcnyit sem törődve azzal, hogy összetörnek-e. A szenet-táblám eltűnt, de a hozzá tartozó darabkák szétszórva hevertek a padlón.

– Ez meg mi?! – kiáltotta dühösen Merit, mire Iszet szolgálólányai, kezükben a kosarakkal, megdermedtek. Még a királyi család tagjainak szolgálói is félve néztek dajkámra. – Ki a felelős mindezért? – kérdezte, majd mikor senki sem válaszolt, átgázolt a kosarak és ládák között. – Márpedig valaki ezt össze fogja szedni! Senki sem dobálhatja ide-oda Nofertari hercegnő holmijait!

A szolgálók azonnal engedelmeskedtek, Merit pedig csípőre tett kézzel felügyelte őket. Az ajtóban álldogálva egyszer csak észrevettem, hogy egy új asztalka máris tele van Iszet pipereholmijával: egy kosár állt rajta, benne egy strucctollas elefántcsont legyező és egy fajanszgyöngyökkel díszített ruha. Mindezt kapta valakitől, gondoltam. Kíváncsi voltam, vajon Ramszesz ajándékozta-e neki őket, mert a háremben senki sem engedhette meg magának ezt a luxust. A fal mellett egy hatalmas, aranyozott ágy állt, melynek oszlopai között egy hosszú, ezüstszínű vászon volt kifeszítve. A vásznat éjjelente le fogják ereszteni, hogy a szobába beszökő holdfény ne zavarja Iszetet az alvásban.

– Tudom, hogy kicsi vagy, de azért inkább nem sétálnék keresztül rajtad, Nofertari – hallottam egyszer csak a hátam mögül. Iszet, ruhákkal a karján, elviharzott mellettem. Mielőtt még válaszolhattam volna, megláttam a földön anyám fából készült naosz-át. Mut istennő arany és ébenfa alakja kettétörött.

– Eltörted az anyám szobrát?! – sikoltottam, mire a szobában lévők mind odakapták a fejüket. Az istennő fölé hajoltam, akihez édesanyám kislányként imádkozott, és gyengéden a kezembe vettem. Az istennő macskafeje letörött a törzséről – úgy éreztem, mintha az én testem törött volna ketté.

– Nem én törtem el! – mondta gyorsan Iszet. – Hozzá sem értem.

– Hát akkor ki volt?

– Nem tudom, talán valamelyik szolgáló. Vagy Uoszerit – tette hozzá alattomosan. – Láttam bejönni ide. – Válla fölött a szobában lévő lányokra nézett, akik rémülten álltak mögöttünk.

– Tudni akarom, ki tette! – mondta Merit nem túl hangos, de annál fenyegetőbb hangon, mire Iszet ijedten hátrébb lépett. – Uoszerit sosem nyúlt volna hozzá a kisasszonyom szentélyéhez! Te törted össze az istennő szobrát?

Iszet összeszedte magát.

– Tudod te, kivel beszélsz? – kérdezte fölényeskedve.

– De még mennyire, hogy tudom! – válaszolta Merit egész testében remegve a dühtől. – Egy háremben élt királyi feleség unokájával.

Iszet arca vörös volt a megaláztatottságtól.

Merit, fejét büszkén felemelve, sarkon fordult.

– Gyere! – szólt oda nekem szigorú hangon, és kiviharzott a szobából. Ám amint kiértünk a folyosóra, megfordult, és kivette a kezemből a törött szobrot. – Az a skorpió semmi jóra nem számíthat! Ne aggódj, kisasszonyom! Elviszem az udvari szobrászhoz, majd ő megragasztja a szobrot. Hidd el, olyan lesz, mint új korában.

De Merit nem tudott megnyugtatni. Nagyon elszomorított, hogy édesanyám szentélye, mely mindennél fontosabb volt számomra, eltörött, de volt még valami, ami nem hagyott nyugodni: Uoszerit szavai. Szüntelenül ott visszhangoztak a fejemben, mint az énekek, amelyeket Ámon templomában kántáltunk. Megváltozott az életem, de nem jó irányba. Követtem a folyosón dühösen végigszáguldó Meritet az új szobámba, mely a királyi udvarrész másik végében volt. Mikor odaértünk, és dajkám egy lendületes mozdulattal kitárta az ajtót, meglepően elégedett hang tört fel a torkából.

– Az új szobád, kisasszonyom.

A Théba nyugati dombjaira néző ablakok a mennyezettől egészen a földig értek. Láttam, hogy Tefer máris megtalálta a helyét az erkélyen: olyan büszkén és elégedetten ült ott, akár egy leopárd. El kellett ismernem, hogy a szoba a csempézett erkélyével és a Hathort ábrázoló, elefántcsont és ezüst berakásos képekkel valóban gyönyörű. Döbbenten néztem Meritre.

– De hát ez Uoszerit szobája!

– Ma reggel, míg az iskolában voltál, úgy döntött, átengedi neked.

Tehát mikor beszélgettünk, Uoszerit már tudta, hogy Iszet beköltözik a szobámba.

– De hol fog lakni, mikor eljön a palotába?

– Az egyik vendégszobában – válaszolta Merit. Kíváncsi tekintettel méregetett. – Kétségtelen, hogy felkeltetted a figyelmét. – Egy hosszú pillanatig a szemembe nézett, majd mikor semmit sem feleltem megjegyzésére, megkérdezte: – Megnézed az öltözőszobát?

A legtöbb szobában az öltözőszoba csak egy kis fülke volt, ahol csak három-négy szekrény fért el, és esetleg egy asztalka, amelyen az agyagfejeket tartották a parókákkal. A régi szobámban pedig még egy bronztükörnek is alig volt hely. Uoszerit öltözőszobája azonban majdnem akkora volt, mint maga a hálószoba – még egy mészkő fürdőkád is elfért benne, amelybe ezüsttálakból öntötték a vizet. Merit ahhoz az ablakhoz állította a szépítőszereimmel teli szekrényt, amely a kertekre nézett. Sorra kihúztam a fiókokat, melyekbe dajkám már elrakta az ecseteket, a szenestégelyeket és a fésűket. Még anyám füles kereszt³² alakú, fajansznyelű tükre is ott volt.

– Most hol lennék, ha a főpapnő nem engedi át nekem a szobáját? – kérdeztem.

– A királyi udvarrész egy másik szobájában – válaszolta Merit. – Akárhová is költöztessenek, kisasszonyom, mindig itt maradsz. Hercegnő vagy, ezt ne feledd!

Egy másik udvar hercegnője, gondoltam keserűen. Ekkor egy puha kis test dörgölőzött a lábamhoz.

– Látod, kisasszonyom? – kérdezte erőltetett jókedvvel a hangjában dajkám. – Tefernek tetszik az új otthona.

– És továbbra is az enyémmel szomszédos szobában fogsz lakni? – kérdeztem az ágyamtól nem messze lévő faajtó felé pillantva.

– Természetesen, kisasszonykám!

Mikor este lefeküdtem aludni, Merit kritikus tekintettel körbenézett a szobában. Minden a helyén volt: alvó macskákat formázó alabástromtégelyeim sorba rendezve álltak az ablakpárkányon, karneolövem pedig, amelyet másnap terveztem felvenni, ruhámmal együtt gondosan ki volt terítve. A szolgák az összes dobozomat és ládámat áthozták, csak a kis szentélyem hiányzott. Keserűen gondoltam arra, hogy Iszet a Mut istennőt ábrázoló mozaik alatt hunyja álomra a szemét – az alatt a kép alatt, amelyet édesanyám kérésére készítettek.

 

* * *

 

Az Uoszerit szobájában töltött első éjszakám után nagyon korán ébredtem, még azelőtt, hogy a nádból készült sötétítőn keresztül beszűrődtek volna a nap első sugarai.

– Tefer! – suttogtam. – Tefer!

De Tefer eltűnt. Biztosan egérre vadászik, gondoltam, vagy a konyhán várja, hogy az egyik szolgáló megszánja, és adjon neki pár finom falatot. Felültem az ágyban, melyben gyermekkorom óta aludtam, és meggyújtottam a parázstartó mellett álló olajlámpást. A pislákoló láng fénye megvilágította az ismeretlen szobát. Az ajtó feletti falrészről a kék és sárga tehén formájában ábrázolt Hathor nézett le rám, szarvai között tartva a lemenő napot. Az ablakok alatt a kék és fehér csempék között vígan ugráltak a halak, gyöngy-házszínű pikkelyeik gyönyörűen csillogtak. Az erkély közelében pedig ismét Hathor állt, ám ezúttal egy nő alakjában, aki menat³³-ot viselt a nyakában – egy gyöngyláncot, amely megvédi az átkoktól és bűbájoktól. Eszembe jutott anyám festménye a régi szobámban, és arra gondoltam, hogy most biztos nem érti, mit keres ott Iszet. Tudtam, hogy egy festmény nem más, mint különböző színű festékek egymásra felhordott rétege, hogy nem olyan fontos, mint a sírboltokban lévő képek, melyekhez az ember ká-ja minden Wag-ünnepen visszatér. Számomra azonban nagyon is sokat jelentett az anyámat ábrázoló festmény: kisgyermekkorom óta, több mint tizenhárom éven keresztül vigyázott rám éjjelente. Most azonban Iszet lakik abban a szobában, aki biztosan nagyon boldog, hogy végre felvirradt az esküvője napja. Mikor a sarok felé néztem, ahol anyám naosz-ának kellett volna állnia, tekintetemet elködösítette a düh. Uoszerit figyelmeztetett, megmondta, hogy Iszet majd megpróbál elüldözni Thébából.

Kezemben az olajlámpással, bizonytalanul indultam el a félhomályban. Az öltözőszobába átérve leültem a fésülködőasztalhoz; először elővettem egy tömjéngolyócskát, amellyel bedörzsöltem a hónom alját, majd összefogtam a hajamat, és előrébb hajolva alaposan szemügyre vettem magam a bronztükörben. Uoszerit úgy gondolta, harcba szállhatok Iszettel. De mégis hogyan? Hogy vehetném fel vele a versenyt, ha szépség terén még csak a közelébe sem érhetek? Jobbra-balra forgattam a fejem, minden irányból megfigyeltem az arcomat. Először is a mosolyom. Ajkaim úgy görbültek felfelé, mint egy vadász íja, így mosolyom cseppet sem volt csábos, inkább vigyornak lehetett nevezni. És a szemem – olyan színe volt, mint a sekély víznek, amelyen megcsillannak a nap sugarai.

– Kisasszonykám! – Hallottam, ahogy Merit benyit a szobámba. Mikor látta, hogy üres az ágyam, azonnal elindult az öltözőszoba felé. – Kisasszonyom, már ébren vagy? – kérdezte csodálkozva.

Ahogy elfordultam a tükörtől, olyan elszántságot éreztem, amilyet még soha.

– Szeretném, ha olyan gyönyörűvé varázsolnál ma, mint Ízisz!

Merit csodálkozva hátrébb lépett, majd széles mosoly jelent meg az arcán.

– Hozd ide, kérlek, a legdrágább szandálomat, és annyi aranyport hints a szememre, amennyit csak találsz az udvarnál! – mondtam szenvedélyesen.

– Már rohanok is, kisasszonykám! – felelte lelkesen Merit.

– És hozd ide anyám kedvenc gallérját! Azt, amelyik száz deben aranyat ér!

Visszafordultam a tükör felé, és megpróbáltam minél lassabban lélegezni, hogy megnyugodjak. Mikor Merit visszaért anyám ékszereivel, elém tett egy tál fügét.

– Egyél, kisasszonyom! De ne csak csipegess, mint egy kócsag! – Közben elővette a legszebb gyöngyöket.

– Mi fog ma történni? – kérdeztem.

Dajkám leült a mellettem lévő zsámolyra, majd az ölébe vette az egyik lábamat, és a bokámtól a térdemig alaposan bekrémezte.

– Először is, Ramszesz fáraó a csónakján elevez Ámon templomához, ahol a főpap nőül adja hozzá azt a skorpiót. Aztán következhet a hatalmas lakoma.

– És mit fog csinálni Iszet az esküvő után?

– Hercegnői rangra emelkedik, így ideje nagy részét a fogadóteremben tölti majd, segít a fáraónak az államügyekben. Ő dönt majd bizonyos kérdésekben. Tudod, a vezírek több ezer kérvényt néznek át, amelyek közül csak néhány százat terjesztenek elő. Ezeket továbbadják a fáraónak, aki végül elbírálja őket. Széthi fáraó és Tuja királyné már most segít Ramszesznek.

– Csak nem azt akarod mondani, hogy az esküvő után Iszet is dönthet ezekben a kérdésekben? – Eszembe jutott, mennyire gyűlölt tanulni. Sokkal szívesebben töltené az egész napját a fürdőben, mint a fogadóteremben. – Mit gondolsz, Ramszesz őt választja majd főfeleségének?

– Bízzunk benne, hogy ifjú fáraónknak ennél több esze van – válaszolta Merit.

Kezébe vette a parókámat, bedörzsölte méhviasszal és gyantával, majd kicserélte benne a gyöngyöket, amelyek a költözés során eltörtek. Nem sajnálta az időt; addig kevergette a pálmaolajat a szénporba, míg az könnyen kenhetővé nem vált, majd elővett egy vékony ecsetet – amelynél vékonyabbat még sosem láttam –, és kifestette a szememet. Még a lélegzetem is elakadt, mikor visszafordított a tükör felé. Életemben először idősebbnek néztem ki a koromnál, a tükörből rám pillantó ifjú hölgy alig-alig hasonlított arra a tizenhárom éves kislányra, aki leült a fésülködőasztalhoz. Arcom túl kicsi volt ahhoz, hogy a fekete festék olyan vastagon keretezze szememet, mint Iszetét vagy Henuttauiét. Merit azonban hozzáértőn vékony vonalat húzott a szemzugomtól egészen a halántékomig, így varázsolva csábossá tekintetemet. Parókámba karneolgyöngyöket font, amelyek tökéletesen illettek a szkarabeusz övemet díszítő karneolkövekhez. Az aranypor pedig, melyet a még nedves festékre fújt, kiemelte szandálom gyönyörű aranyszínét.

Merit felé fordultam, aki nyakamra csatolta édesanyám ékszereit, majd elrendezgette a parókámat.

– Olyan gyönyörű vagy, mint Ízisz! – mormogta. – De csak ha úgy ülsz, ahogy egy hölgyhöz illik. Ma nem kergetőzhetsz Ramszesszel. Rengeteg vendég lesz a fáraó esküvőjén, és ha gyerekesen viselkednél, annak az összes ifjú herceg tanúja lenne.

– Ígérem, nem fogok szaladgálni! – mondtam komoly hangon.

Merit összevont szemöldökkel nézett rám.

– Most nem számít, hogy a fáraó mit szeretne. Most már Egyiptom királya, és ideje, hogy úgy is viselkedjen.

Elképzeltem, hogy Iszet a szobámban, anyám képe alatt mi mindent fog csinálni Ramszesszel, mikor leszáll az éj.

– Megígérem! – mondtam még egyszer határozott hangon.

Szobámból kilépve döbbenten láttam, milyen sokan vannak a palota folyosóin. A vászonpavilonon túl több száz udvari méltóság gyűlt össze a parton – azt a pillanatot várták, mikor Ramszesz csónakján elindul Ámon temploma felé. Még sem Ramszesz, sem Iszet nem érkezett meg, úgyhogy Merit a fejünk fölé emelt egy napernyőt, és mi is csatlakoztunk a várakozó tömeghez. Iskolatársaim közül senkit sem láttam, de egyszer csak hallottam, hogy valaki a nevemet kiabálja.

– Nofer!

Boldogan fordultam Asa felé, de akkor Merit szigorú hangon odasúgta:

– Ne feledd, amit mondtam!

Asa hatalmas szemeket meresztve lépett mellém. Elismerő tekintettel nézett végig karneolövemen, majd pillantása aranyportól csillogó szememre siklott.

– Gyönyörű vagy, Nofer!

– Ugyanaz vagyok, aki voltam – mondtam komoly hangon. – Nem én vagyok az, aki megváltozott.

– Igen, hallottam, hogy ki kellett költöznöd a szobádból – bólintott Asa, majd a szeme sarkából Meritre pillantott, aki úgy tett, mintha egy szavunkat sem hallaná. – Az a kígyó szándékosan kérte pont a te szobádat. Lehet, hogy Ramszesz előtt maga a megtestesült kedvesség, de mi tudjuk, milyen valójában. Beszélhetnék Ramszesszel…

– Nem kell! – szakítottam félbe. – Csak azt gondolná, hogy féltékeny vagy.

Akkor felharsantak a trombiták, és hívó szavukra megjelent Iszet. Tudtam, mi következik: lesétál a partra, majd egyedül csónakba száll. Ramszesz mögötte fog haladni, aztán pedig az udvar többi tagja következik, köztük mi is. Ezüst- és aranyzászlókkal díszített csónakjainkban követjük őket Ámon templomához, ahol a főpap felkeni Iszetet hercegnővé. Mikor ez megtörténik, riválisom, aki ekkor már a királyi család gyűrűjét fogja viselni, átül Ramszesz csónakjába. A fáraó pedig visszaviszi őt a partra, majd karjaiba véve átlépi vele a palota küszöbét. Csak késő este fognak megjelenni a lakomán. Tudtam, hogy az istenek szemében csak az számít, ha a férj átviszi feleségét a küszöbön. Akármit is tesznek a papok, ha ez nem történik meg, Ámon szemében nem lesznek házasok. Egy pillanatig arra gondoltam, mi lesz, ha Ramszesz nem viszi át Iszetet a Malkata-palota küszöbén. Talán rádöbben, hogy Iszet nem az a kedves lány, akinek tetteti magát, hanem egy rosszindulatú vipera – és megváltoztatja döntését.

Persze tudtam, hogy nem ez fog történni. Beültem az egyik csónakba, és ahogy elindultunk a folyón, hallottam, hogy a parton álló tömeg hangosan kántálja Iszet nevét. Az asszonyok a magasba emelték elefántcsont kereplőiket, azok pedig, akik nem engedhettek meg maguknak ilyen fényűzést, a tenyerüket csapdosták össze lelkesen, mintha egy istennő ereszkedett volna le közéjük. A gyermekek lótuszvirágokat úsztattak a vízen, és a kislányok, akik közvetlenül a folyó mellett álltak, és látták Iszetet, lelkesen visongtak. A templomban Ramszesz nőül vette Iszetet, majd az ezernyi vendég kiáltozása közepette immár együtt visszaeveztek a palotához. Ramszesz a karjaiba vette feleségét, és átlépett vele a küszöb felett.

A lakomán olyan vidám volt a vendégsereg, hogy minden formalitásról megfeledkeztek. Asa ezt kihasználva odaült mellém a vezírek asztalához.

– Tehát Iszet immár hercegnő – mondta halkan, a palota bejárata felé pillantva. – Legalább nem látod többé. Most már minden idejét a fogadóteremben fogja tölteni.

– Igen – bólintottam komoran. – Ramszesszel.

Megdöbbenésemre azonban Asa megrázta a fejét.

– Nem. Ramszesz velem lesz. Csatába vonulunk a hettiták ellen.

Lassan letettem a borosserlegemet.

– Micsoda?

– Thotmesz fáraó uralkodása óta Kádes Egyiptomhoz tartozott. Ám az eretnek király hagyta, hogy elfoglalják, és minden fontos kikötőváros, amely gazdaggá tette Egyiptomot, a hettitáké lett. Széthi fáraó azonban mindet visszafoglalta. Mindet, kivéve Kádest. És most elérkezett az idő, hogy ez a város is újra Egyiptomhoz tartozzon.

– Igen, mindezt tudom – mondtam türelmetlenül. – Paszerrel tanultunk róla. De azt nem mondta, hogy Egyiptom háborúra készül.

– Talán faopi hónapban már háborúzni fogunk.

– És ha Ramszesz megsebesül? Vagy ha te lebénulva térsz vissza? Asa, te is láttad a katonákat…

– Velünk ez nem történhet meg – mondta határozott hangon Asa. – Ez lesz az első csatánk. Biztonságban leszünk.

– Tutanhamon fáraó is biztonságban volt, a kocsija mégis felborult – vetettem ellen indulatosan. – Abba halt bele, hogy eltörött a lába.

Asa átkarolta a vállamat.

– Egy királytól elvárják, hogy egy csatában a serege élére álljon. Kár, hogy nem férfinak születtél, Nofer. Akkor talán velünk tarthatnál. De hidd el, visszajövünk. És majd meglátod, semmi sem fog változni.

Rámosolyogtam. Reméltem, hogy igaza lesz. Ám később rá kellett döbbennem, hogy a remény önmagában nem elég.

 

* * *

 

Aznap este, mikor visszamentünk a szobámba, Merit magával hozott egy viaszrudat. Odatartotta a végét az egyik gyertya lángjához, majd enyhén megdöntötte, hogy az olvadt viasz rácsöpöghessen a papiruszra. Megvártam, míg félig megszilárdult, és egy határozott mozdulattal belenyomtam a pecsétgyűrűmet.

– Biztos vagy benne, kisasszonyom, hogy el akarod küldeni? – kérdezte Merit, mikor átadtam neki a levelet. – Talán várhatnál még néhány napot.

Határozottan megráztam a fejemet.

– Nem. Vidd csak el!