Tizennyolcadik Fejezet
FELTÁRUL AZ IGAZSÁG

Megfogadtam Uoszerit tanácsát, és vártam. Kihasználtam minden percet, amit a gyermekeimmel tölthettem, mielőtt el kellett válnom tőlük, hogy visszatérjek a fogadóterembe. A születési lakoma után tizennégy napig feküdtem a születés házában. Egész nap csak meséket olvastam Ámonernek és Prehirnek, és Ámon-himnuszokat énekeltem nekik, ahogyan azt az édesanyám is tette volna, ha életben marad. A világon semmi nem okozott még nekem akkora boldogságot, mint nézni őket, ahogyan alszanak, és hangjukat hallgatni, amikor éhségüket vagy fáradtságukat jelezték, vagy csak arra vágytak, hogy az édesanyjuk a karjába vegye őket. Én természetesen nem szoptathattam őket, ezért Merit eltakarta előlük a mellemet, és én néztem, ahogy fiaim elégedetten kortyolják a szoptatós dajkák tejét, akik maguk is nemrégen szültek.

A tizennégy nap alatt Ramszesz minden délután bejött hozzám, hogy beszámoljon a fogadóteremben történtekről. Soha nem jött üres kézzel, mindig hozott nekem mézes datolyát vagy gránátalmabort. Esténként, amikor fiainkat a dajkák takaróba csavarták, és a kis szobába vitték, Ramszesz meggyújtotta az olajlámpást, és mellém mászott az ágyba. Ott aztán az idegen királyságokból érkezett mindenféle ajándékok között együtt tanulmányoztuk a nap kérvényeit.

Egy rövid ideig tökéletes boldogságban éltem. Nem kellett a nagyteremben végighallgatni a rólam szóló pletykákat, és Rahotep szörnyű vigyorát sem kellett látnom. De a világot nem rekeszthettem ki örökre az életemből, és a hírek, amelyek a mi boldog kis szentélyünkbe beszűrődve leginkább felizgattak, nem rólam szóltak, sokkal inkább Egyiptom biztonságáról.

– Ez nem mehet így tovább! – fakadt ki Ramszesz az utolsó estén, amit a születés házában töltöttem. A Memphiszből érkező halomnyi kérvényre mutatott.

– Serden⁵¹ kalózok támadják a hajóinkat a Níluson! Serden kalózok támadják a hajóinkat Kádesben!

– Ugyanazok a kalózok, akik elfogták Mükéné királyának a hajóját, és elrabolták az ajándékokat, melyeket Ámonernek és Prehirnek szánt – emlékeztettem, de Ramszesz ekkor már tombolt a dühtől.

– Nem engedhetjük ezt tovább. Tübi haváig várunk – mondta határozottan. Meg akarja várni, amíg Iszet megszüli a gyermekét, gondoltam. – És ha a serden kalózok még egy egyiptomi hajót meg mernek támadni, vagy bármelyik, Egyiptom felé tartó hajót, nem lesznek hálásak azért, ami rájuk vár.

Másnap a fogadóteremben a vezírek az emelvény alatt gyülekeztek, és szokatlanul mély meghajlásokkal köszöntöttek, amikor elfoglaltam a trónomat. Rahotep gonosz mosolyát látva hirtelen mindennél jobban vágytam rá, hogy a karjaimban tartsam a fiaimat. Tudtam, hogy biztonságban vannak, de mégis, amikor Ramszesz jelzett a botjával, és a vezírek elfoglalták a helyüket, emlékeztetnem kellett magamat arra, hogy Meritnél nincs a világon jobb dada.

– Vezessétek be a kérvényezőket! – parancsolta Ramszesz.

Az ajtó kitárult. A pásztorbot⁵²-járól rögtön felismertem a férfit, aki végigsétált a fényes kőpadlón. Amoszesz nem állt meg az asztalnál, ahol a vezírek ültek, hanem egyenesen felém tartott. Amikor a katonák fel akarták tartóztatni, felemeltem a kezemet, jelezve, hogy hozzám engedhetik.

– Nofertari hercegnő.

A legutóbbi találkozásunkkal ellentétben Amoszesz most meghajolt előttem. Arra gondoltam, hogy talán csak Ramszesz jelenléte miatt. Soha senki nem mert volna egy fáraó elé járulni meghajlás nélkül.

Nem vártam meg, amíg felegyenesedik.

– Honnan tudtad, hogy ikerfiaim lesznek?

– Mert Nefertiti királyné is ikreket szült Ehnatonnak – válaszolta, miközben a szemembe nézett. – Azt nem állítottam, hogy fiúk lesznek.

Bár kánaáni nyelven beszélgettünk, mégis Ramszeszre pillantottam. Különös tekintettel figyelt minket.

– Nem ejtheted ki az eretnek uralkodók nevét Thébában! – mondtam szigorúan.

– Az eretnek uralkodókét? – ráncolta össze a szemöldökét Amoszesz. – Ehnaton valóban az volt. De az ön nagynénje… – rázta meg a fejét.

– Azt akarod mondani, hogy a nagynéném soha nem hódolt Atonnak?

– Csak addig, amíg a férje életben volt. Utána megengedte, hogy szentélyeket építsenek azoknak az isteneknek, amelyeket Ehnaton megtagadott.

Ebben a pillanatban Ramszesz és Iszet is felénk fordult.

– Miről beszélsz? – kérdeztem egyre nyugtalanabbul.

– Azt mondom, hogy Nefertiti hercegnő soha nem szűnt meg Ámonhoz imádkozni. Ő nem volt eretnek, ahogy Horemheb hívta.

– Honnan tudod mindezt?

– Láttam a szentélyeit, és tanúja voltam, amikor az ön édesanyja Tauret titkos templomába kísérte a királynét. Nagyon veszélyes dolgot művelt a nagynénje. Ha a férje megtudta volna, elűzte volna, és Kija hercegnőt tette volna meg főfeleségévé.

Tisztában voltam vele, hogy még ha kánaáni nyelven beszélünk is, az egész terem minket figyel.

– Már harmadik alkalommal jössz a Malkata-palotába – mondtam mérgesen. – Mit akarsz?

– Emlékeztetni szeretném rá a hercegnőt, hogy a nagynénje szenvedett amiatt, hogy nem hódolhatott szabadon az isteneinek. Meg kellett hajolnia Aton előtt, és az ön édesanyja…

– Az édesanyám soha sem hódolt Atonnak!

– Pedig voltak idők, amikor azt gondolta, jobban tenné. Amikor hatalmas nyomás nehezedett rá, bármit megtett volna, hogy megszabaduljon tőle. Az ön családja ugyanúgy szenvedett, ahogy a habiruk szenvednek.

– A fáraó nem engedi szabadon a habirukat! Szükség van rájuk a hadseregben.

Amoszesz az arcomat fürkészte, hogy esetleg meggondolom-e magam, de amikor hajthatatlannak mutatkoztam, megrázta a fejét, és elfordult. Ahogy lassú léptekkel végigment a termen, és az ajtónállókhoz ért, hirtelen felkiáltottam:

– Várj!

A férfi lassan megfordult, és rám nézett. Felálltam a trónszékemről.

– Mit csinálsz? – kérdezte Ramszesz. Én azonban elhagytam az emelvényt, és odamentem a bronzajtóhoz, ahol Amoszesz állt. Az udvaroncok abbahagyták a szenet-et, mert izgalmasabbnak ígérkezett, ami körülöttük történt. De még ha tudtak volna is kánaáni nyelven, nem hallhatták, mit mondtam Amoszesznek, mert csak nagyon halkan súgtam a fülébe:

– Gyere vissza thot hónapban.

– Újévkor szabadon engedik a habirukat?

Egy pillanatig tétováztam. Ramszesz bízott bennem, ezért azt gondoltam, idővel talán meggyőzhetem. De tényleg kockára tenném Egyiptom biztonságát azért, mert egy habiru felfedte előttem az igazságot az elődeimről?

– Nem tudom. Nyolc hónap alatt sok minden megváltozhat.

– Arra gondol, hogy addigra már királyné lesz?

A hátamban éreztem a teremben ülők kíváncsi tekintetét, miközben megkérdeztem tőle:

– Hallottad, mit beszélnek az emberek a fiaimról?

Amoszesz nem hátrált meg, és nem is nézett félre. Még csak nem is hazudott, ahogy az udvaroncok közül sokan tették volna.

– Az édesanyja híres volt az udvarban az őszinteségéről, és én ugyanezt tartom a lányáról – mondta. – Én elmondtam a habiruknak, hogy Ámoner és Prehir hercegek vérében királyi vér csörgedezik.

Egy pillanatra becsuktam a szemem.

– A férjem azt reméli, hogy véget vethet a pletykáknak. Megesküdött rá, hogy aki ilyeneket terjeszt, valamelyik bányában végzi. De mindketten jól tudjuk…. Elmondanád Théba többi lakójának is? – kérdeztem, és akkor vettem csak észre, hogy a kétségbeesés rávett, hogy egy eretnektől kérjek szívességet. – Théba északi részére is elvinnéd ezeket a híreket? – kérdeztem még egyszer.

Amoszesz a szemembe nézett, és ahelyett, hogy bármilyen viszonzást kért volna, némán bólintott.

* * *

Aznap este kicsit később, még mielőtt Ramszesz bejött volna hozzám, elmondtam Meritnek, hogy mi történt.

– Azt mondta, hogy az édesanyám soha nem imádta Atont.

Merit felállt a parázstartó mellől, amelybe aloét aprított a füstöléshez. Szegényebb családokban tehénürüléket vagy nádat égettek, de az aloénak nyugtató hatása is volt, és Merit szobájának nyitott ajtaján keresztül láttam, hogy a fiaim már el is szenderedtek.

– Te ott voltál! Tényleg igaz?

Merit leült mellém az ágy szélére.

– Én láttam őt, amikor Atonnak áldozott, úrnőm.

– Azért, mert muszáj volt így tennie?

Merit széttárta a kezét.

– Talán.

– És láttad őt bemenni más szentélyekbe is? Imádkozott Taurethez vagy Ámonhoz?

– Igen, amikor kedve volt hozzá – ismerte be.

– És mikor volt az?

– Amikor nem saját magát imádta – válaszolta Merit kegyetlen őszinteséggel.

Nagy kő esett le a szívemről. Lehet, hogy önző, mohó és hiú volt. Ezekkel talán mind vétkezett Maat törvényei ellen. De az eretnekségnél nincs nagyobb bűn, és ő nem volt az.

Ekkor kinyílt az ajtó, és Ramszesz lépett be. Merit meghajlással köszöntötte, majd elhagyta a szobát. Ramszesszel leültünk a tűz mellé, és elmeséltem neki, hogy mit mondott Amoszesz. Néhány pillanatig némán nézett maga elé, aztán egy asztalkára helyezte a tekercseket, melyeket magával hozott.

– Én mindig tudtam, hogy amit az edubbá-bап tanítanak, az nem lehet igaz. Hogy is hozhatna téged bárki kapcsolatba az eretnekséggel? Se az anyád, se te nem vagytok eretnekek! – Egyre izgatottabb lett. – És Merit mit mond?

– Ugyanazt, amit Amoszesz. Látta az édesanyámat Tauret szentélyénél. – Visszatartottam lélegzetemet abban a reményben, hogy talán ezt a pillanatot tartja legalkalmasabbnak, hogy főfeleségének kérjen. Bárcsak a szívébe tudnám varázsolni ezt a kívánságot!

Megfogta a kezemet, és így szólt.

– Az emberek talán nem tudják az igazságot, Nofer, de mi igen. És egy napon majd felélesztem az őseid nevét.

Csalódottan néztem rá.

– És addig?

Ramszesz kissé elpirult. Biztos voltam benne, hogy tudta, mit szerettem volna hallani.

– Addig meg kell próbálnunk megváltoztatni az emberek véleményét.