Tizenkilencedik Fejezet
SZEKHMET KARMAI

 

 

Amoszesz látogatása után nagyon sokat gondoltam a családomra, és lehetetlen dolgokra vágytam. Azt kívántam, bárcsak elmentem volna Asával Amarnába, ahol a saját kezemmel érinthettem volna meg Nefertiti városának omladozó falait, elhagyatott romjait. Erős vágyat éreztem, hogy ledöntsem a Horemheb tiszteletére állított szobrokat, és letöröljem a nevét a tekercsekről, ahogyan ő is eltávolította Aj és Tutanhamon emlékműveit, és próbálta megsemmisíteni a rájuk vonatkozó utalásokat. De hogy a bosszúvágy el ne hatalmasodjon rajtam, igyekeztem inkább a fiaimra gondolni. Próbáltam visszafogni magam, hogy ne szeressem őket olyan nagyon, hiszen tisztában voltam vele, hogy a csecsemők fele nem éri meg a hároméves kort. A velük töltött idő azonban mindennap felhőtlen boldogságot jelentett számunkra, és miután a fogadóteremben kötelességünket elvégeztük, repültünk hozzájuk, hogy megölelhessük őket. Mindennap újabb és újabb tüneményes arckifejezéssel, grimasszal ajándékoztak meg minket, attól függően, hogy éppen nagyon örültek valaminek, vagy fáradtak, nyűgösek voltak. Tübi hónapjára már mindkettőnek kialakult a saját kis személyisége. Amikor sírni hallottam őket, már könnyedén meg tudtam különböztetni, melyikükhöz menjek. És Ramszesz velem együtt felkelt hozzájuk még a legfárasztóbb napjaink éjszakáján is. Próbáltam meggyőzni, hogy aludjon csak tovább, de ő ragaszkodott hozzá, hogy segítsen nekem elcsitítani őket. Ilyenkor ő erős karjába fogta Prehirt, én pedig ölembe vettem Ámonert, és a beszűrődő holdfényben csak ringattuk őket, és boldogan mosolyogtunk egymásra.

– Szerinted mikor lesznek elég nagyok ahhoz, hogy velünk jöjjenek vadászni? – kérdezte Ramszesz egyik este.

Felkacagtam.

Vadászni? Merit valószínűleg még úszni sem engedné el őket, nemhogy vadászni!

Ramszesz vágott egy grimaszt.

– Merit nagyon jó dajkájuk, igaz?

Lenéztem Prehir elégedett kis arcocskájára, és bólintottam. Napközben gyermekeink, mintha nem is lennénk távol tőlük, rendesen ettek és pihentek Merit felügyelete alatt, aki tökéletes mauat-nak bizonyult, hiszen egy oroszlán harciasságával vigyázta gyermekeinket.

– Iszet egy hónap múlva szül – mondta Ramszesz csendesen. – A sereggel északra megyünk, mielőtt még világra hozza a gyermeket.

– A kalózok ellen vonultok?

– Igen. És azon gondolkodtam, Nofer, hogy olyan jó lenne, ha velem jönnél!

A szívem majd kiugrott örömében, hirtelen válaszolni sem tudtam.

– Hát lehetne-e jobb módja, hogy meggyőzzük az embereket arról, hogy Ámon kegyeltje vagy, mint hogy megmutatjuk nekik: velem vagy akkor is, amikor a serden kalózokkal szállok szembe? Nem lennél veszélyben, hiszen az őrök vigyáznának rád.

– Igen.

Ramszesz a tekintetemet kereste a sötétben.

– Igen… veled megyek! Északra vagy délre, akár a sivatag legtávolabbi csücskébe is veled tartanék!

 

* * *

 

Tübi hónap tizenötödik napján Ramszesz egyszerre kapott egy jó és egy rossz hírt. Iszetet kora reggel a születés házába vitték, viszont az Északi-tengeren a serden kalózok megtámadtak egy újabb egyiptomi hajót, amely ötezer deben értékben olajat szállított Mükénébe. Ramszesz aznap nem fogadott kérvényezőket, mi több, olyan hevesen üríttette ki a fogadótermet, hogy Uoszerit és Henuttaui sem tudták lenyugtatni.

– Ma már nem tehetsz semmit – figyelmeztette Uoszerit, de Ramszesz rá sem hederített.

Őrségért kiáltott, miközben a vezírek idegesen gyülekeztek az emelvény lépcsőjénél.

– Hívjátok ide Asát az apjával, Anhuri hadvezérrel együtt. És Kofu hadvezért is kéretem!

– Mire készülsz? – kérdezte Henuttaui. – Úgy volt, hogy a hadsereg csak tíz nap múlva indul.

– Egy kisebb flottával útnak indulunk rögtön azután, hogy Iszet világra hozta a gyermeket.

– És mi lesz, ha a gyermek fiú? – faggatta Henuttaui.

– Ámon honnan fogja megtudni, hogy trónörökös született, ha nem rendezzük meg a születési ünnepséget? – tárta szét a karját Rahotep kérdőn.

– Rendben. Az ünnepséget még megtartjuk – döntötte el Ramszesz. – De éppen csak Ámon tudomására hozzuk a gyermek születését. Nem áll szándékomban Thébában ücsörögni, mialatt egy csapat tolvaj a bolondját akarja járatni Egyiptommal!

Kezembe vettem a listát, amelyet Paszer készített a veszteségeinkről. Számos mirhafa cserépben, kenőcsök készítésére, három krétai aranygallér, egy bőrpáncél Mükénéből, arany- és elektrum-lemezekkel borított harci szekerek, ötven hordó olívaolaj és húszhordónyi trójai bor.

– Indulnunk kell, amilyen hamar csak lehet – szóltam sürgetően.

Henuttaui és Rahotep a szavaimra rögtön megfordultak.

Indulnunk? – ismételte Henuttaui, és a szeme résnyire szűkült, mintha a létező legvékonyabb ecsettel festették volna az arcára.

– Mégis hová készül a hercegnő?

– Velem jön északra – szólalt meg erre Ramszesz.

– Magaddal akarod vinni a fiaid anyját a háborúba? – kérdezte Henuttaui.

– Nem lesz ebből háború – pillantott rám Ramszesz. – Egy gyors csatában legyőzzük a serden kalózokat.

Henuttaui persze nem értem aggódott, sokkal inkább azért, hogy amíg majd Iszet a születés házában lábadozik, addig én Ramszesz oldalán vonulok a csatába, mint Szekhmet, az oroszlánfejű istennő, aki háborúval bünteti az embereket bűneikért.

– Nagyon kedves tőled, hogy így aggódsz értem, Henuttaui – mondtam mosolyogva, miközben azon tűnődtem, hogy a homlokán viselt viperával milyen nagyon hasonlítanak egymásra. – … De nincs félnivalóm, ha Ramszesszel vagyok. Tudom, hogy ő megvéd engem.

A fogadóterem ajtaja ekkor kitárult, és Asa lépett be az apjával, Anhurival és egy másik hadvezérrel. A vezírek hátraléptek, hogy utat engedjenek nekik.

– Felség! – hajoltak meg egymás után.

– Hallottátok? – kérdezte Ramszesz.

– A serden kalózok – válaszolta Anhuri. Asához hasonlóan ő is magas volt, de bőrének árnyalata valamivel sötétebb, nézése pedig sokkal szigorúbb. Úgy nézett ki, mintha sok időt töltött volna a sivatagban víz és árnyék nélkül. – Már régóta várunk az alkalomra, hogy végre leszámoljunk ezekkel a kalózokkal – mondta. – Napról napra egyre merészebbek.

– Várnunk kell, amíg a feleségem meg nem szül – mondta Ramszesz. – De ti csak készítsétek elő a flottát.

– Hány hajóból? – kérdezte Kofu hadvezér. – A kalózok két hajóval támadnak.

– Akkor álljon készen tíz hajó. Egy hajót majd előreküldünk csaléteknek – gondolkodott hangosan a haditerven Ramszesz. – És kereskedőhajónak fogjuk álcázni. A katonák hajósoknak öltöznek, és amikor a serdenek támadnak…

– Saját maguk esnek áldozatul – fejezte be a mondatot Asa. Szemében a várakozás izgalma égett. A hajó kiköthetne a folyó kanyarulatában, miközben egy kicsit odébb a fáraó kilenc legjobban felszerelt hajója várakozna. Amikor a kalózok hajói elég közel érnek, a fáraó hajói körbeveszik őket. – De nem szabad alábecsülnünk ezeket a kalózokat – mondta intőn. – Rögtön gyanút fognak, ha meglátják, hogy a hajónk lassan úszik a folyón.

– Akkor az lesz a legjobb, ha kikötünk, és úgy teszünk, mintha a kiraknánk a hordókat a partra.

– Már biztos megszedték magukat a támadásaik során – figyelmeztetett Anhuri. – Nem hinném, hogy az olajoshordók túlságosan izgatnák a fantáziájukat. Talán, ha azt hinnék, hogy a hajó aranyat szállít…

– Mi lenne, ha kitűznénk a fáraó zászlaját? – javasolta Kofu.

– Nem jó. Gyanút fognának – vetette ellen Anhuri.

– És ha a hercegnő hajója lenne, amely éppen Mükéné felé tart? – kérdeztem.

– Lehet, hogy még az is gyanús lenne nekik – válaszolta Anhuri.

– És ha a hercegnő is a fedélzeten lenne, annyi arannyal felékszerezve, amennyit már jó messziről látni lehet? Sétálgathatnék a fedélzeten, így semmi kétségük nem lenne afelől, hogy ez egy királyi hajó.

A hadvezérek mind Ramszeszre néztek.

– Nem használhatunk csalinak – mondta. – Túl kockázatos lenne.

– Az ötlet azonban kitűnő – ismerte el Anhuri. – Beöltöztethetnénk egy fiatal fiút. Lehet, hogy sikerülne közel csalogatni a kalózokat.

Ekkor egy hírnök lépett a terembe, és meghajolt az emelvény előtt. Henuttaui megkérdezte tőle:

– Megszült már?

Megint megdöbbentem az érzéketlenségén, és az jutott eszembe, vajon ki van most Iszet mellett, amíg mi a fogadóteremben tanácskozunk.

– Még nem, asszonyom. De bármelyik pillanatban megszülethet a következő kis örökös.

Ramszesz felállt a trónjáról.

– Ott vannak vele a bábaasszonyok?

– Igen, felség. – A hírnök meghajolt. – Mindnyájan készen állnak.

Míg keresztülsiettünk a palotán, azon tűnődtem, vajon Ramszesz miben reménykedik. Nem mertem tőle megkérdezni, de ha megint fia születne, az istenek akarata már nem lenne olyan egyértelmű. Persze, ha lánya születne…

Odaértünk a születés házához. Az udvaroncok megálltak a bejáratnál. Egy pillanatig tétováztam az ajtó előtt.

– Lehet, hogy nem kéne bemennem. Iszet tényleg azt gondolja, hogy én raboltam el az előző gyermeke -ját.

Ramszesz összeráncolta homlokát.

– Akkor itt az ideje, hogy megszabaduljon ezektől a babonás, buta gondolatoktól.

Egy pillantást vetettem Uoszeritre, aki velünk együtt lépett be a házba. Belül a falidíszeket és a nádból készült sötétítőket mind kicserélték. Még a színek is megváltoztak. Hallottam, ahogy Iszet ijedten felsóhajt Ramszesz láttán. Tudtam, attól fél, hogy jelenléte haragra gerjeszti Tauret istennőt. Egyszer csak felsikoltott fájdalmában, mire a bábák felemelték, és a szülőszékre ültették. Az öle lenvászon anyagokkal volt letakarva, a haját pedig szépen fonatokba simították. Még a vajúdás fájdalmában is gyönyörű volt. Eszembe jutott, hogy én sokkal ziláltabb voltam, amikor ebben a székben ültem.

Tauret szobrához mentem, és meggyújtottam egy füstölőt. Egypárat már elégettek a bábák, így a vízilótestű istennő lábát már szinte elfedte a lehullott hamu. A szememet becsukva így imádkoztam:

– Kérlek, áldd meg Iszetet egy oroszlán erejével. Add, hogy könnyen megszülje gyermekét…

Iszet egy iszonyatosat sikoltott, mire Henuttaui rám támadt:

– Nofertari, azonnal szívd vissza ezt a rettenetes imát!

Úgy álltam ott, mint akit leforráztak. Még a bábák is megfordultak.

– Én hallottam a szavait – mondta Uoszerit. – Iszet egészségéért imádkozott.

– Azonnal távolítsátok el innen! – őrjöngött Iszet, a szék karfáját markolászva.

– Nofertari a feleségem – mondta Ramszesz élesen. – És csak érted imádkozott.

– Ellopta a fiam -ját, és most ezét a gyermekét is el akarja!

Visszafordultam a szentélytől. Amikor Ramszesz kinyújtotta a kezét, hogy visszatartson, már remegtem a tehetetlen dühtől.

– Nem! – kiáltottam, és Uoszerittel együtt távoztunk a szobából. Az udvaroncok ott tolakodtak az ajtó előtt, és próbáltak belesni. Paszer ekkor kivált a vezírek csoportjából, és érdeklődve kérdezte:

– Na, megszült?

– Nem – felelte Uoszerit összeráncolt szemöldökkel. – Viszont kitiltott minket a házból. Henuttaui azzal vádolta meg Nofertarit, hogy Iszet haláláért imádkozott.

Néhány pillanat múlva a súlyos faajtók ismét kinyíltak, és ezúttal egy bába lépett ki a szobából. Visszafojtott lélegzettel vártuk, hogy megszólaljon. Olvasni próbáltam az asszony arcából, de ő kivárt, ezzel tudatosan fokozva a feszültséget. Végre valaki odakiáltott:

– Fiú vagy lány?

Erre a bába elmosolyodott, és örvendezve felkiáltott:

– Egy egészséges kisfiú! Ramszesz herceg!

Hirtelen kimondhatatlan csalódást éreztem. Uoszerit megszorította a kezemet, és próbált megnyugtatni.

– Ne felejtsd el, hogy ez a herceg fiatalabb, és Iszet nem szült ikreket, mint te!

Ramszesz kilépett a házból, és tekintete az enyémet kereste az éljenző tömegben. Intett nekem és Uoszeritnek, és amikor a lépcsőn csatlakoztunk hozzá, belém karolt.

– Menj be hozzá! Kérlek, ne vedd magadra, amiket mondott. Nagy fájdalmai voltak.

– Talán a nővéremnek is fájdalmai voltak? – kérdezte csípősen Uoszerit. – Azzal vádolta a feleségedet, hogy a gyermeked halálát kívánja.

– Ezzel bünteti Nofertarit, amiért veled barátkozik. Már beszéltem vele erről.

– És mit mondott? – kérdeztem.

Ramszesz hirtelen nagyon fáradtnak tűnt, mintha a beszélgetésük minden energiáját kiszívta volna.

– Szerintem el tudjátok képzelni. De mégiscsak az apám testvére.

Bementünk a házba, ahol a szoptatós dajka kis szobájában a bábák boldog arccal állták körül az apró Ramszesz herceget. Amikor távoztak, önző gondolat suhant át az agyamon: a gyermek haja pont olyan sötét volt, mint az édesanyjáé. Ez a gyermek sokkal erősebb volt, mint az előző, és mohón szívta a tejet a dajka melléből, aki az ablak melletti széken ülve szoptatta, hogy arcocskáját érje a napfény. Ramszesz megsimogatta pihés kis fejecskéjét. Iszet az ágyában fekve várta a látogatókat, akik a hagyományos módon jókívánságokkal árasztották el az anyát és újszülött gyermekét. Amikor én kerültem sorra, belefúrta arcát a párnájába.

– Gratulálok a kisfiadhoz! – mondtam.

– Mit keresel itt már megint? – sziszegte.

– Elég volt a babonákból! – csattant fel Uoszerit, és odalépett mellém. – Már az unokaöcsémnek is elege van belőlük.

– Ezek az amulettek megvédenek – mutatott körbe a szobában Iszet. – És a szoptatós dajka valamikor Ízisz papnője volt.

– Bolond vagy, ha azt gondolod, hogy én varázserővel bírok – mondtam neki.

– Akkor mégis ki ölte meg a fiamat? – suttogta kétségbeesetten. Szeme megtelt könnyel, ahogy Uoszerit közelebb lépett hozzá.

– Fiatal és hiszékeny lány vagy. Nofertarinak sincs több varázsereje, mint neked. Próbáld elfogadni, hogy az istenek akarata volt, hogy Akori eltávozzon ebből a világból. Ha mindenképpen bűnbakot keresel, akkor miért nem Henuttauit vádolod?

– Miért tenném?

Uoszerit rám nézett, és rögtön értettem, mit akar tőlem.

– Azért, mert ha Henuttaui nem űzte volna el Ashait, ő lehetett volna a kis Ramszesz édesapja – válaszoltam.

Iszet erre összerezzent.

– Ki mondta ezt neked? – suttogta.

Amikor Henuttauira pillantottam, Iszet hangja egyre keserűbben csengett.

– Nem tudod, mit beszélsz! Ashai azért hagyott el, mert az apjára kellett vigyáznia Memphiszben.

– Ezt Henuttaui mondta neked? – vonta össze a szemöldökét Uoszerit. – Ez nem igaz. Ashai Thébában él. A Ramesszeum építkezésén dolgozik, és elvett egy csinos habiru lányt. Persze ez most, hogy fiad született, már biztosan nem érdekel.

De ahogy Uoszerit kimondta ezeket a szavakat, mindketten tudtuk, hogy ez nem így van.

Iszet arca megnyúlt, és a sírás kerülgette.

– A templomban füstölőt gyújtunk majd, hogy hálát adjunk Ámonnak az egészséges gyermekért.

Amikor kiértünk a házból, Uoszerithez fordultam.

– Nem most kellett volna megmondanunk neki, rögtön a szülés után – mondtam aggódva.

– Itt volt az ideje, hogy megtudja az igazságot. Amíg Ramszesz távol lesz, Iszet majd kérdőre vonja Henuttauit. A nővérem pontosan tudta, hogy Iszet nem való Ramszeszhez, mégis segítette a trónra kerülésben. Ezzel egy életre magányra ítélte. Na de azért ne sajnáld annyira – tette hozzá –, ezt az utat maga választotta. Pontosan úgy, ahogy te is a sajátodat a holnapi utazással.

 

* * *

 

Aznap este a tükör előtt ültem, amíg Merit ügyes kézzel a szememet festette. Ezután egy türkiz melldíszt kapcsolt a nyakam köré. Amikor az arany fejkoszorút is a homlokomra illesztette, felálltam, hogy megcsodáljam az ágaskodó kobrát, melynek izzó pontokként világító, garnetkőből készült szemei ragyogóan mutattak fekete hajamon.

– Egészen jó hangulatban vagy – jegyezte meg Merit –, ahhoz képest, hogy mi történt.

– Életem legnagyobb kalandjára készülök, Merit.

A szívem belesajdult, ha arra gondoltam, hogy itt kell hagynom Ámonert és Prehirt, de tudtam, hogy ezt az utazást megörökítik majd Théba emlékművein. Az istenek látni fogják elkötelezettségemet Egyiptom iránt, és az emberek is rá fognak jönni, hogy milyen fontos szerepet töltök be a fáraó életében. Leszámolunk a serden kalózokkal, és megmutatjuk északnak, hogy Egyiptom nem hódol be a tolvaj népeknek!

– Hogyan nevezhetsz egy csatát kalandnak? – kérdezte Merit dühösen. – El sem tudod képzelni, mennyi minden történhet veled.

– Akármi is történik, Ramszesszel leszek. És Iszet soha nem lesz főfeleség.

Merit lerakta a parfümös tégelyt, és kíváncsian fürkészte az arcomat.

– Ezt a fáraó maga mondta neked? – kérdezte izgatottan.

– Nem. Ott lesz ugyan a születési ünnepségen ma este, és természetesen megadja Iszetnek a neki járó tiszteletet. De azután elutazunk, Merit. Csatába indul mindössze egy nappal azután, hogy Iszet gyermeket szült neki.

Merit megértette, hogy ez mit jelent.

– Amikor te feküdtél a születés házában, mind a tizennégy napot veled töltötte.

Ekkor bementünk Merittel a szobájába, és megálltunk alvó fiaim mellett. Bölcsőiken amulettek függtek, hogy Anubiszt távol tartsák, és ezüstfoglalatban pici papírokra írt védelmező varázsigék voltak a nyakukba akasztva. Ha úton leszek Ramszesszel, biztonságban fogom érezni a gyermekeimet, tudván, hogy Merit és az istenek óvó tekintete is vigyázza őket.

A két szoptatós dajka rám nézett, miközben saját gyermekeiket etették. Biztattam őket, hogy a kislányaik bölcsőit nyugodtan tolják közelebb Merit szobájához. Merit erre felháborodva jelentette ki, hogy a szoptatós dajkák gyermekei nem alhatnak hercegek mellett. Ramszesz azonban nem bánta, én pedig elképzeltem, hogy ha az lenne a munkám, hogy más gyermekeit kellene szoptatnom, szörnyű érzés lenne, ha közben mások vigyáznának az enyémekre.

Az első év elteltével már nem kapnak többé anyatejet, hanem agyagedényekből táplálják őket. Erősen gyanítottam, hogy Merit panaszkodása nem annyira a gyerekek alacsony származásának szólt, inkább csak szerette volna megkímélni magát attól, hogy négy gyermek üvöltését kelljen hallgatnia.

 

* * *

 

Mire a nagyterembe értünk, már megkezdődött a lakoma és az éneklés. A táncosnők, akiknek az öltözéke mindössze a karcsú derekukat körbefonó ezüstövből állt, kecsesen rázták csípőjüket a fuvolák trilláira, megidézve ezzel Bészt, a törpe istent, hogy tartsa távol a gonosz szellemeket Malkatától, és emelje óvó tekintetét a kis Ramszesz hercegre.

Ramszesz általában izgatottan figyelte a lányok táncát, aztán később a karjaiba vett, és különösen szenvedélyes szerelemmel szeretett. Ezen az estén azonban csak a serden kalózokra tudtunk gondolni. Mi van akkor, ha még több hajóval érkeznek? Vagy ha nem sikerül őket félrevezetnünk?

A születési ünnepség mindig reggelig tartott. Amikor Ramszesszel indulni készültünk, Iszet átnyúlt saját trónjáról, megfogta Ramszesz karját, és marasztalni kezdte.

– Muszáj pihennünk, mielőtt holnap reggel útnak indulunk – mondta neki Ramszesz. Megcsókolta a kezét, de Iszet dühösen elrántotta.

– Pihennünk? – nézett rám Iszet vádlón. – Nofertari is veled megy?

– Beszéli a serdenek nyelvét.

– Paszer talán nem?

– De igen. Viszont ha ő is velünk jönne, a távollétünkben ki vigyázna a birodalomra?

Iszet bizonytalan mozdulattal felállt a trónjáról. Arca eltorzult a kétségbeeséstől.

– És mikor látlak megint? Honnan fogod tudni, hogy Ramszesz herceg jól van-e? Mi lesz, ha történik valami a hajótokkal?

Láttam, hogy Ramszesz kissé megenyhül, látva, hogy Iszet mennyire aggódik érte.

– Semmi sem fog történni a hajónkkal – ígérte. – A kis Ramszeszre pedig Egyiptom legjobb dajkája vigyáz.

– Ha észak felé mentek, Avarisz mellett is elhajóztok – szólalt meg Henuttaui. – Meglátogatjátok apádat?

– Persze. Visszafelé jövet.

– Akkor miért ne találkozhatnánk ott? A bátyámmal együtt üdvözölhetnénk benneteket, amint visszatértek a győztes csatából.

Próbáltam kitalálni, miben mesterkedik Henuttaui, de Ramszeszt azonnal meghatotta az ötlet.

– Miért is ne? – mondta izgatottan. – Gyertek el Avariszba.

Iszet tétovázott, de Ramszesz megfogta a kezét, és gyengéden megszorította.

– Szálljatok hajóra minél előbb. Henuttaui is veled megy.

Ramszesz megvárta, amíg Iszet könnyei felszáradtak; Iszet végül beleegyezett a tervbe.

Amint lelépdeltünk az emelvényről, és Ramszesszel végigsétáltunk a nagytermen, az udvaroncok felálltak, és meghajtották a fejüket. Amíg a két őr kinyitotta előttünk a folyosóra vezető nehéz faajtókat, arra gondoltam, már tudják, hogy én vagyok Egyiptom jövője.

Merit szobájában Ramszesszel kézen fogva álltunk gyermekeink bölcsői fölött. Szemem már vörös volt a sírástól; hogy megnyugtasson, Ramszesz átölelte a vállamat.

– Úgy fogok vigyázni rájuk, mintha a saját fiaim lennének – ígérte Merit, és én tudtam, hogy így is lesz. Akár az élete árán is megvédené őket. De azt is tudtam, hogy nem létezik olyan varázsige, amely megóvhatná a gyermekeimet Anubisztól, ha a halál sakálfejű istene kiszemeli őket. Ha a fiúgyermekek megérik az ötödik életévüket, az már elég ok az örvendezésre. Ilyenkor leborotválják a fiúk fejét, csak egy tincset hagynak szabadon elől, amit szorosan befonnak, és a végét begöndörítik. Egy thébai mondás szerint a fiú az atyjának a támasza, amikor az megöregszik. Ámoner és Prehir több lesz annál. Ők fogják örökölni az apjuk trónját, ha én királyné leszek. Az ékszerek lesznek apjuk koronáján.

Merit komoly hangon megszólalt.

– Nem kell aggódnia, felség. Én neveltem fel Nofertarit…

– Éppen ezért aggódom – nevetett Ramszesz.

Merit keresztbe fonta karját a mellén, és felvetette az állát.

– Én neveltem fel Nofertarit, aki soha nem betegeskedett, és soha nem szenvedett hiányt semmiben. Lehet, hogy egy kicsit vadóc gyermek volt – mondta remegő ajkakkal –, de arról nem én tehetek.

– Nagyon jó dajkám voltál, mauat. – Szorosan megöleltem Meritet, és láttam, hogy szigorú tekintete lassan megenyhül.

– Szeretném azt hinni, felség.