Huszonkettedik Fejezet
A KIRÁLYOK VÖLGYÉBEN

Théba

Miután Széthi fáraó testét hetven nap alatt bebalzsamozták, egy aranycsónakba helyezték, majd húsz pap vitte a vállán a völgy nyugati ágába. Mivel feltételezték, hogy a szíve olyan könnyű volt, mint Maat tolla, beléphetett Aaru földjére, a csónakra pedig azért volt szüksége, hogy a nappal együtt megtehesse mindennapos útját a Föld körül. Több ezer thébai kelt át a Níluson, hogy csatlakozzon a kígyózó temetési menethez. Ahogy a nap lassan lenyugodott, az esti szellő a napon szárított zsálya illatát hozta felénk. Adzso felemelte a fejét, és beleszimatolt a levegőbe, és bár Széthi legközelebbi családtagjaival együtt én is mellette sétáltam, szokatlanul elnézően viselkedett velem. Vajon sejti-e, hogy a gazdájának az élete örökre megváltozott? Tuja a király özvegyeként, bár Avariszban marad, valószínűleg visszavonul a palota egyik csendes szárnyába, és Ramszeszre hagyja a politikai ügyeket, valamint az ünnepségek irányítását. Még soha nem láttam, hogy rámosolygott volna a gyerekekre, vagy nevetett volna rajta, ahogy bohóckodnak. Míg némelyik asszony nagymamaként teljes, boldog életet él, úgy véltem, hogy Tujának a hátralévő éveiben Adzso kényeztetése lesz az egyetlen vigasza és szórakozása.

Tuja most Ramszesz karjára támaszkodva gyalogolt a menetben. Előttük Ámon főpapja lépdelt a homokban, követve Penrét és a vezírek egy csoportját, akik majd Széthi fáraót aranycsónakjában végső nyugalomra helyezik.

Minket Ízisz papnői követtek. Hátranézve azonnal kitűnt a vörösbe öltözött Henuttaui alakja, aki a család helyett inkább papnőihez csatlakozott, és láthatólag nem nagyon törődött vele, hogy fecsegésével megtöri a gyászmenet szomorú csendjét.

– Élvezi, hogy rá figyelnek – mondtam csípősen.

– Ámon megbünteti – mondta Merit meggyőződéssel – ha majd gonosz szíve megmérettetik.

– Addigra már túl késő lesz, mindenkit tönkretesz, akit szeretünk. – Eszembe jutott Ámoner és Prehir, akik békésen alszanak a palotában. A dajkák lelkére kötöttem, hogy el ne mozduljanak mellőlük.

Merit kitalálta a gondolatomat, és megnyugtatott:

– Én megbízom bennük. Nem fogják magukra hagyni a gyermekeket. – Előrenézett a messzi dűnéken túlra, a meredek dombokig.

– Szerinted messze van a sírja?

– Igen, azt hiszem, valahol a sziklák tetején – mondtam, aztán sietve hozzátettem: – De aggodalomra nincs okunk.

– Csak a sakáloktól kell tartanunk – suttogta Merit.

– És Ámon főpapjától – pillantottam a menet elején haladó Rahotepre, aki úgy sürgött-forgott Széthi holtteste körül, mint a vadállatok elejtett zsákmányuk körül. Csapott vállaival és örökké zord arcával mindössze annyi bűntudatot mutatott, mint a hiéna, amelyik sikeresen elüldözte prédája mellől a nőstény oroszlánt. Ez az ő éjszakája volt. Ő vezette a királyi családot a völgybe, és az ő dolga volt, hogy Széthi sírkamráját minden, a fáraó számára a túlvilágon szükséges tárggyal együtt lepecsételje.

Utoljára a kis Pili hercegnő temetésén voltam sírkamra belsejében. Akkoriban hatéves voltam, de a mai napig tisztán emlékszem a belső falakra festett útmutatásra, mely a lélek eligazodását hivatott segíteni túlvilági útján. Ott volt minden válasz az istenek kérdéseire, melyeket az elhunyttól kérdeznek, így amikor majd Széthi ká-ja az е világból kivezető folyosókon vándorol a túlvilág felé, helyiségről helyiségre tudni fogja, mit válaszoljon. Amennyiben helyesen válaszol a kérdésekre, a túlvilágon mindennek a rendelkezésére kell állnia, amire csak ezen a világon szüksége volt. Elsősorban egy maszkra, amely lelkének arcot ad, amikor Aaru földjére ér. Szarkofágját több száz usébti⁵⁴ vette körül, azaz a szolgák apró szobrai, akik a túlvilágon majd hűen szolgálják urukat. Hogy a holmik be ne mocskolódjanak, a szolgák egy csipetnyi sót szórtak a lámpásaikba, hogy azokból ne szálljon fel fekete füst.

Iszetet és Ámon főpapját figyeltem – leginkább két, prédát szimatoló hiénára hasonlítottak. Ahogy a lemenő nap éles fényében elnéztem őket, hirtelen megdöbbentem, Iszet mennyire hasonlít Rahotepre. Mindig egymás mellett vonultak, mégis csak most fedeztem fel a félelmetes hasonlóságot. A mozdulataik, hosszú, egyenes orruk, magas arccsontjuk, a keskeny arc… Iszet anyja bárkihez hozzámehetett, akihez csak akart, mégsem tudunk semmit Iszet apjáról. Lehetséges, hogy Rahotep nem pusztán az akhu-m iránt táplált gyűlöletből segítette trónra Iszetet? Ha Iszet főfeleséggé lépne elő, Rahotep lenne a trónörökös nagyapja? A főpap felém nézett, Iszet pedig, amikor észrevette, hogy figyelem őket, gyorsan elhúzódott Rahoteptől.

Próbáltam megnyugodni. A völgybe értünk, az út hirtelen elkeskenyedett. A sokezres gyászoló tömeg megállt mögöttünk. Csak az udvar legmagasabb rangú méltóságai ismerhették meg Széthi sírkamrájának helyét, a többiek a sziklák pereménél olajlámpásukkal a kezükben vártak minket vissza a folyóhoz. A nap már készült nyugovóra térni, az izzó vörös ég előtt kirajzolódtak a dombok. Esténként a napisten elhagyja az őrhelyét, és leszáll Duat⁵⁵-ba, az alvilágba, hogy ott legyőzze Apep⁵⁶-et, a sötétség kígyóistenét. Miután a kígyó elpusztult, Ré napbárkáján újra megjelenik a keleti égbolton, ismét elárasztva a Földet ragyogó fénnyel. Széthi fáraó nem láthatja többé a napot; és eltűnődtem, hogy ha Egyiptomban a dolgok kibillentek megszokott kerékvágásból, miért ne történhetne ez meg az alvilágban is? Mi lenne, ha a kígyó ma legyőzné Rét, és holnap nem kelne fel a nap? Elhessegettem ezeket a gyerekes gondolatokat, hiszen tudtam, hogy a nap mindig felkel. Ré mindig győzedelmeskedik. Ahogyan én is.

Nekiindultunk a mészkősziklák között. A papok, akik Széthi aranycsónakját cipelték a vállukon, fel-felnyögtek a súly alatt. De az ő hangjuk sem nyomta el Iszet zihálását. Rettegett a sötéttől. Amikor a távolban felüvöltött egy sakál, ijedtében felsikoltott.

– Anubisz – mondtam. – A halál sakálfejű istene. Biztos a bűnösökért jön!

– Ne hallgass rá! – csattant fel Rahotep.

De én kérdőre vontam a főpapot.

– Honnan tudja, hogy nem Anubisz? Hol máshol tanyázna, ha nem ebben a völgyben?

– Csend legyen! – zörrent rám Henuttaui. Éles hangja visszhangzott a sziklák között, mire a menet elején haladó Ramszesz hátranézett. Henuttaui lehalkította a hangját. – Maradj csendben! – fenyegetett.

– Talán ön is fél Anubisztól? Én nem félek a haláltól. Ha elérkezik az óra, nekem nincs rejtegetnivalóm.

Szinte hallottam, ahogy mögöttem Meritnek egy pillanatra kihagy a lélegzete.

Henuttaui felszisszent.

– Mutass több tiszteletet a halott iránt!

– Esetleg táncoljak és fecserésszek?

Odaértünk a sír bejáratához, ahol Ramszesz bevárt engem.

– Mit suttogott neked Henuttaui?

– Azt mondta, hogy ő akar a sírhoz vezetni minket – találtam ki valamit hirtelen. – Az első akar lenni, aki látja, hogyan helyezik a szentélybe a bátyja szarkofágját.

Ramszesz Henuttauira pillantott. Még a fáklyák halvány fényénél is jól látta, milyen sápadt.

– Ez szép – mondta. – Menj Penré után, ő majd mutatja neked az utat.

Henuttaui szeme villámokat szórt, de nem ellenkezett. Felemelt állal Penré után sietett, hogy a menetet a teljes sötétségbe vezesse. Uoszerit körmeit a karomba mélyesztve figyelmeztetett, hogy legyek nagyon óvatos. De nem volt mitől tartanom. Az udvar legfontosabb emberei követtek minket, és felfegyverzett őrök biztosították a szentély bejáratánál, hogy senki más ne léphessen be.

Lementünk a lépcsőn a föld belsejébe, vigyázva, hogy ne érjünk a falakhoz, melyekre Széthi életéből vett jeleneteket festettek. Penré elmondta nekünk, hogy Egyiptomban nincs még egy ilyen hosszú és mély sírkamra. A levegő nyirkos volt, összehúztam magamon a köpenyemet. A menet keresztülhaladt az első, majd a második folyosón, és a négyoszlopos teremben megállt. Elámultam Ozirisz szentélye és a Halottak könyvéből vett jelenetek csodálatos ábrázolásai láttán.

– Ez gyönyörű! – suttogtam. Ramszesz megfogta a vállamat. – Édesapád nagyon büszke lenne.

– Téged nem tölt el félelemmel? – suttogta Iszet. Ramszesz elengedte a vállamat, és belekarolt Iszetbe.

– Gyermekként tanúja voltam, amikor az apám felépítette ezt a sírkamrát – mondta.

Ekkor még beljebb haladtunk. Amikor a főpap levette a nyakából az adzé⁵⁷-t, az ébenfából készült eszközt, hogy megkezdje a szájnyitás rituáléját, Iszet reszketni kezdett: így biztosítják, hogy Széthi ká-ja visszatérhessen majd a testébe a túlvilágon. Rahotep megérintette az eszközzel Széthi száját. Henuttaui moccanni sem mert. Vajon mit mond majd Széthi, ha visszakapja lélegzetét?

– Ébredj! – visszhangzott a teremben a főpap hangja. Tuja királyné próbálta visszafojtani a sírást. Ramszesz szorosan fogta, míg én Merit mellett álltam. – Szüless újjá mindennap egészségben és megfiatalodva. Az istenek óvjanak, és biztosítsanak számodra ételt és italt. Ha szólni kívánsz, tedd meg most, hogy egész Egyiptom hallja!

A vezírek nyugtalanul mozgolódtak fáklyáikkal a kezükben, az udvaroncok pedig visszafojtott lélegzettel hallgattak. A síri csöndben Henuttaui mintha Iszetre mosolygott volna. Ezután a szarkofágot egy szűk folyosón át beemelték a legbelső kamrába. Az összegyűltek mind Henuttaui felé fordultak, aki elsőként csókolja majd meg a kanópuszedényeket,⁵⁸ aztán nézték, ahogy a szarkofágot leeresztik a sötét aknába. Láttuk, ahogy előrelép, majd letérdel a porba, és gyorsan csókot lehel az edényekre, melyek Széthi kiszárított belső szerveit viszik majd a túlvilágra.

Rahotep idézett egy részt a Halottak könyvéből.

„Lélegzetem visszatért belém az istenek révén. A számat lezáró pecsét feloldódott, így immár szabad vagyok. Mindazoknak, akik életemben ártottak nekem, készségesen megbocsátok, mert a büntetés az istenek kezében van.”

Henuttaui felállt, és leporolta a ruháját.

* * *

Később a szobámban elmondtam Uoszeritnek és Paszernek, hogy mire gyanakszom Iszettel kapcsolatban. Uoszerit némán meredt a lángokba, Paszer egy pohár meleg szermet-et szorongatott a kezében. Érdekes módon egyikük sem lepődött meg.

– Mindenki úgy tartotta, hogy valamelyik nemesember az apja az udvarból.

– De ő annak a lánya, aki megölte a családomat! – kiáltottam. – Ő gyilkolta meg Nefertitit! És ha ő okozta a tüzet… – Elszorult a torkom. – …A családom két nemzedékét pusztította el. Azt gondoljátok, hogy nem lenne képes bármikor egy újabb gyilkosságra?

De sem Uoszerit, sem Paszer nem látta Rahotepet ilyen veszélyesnek. Sokkal jobban érdekelte őket a koronázás ügye. Uoszerit nekem szegezte a kérdést:

– Van rá esély, hogy a királynéjává koronáz téged?

Megráztam a fejem.

– Nem fogja megszegni az apjának tett ígéretét. Ami viszont Iszetet illeti, Merit látott valakit a szobájánál tegnap este.

Ez a hír láthatóan mindkettőjükre nagy hatást gyakorolt.

– Ki volt az? – kérdezte Paszer előrehajolva a székén.

Megvontam a vállam.

– Merit nem tudta kivenni.

– Lehet, hogy a habiru Ashai volt az – találgatott Uoszerit.

– Nem hiszem. Annyira azért nem ostoba – válaszoltam.

De Uoszerit fejét rázva így szólt:

– Nem lennék meglepve, ha lefizetett volna egy szolgát, hogy felkutassa.

– Kétségbe van esve – tette hozzá Paszer. – Kihez fordulhat? A fáraóhoz nem. Henuttauihoz nem. Máris többel tartozik Ízisz főpapnőjének, mint hogy valaha viszonozni tudná.

Uoszerit a térdemre tette a kezét.

– Rahotep nem tehet érte többet. Nem vagdalkozhat ellened, mert köti az egyezség. Iszet talán még nem tudja ezt, de mi igen.