Tizenhetedik Fejezet
KIRE VÁRSZ?

 

 

Théba, Kr. e. 1281

Beköszöntött az új év, és Széthi visszatért embereivel Avariszból.

És bár a szokásos külsőségek közepette ünnepeltük volna Wag ünnepét, Iszet vidám ünnepséget szervezett a hazatérő fáraó tiszteletére. Egész Théba kivonult, hogy láthassa a királyi flottát, a hajók árbocaira fűzött kék és arany szalagokkal, amint beúszik az ünnepségekre kialakított, mesterséges Malkata-tóra. Amikor Széthi és Tuja a mólóra léptek, felharsantak a trombiták. A palota előtti udvaron, melynek kapui arany és kék színű anyagokkal voltak feldíszítve, az udvaroncok vidáman iszogattak.

– A hercegnő bizonyára azt hiszi, hogy házasságra készülődik, nem pedig a Wag-ünnepre – csattant fel Merit, ahogy a mólónál álldogáltunk. – És ha jön még egy háború? – tette fel a kérdést –, miből fog a fáraó fizetni a katonáinak, ha minden pénzt elszórnak akrobatákra, borra és zenészekre? Mi a véleménye erről a fáraónak?

Ramszeszre néztem, aki boldogan üdvözölte atyját a móló végében. Mindketten kék-arany nemesz koronájukat viselték, de ezen kívül semmi másban nem hasonlítottak. Egyikük fiatal volt, és bőre barna a déli naptól, míg a másik öreg, sovány és fáradt. Egyikükön sem látszott azonban, hogy nagyon bánnák, amiért a komor Wag-ünnep fesztiváli hangulatba csapott át.

– Ramszesz kényezteti – válaszoltam. – Boldoggá akarja tenni.

– Kis Nofertari! – kiáltott felém Széthi fáraó.

Ahogy az öreg fáraó elindult a mólón, az udvaroncok utat engedtek neki. A királyné azonban látványosan nem mozdult Iszet mellől. Adzso, amint észrevett, vicsorogni és morogni kezdett.

– Maradj nyugton! – szólt rá Széthi fáraó, és ahogy odaért hozzám, büszkén átölelt.

– Még így várandósan is vékony vagy, mint egy nádszál! Mondd csak, mikor érkezik a kis herceg?

– Már csak két hónap van hátra.

A háta mögé pillantott, ahonnan Iszet és Henuttaui figyeltek bennünket.

– És a másik herceg? – suttogta.

– Nem sokkal később érkezik.

– Reméljük, ez fiú lesz.

– Igen. Minden este imádkozom Bészhez, Merit pedig készíteti egy különleges áldozati adományt az akhu-m számára.

– És az emberek?

– Igyekszem.

– Azért kérdezem, mert északról állandóan veszély fenyeget. Ha Ramszesz egyszer megindul Muvatallisz király ellen, távollétében nem bízhatja az országot egy ostoba királynéra. Szüksége van egy megbízható helyettesre a fogadóteremben. Olyan valakire, akiben megbíznak az emberek.

– Akkor Paszernek kell őrködnie a fogadóteremben. Ha Ramszesz háborúba megy, én vele tartok. A társa szeretnék lenni mindenben, bárhol is van, még ha a csatatérre is kell mennem vele.

Széthi fáraó csak bámult rám, majd a szája szegletében megjelent egy halvány mosoly.

– Ma este, amikor az őseidre gondolsz – mondta halkan –, köszönd meg nekik, hogy a fiamhoz irányítottak.

Azon az estén Horemheb halotti templomába mentem, és letérdeltem édesanyám szentélye elé. Meggyújtottam egy kis, kúp alakú füstölőt, melyet Merit drága pénzért szerzett be a piacon. Ahogy a füst édesanyám képe előtt gomolygott, megláttam a karcolást, amit Henuttaui ejtett az arcán.

– Mauat – szólítottam meg édesanyámat, és könnyeim kezdték elhomályosítani a szememet. – Nem is tudod, hogy milyen rosszul voltam az elmúlt hónapokban. Merit mentát szokott adni, de az sem segít. Azt állítja, ez a sok rosszullét annak a jele, hogy fiam lesz, de mi van, ha téved? Mi lesz, ha sohasem gyógyulok ki ebből?

A kezemmel gyengéden megsimítottam az arcát, és eltűnődtem, milyen lehetett a bőre a valóságban. Tényleg olyan puha és finom volt, ahogy én elképzeltem? – Ha itt lennél, te biztosan tudnád, mit tegyél – suttogtam. Az olajlámpás fényében arca mintha meg-megremegett volna. Merengésemet ekkor szandálok csoszogása szakította félbe.

– Hiányzik neked, ugye? – kérdezte egy lágy hang.

Bólintottam, és Uoszerit odalépett mellém.

– Ha az istenek visszatérnek, édesanyád feltámad, és megint kéz a kézben fogtok sétálni Egyiptom földjén.

Uoszeritre néztem, és tudtam, hogy az igazság egy részét elhallgatja. Ha nem lehetek a főfelesége Ramszesznek, az édesanyám nem térhet vissza Egyiptomba. Ha a fáraó első felesége leszek, akkor viszont a családom tagjainak a nevét Memphisztől Thébáig minden templomban kőbe vésik, és az istenek örökkön-örökké emlékezni fognak az őseimre. Е nélkül a cím nélkül azonban a felmenőim örökre a történelem homályába vesznek. Nemcsak magam miatt akartam királyné lenni, hanem édesanyám miatt is. És az ő anyja miatt. És természetesen a gyermekem miatt is. Lenéztem a hasamra.

– Mi lesz, ha mégsem fiú?

– Minden este áldozok Hathornak a nevedben.

És ha Iszetnek is fia születik? Korona nélkül a gyermekem csak a második helyet foglalhatja el Iszet fia után. Ugyanúgy megvetik majd, és elküldik papnak Memphiszbe, ahogyan azt Ehnatonnal is tették. Felálltam, és ahogy édesanyám megrongált képére emeltem a tekintetemet, a lelkemben tomboló haragot éreztem.

– Egyiptom tudja, hogy ő maga soha nem áldozott Aton istennek. Ehnaton volt az, aki megtagadta Egyiptom isteneit. Ő volt az eretnek, nem az édesanyám. Miért haragszanak őrá is?

– Az emberek könnyen befolyásolhatók – sóhajtott Uoszerit. – Horemheb meggyőzte őket, hogy az egész családod részese volt annak, ami történt.

– De hát feleségül vette az édesanyámat!

– Mert tudta, hogy az édesanyád nem imádja Atont. Semmi és senki nem vehette volna rá, hogy feleségül vegye őt, ha ezt nem tudta volna. És bár az édesanyád nem szívesen egyezett bele a házasságba, mégis megmenekült attól a sorstól, ami a nagynénédet sújtotta. Az ő nevét nem törölték ki teljesen Egyiptom történetéből és a műemlékekről, mintha sohasem létezett volna. Legalább itt találkozhatsz vele.

– Erre az egyetlen képre gondolsz? – kérdeztem keserűen. Csak bámultam a füstölőt, ahogy lassan hamuvá mállott. – Hiányzik.

A szemem megtelt könnyel, a füstölő parazsát már csak elmosódott, vörös pacának láttam.

– Tudom – mondta gyengéden Uoszerit. – Mindannyian várunk valakire, hogy visszatérjen.

Olyan hangsúllyal mondta ezt, hogy ráemeltem a tekintetemet. Szemei csillogtak a lámpás fényében, hosszú, kék köpenye feketének látszott.

– Te kit szeretnél újra látni?

– Én is elvesztettem az édesanyámat. És az édesapámat is, aki mindig nagyon kedves volt hozzám. Az istenek megadták, hogy mindketten láthattak felnőni. Tudták, hogy Hathor papnője akarok lenni.

Becsuktam a szemem, hogy visszatartsak egy könnycseppet, és közben egyre erősebbé vált bennem az elhatározás.

– Büszke lesz rám az édesanyám. Minden csatába követni fogom Ramszeszt. Senki sem fog többé az eretnek királynéhoz hasonlítani, akit nem érdekelt más, csak a palota és az arany. És a főfelesége leszek Ramszesznek, Uoszerit. Akár lányom, akár fiam születik. Csak azért is főfeleség leszek!

 

* * *

 

A Wag-ünnep után egy hónappal Széthi fáraó Tuja királynéval visszautazott Avariszba. Noha pazarlóan gazdag ünnepséget rendeztek a búcsúztatásukra, én nem tudtam részt venni rajta, mert rettentően rosszul éreztem magam. Alig bírtam már a hasam súlyát, még az ágyamtól az öltözőszobáig elsétálni is nehezemre esett.

Khoiak hónap tizenegyedik napján arra ébredtem, hogy kiver a víz. Még csak kora reggel volt, izzadságtól csatakos hajam a nyakamra tapadt. Ahogy Ramszesz meglátta verejtékben úszó arcomat, kiugrott az ágyból, és Meritért szaladt.

Egy perc sem telt belé, Merit ott termett az ágyamnál. A lepedő alattam csuromvizes volt.

– Úrnőm, jön a baba!

Ramszeszre néztem. Merit kirohant a folyosóra, és hamarosan az egész palota zengett tőle, ahogy utasításokat osztogatott. Követeket küldtek Avariszba, hogy tudassák Széthivel unokája érkezését, és megjelent fél tucat szolga, hogy a születés házába vigyenek.

– Szükséged van még valamire? – kérdezte Ramszesz. – Hogy érzed magad?

– Jól – válaszoltam a hordágyról, de nem mondtam igazat. A félelem fémes ízét éreztem a számban. Holnap már nem leszek életben, ugyanúgy fogok meghalni, mint az édesanyám. Talán már azt sem érem meg, hogy halljam, ahogy gyermekünk felsír, és lássam, ahogy Ramszesz a karjára veszi őt. És attól is rettegtem, mi lesz, ha életben maradok, de a gyermek nem fiú lesz.

 

* * *

 

A hordárok sietve vittek végig a folyosókon. A születés házához érve Merit már az ajtóban várt. Ahogy a tucatnyi kéz óvatosan az ágyra helyezett, egy pillantást vetettem a mázas, kék padlócsempére. A törpe Bész isten grimaszolva bámult a falról, egy faállványon pedig ezüstamulettek lógtak, melyek megkönnyítik a szülést. A párkányon elhelyezett Hathor-szobor jóindulatú tekintete kicsit megnyugtatott, de amikor a bábaasszonyok behozták a szülőszéket, megint hatalmába kerített a rettegés. A széknek bőrrel borított, magas háttámlája volt, alul pedig egy lyuk tátongott, amin keresztül a születendő gyermek a bábaasszonyok karjaiba pottyan. A szék oldalsó részébe az összes védelmező isten képét belefaragták. Nem mertem megkérdezni, hogy vajon ez ugyanaz a szék-e, amely édesanyámnak nem nyújtott védelmet. Körülnéztem a helyiségben, és láttam, hogy Ramszesz elment.

– Hol van Ramszesz? – kérdeztem remegő hangon. – Hová ment?

– Cs-ss! – Merit kisimította a hajamat az arcomból. – Odakint vár. Nem jöhet be addig, amíg a gyermek meg nem születik. Ezek az asszonyok vigyáznak rád, ne félj!

Felnéztem a bábaasszonyokra. Mellüket hennamotívumok díszítették, a kezüket szent olajban tisztították meg. De vajon mennyit értenek a szüléshez? Édesanyám számos szülésnél jelen volt, mégis meghalt, miközben életet adott nekem.

– Nyugodj meg! – suttogta Merit. – Ha nyugodt vagy, a gyermeknek könnyebb lesz világra jönnie.

A fájások egész nap kínoztak. Délután Uoszerit lépett be őrök kíséretében a házba. Megparancsolta, hogy a nádmatracot tegyék lejjebb, és még több embert hívatott, hogy legyezzenek.

– Ez itt Egyiptom hercegnője! – kiáltotta hangosan. – Valaki hozzon nedves kendőt a homlokára, és adjatok neki a sedeh⁴⁹-ből, hogy egy kicsit felfrissüljön.

Az egyik segéd kiviharzott, és mielőtt még becsapódott volna az ajtó, az előtérben megpillantottam Ramszeszt. Arca sápadt volt az aggodalomtól. Hirtelen feszülést éreztem a hasamban, és felkiáltottam. Ramszesz az ajtóhoz szaladt, de Merit elállta az útját.

– Felség, ide nem jöhet be! – mondta határozottan.

Ramszesz azonban átpréselte magát mellette. A bábaasszonyoknak tátva maradt a szájuk a hagyomány ilyen durva megsértése láttán, Uoszerit azonban nyugodtan bólintott. Ramszesz odahúzott egy széket az ágyam mellé, és megfogta a kezemet. Láthatóan nem zavarta csapzott kinézetem.

– Nofer, minden rendben lesz. Az istenek vigyáznak ránk.

Ekkor feszítő fájdalmat éreztem a hátamban.

– Nagyon fáj! – ziháltam.

Ramszesz megszorította a kezemet.

– Mit adtak neked?

– Szentjánoskenyér-szirupot és mézet.

– A szülés felgyorsítására – magyarázta Uoszerit.

– És kapott valamit a fájdalomra is?

Próbáltam mosolyt erőltetni az arcomra, de csak egy grimaszra futotta.

Sörbe kevert sáfrányport kentek a hasamra. A homályos helyiségben csillogott a hasamon a sűrű krém. Csak egy kötényt viseltem, nem voltam kifestve, és ékszer sem volt rajtam, Ramszesz mégsem fordult el tőlem. Épp ellenkezőleg, még erősebben szorította a kezemet.

– Ha nagyon erős a fájás, nézz rám, és szorítsd meg a karomat! – kérte.

Ekkor olyan éles fájdalom hasított belém, hogy ösztönösen előrehajoltam. A bábák az ágyhoz siettek, és egyikük elkiáltotta magát:

– Jön a baba!

Gyakorlott mozdulattal átemeltek a székbe, de olyan erősen tört rám a félelem, hogy alig tudtam magamat tartani. A gyermek a szék alsó nyílásán keresztül Merit karjaiba fog megérkezni. Ha fiú lesz, a papnők ugyanúgy járnak majd el, ahogyan azt Iszettel tették: Théba-szerte háromszor megkongatják a harangokat, hogy kihirdessék a népnek, trónörökös született. Ha lány lesz, csak kétszer kondulnak meg a harangok.

Egy edényben forró vizet helyeztek a szék alá, hogy az is segítse a szülést, és amíg Merit a lábaim között görnyedt, Uoszerit és Ramszesz a két oldalamon álltak. Szorosan fogtam Ramszesz kezét, és abban a pillanatban nagyon hálás voltam forrófejűségéért. Mit sem számított nekem, hogy fáraó addig még soha nem lehetett tanúja utódja születésének. Ramszesz azt akarta, hogy ha bármi történnék velem, az ő arca legyen, amit utoljára látok, és tudta, hogy én is ezt akarnám. Mélyen egymás szemébe néztünk, majd a bábák egyszerre kiáltották:

– Nyomjon, hercegnő, nyomjon!

Nekifeszültem a széknek; éreztem, ahogy a kemény támla a hátamba nyomódik. Egyszer csak megborzongtam, és hallottam, ahogy az egyik bába elkiáltja magát:

– Jön már! – Merit kitárta a karját, és éreztem, ahogy a testem megkönnyebbül. A gyermek világra jött. Merit a magasba emelte, hogy ellenőrizze, mindene megvan-e. Ekkor hallottam, ahogy Ramszesz felkiált:

– Fiú! Egyiptom hercege megszületett!

Én azonban a fájdalom miatt még nem tudtam felhőtlenül örülni. Megmarkoltam a szék karfáit, mert iszonyú nyomást éreztem a lábaim között. Uoszerit odapillantott, és felkiáltott. Rögtön elvette a kisfiút Merit kezéből, dadám pedig még éppen időben kinyújtotta a karját, amikor megjelent egy másik fejecske és a hozzá tartozó apró test. Mindenki lélegzet-visszafojtva figyelte az eseményeket, amíg éles sírás nem rázta fel a népet ámulatából.

– Ikerfiúk! – kiáltotta Merit, és a helyiségben mindenki örömujjongásban tört ki. Elképzeltem, ahogy a kint álló udvaroncok, meghallván a bábaasszonyok örömteli kiáltásait, hálát adnak Hathornak és Bésznek az ikrekért.

– Fiúk! – hajtogatták boldogan. – Mindkettő fiú!

Amikor kikiáltották a hírt az ablakon át a kint várakozó tömegnek, hallottam, ahogy az egyik asszony így kiált fel:

– Nofertari hercegnőt a tenyerükön hordozzák az istenek!

Fátyolos tekintettel néztem a Merit karjában pihegő fiaimra.

Arcocskájuk még mindig véres volt, én mégis gyönyörűnek láttam őket. Térdem remegett a kimerültségtől, combjaim között pulzáló fájdalmat éreztem, de életben voltam. Túléltem két gyermek születését, és immár anya lettem. Nem akartam mást, csak a karomban tartani őket, megsimogatni a fejecskéjüket, és közelebbről megvizsgálni a szemük színét, apró testük vonalait. A mellemre akartam őket szorítani, és soha el nem engedni őket, nehogy bántódásuk essék. Ezek a gyermekek saját őseim vérét és Ramszesz őseinek a vérét hordozzák magukban.

Kisegítettek a fürdőbe. Merit, miközben megmosdatott és jázminnal illatosított, szinte bódultan az örömtől, egy kedves himnuszt dúdolgatott Hathor dicsőségéről. Aztán egy hosszú kőpadhoz vezetett, ahol lenvászon anyagot tömött belém. Be kellett csuknom a szemem, olyan éles fájdalmat éreztem, mire Merit gyengéden nyugtatott:

– Az elkövetkező néhány nap kritikus lehet. Sokat kell pihenned, és teljesen szárazon kell tartanod a sebet. Sok asszony túlélte ugyan a szülést, de hamarosan elkapott valamilyen fertőzést. A fiúkat pedig szorosan be kell bugyolálni, hogy még kis karjaikat se tudják mozgatni, nehogy véletlenül a kalimpálásukkal idecsalogassák Anubisz árnyékát.

Merit gondosan kifésülte a hajamat, egy szolga pedig teával kínált. Ezután visszatértem a születés házába. Hallottam, ahogy a papnők hatszor egymás után meghúzták a harangokat. Elképzeltem az emberek zavarodott tekintetét, amikor meghallották a hat harangkondulást. Mindenki tudta, hogy az újszülött fiúgyermeket három harangkondulás jelzi, a kislányt pedig kettő. Sok időbe telhet, mire megértik, miért zúgtak fel hatszor a harangok…

Ramszesz egy bőrrel bevont széken ült az ágyam mellett, és újra megfogta a kezem.

– Hogy érzed magad?

Rámosolyogtam, és immár egy anya szemével néztem a helyiség falaira festett gyerekek képét. Tágas terem volt, hatalmas ablakokkal a felkelő nap felé, és finom lenvászon függönyökkel, amelyek lágyan meglebbentek minden fuvallatra. A teremben minden azt a cél szolgálta, hogy az anya a lehető legjobban el tudjon lazulni. A falra festett jeleneteken az asszonyok boldogan nézték, ahogy gyermekeik játszanak, tanulnak, vagy éppen az igazak álmát alusszák.

Gyengéden megszorítottam Ramszesz kezét.

– Jól vagyok.

Szeme megtelt könnyel, és székéről átült az ágyamra.

– Nagyon izgultam érted, Nofer. Mikor megláttam azt a rengeteg vért, megijedtem, hogy mit tettem veled.

– Ramszesz – szólítottam meg gyengéden. – Fiút adtál nekem. Két fiút. – Néztem a fiaimat, amint mohón szopnak a szoptatós dajkák melléből. Miután megfürdették őket levendulás vízben, pici kis fejüket olajjal dörzsölték be. Az olajtól nem látszott, de a hajuk bizonyára ugyanolyan aranyló vörös lenne, mint az édesapjuké. Hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy magamhoz öleljem őket, és a szemükbe nézzek.

– Éppen úgy, ahogy Amoszesz megjövendölte – suttogta Ramszesz.

Csodálkozva néztem rá.

– Ezt hogy érted?

– Ma reggel megjelent a fogadóteremben. Miután Paszer közölte vele, hogy a habiruk nem hagyhatják el a sereget, sok szerencsét kívánt neked mindkét fiad születéséhez.

Felültem az ágyamon.

– Azt mondta, hogy mindkét fiam születéséhez?

– Úgy mondta, hogy az ikrekhez.

– De honnan tudhatta?

– Talán csak találgatott. Vagy arra gondolt…

– Hogy Nefertitinek is ikerfiai születtek? – Nagy örömömben ez eszembe sem jutott, de most tisztán láttam, hogy az emberek ebben is kapcsolatot láthatnak az eretnek királynéval, hiszen ő is ikreket szült. Minden áldásnak átokká kell válnia? Összegörnyedtem, a fájdalom a lábam között egyre erősödött.

– Mi a baj? – aggódott Ramszesz. – Szükséged van valamire?

Csak nyögni tudtam, mire Merit rögtön mellettem termett.

– Mindjárt hozok egy kis gyömbért meg teát. Az csillapítani fogja a fájdalmait, felség.

Nekitámaszkodtam a párnáimnak. Észrevettem Ramszesz arcán, hogy mennyire aggódik.

– Én jobban leszek majd – nyugtattam. – De nem merek arra gondolni…

– Nem lesz semmi baj. Két egyiptomi herceg édesanyja vagy, Nofer. – Gyengéden megcsókolta a kezemet. – Na és milyen nevet adjunk nekik? – Boldogan néztem gyermekeimet, amint apró mellkasuk egyenletesen fel-lejárt a lenből szőtt, finom pólya alatt.

– Most szeretném a kezemben tartani őket.

Merit félbeszakította a szoptatásukat, és odahozta őket hozzám. Uoszerit és Ramszesz hátrébb léptek, én pedig gyengéden a karomba vettem őket. Piciny testükkel kényelmesen bevackolták magukat ölelő karjaimba, én pedig orrommal lágyan megbökdöstem puha, párnás arcocskájukat és pihés fejecskéjüket. Igazam volt. Mindkét gyermekemnek vörösesbarna haja volt és tengerkék szeme. Tizennégy nap múlva Ámon templomában bemutatják őket az isteneknek. Addig azonban még nevet kell adnom nekik.

Alaposan szemügyre vettem minden porcikájukat; finom vonású arcocskájuk és olyan apró kis kezeik voltak, hogy egy nádszálat is alig értek volna körbe picike ujjaikkal. Ámon csodálatos kis ajándékai voltak ők.

– Az első gyermekem neve legyen Ámoner – mondtam, mire a bábaasszonyok, akik a szoba takarításán fáradoztak, boldogan összesúgtak, mert a név annyit tesz: 'Ámon vele van'. – A második gyermeket pedig… – Lenéztem Ámoner testvérkéjére. Kíváncsi, nyílt tekintete Ré istent juttatta eszembe. – A második gyermeket pedig hívják Prehirnek.

– 'Ré vigyázza' – ismételte meg Ramszesz, és az asszonyok felsóhajtottak. – Uoszerit, mondd meg a papnőknek, hogy különleges áldozatot készítsenek elő. Aztán tudassátok a néppel, hogy Nofertari jól van, és jó erőben van, mint mindig. Ma este hatalmas ünnepséget rendezünk a nagyteremben.

Merit visszaadta a gyermekeket a szoptatós dajkáknak, akik a születés házának egyetlen elkülönített helyiségében várakoztak. Ennek a kis szobának az ajtaját nyitva hagyták, hogy láthassam a fiaimat, ahogy nyugodtan szopnak a fiatalasszonyok karjaiban.

Majdnem egész délután aludtam. Amikor a nap már kezdett lebukni a látóhatáron, Uoszerit udvariasan meghajolt, és távozott. Amikor kilépett a szobából, beszűrődött az udvaroncok izgatott moraja, ahogy az ajtónyíláson keresztül igyekeztek egy röpke pillantást vetni a hercegekre. Aztán Henuttaui lépett be. A szemöldökén seched-karikát viselt, és kobrabőr csuklyája aranylott sötét hajkoronáján, mintha csak támadásra készülne. Mögötte Iszet jött, akinek az arcán páni félelem tükröződött. Ez volt az első alkalom, hogy belépett a születés házába, mióta a fia meghalt, és rögtön tudtam, hogy csak Henuttaui nyomására jött el.

– Mindannyian hallottuk a nagyszerű hírt – mondta Henuttaui gúnyosan. – Nem is egy, hanem rögtön két fiú, csakúgy, mint Nefertitinek – nézett rám. Tekintete hűvös volt, és kemény, mint a gránit. – Gratulálok, Nofertari. Nem gondoltam volna, hogy egy ekkorka kis nő, mint te, képes világra hozni egyszerre két gyermeket.

A fájdalom a lábam között megint felerősödött. Henuttaui Ramszeszre nézett.

– Biztos vagy benne, hogy ezek az ő gyermekei? – ugratta.

– Persze – válaszolta kurtán Ramszesz.

Henuttaui egy hangos kacajjal nyomta el Ramszesz válaszát, mintha csak egy ártatlan vicc lett volna.

– És hogyan nevezte el őket a mi kis hercegnőnk? – kérdezte.

– Ámoner és Prehir – válaszoltam. Észrevettem, hogy Ramszesz közben érdeklődéssel figyeli nagynénjét.

– Iszet Ramszesznek fogja hívni a fiát. Nagy Ramszesz, ahogyan az édesapját is hívják.

– És ha lány lesz? – kérdeztem.

Iszet immár méretes hasára tette a kezét.

– Miért lenne lány? – suttogta. – Ramszesz csak fiúkkal ajándékozza meg a feleségeit.

– Így igaz – értett egyet Henuttaui, majd belekarolt Ramszeszbe. Mielőtt még tiltakozhattam volna, átvezette Ramszeszt a szobába, ahol a szoptatós dajkák táplálták a kicsiket. Merit azonnal magához vett egy nagy kupac vásznat, és szoba bejáratához közel húzódva hajtogatni kezdte őket.

Iszet azonban az ágyam mellett maradt, és onnan nézett vágyódva a fiaimra. Gyengéden így szóltam hozzá:

– Henuttauinak nem lett volna szabad idehoznia téged. Ő nem törődik veled.

– Ugyan, ki törődik velem? – szisszent fel. Karjával átfonta a hasát, és én tudtam, hogy attól akarja megvédeni a születendő gyermekét, hogy szemmel verést alkalmazzak.

– Azt hiszed, Ramszesz törődik velem? – kérdezte.

Meglepődtem a kérdésén.

– Hát persze.

Keserűen mosolygott.

– De nem úgy, ahogy veled törődik.

– Semmivel sem tartozol Henuttauinak, nem vagy az adósa.

– Mit tudhatsz te az adósságról? Te hercegnőnek születtél, és semmiért nem kellett fizetned életedben.

Ekkor Ramszesz kilépett a szobából, a sarkában Henuttauival. Gondterheltnek tűnt.

– Szervezhetjük az esti lakomát? – érdeklődött Iszet lelkesen. Ramszesznek nyújtotta a karját, de ő hozzám fordult, és ideges hangon megkérdezte.

– Nofertari, te mit szeretnél?

Iszet arcáról lefagyott a mosoly.

– Szeretném megbeszélni Penré mesterrel, hogy mit fessen a luxori templom falára. Szeretném tudatni Ámonnal, hogy két herceg született Egyiptom dicsőségére.

– És a lakoma? – próbálkozott megint Iszet. – Mehetünk intézkedni?

Ramszesz azonban sarkon fordult, és visszament a szoptató-szobába. De még odavetette Iszetnek:

– Intézzétek el Henuttauival!

Iszet elmorzsolt egy könnycseppet, de nem mert ellenkezni vele.

– Rendben – mondta, és belekarolt Henuttauiba. Kifelé menet összetalálkoztak Uoszerittel, aki éppen akkor tért vissza.

– Micsoda gyönyörű nap! – kiáltotta Uoszerit vidáman. – Nem gondoljátok?

Egyikük sem válaszolt. Uoszerit odajött az ágyamhoz, én pedig Ramszeszt figyeltem, ahogy halkan dudorászott a fiainak. Levette fejéről a nemesz-t, így vörös haja csigákban hullott a vállára. Az apró hercegek édesapjuk miniatűr másai voltak.

– Henuttaui beszélt vele – suttogtam. – Kettesben. De talán Merit hallott valamit.

Uoszerit felállt, és egyenesen Merithez ment. Figyeltem őket, ahogy az ablaknál beszélgetnek. Uoszerit komor arccal tért vissza hozzám.

– Valaki azt terjeszti Thébában, hogy a gyermekek nem a tieid, hanem egy palotaszolga szülte őket.

– Valaki? – sziszegtem, miközben fulladoztam a dühtől. – Valaki? Ki más lenne, mint Henuttaui és Rahotep. Ammut⁵⁰ falja fel a szívüket, hogy soha ne léphessenek a túlvilágra! Amikor haláluk óráján gonosz szívük majd megmérettetik, és az igazság mérlegét lehúzza az elkövetett bűnök súlya, Ammuté lesznek! – Uoszerit megfogta a kezemet. Bár nem nyugodtam meg, de lehalkítottam a hangomat. – Mit jelent ez az egész? – kérdeztem. – Lesz-e belőlem főfeleség, amikor tizennégy nap múlva fiaimmal Ámon oltára elé járulunk?

– A vezírek azt fogják javasolni Ramszesznek, hogy várja meg, mit beszélnek az emberek.

– Úgy érted, várjon, amíg kiderül, hogy Iszetnek fia lesz-e?! – Alig bírtam türtőztetni magam. Ramszeszre néztem, aki még mindig a fiainak dalolászott. Becsuktam a szemem. – És Paszer?

– Természetesen Paszer szólni fog az érdekedben. És Ramszesz maga jelen volt a szülésnél. Ha az emberek meglátják majd a két vörös hajú, tengerkék szemű herceget, az édes kis gödröcskékkel az arcukon, amelyeket szintén az édesapjuktól örököltek, egyértelmű, hogy kinek hisznek majd. De azért résen kell lennünk – tette hozzá komolyan. – Henuttaui nagy tiszteletnek örvend Thébában. Az emberek nem tudják, hogy valójában milyen gonosz.

– Egy vipera!

Ramszesz ránk mosolygott a sarokból, ahonnan gyermekeit figyelte, Uoszerit pedig sietve hozzátette:

– Iszet még nem tudja, hogy Henuttaui üldözte el Ashait. De most elérkezett a megfelelő pillanat, hogy megtudja – jelentette ki határozottan. – Azt hiszem, éppen elég sokáig megőrizted a nővérem titkát.

– És Rahotep? – aggodalmaskodtam, mert elképzeltem a főpap undorító vigyorát, amint lelkesen segédkezik Henuttauinak hazugságai terjesztésében.

– Előbb a viperát kell ártalmatlanítani. A kígyók védettek lehetnek a saját mérgükkel szemben, de te most egy kígyónál sokkal nagyobb veszélyt jelentesz számukra.

Követtem a tekintetét, mely az ajtó feletti képen állapodott meg, amely egy királynét ábrázolt. A női alak keselyűt formázó koronájának szárnyai körülölelték dús haját. Főfeleségként én is hasonló fejdíszt hordanék, mivel a keselyű Egyiptom egyik legkifejezőbb szimbóluma. Még a kobránál is nagyobb erőt tulajdonítanak neki, mert szárnyai segítségével közel tud repülni az istenekhez.

– Élvezd ki az elkövetkező néhány napot, Nofertari. Holnap születési lakomát ülünk – mondta Uoszerit –, de ha eljön a megfelelő pillanat… – Ha eljön a megfelelő pillanat – gondoltam magamban –, a vipera majd megtudja, hogy mire képes egy keselyű.