Ötödik Fejezet
A FÜGÉK ÉDES ILLATA

Théba, Kr. e. 1283-1282

Hathor templomában meglehetősen egyhangúan teltek a napjaim. Merit mindig napfelkelte előtt, még sötétben ébresztett, félálomban magamra öltöttem a tiszta ruhámat, majd füstölőt gyújtottam édesanyám szentélye alatt. Amint a füstölő hamuvá égett, az első utam a templom homályos termein keresztül Uoszerit szobájába vezetett. Azonban, ahogy előre megmondta, őt magát nagyon ritkán láttam.

Paszer, mióta vezírré lépett elő, több figyelmet fordított rám. Megtanította, hogyan illendő köszönteni a sumérokat, és hogy a hettita katonák, miután halálos csapást mértek az ellenfelükre, arcszőrzetük lenyírásával adnak hírt hősies tettükről. Az idegen népek szokásaira fejből kellett emlékeznem. Meg kellett tanulnom, hogy a sumérok nádmatracon temetik el halottaikat, és hogy az asszírok minden drágakőnél becsesebbnek tartják a madártollat.

Reggelenként hosszú órákat töltöttünk a politika világának tanulmányozásával.

– A hettiták népe az egyetlen, amely veszélyt jelent Egyiptomra nézve – mondta Paszer. – Nincs még egy ország a földön, amely fontosabb lenne számunkra, mint a hettitáké.

Így tehát elsajátítottam minden fontos tudnivalót a Hettita Birodalom uralkodójáról, Muvatalliszról és fiáról, Urhiról. Megtudtam, hogy színpompás palástot viselnek, és vasból készült kard díszíti oldalukat. Az egyik tanóránk alkalmával a Muvatallisz király seregei által leigázott területeket kellett ábrázolnom a térképen. Amikor befejezésül meghúztam Szíria határvonalait, Ugarit városát is bejelölve, Paszer figyelmeztetett:

– Kádes földjét is rajzold a térképre! Ez a terület valaha Egyiptom fennhatósága alá tartozott, de az eretnek király hagyta, hogy a hettiták befolyása alá kerüljön. Így most Kádes kikötőibe az Északi-tenger felől érkező értékes áruk mind a hettitákat gazdagítják. El tudod képzelni, mit jelent ez?

– Igen. Így kénytelenek vagyunk fa, réz és elefántcsont szállítmányainkat kerülő úton eljuttatni a kereskedővárosokba – feleltem. – De ez már nem sokáig lesz így – tettem hozzá lelkesen –, mert Széthi fáraó és Ramszesz hamarosan visszafoglalják!

– Igen – mondta Paszer mosolyogva.

– És van már valami hír a háborúból? – kérdeztem.

– Még semmi.

Mindennap izgatottan vártam a híreket, mígnem khoiak havának huszonhetedik napján a fáraó hadserege visszatért Kádesből. A hírnökök megelőzték a katonákat a győzelem hírével, és papirusztekercsre írva hozták az elesettek névsorát. Merit álmomból rázott fel, hogy közölje a jó hírt: Asa és Ramszesz szerencsésen túlélték a harcokat.

A nyugati szentély ablakából figyeltem Hathor papnőit, amint a parton gyülekeztek. Ékszerekkel díszített öveiken vidám táncot járt a napfény, lenge ruhájuk kivágása látni engedte a mellüket díszítő gyönyörű hennát. Aloli odajött az ablakhoz.

– Te nem veszel részt az ünnepségen? – kérdeztem.

– A főpapnő ragaszkodott hozzá, hogy önnel maradjak.

– Attól fél, hogy megszököm?

– Miért, talán nem? – mosolygott ravaszul Aloli.

– Nem áll szándékomban – válaszoltam nyugodtan. A papnők közben elindultak a folyó túlsó partjára, Hathor hajóinak ragyogó türkiz vitorlái pedig lassan tovatűntek a zöldellő fügeliget mögött. Alolihoz fordultam.

– Emlékszel arra, amikor először léptem át ennek a templomnak a küszöbét?

– Természetesen. A tágra nyílt, zöld szemeivel egy riadt kismacskára emlékeztetett. Nem is akartam elhinni, hogy valóban hercegnő.

– De miért? – kérdeztem értetlenül.

– Nekem azt mondták, hogy Nofertari hercegnő tizennégy éves, ő azonban nem látszott többnek nyolc-kilenc évesnél.

– És emlékszel arra is, amikor azt mondtad, már sokat hallottál rólam?

– Igen – mondta elgondolkodva Aloli, miközben kényelmesen elhelyezkedett a hárfánál. – Hallottam, hogy jó barátságban vannak Ramszesszel. Amikor pedig a fáraó közelgő esküvőjéről röppentek fel a hírek, az udvarban azt rebesgették, hogy ön lesz a szerencsés kiválasztott.

– Hiszen én még csak tizenhárom éves voltam akkor! Ráadásul egy eretnek király unokahúga.

Aloli megvonta a vállát.

– Mindenki biztos volt abban, hogy a fáraót ezek nem befolyásolják. Senki sem gondolta volna, hogy a háremből választ magának uralkodótársat. Amikor ön a templomunkba jött, arra gondoltunk, hogy talán nem akar férjhez menni.

– Ez nem így van. Ramszesz soha nem kérte meg a kezem. Alighogy megkoronázták, Henuttaui azonnal megkörnyékezte Széthi fáraót Iszet érdekében.

Elmeséltem Alolinak, hogy Uoszerit szerint Henuttauinak bizonyára komoly érdeke fűződik Iszet sorsának egyengetéséhez.

– De vajon mi lehet az? – tűnődtem.

– A hatalom és az arany – vágta rá Aloli gondolkodás nélkül. – A hatalom és az arany segítségével Théba legnagyobb templomát építheti fel, amely még Hathor templománál is hatalmasabb. Az építmény pazar pompájával zarándokok tömegét csábítja majd.

– Akik természetesen hatalmas vagyonokat áldoznak a szentélyében – tettem hozzá.

Ekkor eszembe jutott Ramszesz, és melegség öntött el.

– Ramszesz az egyetlen férfi, akihez valaha is férjhez mennék – vallottam be dobogó szívvel.

– Márpedig akkor nem elég csak a hárfamuzsika mesterévé válnia. Ha a fáraó főfelesége kíván lenni, meg kell tanulnia, hogyan lehet a kedvében járni egy férfinak. – Ahogy Aloli felállt, ezüst karperecei csilingelve siklottak le a csuklójára. – Ízisz templomában rengeteg férfi kereste Henuttaui kegyét – magyarázta. – Ha elég gazdagok voltak, lehettek akár hettiták vagy asszírok, a főpapnő nem tagadta meg tőlük, hogy a kedvüket töltsék nála. Abban a templomban nem csak Ízisz imádását tanultam meg. Neked is el kell sajátítanod a titkos praktikákat, amelyeket Henuttaui tanít Iszetnek.

Kezdtem zavarba jönni.

– Például?

– Meg kell tanulnod a módját, hogyan okozz örömet egy férfinak az ágyékkendője alatt, és mi módon használhatod az ajkaidat erre a célra. – Pillantásom bizonyára elárulta zavaromat, mert Aloli gyorsan hozzátette: – Te fogod képviselni Uoszerit bölcsen irányított Thébáját a hataloméhes Henuttaui befolyása alatt álló Thébával szemben.

* * *

Nem tudom már, hogy a felvázolt lehetőségtől való félelmemben vagy a Ramszesz iránt érzett szerelmem hatására, mindenesetre kiváló diáknak bizonyultam. Soha nem késtem az órákról, maradéktalanul teljesítettem minden feladatot, így egy idő után akár egymagam elhajózhattam volna Asszíriába, és tolmács nélkül is elboldogultam volna akkád nyelven. Paszer nem értette, hogy lehet az, hogy ezt a nyelvet is szivacsként szívom magamba. Igazság szerint napi tevékenységeim szerves részévé vált a gyakorlás. Bárhová is mentem, folyamatosan gyakoroltam. A fürdőben, az udvar körül, de még édesanyám szentélyénél is, ahol Mut istennőhöz akkádul fohászkodtam. Egyre inkább jeleskedtem a hárfajátékban is. Úgy tetszett, mintha Aloli valami láthatatlan csatornán át saját tehetségét csepegtette volna belém. Sok-sok gyakorlással olyan szintre fejlesztettem a hárfatudásomat, hogy már nem vallottam volna szégyent, ha a királyné engem kért volna fel az udvar szórakoztatására. Iszet mindig nagyon büszke volt zenei tehetségére, de most be kellett látnom, hogy idővel és türelemmel bárki a hangszer mesterévé válhat.

Rajtam kívül csak Aloli és Uoszerit tudta, hogy nem kizárólag a hárfahúrok pengetésével töltöm esti óráimat a keleti szárnyban. Egyik nap Merit gyanútlanul megjegyezte:

– Úgy tűnik nekem, hogy egyre jobban élvezed a zenélést!

Arcom pírját sikerült gyorsan elfednem legyezőm pihés tollaival, de a következő nap Merit megint elismerően szólt:

– Dicséretes, hogy egyre több időt töltesz a hárfaórákon!

Végül úgy éreztem, el kell mondanom neki.

– Ez azért van – kezdtem kissé félszegen –, mert Alolitól a zenén kívül más dolgokról is tanulok.

Merit ekkor lerakta az alabástromtégelyt, amelybe éppen illatos olajat öntött, és bejött az erkélyről.

– Miféle dolgokról? – kérdezett rá olyan direkt módon, hogy belepirultam.

– Például, hogy hogyan kell majd viselkednem a nászéjszakámon.

Merit rosszallóan felsóhajtott, ezért gyorsan hozzátettem:

– Nem maradhatok le tudásban Iszet mögött!

– De kisasszonyom, hiszen te nem vagy háremhölgy!

– Valóban nem. Hercegnő vagyok, de olyan családból származom, amelyet töröltek a történelem lapjairól. Te is nagyon jól tudod, mit jelentene, ha Ramszesz engem választana főfeleségének. A családom neve újból felkerülne a tekercsekre, ezzel visszaállítva őseim jó hírét. Nem utolsósorban pedig mindannyian megszabadulnánk Henuttauitól. Te talán szeretnél egy olyan Thébában élni, ahol Henuttaui akkora hatalommal bír, mint maga a királyné?

– De hogy Aloli ilyen dolgokat tanítson neked?!

– Miért ne, ha ezzel megteremthetem a biztonságunkat, és megóvhatom édesanyám nevét az utókor számára? – Ekkor pillantásom a törött szentélyre tévedt. Noha az udvar szobrászmestere ragyogó munkát végzett, a vékony kis vonalat, ahol az istennő nyaka elvált a törzsétől, nem tudta eltüntetni.

– Én mindig mauat-ként fogok tekinteni rád. De volt egy édesanyám, aki az életét adta értem. És mit adtam én őneki cserébe? Köszönhet-e bármit is Egyiptomnak? Főfeleségként biztosíthatnám, hogy a neve… azaz a nevünk örökké fennmaradjon. A családom több mint száz évig uralkodott Egyiptom földjén, még sincs egyetlen halotti templom³⁹-uk sem, ahol megemlékeznének róluk. Én építtetnék egy méltó emlékhelyet valahol a dombtetőn számodra és a szüleim számára. – Édes fügeillat áradt szét a szobában, amint egy langyos szellő meglebbentette a függönyt. Nagyot szippantottam az illatos fuvallatból. Merit sokszor említette, hogy édesanyám mennyire szerette a füge illatát.

– Oly sok minden szól amellett, hogy főfeleség legyek, de mi van akkor, ha Ramszesz nem szeret?

Merit tekintete ellágyult.

– Ramszesz mindig is szeretett téged.

– Igen, mint pajtását – vetettem ellen. – De vajon feleségként is tudna szeretni?

* * *

Beköszöntött semu forró évszaka. Az udvar éves látogatására készült északra, Avarisz⁴⁰ városába, ahol a tenger felől érkező friss levegő mindig kellemes enyhülést nyújtott Théba fojtogató hősége után. Most első alkalommal kellett lemondanom arról, hogy a flottilla egyik ragyogóan díszített hajójának fedélzetén, a fáraó lobogó aranyzászlaja alatt élvezzem a simogató nap melegét. Egyik nap az erkélyen állva úgy éreztem, mintha az egész világ elhajózna mellőlem, és egyedül Tefer maradna hű társaságom. De, ha jobban belegondolok, még őrá sem számíthatok igazán, hiszen minden idejét egerek hajkurászásával tölti. Az igazság az, hogy nem hiányzom neki. Senkinek sem hiányzom.

– Mi a baj? – kérdezte Merit az erkélyajtóból. – Minden egyes délután kijössz ide, mintha azt akarnád tudni, hogy változott-e valamit a fügeliget az előző nap óta.

– Úgy hiányzik minden! Még a Wag-ünnepen sem lehetek ott, amikor thot havába lépve megkezdődik az új év. – Wag éjszakája az egyetlen éjszaka, amikor a halott lelkek akhu-ja visszatér az élők közé, és élvezheti a számára elkészített földi táplálékot. Merit mosolyogva csóválta a fejét.

– Nem hinném, hogy lemaradsz az ünnepről. Tegnap, amíg te a hárfán gyakoroltál, én a főpapnővel beszélgettem. Azt mondta, két hónap múlva már egy teljes éve lesz annak, hogy távol vagy az udvartól, és hamarosan… – egy pillanatra elhallgatott, hogy még jobban felcsigázzon –, készen állsz, hogy visszatérj.

* * *

Thot havának tizedik napján Merit izgatottan rázott fel álmomból.

– Kisasszonyom, a főpapnő kéret!

– Uoszerit? – kérdeztem csodálkozva, miközben igyekeztem kidörzsölni az álmot a szememből.

– Ma nem lesz órátok Paszer vezírrel, a főpapnő akar találkozni veled!

A tükörhöz ültem, és hagytam, hogy Merit nagy szakértelemmel festéket vigyen fel az arcomra.

– Ma malachitot fogunk használni – mondta határozottan, és lecsavarta a méregdrága zöld festékport tartalmazó tégely fedelét. Csukott szemhéjamra felkente a festéket, és különös gonddal rajzolta meg a szememet keretező ébenfekete vonalakat. Amikor óvatosan kiemelte parókámat a dobozából, észrevettem, hogy díszítésül zöld fajanszgyöngyöket szőtt bele.

– Erre az alkalomra készítettem – mondta büszkeséggel elegy izgalommal.

A Hathor templomában töltött közel egy év alatt szinte alig találkoztam Uoszerittel. Merit a körmeimet is kifestette hennával, és vadonatúj, finom vászonruhába bújtatott. Mikor elkészültem, majdnem elállt a lélegzete.

– Kész nő vagy! – mondta, mintha maga sem hinne a szemének. Miután tetőtől talpig tüzetesen végigmért, arca ellágyult.

– Készen vagy – mondta könnyektől fojtott hangon, és szorosan átölelt. – Sok szerencsét, kisasszonykám! – tette még hozzá.

– Köszönöm, mauat! – Kibontakoztam az öleléséből, és a szemébe néztem. – Köszönöm – ismételtem –, nemcsak azt, hogy elkísértél a templomba, hanem… mindent.

Merit egy nagy sóhajjal megálljt parancsolt feltoluló érzelmeinek, majd így szólt:

– Menj! Menj, mielőtt meggondolja magát!

Uoszerit szobája egészen közel volt az enyémhez, de az a néhány méter most kilométereknek tűnt. Felpillantottam a Hathor istennőt és Ré istent ábrázoló festett falakra, és felmerült bennem, hogy talán ez az utolsó alkalmak egyike, hogy láthatom őket. Mikor odaértem, az ajtónálló meghajolva köszöntött.

– A főpapnő már várja önt, kisasszony.

A szobába lépve megláttam Uoszeritet. Az asztalánál ült, a Thot ünnepére, az év első napjára előkészített virágok koszorújában. A színpompás virágok gyönyörű fajanszvázákba voltak rendezve, és a liliomok illata az egész szobát betöltötte. Uoszerit felnézett, és ahogy megpillantott, elégedettnek tűnt.

– Nofertari? – szólalt meg, miközben asztala mögül hozzám lépett. – Milyen szépen kikerekedett az arcod! – áradozott. – És a szemed… egyszerűen gyönyörű! – Körbe kellett forognom előtte néhányszor, aztán így kiáltott fel: – Hogy te mennyit változtál! – Ekkor hátul összefogta a ruhámat, hogy szemügyre vehesse csípőm és melleim körvonalát. – Elég volt ezekből az ormótlan ingekből! – kiáltott fel. – Kérd meg Meritet, hogy vegye le a méreteidet. Gyönyörű nővé cseperedtél, mióta nem láttalak. Amikor Iszet Ramszesz gyermekeivel állapotos lesz, és a zsírpárnák elcsúfítják a szépségét, te még mindig kecses és vonzó leszel – mondta Uoszerit. – És te soha nem fogsz panaszkodni. Én mondom neked, Ramszesz előbb-utóbb ráun Iszet örökös nyavalygására.

– Talán nem szereti őt? – kérdeztem kíváncsian.

Uoszerit felhúzta szemöldökét.

– Én azt nem mondtam.

– De hát mit szeret rajta, ha örökké csak siránkozik?

– Ó, tud ő elbűvölő is lenni, ha akar, és mindamellett kivételes szépséggel áldották meg az istenek. Nyolc nap múlva azonban varázslatos bája már kevésbé lesz vonzó a te szépséged fényében.

– A Wag-ünnepre gondol?

– Igen – mondta mosolyogva –, azt hiszem, készen állunk.