Tizenötödik Fejezet
KALDEAI AMOSZESZ

 

 

A palota bejárata körül két hónapon keresztül virágszőnyeg pompázott, így minden alkalommal, amikor a Ramesszeum építését ellenőriztük, az őröknek utat kellett vágniuk a lovaink számára. Iszet ilyenkor szertartásszerűen leszállt a kocsiról, hajába tűzte a legszebb virágot, ezzel emlékeztetve rá mindenkit, hogy ő adott életet Egyiptom első hercegének, és a halálával őt érte veszteség.

Uoszerit fel-alá járkált Paszer szobájában. Idegesen fakadt ki:

– Mikor lesz már ennek vége? Nap mint nap virágok lepik el a bejáratot, a nők pedig a könnyeiket hullatják Hathor templomában. Csak egy csecsemőt veszített el, nem pedig tizennyolc éves ikreket!

– Azt rebesgetik, hogy megint állapotos – szólaltam meg. – Merit hallotta, hogy ezt pletykálják a fürdőben.

Uoszerit Paszerhez fordult.

– Mielőtt még Iszet újabb gyermeket szül – mondta ingerülten –, meg kell értetnünk az emberekkel, hogy Ramszesz Nofertarit akarja főfeleségnek. Nem tudom, mi bajuk van vele. Nyolc nyelven beszél, és minden követet elkápráztat Asszíriától egészen Rodoszig.

– A nép még mindig jól emlékszik az eretnek királyra – válaszolta Paszer. – A legidősebb generáció nap mint nap elmeséli az istenek kiűzésének történetét és a tragédiát, amikor Ámon hátat fordított Egyiptom népének, dögvészt zúdítva az emberekre. Azonban híreket kaptam Núbiából, miszerint újabb lázadás készülődik. És ha a fáraó a seregével Núbiába megy, Nofertari fog helyette irányítani – Itt az alkalom, hogy megmutasd a népnek, hogy képes vagy az uralkodásra – mondta Uoszerit izgatottan.

– Nem!

Mindketten csodálkozva néztek rám.

– Ramszesz megígérte, hogy a következő hadjáratra magával visz. Melyikünk lenne jobban a segítségére? Egy núbiai tolmács vagy én?

– Ramszesz gyermekét hordod a szíved alatt – mondta Uoszerit. – Hajlandó lennél kockára tenni a trónörökös életét? Az utazás korántsem lenne kényelmes, szekérrel szelnétek át a sivatagot, és oázis is csak elvétve van arrafelé. Meglehet, hogy ez a lázadás az egyetlen esélyed, hogy bebizonyítsd az udvarnak, hogy nem csak egy „eretnek királyné” vagy.

Lenéztem még alig-alig domborodó hasamra. Ha Ramszesz itt hagyna engem Thébában, valóban képes lennék megváltoztatni az emberek véleményét, vagy még a gyermekemet is eretneknek tartanák?

Paszer előrehajolt faragott székében.

– Ne említsd neki, hogy vele tartasz. Ebben a pillanatban semmi sem lehet fontosabb, mint ennek a gyermeknek az egészsége.

– És mi lesz Iszettel? – kérdeztem halkan. – Ha Ramszesz nem választ közülünk főfeleséget, a fogadóteremben együtt fogunk irányítani?

Uoszerit felhúzta a szemöldökét.

– Pontosan. Úgy vélem, érdekes lesz.

 

* * *

 

Aznap este Ramszesz kilopódzott Iszet szobájából, és áthozta a tekercseket, melyeket Paszer egy foglyul ejtett núbiai kereskedőtől szerzett. Kiültünk az erkélyre, és én lefordítottam a leveleket, melyekben a lázadás részleteit írták le. Meszoré hónap első napjára tervezték a felkelést, amikor a legnagyobb a hőség, és a katonák nem tudnak a messzi délre utazni.

– Több mint ezer katonájuk van, akik hajlandóak bevenni a palotát, és megölni az egyiptomi alkirályt.

– Paszernek tehát igaza volt.

Ramszesz felállt, és a távolba nézett. A kora nyári szellő levendula illatát sodorta felénk, és a sötétségbe burkolózott kertből apró rovarok kaparászása hallatszott. Ha Ramszesz elmegy, nem lehet tudni, hogy mikor tér vissza, és azt sem lehet megjósolni, hogy mi fog történni a távollétében.

– Írnom kell apámnak, és beszélnem kell a hadvezéreimmel – jelentette ki. – Egy hónap múlva az egyiptomi kocsihajtókat Napatába vezetem, és megmutatom Núbiának, hogy kinek tartozik hűséggel. – Ekkor észrevette szomorú arckifejezésemet, és bizonytalanul hozzátette: – Velem jöhetsz, ha akarsz. – Mindketten lenéztünk a hasamra, melyben már három hónapja fejlődött a magzatunk.

– Nem mehetek. Túl veszélyes lenne – mondtam, és én is felálltam. De mindketten tisztában voltunk vele, hogy legszívesebben vele tartottam volna. Ramszesz megfogta a kezem, és csak bámultunk a sötét éjszakába, és hallgattuk, ahogy az erős szél a szikomorfák lombjait zúgatja.

– Sértetlenül térek majd haza, meglátod. És ha később megint elszólít a kötelesség, mindenképpen magammal viszlek. Akkor is, ha Asszíria legtávolabbi csücskébe kell mennem.

Szomorúan felnevettem.

– És én hogyan fogom túlélni az utat?

– A katonák majd hordozható ágyon fognak szállítani. Úgy visznek majd végig a sivatagon, mint Ámon szentélyét.

Amikor erre szívből felkacagtam, elmosolyodott.

– Amíg távol leszek, szeretném, ha figyelemmel kísérnéd az építkezést. Luxor temploma elkészült, de a núbiai arany és több hajórakomány ébenfa a Ramesszeumot kell, hogy díszítse. És senki másban nem bízom.

– És Iszet?

– Ő nem tudná felügyelni a Ramesszeumot – legyintett. – Talán a Wag-ünnepet. De a fogadóteremben, ha valamit nem ért, Nofer, akkor neked kell segítened neki. Nem akarom, hogy az idegen országok követei ostobának nézzék.

Már késő, gondoltam magamban, elfojtva egy gonosz mosolyt.

– Persze, a segítségére leszek.

 

* * *

 

Még meg sem virradt, a kikötőben már indulásra készen várakoztak a hajók, amelyeknek Asa terelte fel a fedélzetére a kocsihajtókat. Ramszesz egy hónappal ezelőtt hallott először a núbiai lázadás tervéről, most pedig a hajókról mintegy kétezer, fegyverekkel és lovakkal felszerelkezett katona intett búcsút feleségének és gyermekeinek. A parton Ramszesz a tenyerébe fogta az államat.

– Néha megfeledkezem arról, hogy milyen apró is vagy – mondta lágyan. – Ígérd meg, hogy szót fogadsz Meritnek, amíg távol vagyok, még akkor is, ha nem értesz egyet vele. Ő most már kettőtökre vigyáz.

Lenéztem a hasamra, és eltűnődtem, vajon Tauret engem is elhagy-e szülés közben, amint azt édesanyámmal tette? Talán, ha mindennap füstölőt gyújtanék, és emlékeztetném őt, hogy az eretnek királynénak csak az unokahúga vagyok, nem pedig a lánya, esetleg nem büntetne engem az akhu-m által elkövetett bűnökért. Vagy lehet, hogy az imáimmal csak magamra vonom a figyelmet, és visszaédesgetem Anubiszt, aki majd ismét a palotában kísért.

– Hallgatni fogok rá – nyugtattam meg Ramszeszt.

Egyszer csak felharsantak a trombiták, majd Hathor és Ízisz papnői rázni kezdték a szisztrum-okat, miközben Szekhmetnek, a háború oroszlánfejű istennőjének zengtek himnuszokat.

Ramszesz utat tört Iszethez, gyengéden megcsókolta, majd visszajött hozzám.

– Még ebben a hónapban visszatérek – ígérte.

Figyeltük, amint a flotta átcsorog a csatornán, majd lassan elindul a folyón felfelé. Amikor az utolsó árbocszalag is eltűnt a látóhatáron, Uoszerit belém karolt, és bevezetett a palotába. A fogadóteremben az udvar emberei elfoglalták a helyüket, a zenészek pedig vidáman játszották Szekhmet dalát. Azt gondoltam, hogy kellőképpen felkészültem Ramszesz távozására, de amikor üres trónját megpillantottam, elszorult a szívem.

– Vedd úgy, hogy ez egy lehetőség számodra – mondta Uoszerit, amint keresztülvágtunk a termen.

– Mi lesz, ha az emberek visszajönnek? – aggódtam. – Mi lesz, ha megint eretneket kiáltanak a palota kapuinál?

– Akkor majd négyszáz katona siet a védelmedre. Nagyobb veszélyt jelent számunkra Ízisz temploma. Gondolj csak bele, a nővérem milyen hatalommal bír majd, ha az ő temploma lesz a legnagyobb Thébában! Az egyiptomi zarándokok mind az ő templomának szentélyénél helyezik majd el áldozati adományaikat. Ha Henuttaui és Rahotep egyesítik a vagyonukat, elég gazdagok lesznek ahhoz, hogy megmondhassák Ramszesznek, ki ellen indítson háborút, vagy hogy milyen emlékműveket építsen. Mit gondolsz, az eretnek miért számolta fel az Ámon-papságot? Még az istenek haragját sem félt kivívni annak érdekében, hogy a riválisaitól megszabaduljon.

– De Ramszesz miért nem veszi észre, mire készül Henuttaui?

– Miért venné észre? A nővérem a nagynénje, akit szeret. Ő tanította meg, hogyan viselje khepres-ét anélkül, hogy leesne a fejéről, és tőle tanulta meg leírni a nevét hieroglifákkal. Szerinted hinne nekem, ha elmondanám, hogy Henuttauit milyen szándék vezérli?

Azzal kiviharzott a fogadóteremből, hosszú, kék köpenyével végigsöpörve a fényes kerámiapadlót. Karjait Hathor papnőinek türkiz ékszerei fonták körbe. Hirtelen azt kívántam, bárcsak én is olyan magas és kecses lennék, mint ő. Lénye betöltötte a termet, akár csak Henuttauié és Iszeté, és ahogy a nehéz ajtók becsapódtak mögötte, észrevettem, hogy a terem majdnem üres.

– Hol vannak a többiek? – kiáltottam.

Rahotep felém fordult a székén.

– Milyen többiek?

Parókám alatt a nyakamról csorogni kezdett a veríték.

– Hol van Iszet? És hol vannak az udvar emberei?

– A Wag-ünnepre készülnek – vetette oda.

– Nem is akarja meghallgatni a kérelmezőket? – kérdeztem.

Rahotep összeráncolta homlokát.

– Valószínűleg jön majd, ha elkészült.

A zenészek nem hagyták abba a muzsikálást. Egészen addig játszottak, amíg az ajtónálló be nem jelentette a kérelmezőket. Ahogy trónon feszengtem, éreztem, ahogy a forróság a nyakamról átterjed az arcomra. Az egész udvar Iszetet látogatta, csak néhány idős udvaronc maradt velem, akik a terem hátsó végében szenet-et játszottak. Még a lányok az edubbá-ból sem jöttek el, akik pedig soha sem szerették Iszetet. Mind azt gondolják, hogy Egyiptom jövője az ő kezében van.

Ekkor Ramszesz aranybotjával nagyot koppantottam az emelvényen.

– Vezessétek be a kérelmezőket!

Három férfi állt meg a vezírek asztalánál, de közülük csak kettő kezében volt írásos kérvény. A harmadik egy fabotot szorongatott a kezében. Hosszú szakállának tejfehér színe a moringafa virágáéhoz hasonlított. Próbáltam kitalálni, mi lehet az anyanyelve, hiszen tudtam, hogy csak a külföldiek viselnek szakállt.

– Hol van a kérvényed? – kérdezte tőle Paszer.

A szakállas férfi megrázta a fejét.

– Ezt kizárólag Nofertari hercegnőnek adhatom oda.

– A hercegnő el fogja olvasni, de előbb nekem kell látnom. – Paszer kinyújtotta a kezét, de az öregember makacsul ellenállt.

– Ezt csak Nofertari hercegnőnek adhatom oda – ismételte.

Paszer türelmetlenül sóhajtott.

– Küldjétek haza ezt az embert!

De amikor néhány őr az öregemberhez lépett, az kiáltozni kezdett.

– Várjanak! Várjanak! Az én nevem Amoszesz.

– Nekem ez semmit sem mond – jegyezte meg Paszer szigorúan.

– Amoszesz, Kaldea királyságból.

Paszer intett az őröknek, hogy elmehetnek.

– Nincs is olyan nevű királyság – mondta. – Először Hammurápi babilóniai király, majd a hettiták igázták le azt a területet.

A szakállas ember bólintott.

– Amikor a hettiták betörtek az országba, a népem Kánaánba menekült. És amikor Egyiptom elfoglalta Kánaánt, az anyámat Thébában börtönbe zárták.

Bár messze voltak tőlem, mégis hallottam, hogy Paszer lélegzete elakad.

– Akkor te habiru vagy?

Rahotep véres szemét az öregemberre emelte, és a szenet-táblák körül ülő udvaroncok is abbahagyták a játékot. A habirukat eretneknek, veszélyes embereknek tartották, akik nem városokban, hanem a sivatagban éltek, sátrakban. Kaldeai Amoszesz bólintott:

– Igen, habiru vagyok, és egy kérvényt hoztam Nofertari hercegnő számára.

Bizonyára valami szökött lánnyal kapcsolatban kér segítséget – gondoltam –, de szégyellné elmondani az igazságot mindenki előtt.

– Vezessétek elém! – kiáltottam.

– Hercegnő, ez az ember habiru – figyelmeztetett Paszer.

– Márpedig, ha kérni szeretne valamit, én meghallgatom. – Tudtam azonban, hogy azon, hogy egy eretnek kérését meghallgatom, a jelen lévő udvaroncok egy része megbotránkozik majd. De akkor én voltam az, aki Ramszesz utódját a szíve alatt hordta. Én voltam az, akit magával vitt volna Núbiába. És különben is, mi lett volna, ha az édesanyámtól annak idején megtagadták volna a segítséget, abban a hiszemben, hogy eretnek?

Amoszesz remegő kézzel benyúlt a köpenye alá, és elővett egy tekercset. Az őrök visszatértek az ajtó melletti őrhelyükre, de gyanakodva figyelték az öregembert. Amint a habiru lassú léptekkel átcsoszogott a termen, észrevettem, hogy a szépen faragott bot a kezében nemcsak önvédelmi célt szolgált, de a járásban is segítségére van.

Rahotep egész testében kitekeredve hátrafordult ültében, és engem figyelt a terem másik végéből. Hirtelen átfutott az agyamon a gondolat, hogy talán végzetes hibát követtem el.

Az öregember megállt az emelvény előtt, de a szokástól eltérően nem tárta ki a karját tisztelete jeléül. Kihúztam magam a trónon.

– Mondd csak – kérdeztem –, miért kizárólag én olvashatom el a kérvényedet?

– Mert az ön nagyapja volt az, aki a népemet Egyiptom földjére vezette – válaszolta kánaáni nyelven – és kényszerítette őket, hogy a seregében szolgáljanak.

A vezírekre néztem, vajon értették-e az öregember szavait.

– Honnan tudtad, hogy beszélek a nyelveden?

– Egész Thébában híre ment a nyelvtehetségének, úrnőm.

Néhány pillanatig némán meredtünk egymásra, majd a férfi felém nyújtotta a kérelmét.

– Nofertari hercegnőnek, Mutnedzsmet királyné és Nakhtmin hadvezér leányának.

A hárfás ismét halkan pengetni kezdte a húrokat, miközben a játékosok visszatértek szenet-tábláikhoz. Szétnyitottam a habiru tekercsét, és azonnal éreztem, ahogy a vér kiszalad az arcomból. Felnéztem, hogy Rahotep figyel-e még. Véreres szemével rendületlenül engem bámult.

– Mit akarsz tőlem? – suttogtam.

– Az a kívánságom, hogy a fáraó mentse fel a habirukat a katonai szolgálat alól – válaszolta –, hogy a népem visszatérhessen Kánaán földjére.

– És milyen jogon akarsz te rendelkezni felettük a fáraó helyett? – kérdeztem.

– Mert én vagyok a vezérük. A thébai habiruk közül én vagyok az egyetlen, aki elvezetheti őket istenükhöz.

– Tehát eretnekek vagytok.

– Kétségtelen, hogy mi nem mutatunk be áldozatokat, mint az egyiptomiak.

– Ezek szerint nem áldoztok Ámonnak – mondtam nyersen, miközben a tekercs felett körbenéztem a teremben. A kérvényezők azonban lekötötték Rahotep és Paszer figyelmét.

– Mi egy istennek hódolunk – magyarázta Amoszesz –, és vissza kívánunk térni Kánaán földjére.

– Kánaán Egyiptomhoz tartozik – mondtam kissé emelt hangon, hogy éreztessem az öregemberrel nemtetszésemet. – Miért hagynák el Thébát a habiruk csak azért, hogy egy lakatlan területre költözzenek, amelyet Egyiptom már leigázott?

Amoszesz szúrós tekintettel nézett rám. Elgondolkodtam, vajon Paszer is ilyen eltökéltnek látta-e.

– Ön jól tudja, hogy mit jelent üldözött eretneknek lenni. Ez az oka annak, hogy ön az egyetlen, aki teljesítheti, amiért jöttem. Kánaánban nincsenek egyiptomi templomok, és úgy gyakorolhatjuk a vallásunkat, ahogyan szeretnénk.

Egy pillanat alatt megvilágosodott előttem, hogy soha nem szabadulhatok az akhu-mtól. Lenéztem а tekercsre, és hirtelen rettenetes düh fogott el.

– Henuttaui küldött, hogy emlékeztessen rá, hogy az akhu-m eretnek? – kérdeztem.

– Az akhu-i nem voltak eretnekek, hercegnő – válaszolt Amoszesz. – Egy pillanatra megláthatták az igazságot, de mohóságukban visszaéltek vele.

– Miféle igazságot?

– Az egy isten igazságát. Ehnaton fáraó Atonnak nevezte ezt az istent.

– És te Atonban hiszel?

– A habiruk más nevet adtak neki. Csak a fáraó hívta Atonnak, de a kapzsiság a pusztulásához vezetett.

– Az eretnekség vezetett a pusztulásához! – mondtam indulatosan. De Amoszesz nem rettent meg a haragomtól, a szeme se rebbent.

– Azt mondtad az előbb, hogy megmutatták nekik az igazságot – mondtam. Nem volt rá okom, hogy tovább foglalkozzam az öregemberrel, de a magabiztossága irritált. – És ki mutatta meg nekik az igazságot?

Amoszesz meghajtotta a fejét.

– Én – válaszolta halkan. – Én voltam Ehnaton fáraó nevelője Memphiszben, amikor még kisgyermek volt.

Ha Amoszesz azt mondta volna, hogy fiatal korában akrobata volt, akkor sem lepődtem volna meg jobban. Itt állt előttem az az ember, aki a családom pusztulásának magjait elvetette, és most ő kér tőlem szívességet! Nélküle az eretnek királyban fel sem merült volna az egyistenhit gondolata, és nem győzte volna meg Nofertitit, hogy Egyiptomban eltörölje az Ámon-papságot. Nem halt volna meg Aton papjainak kezétől, akik azért törtek az életére, mert vissza akart térni a régi istenekhez… És ha az apám nem veszett volna oda a tűzvészben, ki tudja, mi történik a születésemkor? Talán anyám jobban vágyott volna élni. Lenéztem az öregemberre.

– Te tetted tönkre a családomat – sziszegtem a fogaim között.

Az öregember tisztában volt a szavai hatásával.

– Az igazság ismerete, mely szerint egyetlen isten létezik, jó és gonosz célra egyaránt használható. Az ön akhu-ja a rossz utat választotta, mert éhínségbe sodorta Egyiptomot a saját dicsősége érdekében.

– Ehnaton volt, aki elárulta Egyiptomot, nem az édesanyám! Nem is az édesapám!

Ekkor már mintha csak ketten lettünk volna a fogadóteremben: Amoszesz és én.

– Miért mondod el nekem mindezt? – kérdeztem még mindig ingerülten, bár próbáltam uralkodni magamon. – Átnyújthattad volna a kérelmedet anélkül, hogy egy szót is szóltál volna.

– El akartam mondani, ki vagyok. És ennél még fontosabb számomra, hogy elmondjam, ki nem vagyok. Én nem az aranyat imádom, mint Ehnaton fáraó. – Amikor Ehnaton neve hallatán visszahőköltem, Amoszesz összeráncolta szemöldökét. – Utánam küldték Memphisbe, amikor minden egyiptomi azt hitte, hogy a bátyja kerül a trónra. Ő másodszülött fiú volt, akit papnak szántak. Megkeseredett gyermek volt. Neheztelt a bátyjára, aki a szerencse kegyeltje volt. Azt hittem, hogy a habiruk istene megmenti majd – vallotta be.

– És most mégis felmentenéd a habirukat a fáraó szolgálata alól?

Amoszesz mélyen a szemembe nézett.

– Nemcsak a hadseregből, de a templomokból, a palotából is, ahol a nők szolgaként dolgoznak.

– De hiszen szabadok!

– És a habiruk a fáraó seregében? – kérdezte Amoszesz. – Minden egészséges férfit elfogtak Kánaánban, hogy harcoljon Egyiptom oldalán; és Ehnaton fáraó uralkodása alatt, amikor a katonákkal városokat építtettek fel a sivatag közepén, a habirukat állatokként dolgoztatták. Népünknek szabadságot ígért, miután felépítik Amarnát, de azóta már három király is uralkodott Egyiptomban. A habiru katonák azóta sem hagyhatták el a fáraó seregét.

– Ők is kapnak fizetést, mint a többi katona.

– De a habiru katonáknak a többiekkel ellentétben egészen addig harcolniuk kell, amíg olyan öregek és gyengék nem lesznek, hogy már nem bírnak a fegyverrel. Nem vagyunk mások, mint rabszolgák.

– Egyiptomiak vagytok.

Amoszesz tiltakozón rázta a fejét.

– Nem. Mi habiruk vagyunk, és követeljük a szabadságunkat.

Hátradőltem, és döbbenten meredtem Amoszeszra.

– A jó hírem forog kockán, csupán azért, mert szóba álltam veled. Veled, aki átkot hoztál az akhu-mra. Az emberek azt gondolják, hogy én is eretnek vagyok, akárcsak a nagynéném!

– Mert vannak olyan férfiak ebben a teremben, akik ezt terjesztik önről. – Amoszesz ekkor jelentőségteljesen Rahotep főpapra nézett.

– Nem – mondtam, de közben éreztem, hogy igaza lehet. Mindig azt gondoltam, hogy Henuttaui fizette le a piaci árusokat, hogy lázadjanak fel ellenem az esküvőm napján. De az utca emberének az indulata valódi volt. Azoknak a nőknek nem fizetett senki. Valaki még az aranynál is meggyőzőbb módon beszélt nekik, valaki, akinek több hatalma van a lelkek felett, mint Henuttauinak. Ostoba voltam, hogy erre nem jöttem rá előbb.

Amoszesz a botjára támaszkodva közelebb hajolt.

– Láttam őt az utcán – mondta csendesen, miközben lopva ismét hátrapillantott. Rahotep azonban még mindig a kérvényezőkkel volt elfoglalva. – Zendülésre buzdította a férfiakat, mielőtt ön még egybekelt volna a fáraóval. Az emberek Ámon szószólójának tartják. De ön leránthatná róla a leplet azzal, hogy a habirukat szabadon engedi. Az embereknek csak azt kellene mondania, hogy ezzel kiűzi a maradék eretnekeket is az országból. Önnek az a célja, hogy végre elismerjék, mint Ámon követőjét, nekem pedig az, hogy a népemmel visszatérjek Kánaánba. Távolítsa el az eretnek habirukat Thébából, és mindketten jól járunk.

Egy pillanatig csak magamra gondoltam, elképzelve az emberek reakcióját, amint az eretnekek végső kiűzetésére adok utasítást. Láttam magam előtt az ünneplő tömeget, amint engem éltetnek, lépéseimet pedig szisztrum csörgése kíséri. Ramszeszt szétvetné a büszkeség, és azonnal főfeleségének választana. Aztán eszembe jutott a férjem hadserege, és hogy az embereinek egyhatoda habiru.

– Te meg én lehet, hogy jól járnánk – mondtam az öregembernek – de mi haszna lenne ebből a fáraónak? Északon a hettiták fenyegetnek, keleten az asszírok támadásaitól kell tartanunk. Azt gondolod, hogy a saját jó hírem érdekében feláldoznám a férjem érdekeit? – Előrehajoltam a trónomon. – Attól tartok, nem a megfelelő feleséghez fordultál.

Amoszesz szeme ekkor elhomályosodott.

– Ön tisztában van vele, mi az az üldözöttség, mi az, amikor eretneknek bélyegzik az embert. Képzelje el, mit élnek át a habiruk, akik titokban gyakorolják a vallásukat, attól rettegve, hogy hitükért egy napon majd őket is lemészárolják, mint annak idején Aton híveit. Mindössze annyit kérünk, hogy hadd menjünk szabadon Egyiptom északi részére.

– A fáraó beleegyezése nélkül erre nem adhatok engedélyt – mondtam határozottan.

– Akkor majd újra eljövök, ha a fáraó győzedelmesen visszatért Núbiából. – Tekintete megakadt vastagodó derekamon. – A habiruk sem kívánnak egyebet, mint ön. Mindannyiunk vágya, hogy a gyermekeink számára boldog jövőt biztosítsunk.

Azzal távozott a teremből, de szavaira, mint afféle rossz álomra még sokáig emlékeztem.

 

* * *

 

A szobámba visszatérve ott találtam Meritet, amint éppen leningeimet hajtogatta össze gyakorlott mozdulatokkal. Meglepődött, amikor beléptem.

– Merit! – szóltam hozzá komolyan. Már a hangomból kiérezte, hogy valami baj van. Gondosan bezártam magam mögött az ajtót, majd odaléptem hozzá. – Merit – ismételtem –, mit tudsz Rahotep főpapról?

Felállt, és úgy nézett rám, mint aki azt akarja megtudni, mennyire komoly a kérdésem.

– Te már Nefertiti idejében is ismerted őt. Azt mondtad, mindig is ellene volt, hogy én a palotában nevelkedjek, és végül te győzted meg, hogy maradhassak. Ma beszéltem valakivel a fogadóteremben. Egy habiruval, aki azt állította, hogy Ehnaton nevelője volt.

Merit kissé elsápadt.

– Azt mondta, hogy a főpap lázítja ellenem az embereket. Nem Iszet, nem Henuttaui, hanem Rahotep! Tudni szeretném, mivel sikerült őt meggyőznöd, hogy ne üldözzön el? Hiszen gyűlöli az akhu-mat, és gyűlöl engem. Mit tudsz róla, Merit? – kérdeztem egyre feszültebben. – Bizonyára nem engedte volna meg Horemhebnek, hogy az udvarban maradjak, hacsak te sarokba nem szorítottad valamivel. Mi volt az?

Merit leült egy székre a parázstartó mellé. Elvett egy legyezőt a kisasztalról, és hevesen legyezni kezdte magát.

– Úrnőm…

– Tudni akarom! – kiáltottam, és talán a belőlem áradó düh volt az, ami végül megtörte a hosszú éveken át tartó némaságot.

– Rahotep Aton főpapja volt – suttogta maga elé Merit. – A nagynénéd felismerte, hogy a lázadást csak úgy kerülheti el, ha visszaadja Egyiptomnak az isteneit. Így tehát elkezdte építeni Ámon templomát. Aton papjait pedig megfosztotta tisztségeiktől.

– Rahotepet is?

– Az elsők között. Mindenét elvesztette miatta.

– Aton papjainak lehetőséget adtak, hogy felvegyék az Ámon-papságot, így megtarthatta volna a pozícióját, vagy nem?

– Talán nem hitt abban, hogy végérvényesen vissza akarunk térni a régi isteneinkhez. Nagy szegénységben, megkeseredetten élt sok évig. Az akhu-idnak nem állt szándékukban segíteni rajta. Nagyapádat az eretnekségre és romlásra emlékeztette.

– Gondolod, hogy ő okozta a tüzet? Ez az, amit titkoltál?

Merit lenézett az ölében heverő legyezőre, és a féltve őrzött titka, melyet oly sokáig magában tartott, lassan kibukott belőle.

– Elképzelhető, hogy ő volt. Nem lennék meglepve. Ő az az Aton-pap, aki segédkezett Nefertiti és lánya megölésében.

Merit rám emelte tekintetét.

– Láttam őt az Üdvözlés ablakához vezető folyosón.

– Ahol Nefertitit megölték? – kérdeztem suttogva.

– Pontosan. Egy másik pap is volt vele. Azt gondoltam, talán Nefertiti hívatta őket. Valahogy mindig megsajnálta a papokat…

– Nefertiti?

Merit szomorúan bólintott.

– Ő nem mindig volt kegyetlen. Tudom, hogy ezt tanították neked az edubbá-bап, de tudott ő nagyon kedves is lenni.

– Te is ott voltál, amikor megölték?

– A közelben voltam – vallotta be. – Hallottam a sikoltozását, és láttam a papokat nyugodt léptekkel végigsétálni a csarnokon. Rahotep rám nézett, a kezét az egyik szemére szorította.

– Ezek szerint Nefertiti küzdött az életéért.

– Igen, de ezt akkor még nem tudtam.

– És te nem szóltál semmit?

– Dehogyisnem! Rögtön elmondtam apádnak. Mindkét papot kerestetni kezdte, de nyomuk veszett. Egyiptom földjén könnyű elrejtőzni. Aztán, miután édesanyád meghalt, Rahotep visszatért az udvarba.

– Ilyen könnyen elhagyta Aton-hitét? – kérdeztem döbbenten.

– Neki egyetlen hite van csupán: az arany – horkant fel Merit. – Én azonban rögtön felismertem. Feladhattam volna őt a hadseregnek, amiért gyilkosságot követett el, de amikor a vezírek el akartak téged távolítani az udvarból, megfenyegettem Rahotepet, ha ő is a kiűzésedet támogatja, egész Egyiptomban hírét viszem, mi történt a szemével. És amikor Horemheb a tanácsát kérte, megesküdött, hogy senkire sem jelentesz veszélyt. Ez volt az ára, hogy az udvarban maradhass.

Csak néztem Merit arcát, és ámultam, hogy ezt a súlyos titkot ilyen sok éven át magában tudta tartani.

– Miért nem beszéltél nekem soha erről?

– Mi értelme lett volna?

– Most legalább tudnám, hogy kik az ellenségeim!

– Elég, ha én ismerem az ellenségeidet, úrnőm. Ne akard, hogy az udvarban folyó tisztességtelen ügyletek olyan öreggé tegyenek, mint amilyen én vagyok.

Tudtam, hogy nem a ráncairól beszél. Másféle öregségről volt szó, olyasféléről, amely Iszetet is megkeserítette, miután Ashai elvesztésével megtanulta, hogy nehéz dolog a szerelem. A lélek öregedéséről beszélt, amikor valakinek a ká-ja évezredekkel idősebb, mint a porhüvely, amelybe beleköltözött.

– Minderről Uoszerit is tud? – kérdeztem.

– Természetesen. Máskülönben, ha valami történne velem – magyarázta – ezek a titkok velem együtt el lennének temetve. A sírból pedig nem tudnálak megvédeni, úrnőm.

– Ha Uoszerit tudja, bizonyára elmondta Paszernek is.

– Nem kell aggódnod Rahotep miatt – nyugtatott meg a dajkám. – A templomban soha nem fog ellened szólni, én pedig nem árulom el Egyiptom népének, hogy egy fáraó gyilkosa.

– Inkább kettőé! – kiáltottam feldúltan.

Merit hátradőlt a széken.

– Nem tudhatjuk.

– Ha képes volt megölni Nefertitit – folytattam hevesen –, könnyen el tudom képzelni, hogy ő gyújtotta fel a palotát, és ölte meg a családomat. Miért ne mondhatnám el Ramszesznek, hogy milyen kegyetlenséget művelt? Milyen hatalom van a kezében?

Merit élesen felnevetett, de mintha figyelmeztetést véltem volna kihallani a hangjából.

– Nem ismered még azt a hatalmat, mert soha nem használta ellened. Barátjának, Horemhebnek köszönhetően ő Ámon szószólója. Az emberek úgy bíznak benne, mint a fáraóban.

– Csak addig, amíg meg nem tudják, hogy gyilkos.

– És gondolod, hogy az emberek elhinnék? Vagy inkább neki hinnének, amikor azt mondja, hogy az eretnek unokahúga mindenféle hazugságokat terjeszt róla?

– Nem tudom.

– Ő sem tudja. Ezért tehát mi is hallgatunk, és ő is hallgat. A megállapodás szerint.

– Ez nem igaz! Ő még mindig próbálja ellenem hangolni Théba népét!

– Te pedig egymás után nyered meg magadnak a kérvényezőket és a követeket.

Állva maradtam, és úgy néztem le Meritre – amikor valami meg világosodott előttem. Amikor Henuttaui esténként ágyába csábítja Rahotepet, azt hiszi, ő lázítja ellenem, pedig Rahotep világéletében ellenem volt.

– A kígyó megtévesztheti a saját fajtáját. És ne feledd, hogy felbukkanhat a legváratlanabb helyeken.

 

* * *

 

Aznap estére Iszet Núbiából hívatott táncosokat az udvar szórakoztatására. A virágokkal körbefont, rügyező papirusznádból kötegelt oszlopok alatt illatos hölgyek sürögtek-forogtak az asztalok között, és súlyos aranykupájukkal a kezükben hangosan nevetgéltek a hadsereg vezetőinek külföldi kalandjain. A hordókból szermet-sör folydogált, a tálakban gránátalmaszósszal meglocsolt sült kacsa illatozott.

– Amíg Ramszesz a lázadás leverésén fáradozik – súgtam oda dühösen Uoszeritnek –, ezek itt csak isznak és táncolnak!

Az emelvényen Henuttaui megemelte kupáját.

– Iszetre! – kiáltotta vidáman. – És az ő második fiára, aki egy nap Théba uralkodója lesz! – Az asztalnál ülők felemelték kupájukat, és néhány asszony, akinek a fülébe még nem jutott el terhességem híre, visítozni kezdett örömében. Amikor Henuttaui észrevette, hogy én nem emeltem fel a poharamat, megkérdezte:

– Mi a baj, Nofertari? Nem érzed jól magad ezen a nagyszerű ünnepen?

A vezírek rám néztek, és szemügyre vették melleim hennadíszeit és a vastag ezüstövet, mely körbefonta a derekamat. Merit különös gonddal készítette el a sminkemet. A szemem vonalát szénnel egészen a halántékomig meghosszabbította, a szemhéjamat pedig malachittal árnyékolta. Azonban Egyiptom összes arcfestéke sem lett volna elég, hogy elrejtse az arcomon megjelenő megvetést.

– Úgy néz ki, mint aki élvezi az ünnepséget? – szólalt meg Rahotep. – Az udvar emberei ma ügyet sem vetettek rá, mert mindenki Iszettel foglalkozott.

Henuttaui közbevágott.

– Mindenki? – ismételte. – Biztos vagyok benne, hogy nem mindenki.

– Igazad van – javította ki magát Rahotep. – Volt néhány udvaronc, akik inkább szenet-et akartak játszani. – Az asztal körül ülő követek elnevették magukat. – A hercegnő azonban nem tétlenkedett. Amíg Iszet az ünnepi készülődéssel volt elfoglalva, Nofertari Théba legnagyobb eretnekének kérelmét hallgatta. A kérvényező mindenképpen Nofertarihoz akarta intézni a kérését.

Döbbent suttogás hallatszott a teremben. Uoszerit kérdőn nézett rám, Henuttaui azonban örömében tapsolni kezdett.

– A mondás is úgy tartja: holló a hollónak nem vájja ki a szemét.

– A skorpió pedig skorpióval rak fészket – vágtam vissza, miközben hol rá, hol Ámon főpapjára pillantottam. Felálltam a trónomról, és Uoszerit is készülődni kezdett.

– Máris menni készülsz? – kérdezte meglepetést színlelve Henuttaui, de Uoszerit és én nem foglalkoztunk gúnyolódásával.

Mikor magunk mögött hagytuk a nagytermet, Uoszerit odafordult hozzám.

– Mi történt a fogadóteremben? – faggatott.

Ekkor azonban kinyílt a nagyterem ajtaja. Paszer lépett ki rajta, és csatlakozott hozzánk. Uoszerit rosszallóan nézett rá.

– Engedélyt adtál egy eretneknek, hogy Nofertari elé járuljon?

Kezemet domborodó pocakomon pihentettem, és próbáltam visszafojtani a rám törő hányingert.

– Nem volt hajlandó másnak adni a kérvényét – magyaráztam. – Amoszesznek hívták, és a habiruk közül való volt.

– Azt is mondd el, hogy mit akart! – Paszer szemében nyugtalanság tükröződött.

Ezek szerint akkor és ott, a fogadóteremben többet hallott, mint gondoltam.

– Azt kérte tőlem, hogy mentsem fel a habirukat a katonai kötelezettségük alól.

– Az összes habirut? – kiáltott fel Uoszerit.

– Igen. Ő a népe vezérének tartja magát. Vissza akarja vezetni a népét Kánaánba, ahol szabadon hódolhatnak az istenüknek.

– De hiszen Kánaán Egyiptomhoz tartozik! – dühöngött Uoszerit.

Paszer megrázta a fejét.

– Csak névleg. Ott nem épültek templomok Ámon dicsőségére, és szentélyek Ízisz istennő tiszteletére. Azt képzeli, hogy Szárgon földjén a habiruk szabadon hódolhatnak a saját istenüknek.

Ekkor eszembe jutott az ősi monda, melyet Paszer még az edubbá-bап tanított nekünk a keleti hercegnőről, aki szüzességi fogadalma ellenére fiút szült. A csecsemőt egy szurokkal bevont gyékénykosárba helyezte, és az Eufrátesz folyó hullámaira bízta. A gyermeket végül Akki, a vízhordó találta meg. A gyermeknek a Szárgon nevet adták, és uralkodónak nevelték, aki majd meghódítja Gutium és Kánaán földjét. Most pedig jön Amoszesz, aki népével vissza akar térni arra a földre, melyet Szárgon virágoztatott fel.

Uoszerit Paszerre nézett.

– Miért Nofertarihoz fordult a kérésével, és nem Iszethez? – kérdezte gyanakodva.

– Valószínűleg mert Nofertari hercegnőnek érdekében áll, hogy teljesítse a kérését. Tudja, hogy Nofertari kivívhatja a nép támogatását, ha végleg kiűzi az eretnekeket Thébából.

Uoszerit rám nézett.

– Ez valóban a te oldaladra állítaná őket. Többé nem kérdőjeleznék meg Ámonba vetett hitedet.

– Még a gondolatát is vessétek el! – kiáltottam.

– Egyiptom seregének egyhatoda habiru – figyelmeztetett Paszer. – Egy napon a hettiták…

Uoszerit azonban eljátszott a gondolattal.

– Ezzel végleg elnyerné a nép szeretetét, Paszer!

– Más úton fogom őket megnyerni magamnak – mondtam. – Ramszesz nem veszélyeztetheti országa biztonságát az én érdekeim miatt.

– Megemelhetné a zsoldot – tiltakozott Uoszerit. – Akkor többen állnának be a seregbe.

– Mégis miből? – kérdezte Paszer kényszeredetten.

– Növelhetné a földekre kivetett adókat.

– Azt akarod, hogy az emberek azután őrá nehezteljenek? Gondold meg, mit beszélsz – mondta Paszer. Gyengéden megfogta Uoszerit vállát. – Más módja is lehet annak, hogy Nofertari megszerettesse magát a néppel.

– És Rahotep? – kérdezte Uoszerit. – Ő is hallotta a beszélgetést?

– Nem. Ő a kérvényezőkkel beszélgetett. De Merit elmondta nekem, hogy mit tett – s mondtam komoran.

Uoszerit nagyot sóhajtott.

– Szegénykém, biztos szörnyű lehetett megtudni. Különösen a tűzeset…

– Tehát tényleg ő gyújtotta fel a palotát? – Sírva fakadtam.

– Senki sem tudja biztosan – mondta csendesen Paszer.

– De az emberek ezt tartják?

Paszer és Uoszerit egyetértően hallgattak.

– Soha senkinek sem beszélhetsz ezekről a dolgokról – figyelmeztetett Uoszerit. – Bármennyire is fáj a szíved, csak az istenek tudhatnak róla. Nem panaszkodhatsz senkinek. Még Ramszesznek sem.

Összeszorítottam az ajkaimat, mire Paszer nyomatékosan megismételte.

– Különösen nem Ramszesznek.

– Hidd el, az igazság előbb-utóbb napvilágra kerül – próbált megnyugtatni Uoszerit. – A szél végül elhordja a homokot, és látni engedi, ami a mélyben rejtőzik. De most még ne gondolj erre! – tanácsolta. – Jelen pillanatban a gyermek a legfontosabb. Nem akarhatod, hogy keserűségből és haragból táplálkozzon. Hozass valami finomságot Merittel, és vegyél egy forró fürdőt!

Egyetértőleg bólintottam, de nem tudtam, hogy tudnám legyőzni a haragomat. Néztem, ahogy Uoszerit és Paszer távolodtak, és még hallottam a palota sötét folyosóin visszaverődni a suttogásukat. Ahogy láttam a két alak sziluettjét összehajolni, mint két szikomorfáét, hirtelen ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy Ramszesszel beszélhessek. Ha most Thébában lenne, az ágyamban fekve a habiru Amoszeszről mesélnék, és elmondanám neki a fájdalmas történetét annak, hogy a nagybátyám miként tért át az egyistenhitre.

De odakint a sötétségben, valahol messze, Ramszesz már Núbia felé közeledett.

Nem mentem vissza Merithez, hanem végigsétáltam a folyosókon. A palotában csend honolt. A szolgák, akik nem voltak Iszettel a nagyteremben, már lefeküdtek aludni, így hát afelé az ajtó felé vettem az irányt, melyet még soha senki sem mert kinyitni. Egykor négy, fényesített páncélba bújt őr vigyázta; a családom átjárónak használta a királyi udvarba. De az az udvar a szobákkal együtt a lángok martalékává vált. Azóta nem láttam az elszenesedett maradványokat, hogy Merit kislány koromban magához vett. Tudtam, hogy nem találok ott mást, csak hamut, de most felnőtt fejjel akartam látni, milyen pusztítást vitt véghez Rahotep.

A küszöbön átlépve a holdfényben mintha egy hajóroncsot láttam volna, amely egy sötét, kietlen partra vetődött. A kőtörmelék között elszenesedett gerendák hevertek összevissza, melyeket reménytelenül behálóztak a burjánzó szőlőindák. Ahogy beljebb léptem, az udvarban véletlenül eltapostam egy bogarat, melynek ez a romhalmaz volt az otthona. Megláttam egy ágy keretének darabjait. Talán éppen ez volt az az ágy, melyet édesanyám megosztott apámmal, de persze ezt nem lehetett tudni. Füstös csempék tartották a fekete lábakat, és ahogy szandálom szélével eltávolítottam egy vastag réteg hamut, alatta még több égett csempét találtam. Senkinek nem jutott eszébe eltakarítani a romokat. A pusztulás olyan hatalmas volt, hogy Horemheb a természetre bízta a romos helyiségek sorsát.

Felvettem egy csempedarabot, és lefújtam róla a hamut. Merit biztosan dühös lenne rám, ha tudná, de köpenyem ujjával próbáltam eltávolítani a maradék szennyeződést, hogy kivehessem a rajta lévő ábrát. Aztán az ezüstös fényben alaposan szemügyre vettem. Nem volt ahhoz fogható, amit Asa hozott nekem Amarnából. Csak egy kék folt, ahol a tűz nem olvasztotta meg a festéket. De édesanyám lába minden bizonnyal érintette ezt a csempét. Tenyeremet hűvös felületéhez szorítottam, és arra gondoltam, hogy Rahotep milyen sok mindentől megfosztott engem. A szívem elszorult a gondolatra, hogy mivel Rahotep lázadást tudna szítani, ezt a titkot meg kell őriznem Ramszesz előtt. Legszívesebben egész Egyiptomban szétkürtölném, hogy a főpap mit tett az akhu-mmal. Azt akartam, hogy ő is úgy szenvedjen, ahogy én. Azt akartam, hogy ő is megismerje a magányt, a félelmet és a kétségbeesést. Ramszeszen és Meriten kívül kire számíthatok? Lenéztem a hasamra, és megnyugodtam, hogy legalább a gyermekem mindig mellettem lesz. Közben pedig érzékeltem a helyzet iróniáját: itt állok a pusztulás és halál helyén, miközben bennem egy új élet fejlődik.

Becsomagoltam a csempedarabot a köpenyembe, majd egy utolsó pillantást vetettem a „hajótörés” színhelyére, mely családom sírja lett, engem a palota életének hullámai közé vetett. Merit azt mondaná, hogy elhunyt szeretteim ma is figyelemmel kísérik életemet, és hogy az akhu-nk soha nem hagy el bennünket, csak a földi létet. Reméltem, hogy ez igaz. Szerettem volna elképzelni, ahogy édesanyám Aaru birodalmából, a csillagos égboltról lenéz rám, amely az élők és a holtak birodalmát elválasztja. Azt reméltem, hogy ott ül Maat asztalánál, és az istennő fülébe súgja mindazokat a szörnyű dolgokat, amelyek itt a földön jóvátételre várnak.