XXIII. fejezet

1.

Kihasználva a jó időt, az ezredparancsnok módosított az újoncok kiképzési tervén, csak néhány napig tartotta bent őket a laktanyában, amíg rendbe hozták a körleteiket, megtanulták a Szolgálati Szabályzat legfontosabb előírásait és a szükséges alaki elemeket, utána az újoncszakaszok kijártak a környékbeli gyakorlóterekre.

Hét óra felé indultak el, egy kört írtak le a laktanya udvarán, díszlépésben elvonultak az ezredzászló és mozdulatlan őre előtt, énekelve léptek ki a kapun. Az országúton szabályos menetalakzatot vettek fel, elöl a négy legmagasabb fiú haladt, ők vitték a rajok golyószóróit.

Az előírások szerint a szakaszparancsnoki beosztást tiszttel kellett volna betölteni, de az ezred, hasonlóan a hadsereg egyéb alakulataihoz, nem rendelkezett elegendő tiszttel, Kőhidaiék szakaszát is egy Zsótér nevű tizedes vezette.

A katonák szerették ezt a vékony, hallgatag parasztfiút, az egész tiszthelyettesi gárdában ő volt az egyetlen, aki jóindulatúan bánt az újoncokkal. A többiek is kialakítottak a szakaszukkal valamiféle cinkos egyetértést, de ez csak az első kényes helyzetig volt érvényes. A tisztek előtt bizonyítani akarták, hogy kemény fegyelmet tartanak, ha az ellenőrző parancsnok egy rosszalló pillantást vetett a szakaszra, mert valaki beszélgetett, vagy véletlenül elejtette a fegyvert, ők habozás nélkül „repülőt”-t vezényeltek, és megfektették az újoncokat a porban.

Zsótér tizedes halkan és csak a legszükségesebb szavakkal adta ki a parancsait. Észrevehetően zavarta, hogy alárendeltjei többnyire műveltebbek, jobban fogalmaznak, mint ő. Gátlásait nem vezette le hatalmaskodásban, hanem megpróbálta bebizonyítani egyenrangúságát: néha kölcsönkért lovon elvágtázott a szakasz előtt, a foglalkozások szünetében napraforgótányérokat szúrt fel faágakra, és ötven-száz méterről célba lőtt rájuk; a napraforgó vattaszerű foszlányokra szakadt, Zsótér elégedetten és elismerést várva nézett az újoncokra.

Többnyire a legtávolabbi gyakorlótérre jártak ki, tíz-tizenkét kilométert kellett megtenniük. A reggeli nap szembetűzött, Kőhidai leszegett fejjel is látta, hogy az előtte haladó katona izzadni kezd, a verejték először a kenyérzsák hevedere mentén ütötte át a gimnasztyorkát, aztán az egész háta megsötétült, néhány nap múlva a zöldes vásznon fehér turzásokban vált ki a só.

Az első kilométerek után eltűnt a szabályos tér és távköz, a menet fellazult, az oszlop gyakran elvétette a lépések ritmusát, a túlságosan felzárkózók társuk sarkára léptek. A csizmát sokan még mindig nem szokták meg, feltört lábbal csak vánszorogtak a szakasz után, szerelvényüket átvették a többiek, néha Kőhidai is két-három puskát vagy hátizsákot cipelt.

A gyakorlóteret egy sivár, felhagyott legelőn jelölték ki, a d.-i laktanya új sorványai már évek óta ide jártak, fűvel benőtt, omladozó lövészárkokat hagytak maguk után. Arra sem volt szükség, hogy a terepet dróttal vegyék körül, vagy őröket állítsanak, a környékbeliek már maguktól is elkerülték.

Ahol a legelő egy dombra felfutó akácerdővel találkozott, a katonák lerakták hátizsákjaikat, és elkezdődtek a foglalkozások. Hosszan gyakorolták a raj- és szakaszkötelékben való mozgást, a különféle oszlopok kialakítását, az arcvonalváltásokat. Kőhidai szorongatta puskájának hevederét, és lihegve futott a kiszáradt füvön, szemüvege bepárásodott, és csak nehezen tudott tájékozódni, az egyforma öltözetű, kopaszra nyírt sokaságban alig ismerte fel saját rajának tagjait. Előfordult, hogy rossz irányba indult el, összeütközött mellette rohanó társaival, káromkodva taszigálták félre, egyszer a csizmája szárába is belerúgtak hátulról.

Kőhidai, aki ragaszkodott elhatározásához, hogy többé nem lesz méltatlan támadások célpontja, megfordult, ösztönszerűleg lekapta a válláról a puskát, és a támadóra emelte, ha Zsótér rá nem szól, habozás nélkül belevágja a szuronyt.

– Mi van magával, Kőhidai? – kérdezte a tizedes. – Fáj a feje?

– Nem fáj, tizedes elvtárs.

– De én úgy látom, hogy fáj, biztos megsütötte a nap. Menjen el a kúthoz, és mosakodjon meg.

Kőhidai elindult a legelő szélén álló gémeskút felé, indulatai hirtelen lefutottak, elgyengült, könnyek tolultak a szemébe. Felhúzott egy vödör vizet, ivott belőle, aztán megmosta az arcát, vizes tenyerével végigsimított lenyírott fején. A belsejét szorító görcs feloldódott, büfögött, bab és feketekávé íze tört fel a torkán.

Nem sietett vissza a többiekhez, kigombolta a gimnasztyorka nyakát, és elnézett az erdő felé, a korán száradó és zsugorodó levelek fölött apró rovarok serege keringett. Megpróbált számot vetni a helyzetével, elképzelhetetlennek látszott, hogy el bírja viselni a katonaságnál még előtte álló hónapokat és éveket. Szívesen vállalt volna betegséget, testi sérülést, hogy elmenekülhessen innen, ez azonban nem ígért esélyeket; már az első napokban közölték velük, hogy minden balesetet kivizsgálnak, és az öncsonkítást a legszigorúbban megbüntetik.

Majd háromszáz kilométerre minden ismerőstől, csak emlékeiben kereshetett támaszt. Állt a kút kávájánál, és Margitra gondolt, felidézte maga elé az arcát, megdöbbenve vette észre, hogy ez a kép semmi biztatást nem sugároz felé. Hiába emlékeztette magát első találkozásukra, sétáikra, ölelkezéseikre – semmit sem oldott rettegésén.

A segítség váratlan formában érkezett: apja merült fel az emlékezetében. Kezében megbillent a vödör, lába előtt a kiégett fű percegve itta föl a kiömlő vizet, és Kőhidai újra látta apját az alacsony ferencvárosi műhelyben; sovány válla kilátszott a szakadt ingből, ahogy a satuba fogott deszka fölé hajolt, széles, piros ácsceruzájával rajzolt a fára, bajusza lebegett fütyörésző ajka fölött. Kőhidai lassan megnyugodott, érezte, hogy a gimnasztyorka alatt ráhűl hátára a nedves trikó, összeszedte magát, és visszament a szakaszhoz.

De éjfél után, mikor a horkolók és álmukban jajgatók felriasztották, és a láztól vacogva forgolódott a vékony pokróc alatt, még sűrűbben és most már feloldódás nélkül tört rá a szomorúság. Vádolni kezdte magát, hogy nem szereti eléggé Margitot, és félt, hogy a lány képének szétfoszlása azt jelenti, hogy leomlott minden, amit az elmúlt évek, az első szerelem épített benne, és útja visszavezetett a megelőző idők rejtett fenyegetései és csapdái közé.

Csak nehezen aludt el újból. Álmában egy út két oldalán sírokat látott, a holttesteket – nem emberek voltak, hanem madarak, sündisznók és más kisebb állatok – a sírhalmok tetejére fektették. Iszonyodva kérdezte, hogy miért nem ássák el őket, de egy láthatatlan személy hangja azt magyarázta: így sokkal praktikusabb, mert az erre jövők sokkal jobban láthatják, hogy ki fekszik a sírokban.

2.

Néhány nap múlva az idő borúsabbra fordult, eső még nem esett, de éjszakánként a feltámadó szél homokot sodort be az ablakok résein, a reggeli sorakozónál csikorgott a kőpadló az újoncok csizmái alatt. A meleg elmúltával Kőhidai túlesett a holtponton, figyelme kitisztult, kint a gyakorlótéren is könnyebben meg tudta oldani a feladatokat.

Az alaki foglalkozások után különféle harcászati elemeket sulykoltak: elhelyezkedést a megindulási körletben, szökellést, kúszást. Az előírások szerint az oktatóknak különös gondot kellett volna fordítaniuk az álcázásra, de Zsótér beérte annyival, hogy a fiúk néhány kis nyírfaágat, akáccserjéről szakított lombot tűztek a sapkájukra és a derékszíjukra.

Az I/3-as szakasz is megásta a maga lövészárkait az elhagyott legelőn. Egyik reggel a századparancsnok alhadnagy is kivonult velük, és kiválasztotta a terepet, alig néhány méterre az erdő szélétől, a gyakorlat így felelt meg leginkább a valódi harchelyzet követelményeinek: a fák és a bokrok takarták a védelem mélységét.

Elsőnek földbe vert apró cövekekkel jelölték meg a lövészelemek, tüzelőállások helyét, majd két katona gyalogsági ásóval barázdát húzott a cövekek mentén – mintegy belevésve a földbe az árkok alaprajzát. A szakasz vonala szétnyílott, a katonák egymástól két-három méternyire láttak munkához. Először a lövészteknőt kellett kiásniuk, fokozatosan mélyítve másfél méterig.

Kőhidai felsóhajtott, és nekilátott a munkának. A lövészteknő és a mellvéd helye fölött rövid nyelű ásójával nagy kockák körvonalait vágta bele a legelő keményre száradt felső rétegébe. Még az éles ásó is nehezen hatolt be a fű és a tarack sűrű gyökerei közé, izmai el-elgörcsösödtek, amíg egy gyeptéglát ki tudott emelni a helyéből. Mikor sikerült kivágni a kockákat, hátravitte az erdő szélére, és egymásra rakta.

Atlétatrikóra vetkőzött, és úgy ásott tovább, élvezte ezt a nyugodt és kötetlen munkát. Mintha az eső és a napsütés ereje nem jutott volna le a mélységbe, a föld lejjebb is száraz és élettelen volt, sem vakondokok, sem férgek nem járták. Csak az erdőszéli akácfák mind vastagabb gyökerei bukkantak elő, Kőhidai tétovázva megállt; félt, ha elvágja a gyökeret, elpusztítja a fát, odahívta Zsótért, a tizedes leguggolt a gödör szélére, és megnézte.

– Nyugodtan elvághatja. Az akác nagyon erős fa, akkor is megél, ha csak az egyik oldalt maradnak meg a gyökerei.

Második nap délfelé már az álláig ért a gödör, Kőhidai ásója nyelével megmérte a mélységet: több volt, mint másfél méter, és a szélessége is megfelelt, felül hetven, alul negyven centi körül járt. Elegyengette a mellvédre kidobott földet, de a gyeptéglákat még nem tette vissza rá, látta, hogy az elsők között készült el, a többi gödörből még barna tömegben hányták ki a földet, és Kőhidai nem akart kitűnni gyors munkájával. Leállt, hátát az árok falának támasztotta, zsebéből kenyeret vett ki és majszolgatta – az újoncok rászoktak, hogy egész nap kenyeret hordjanak maguknál, egy öreg katonától vettek egy csajkát, ebbe összegyűjtötték a vacsoránál megmaradt zsírt, pihenőidőkben az egész szakasz ezzel kente meg a kenyerét.

Gyorsan közeledő motorzúgás hallatszott, Kőhidai felkapta a fejét: egy ormótlan piros Hudson személykocsi közeledett, meg-megugrott a rét buckáin, de nem csökkentette a sebességét. Zsótér felfigyelt, látta, hogy a Hudson katonai rendszámot visel, vigyázzt vezényelt, de a szakasz még nem tudott kikapaszkodni a gödrökből, mikor a kocsi már lefékezett előttük. Négy tiszt szállt ki, egyikük piros csíkot viselt a nadrágszárán, tábornok volt. Felemelte a karját.

– Pihenj, folytatni a foglalkozást!

A tábornok szinte futva járta végig a lövészárok vonalát, feltehetően nem akart időt engedni a katonáknak, hogy eltussolják esetleges hanyagságaikat. Ötletszerűen rámutatott egy-egy gödörre:

– Ez mi? És ez mi?

Főleg az álcázással volt elégedetlen.

– A Szovjetunió félelmetes Vörös Hadseregének harcai arra tanítanak minket, elvtársak, hogy az osztályellenség ravasz és kegyetlen – lábát egy rutinos mozdulattal egy vakondtúrás tetejére támasztotta –, a legkisebb hibát sem szabad elkövetnünk, mert kérlelhetetlenül lesújtanak ránk. És önök mit tesznek? Valósággal kitárják a mellüket az ellenség előtt: ide lőjetek! Aztán harc közben csodálkoznának, hogy nincs szerencséjük.

Ezer és egyféle lehetőség van az álcázásra, de önök egyikkel sem éltek, a legegyszerűbbel sem. Nem fordult meg a fejükben, hogy a puskájuk csövére fakérget tekerjenek, hogy ne villogjon rajta a nap, mint a tücsök valagán? Arra is gondolhattak volna, hogy egy spárgafonatra ágakat fűzzenek, magukra teríthették volna, mint egy takarót, hogy ha a harci helyzet megkívánja, hirtelen le tudják dobni. És mi az még, amiről semmiképp sem szabad megfeledkezni, de önök mégis megfeledkeztek róla? – Kőhidaira mutatott. – Mit kell még álcázni, milyen testrészüket?

– Az arcunkat – mondta Kőhidai bizonytalanul, mert átfutott rajta a gondolat, hogy az arc nem külön testrész.

– Helyes, mutassa be, hogyan kell végrehajtani az arc álcázását a rendelkezésre álló eszközökkel.

A fiú körülnézett, sem ágat, sem levelet nem látott maga körül, egy hirtelen ötlettel belemarkolt a mellvéd agyagjába, és bekente izzadt arcát. A tábornok elismerően bólintott.

– Én is erre gondoltam, rendben van, honvéd. Hogy hívják?

– Kőhidai Miklós.

– Megdicsérem, amiért feltalálta magát.

Kőhidai a gödör alján vigyázzba kapta magát és elpirult.

– A dolgozó népet szolgálom! – mondta rekedten az előírt választ.  

3.

Néhány napra felfüggesztették a kiképzést, mert az újoncoknak fel kellett készülniük az eskütételre. Az előírások szerint az előző estén általános szemlét tartottak, Kőhidai reggeltől fogva tett-vett, rendbe hozta az ágyát és a polcát, tiszta fehér papírt rakott a katonaládájába, délután leemelte puskáját a folyosón elhelyezett fegyverállványról, és behúzódott vele a kultúrterem egyik sarkába.

Aggodalmasan nézett bele a csőbe, bár még sohasem lőtt a puskával, két-három helyen is vakrozsda nyoma látszott. Legalább tizenöt éves fegyver volt, még a második világháborúban szovjet katonák használták – erre vallott a számok előtti cirill betűjelzés –, a tisztek mégis megkövetelték, hogy olyan állapotban legyen, mintha új volna, vakrozsdafoltért egy-két hét fogda járt.

Kőhidai felsóhajtott, tölténytáskájából kivette a tisztítószereléket, néhány csepp sűrű maróolajat folyatott a csőbe – bár ezt engedély nélkül tilos volt használni, aztán a fém tisztítóvesszőt vastagon körültekerte kóccal, és többször erőlködve végighúzta. Ellenőrizte az eredményt: a cső belsejében kékestisztán fénylett a huzagolás.

– Na, mutassa azt a dióverőt!

Hátranézett: B. Papp százados hajolt a válla fölé, fogai között most is az elmaradhatatlan fogpiszkálóval. Kőhidai felugrott, jelentkezett, elhadarta a fegyver számát, és átnyújtotta.

– A cső tiszta? – kérdezte a százados.

– Tisztított.

– Szóval már ezt a habakot is megtanulta?! Lássuk, mi van a csőben!

A nap felé fordította, és hosszan vizsgálta; Kőhidai szorongva figyelt, de a tiszt elégedetten tette le a puskát.

– A cső szép, ha a rögzítőcsavarokból is kikotorja a trágyát, dicséretet kap a napiparancsban.

Csend állt be, Kőhidai azt hitte, hogy a százados elmegy, de az leült vele szemben az asztal túloldalán. Megdörzsölte az állát.

– Hanem beszéljünk egy kicsit magáról is, katona. Nagy sumák maga, nem véletlenül hord pápaszemet. – A százados Kőhidai vállára mutatott. – Nem jól látom: milyen rangjelzés van felvarrva magának?

– Semmilyen, honvéd vagyok.

– És mi a valódi rendfokozata?

– Tizedes.

– És ezt elvette magától valaki, vagy kapott értesítést, hogy lefokozták?

– Nem.

– Akkor miért két héttel a bevonulása után kell ezt nekem megtudnom?

– Azt hittem, már nem érvényes, mikor a névsort olvasták, nem említették, hogy tizedes vagyok.

– Akkor magának jelentkeznie kellett volna.

Kőhidai nem válaszolt, a százados kivette a szájából a fogpiszkálót.

– És mi volna, ha most keresnék egy testhezálló paragrafust a Szolgálati Szabályzatból, és ahogy Kurucz őrmester szokta mondani: jól kibasznék önnel?

– Nem tudom.

– Azt hitte, hogy végigbekkeli a két évet mint honvéd, és ha nincs rangja, kevésbé figyelnek magára? Nem rossz varázslat, és ha véletlenül nem velem találkozik össze, sikerül is. Mikor a tábornok megdicsérte, még aznap megnéztem a törzslapját. – B. Papp előrekönyökölt, és szembenézett a fiúval. – Pofára esett, katona, holnap reggel bemegy a raktárba, és vételez tíz centi aranyszalagot, az eskünél már látni akarom a vállán a csíkokat.

Elismételtette a parancsot, mikor Kőhidai a végére ért, bólintott.

– Ezt akkor elintéztük. Jól láttam a törzslapján: maga civilben főiskolás volt?

– Igen, négy félévet végeztem.

– És hogy került ide? Valami politikai ügy?

– Nem, egy évre abba kellett hagynom a tanulást, családi okok miatt. Kellett otthon a keresetem.

– És miért nem kért szolgálathalasztást?

– Kértem, csak elfelejtettem átjelentkezni a Kiegen.

– Nagy pech, de mindegy, most már itt van. – B. Papp elgondolkodott. – Ért a kimutatásokhoz, statisztikához?

– Két évig tanultam könyvvitelt.

– Príma, csinálja végig az alapkiképzést, ez alól nem menthetem fel, de október elején felhozom az ezredirodára, a mostani írnokunk akkor úgyis leszerel. Folytassa a munkát!

Kőhidai fel akart ugrani a helyéről, de a százados intett, hogy maradjon ülve, lassú léptekkel kiment a kultúrteremből. A fiú zavartan kotorta ki a csavarok fejéből a lerakódott olajos homokot; nem örült neki, hogy a politikai tiszt felfedezte a titkát.

Másnap reggel felvarrta a csíkokat a gimnasztyorka vállára, ahogy előre feltételezte: magára vonta a szakasz figyelmét. Kérdezgették, hogy mi történt, elmondta, de megdöbbenve tapasztalta, hogy a társai sem hisznek neki. Meg voltak győződve, hogy Kőhidait nem a főiskolás táborban léptették elő, hanem itt a laktanyában eltöltött néhány hét alatt érdemelte ki a két csíkot valamilyen titokzatos, de mindenképpen gyanús szolgálattal.