II. fejezet

1.

Otthon senkit sem talált, szülei moziba mentek, csak a gáztűzhely sarkán hagytak neki egy kis lábas főzeléket és hideg sült parizert. Kőhidai nem nyúlt az ételhez, száját a vízcsapra tapasztva hosszan ivott, majd leült az asztalhoz, és megvárta, amíg anyja és mostohaapja, Kárpáti Andor hazaér. Elmondta nekik, hogy mi történt, és kérte őket: engedjék meg, hogy jelentkezhessen a bölcsészkarra. Szülei aznap este nem adtak választ, aludni küldték, de másnap reggel közölték a fiúval, hogy nem egyeznek bele ebbe a kísérletbe.

– Az igazgató úrnak igaza van – mondta Kárpáti, miközben fel s alá sétálgatott a konyhában –, ki garantálja, hogy elfogadják a fellebbezésedet? Az lesz a vége, hogy két szék között a pad alá esel.

– Akkor is csak egy évet veszítek.

– Csak?! Azt mondod: csak?! Egy év nagyon sok idő. Bár adná az Isten, hogy még húsz évig el tudjunk tartani téged és az öcsédet, mi lennénk a legboldogabbak, de sajnos napról napra nehezebben teremtjük elő a kenyérrevalót.

Kárpátiné széttárta a kezét.

– Nem tudunk többet tenni értetek.

Kőhidai kénytelen volt tudomásul venni a döntésüket, bement Kertészhez, és bejelentette, hogy elfogadja az Államigazgatási Főiskola behívóját. Az igazgató elégedettnek látszott.

– Nicht für ungut, Miklós, ahogy az apám szokta mondani. Valaha még hálás leszel, hogy ilyen erőszakos voltam veled. Megnézték a behívót, a felvételi vizsgát szokatlanul kései időpontra: július huszonötödikére tűzték ki.

– Igazgató úr: én akkor már lent leszek az építőtáborban.

– Nem baj, a kísérő tanárotoknak meghagyom, hogy engedjenek fel téged a vizsgára.

Kőhidai bólintott, mintha végképp lezárták volna az ügyet, magában azonban nem adta fel a reményt, hogy valamilyen szerencsés fordulat még változtathat a sorsán, egy-két év múlva különbözeti vizsgával vagy más módon átmehet a bölcsészkarra. Azzal biztatta magát, hogy valaha éppilyen kilátástalannak látszott, hogy bekerüljön a Szent Imre Gimnáziumba.

Kertész alig burkolt utasítása nyomán a József Attila Gimnázium nyolcadik osztályának szinte mindegyik továbbtanuló diákja – köztük Kőhidai is – jelentkezett, hogy egy hónapot töltsön egy középiskolás munkatáborban. A táborokat ebben az évben a legfontosabb építkezés: Sztálinváros környékén állították fel, ide szólt az ő csoportjuk DISZ-megbízólevele is.

Az indulás előtti napon Kőhidai borbélyhoz ment, és kissé lenőtt haját rövidre vágatta; a tükörből látta, hogy a nyírógép barázdájában feltűnik a nyakán a lencsényi barna anyajegy. Az ingébe hulló haj szúrta a bőrét, mivel otthon nem volt fürdőszobájuk, egy környékbeli tisztasági fürdőben zuhanyozott le.

Kőhidai szégyellte a testét, túlságosan fehér bőrű hátát és mellét korán benőtte a szőr, lehetőség szerint a tornaórákon sem vetkőzött le, inkább utcai nadrágban és felgombolt ingben végezte a gyakorlatokat, de most, ebben a kora délelőtti órában egyedül állt a zuhanyrózsák alatt, nem kellett attól tartania, hogy valaki végigméri, elengedte magát, sokáig állt a fülke érdes betonpadlóján, és verette bőrét a forró vízzel, csak akkor lépett ki a zuhany alól, mikor a kabinos rákopogott.

– Letelt az idő!

A hokedlikat vastagon belepte a pára, Kőhidai sehová sem tudott leülni vagy megtámaszkodni, fél lábon állva öltözött át, felvette a magával hozott tiszta fehérneműt, rövidnadrágot és szandált húzott, kényelmes léptekkel hagyta el a fürdőt.

Kint az utcán sütött a nap, a járdán pásztákban száradtak az öntözőkocsi felvetődött vízsugarai, nedves földszag és kellemes hűvösség szállt fel. Kőhidai jól érezte magát, úgy képzelte, bevetés előtt álló katonához vagy mérkőzésre készülő sportolóhoz hasonlít. Hogy kiélvezhesse ezt az állapotot, szeretett volna elbúcsúzni valakitől, olvasmányemlékeiből összekereste azokat a szomorkás, mégis fölényes szavakat, melyeket mondana, de senkit sem ismert, akinek jelentett volna valamit, hogy ő elmegy Sztálinvárosba.

Egyetlen programot talált: elsétált a Szabó Ervin Könyvtárba, hogy könyveket vegyen ki a táborban töltendő egy hónapra. Évekkel ezelőtt, mikor Kőhidai beiratkozott, a könyvtár még egy villamoskocsiban működött, mely minden szerdán és pénteken megállt két-három órára egy hurokvágányon, azóta már áttelepült egy ügyvéd államosított házába, a fiú ide is követte, majd minden héten megjelent, hogy kicserélje a könyveit. Az idő nem oldotta fel gátlásait, nem mert a könyvtárosnők arcába nézni, félszegségében gyakran a pulton felejtette az olvasójegyét.

A megszokott fekete köpenyes, savanyú szájszagú öreg könyvtárosnők helyett most egy kövér, szőke hajú lány állt a kölcsönzőpult mögött. Kőhidai látásból ismerte: valamilyen Verának hívták, ő is a József Attila Gimnáziumba járt egy osztállyal lejjebb. A lány valószínűleg a nyári szünidőben jött be segíteni. Sűrű, göndör, szőke haja összegubancolódott drótszálakhoz hasonlított, hegyes fehér fogai kissé kifelé álltak, csak nehezen tudta letakarni őket ajkaival. Kék munkaköpenyt viselt, a felső gombokat nyitva hagyta, látni lehetett, hogy a melltartó szorító pántjai fölött domborúan megemelkedik a lágy húsmező.

Kőhidai zavartan adta oda neki a kiválasztott könyveket.

– Legyen szíves hosszabb határidőt bélyegezni, csak augusztus végén tudom visszahozni. Ugyanis egy hónapra Sztálinvárosba megyek.

A lány felélénkült.

– Sztálinvárosba? És nem fél?

– Mitől?

– Annyi rémtörténetet mesélnek az ottani rablásokról meg gyilkosságokról. És úgy hallottam, nagyon nehéz a munka is.

– Nem számít. Én tizenhárom éves korom óta minden nyáron dolgoztam, útépítőknél, konzervgyárban, kőművesek mellett is voltam culáger.

– Culáger? Az mit csinál?

– Téglát, maltert hordtam, de segítettem falat is rakni. – Kőhidai majdnem hozzátette, hogy a keresetéből szokta megvásárolni azt a sportos szabású öltönyt, melyet egész évben hordott, de úgy találta, ez rossz fényt vetne rá. – Tavaly már táborban is voltam, egy állami gazdaságban répát egyeltünk, kukoricát kapáltunk.

– Maga tud kapálni?

– Dehogy tudok, de ha kivágtam egy kukoricát, összesöpörtem egy halom göröngyöt, és beletűztem. Amikor jött egy nagy szél, ledöntött egyszerre egy egész sort.

A lány nevetett.

– Irtó jól nézhetett ki.

Közben a raktárból előjött az egyik könyvtárosnő, csodálkozva nézett rájuk, Kőhidai elvörösödött, a beszélgetés hirtelen félbeszakadt. A lány búcsúzóul felemelte a kezét.

– Majd ha megjön, nézzen be, és mesélje el, hogy mi volt.

– Jó. Viszontlátásra.

Kőhidai még mindig érezte magán a könyvtárosnő tekintetét, valósággal kiugrott az utcai ajtón. Hazament, és összerakta a holmiját. Bőröndje nem volt, anyja egy régi világoszöld rövidnadrágból varrt neki hátizsákot – sietős és felületes munkát végzett, nem tüntette el a nadrághasíték nyomát, csak egyszerűen végiggépelte, és hátul is rajta hagyta a farzseb gombját. Kőhidai azt gondolta: inkább a kezében viszi majd, mint egy szatyrot, úgy talán nem tűnik annyira ormótlannak.

A sokszorosított tájékoztató szerint lent Sztálinvárosban nem adnak munkaruhát, mindenkinek hazulról kellett hozni. Kőhidai kihúzta a dívány fiókját, és a lomok közül egy színehagyott rövid nadrágot, kitágult, foltos ingeket, barna svájcisapkát és egy összeszáradt szandált választott ki.

Reggel jókedvűen indult el hazulról, szívesen otthagyta a már kora nyáron is fülledt, rothadó főzelék- és dinnyehéjszagú ferencvárosi utcákat. A levegő már reggel megáporodott, a házak előtt pecsétes pongyolát viselő asszonyok társalogtak, ha meglebbent a lakások ajtajára akasztott lepedő, vakaródzó alsóruhás férfiak, mosatlan edényhalmok látszottak a konyhák mélyén.

Az osztály a Józsefvárosi pályaudvar előcsarnokába beszélte meg a találkozót. Kőhidai, mint mindig, most is korábban érkezett, a feljárónál lelassította lépteit, és körülnézett. Emlékezett rá, hogy 1944 decemberében az Auguszta-telepről a gettó felé tartva a nyilasok erre hozták a csoportjukat, és csak a véletlenen múlott, hogy nem rakták őket vagonokba. Erőszakkal másfelé terelte gondolatait, megdörzsölte az arcát, és felkapaszkodott a kis emelkedőn, melyet vékony nyári por borított; cipőtalpa kirajzolódó nyomokat hagyott benne.

Lassan a többiek is összegyűltek, körülvették a két kísérő tanárt, és beszélgettek; Kőhidai óvatosan eljött a faltól, és odalépett a csoporthoz. Nem szerette osztálytársait, most mégis kissé feloldódott, emlékeztette magát, hogy hét évig ugyanazokban a padokban ültek, és ez a táborozás lesz az utolsó együttlétük. Bár óvatossága azt tanácsolta, hogy ne engedjen zárkózottságából, Kőhidai erőt vett magán, nem húzódott félre, a vonaton leült a többiek közé, sőt még azzal is megpróbálkozott, hogy vicceket meséljen. Társai csodálkozva néztek rá.

2.

A vonat délfelé ért le Sztálinvárosba, mikor kiszálltak, Kőhidai úgy találta, hogy a hevenyészve kialakított vasútállomás meglepően hasonlít a háborús filmek koncentrációs táborainak fogadóállomásaihoz. A csupasz vörös tégla homlokzatot sehol sem takarta vakolat, a feladóépületen túl a betonozott térséget megdermedt sár váltotta fel, a sínek között felügyelők hangos és durva parancsszavai irányították a rakodást.

Bár a meghatározott időben érkeztek, és szabályos megbízólevelet hoztak magukkal, jöttükről senki sem tudott, órákig ácsorogtak, amíg előkerült egy DISZ-funkcionárius, aki útbaigazította őket.

A funkcionáriusból áradt a kölniszag, és időnként óvatos mozdulatokkal végigsimogatta divatos „tűzoltósisak”-frizuráját. Szeretett volna minél hamarabb megszabadulni a csoporttól, nyugtalan pillantásokat vetett az állomásépület mögé, ahol egy nő várt rá. A kísérő tanárokat kereste, mikor megtudta, hogy bementek tájékozódni a városba, ujjával rábökött Kőhidaira, akit társainál idősebbnek nézett.

– Elvtárs, rád bízom a parancsnokságot! Te felelsz a csoportért!

Kőhidai zavartan tiltakozott, és az osztály hallgatólagosan elfogadott vezérére, Bánlakyra hárította át a megbízatást, mégis futó nevetés hallatszott: a fiúk képtelenségnek tartották, hogy Kőhidai legyen az irányítójuk.

Gyalog indultak el, megszáradt mély kerékvágásokban, földbe taposott deszkák végeiben botladoztak. Sokan hamarosan megizzadtak, egy orvos pedáns fia levette a kabátját, és vállfára akasztva vitte tovább. Kőhidai kíváncsian nézegetett körül: a látvány egyáltalán nem emlékeztetett az újságok leírásaira és a filmhíradó lendületes képeire. Bár délelőtt volt, a munkaidő dereka, a messzire elnyúló szabad ég alatt alig látszott valami mozgás, ráérős emberek sétáltak ide-oda, a kubikosok az árkokban csoportokba gyűltek, és beszélgettek. Csak egy lépkedő exkavátor vonszolta magát előre a kemény, szürkés talajon, minden mozdulatnál recsegett és fújtatott; úgy tűnt, mintha egymaga akarná elvégezni a városépítés egész munkáját.

A csoportot egy nagy sátortáborban helyezték el, hat-nyolc kilométerre a munkahelyüktől. Semmiféle szállítóeszközt nem adtak nekik, a fiúk reggelenként gyalog jártak ki a város déli peremére. Ezt a részt Radarnak hívták, állítólag azért, mert a háború alatt itt működött egy német légi megfigyelőállomás. Négyes sorokban vonultak az országút szélén, néha figyelmeztető dudaszó nélkül közéjük hajtott egy-egy teherautó, alig tudtak félreugrani a kerekek elől. A napi tizenkét-tizenhat kilométeres út nem számított bele a nyolcórás munkaidőbe, így általában reggel hét órakor indultak el, és este hat óra felé értek vissza a táborba.

A diákszázadokat általában kubikosmunkára osztották be; Kőhidaiék egy homokos domboldalt bontottak le és hordtak el, valamilyen építkezés számára szabadították fel a területet. Erről az új épületről, formájáról és rendeltetéséről nem tudtak semmit, ha évekkel később erre utaztak, és kinéztek a vonat ablakán, fogalmuk sem volt, hogy melyik tömbben fekszik benne az ő kezük munkája is.

Az egész József Attila brigádból – ezt a nevet választották – csak hárman-négyen vették komolyan a munkát, a többiek úszónadrágra vetkőzve napoztak, a portyázó felcserrel vagy vízhordó lányokkal beszélgettek, cigarettát kértek a kubikosoktól. Bánlaky dolgozott a legtöbbet, atletizált, és minden alkalmat kihasznált, hogy fejlessze az izmait. Nem törődött a túlterhelés veszélyeivel, pedig az előző nyáron sérvet kapott, mert a Kerámiagyárban lábujjhegyre emelkedve vitte be a kemencékbe a nyersáruval megrakott tálcákat. Vele Kőhidai nem versenyezhetett, de ő is igyekezett keményebb tempót diktálni magának, ezen a nyáron meg akart erősödni, felső karját vékonynak találta nyakához és vállához képest. Hogy lebarnuljon, ing nélkül, csupasz felsőtesttel dolgozott.

Kezdeti lelkesedése azonban hamarosan lelohadt. A fákat és a bokrokat már az építkezés kezdetén kivágták, kint a szabad terepen állandóan fújt a szél, és hordta a homokot. Kőhidai is, hiába viselt szemüveget, száraz és fájdalmas kötőhártyagyulladást kapott. Túlságosan fehér bőre nem sült le egyenletesen, hanem vörösre égett, és az erős napsütésben felhólyagzott, fent az országúton megálltak a teherautó-sofőrök, és rászóltak, hogy vegyen fel magára valamit.

Az edzetlen szerszámok elhajlottak, összetörtek a kezében, egy-egy délelőtt néha két-három lapátot is félre kellett hogy dobjon, érzéketlen vastag nyelük feltörte a kezét. Amíg dolgozott, nem érezte a sebeit, de ha egy rövid pihenő után újra megfogta a szerszámot, a fedetlen véres hús elviselhetetlenül fájt. Mind nehezebben emelte a megrakott lapátot, a fáradtságtól már beszélni sem tudott. Néha benyúlt az inge alá, és végigsimított a vállán: a felszakadó hólyagoktól nedves lett a tenyere. Abban bizakodott, hogy a hét végén majd kipiheni magát, de az egyik esti napiparancsban kihirdették: a tábor lakói felajánlották, hogy szombat-vasárnap is dolgozni fognak.

3.

A táborozás második hetében, július 24-én Kőhidai 24 órás eltávozást kért, másnap kellett felvételi vizsgára jelentkeznie az Államigazgatási Főiskolán. A kísérő tanár, emlékezve Kertész utasítására, vita nélkül megadta az engedélyt.

Az esti vonattal utazott fel Pestre, otthon aludt, másnap reggel kilenc órára ment be a főiskolára. A négyemeletes központi épület a Belvárosban, a régi üzleti negyedben helyezkedett el, falai között valaha egy magánbank működött, a lépcsőn felfelé tartva Kőhidai szeme gyakran megakadt az eredeti rendeltetés megmaradt jelein: a csőposta rézkígyóin, a biztonsági rácsokon, a mahagóni burkolatú, tágas liftfülkéken és az elegáns páternoszteren.

A felvételi bizottság az egykori bankigazgatói fogadószobában ülésezett – ajtaján most névtábla jelezte, hogy a rektor helyettesének, Pilis Józsefnénak az irodája. Az iroda előtti folyosószakaszon csak hatan-heten álldogáltak, új jelentkezők később sem érkeztek a lépcső felől; Kőhidai arra gondolt, hogy az Államigazgatási Főiskolán a többi egyetemhez viszonyítva kisebb létszámú évfolyamokat indítanak, akaratlanul is kellemesen érintette, hogy ő a kiválasztottak közé tartozik.

Egy eltávolított páncélszekrény nyomát őrző mélyedésben dőlt neki a falnak, óvatos pillantással végigmérte társait, valamennyien idősebbek voltak nála, némelyikük már harmincötödik évét is betöltötte, sötét öltönyben is feltűnő merev, kötött izmaik, görcsös mozdulataik jelezték, hogy hosszú ideig nehéz fizikai munkát végeztek.

Fél tíz után szólították, keresztül kellett mennie az előszobán, majd a titkárnő egy szokatlanul magas párnázott ajtóra mutatott; Kőhidai belépett. Elvakulva a hirtelen szembesütő naptól, megállt a küszöbön, eltelt néhány pillanat, amíg ki tudta venni az ablak előtt ülő bizottsági tagok arcvonásait.

A hajlított lábú, fényes tárgyalóasztalnál hárman foglaltak helyet: kétoldalt egy-egy kihajtott ingnyakú fiatal férfi – valószínűleg felsős hallgatók vagy kezdő tanársegédek –, középen pedig egy negyvenöt-ötven éves asszony; Kőhidai feltételezte, hogy ő Pilisné, a rektorhelyettesi iroda gazdája.

– Ülj le, Kőhidai elvtárs – mondta Pilisné mosolyogva –, már hallottunk rólad: te vagy az, akit vasvillával kellett bekergetni hozzánk.

Kőhidai mentegetődzni próbált, de az asszony intett, hogy felesleges.

– Nem számít, hogy indulásnál kinek mihez van kedve, olvastam valahol, hogy Beethovent is csak pofonokkal tudta rávenni az apja, hogy leüljön a zongora mellé, és a végén egészen elfogadható zeneszerző lett belőle.

Kőhidai mindkét kezével a szék lapját szorította, közben szeme sarkából Pilisnére nézett. Az asszony sűrű és lágy fekete haját kék bársonyszalag fogta le, és bár nem használt rúzst vagy festéket, a fekete keretes szemüveg alatt is érvényesült hibátlan arcbőre. Vékony fonalból kötött feszes pulóvert viselt; Kőhidai akarata ellenére rajta felejtette tekintetét az asszony mellén.

– De túl minden tréfán, hangsúlyozni szeretném, Kőhidai elvtárs, hogy a mi iskolánk nem egy átlagos főiskola, hanem kommunista intézmény. Büszkék vagyunk rá, hogy a hallgatóink között majdnem negyven százalék párttag van – intett a két kihajtott ingnyakú fiú felé –, ők is mind a ketten azok. Háromszor annyi párttagunk van, mint például a bölcsészkarnak. De nemcsak a párttagoktól, hanem mindenkitől, aki a főiskolához tartozik, feltétlen politikai megbízhatóságot és éberséget várunk el. Ha köztünk akarsz élni és dolgozni, mindenekelőtt ezt kell tudomásul venned.

Kőhidai bólintott.

– Értem.

A bizottság tagjai ezután néhány irodalmi és történelemmel kapcsolatos kérdést tettek fel, ezekre a fiú könnyen és gyorsan válaszolt; látta, hogy az asztal túlsó oldalán ülők elégedetten néznek össze. Pilisné intett, hogy kimehet a folyosóra. Egyórányi várakozás után ismét behívták, és közölték vele, hogy felvették az Államigazgatási Főiskola hallgatói közé. Utána kitöltöttek egy kérdőlapot anyagi helyzetéről, a fiú bejelentette, hogy a diákszállót nem kívánja igénybe venni, de szeretne a menzán étkezni.

Alig néhány perccel múlt el tizenkettő, mikor kilépett a kapun, hazament, átöltözött, és még azon az estén visszatért a sztálinvárosi táborba.

4.

Az építkezés hatalmas területen húzódott szét, ezer felügyelő sem tudta volna folyamatosan ellenőrizni a munkásokat, attól a csoporttól sem követelhettek meg komolyabb munkát, melyhez Kőhidai tartozott. Minden második vagy harmadik napon megjelent náluk egy pallér egy DISZ-vezető kíséretében, lemérte a teljesítményüket, kiderült, hogy az előírt normának a negyedrészét sem érték el. A felmérők szidták és gúnyolták a diákokat, de szavaikkal senki sem törődött, alig hogy eltűntek a homokdombok között bukdácsolva, a fiúk visszavonultak az árnyékba, vagy a lapátjuk nyelére támaszkodva beszélgettek. Nem aggasztotta őket, hogy a teljesítményüket bejegyzik a DISZ-tagsági könyvükbe; úgy tervezték, hogy a 21 százalékot kijavítják 121-re, vagy egyszerűen elveszítik az igazolványt, és újat kérnek.

Elmúlt a második hét is, ezúttal megadták a pihenőt, sőt vasárnap délutánra a diákok eltávozást is kaptak, aki akart, bemehetett a városba. Kőhidai nem élt a lehetőséggel, de társai majdnem mind jelentkeztek. Vasárnap már reggel elkezdtek készülődni, sokáig álldogáltak a hideg zuhany alatt, hajukat is bevizezték, mielőtt megfésülködtek volna, bőröndjükből előkeresték a fehér inget, és nyakkendőt kötöttek.

Ebéd után kiürült a tábor, Kőhidai kivitt egy pokrócot a sátorból, és egy nyárfa árnyékában lefeküdt a fűbe. Olvasni akart, három könyvet hozott magával a hátizsákban, mindegyikbe belekezdett, de egyik sem tudta lekötni a figyelmét. A könyveket a feje alá tette, és elaludt az árnyékban.

Arra ébredt fel, hogy meleg esőcseppek szitálnak az arcába, körötte sűrűn esett, de a fa koronája valamennyire felfogta. Kőhidai sokáig bámulta a kékesen beborult eget, csak nehezen szánta rá magát, hogy bemenjen a fülledt sátorba. Előkereste a hidegvacsora-csomagját, evett egy szelet parizert és egy Magyar Banán csokoládét; nem tudott mihez kezdeni, ült a szalmazsákja szélén, és hallgatta a ponyván koppanó cseppeket.

Elsőnek K., egy szőke hajú, Pest környéki fiú tért vissza a városból merev részegen; valami törpéről mesélt, aki marokkal belenyúlt a savanyú tüdőbe, amit ő rendelt a kocsmában, és megette. Aztán K. elhallgatott, lefeküdt a szalmazsákra, öklendezett, aztán megkönnyebbült, lebegő mosollyal elaludt a saját hányadékában. Kőhidai keresett egy rongyot, és lemosta az arcát.

Hamarosan a többiek is hazaértek. A hirtelen eső miatt becsukott a szabadtéri vendéglő, ahol délután táncoltak, a fedett szórakozóhelyekre pedig nem fértek be. Vettek néhány üveg bort, és zakójuk alatt becsempészték a táborba.

Az osztály éppen Kőhidaiék sátrában gyűlt össze, a fiúk félig már részegen tárgyalták meg a délutáni eseményeket. Szándékuk, hogy nőt szerezzenek, nem járt sikerrel, irigykedve emlegették, hogy egy másik diákcsoport felszedett egy szabadnapos kalauznőt, levitték egy pincébe, és nyolcan is közösültek vele. Kőhidai elvörösödött, hóna alá fogta a könyveit, és átment a kultúrsátorba.

Már sötétedett, de még nem gyúltak ki a lámpák, sok sátorban énekeltek, az énekszó alatt gitár vagy tangóharmonika szólt; Kőhidai könyökölt a könyvei fölött, és hallgatta az éneket.

A nyugtalan vasárnap után a tábor fáradtabban kezdte el a munkát, mint ahogy az előző héten befejezte. Az erőtlenségtől Kőhidai kezéből is jobbra-balra csavarodott ki a lapát, a szél visszavágta a homokot az arcába.

A fiúk, ahogy elfáradtak, úgy váltak mind ingerültebbé. Két tanár jött le a csoporttal, velük senki sem mert szembeszállni, mert féltek, hogy rendbontásuk bekerül a jelentésbe, és az egyetemen is tudomást szereznek róla, ehelyett egymásnak támadtak a volt iskolatársak. Verekedésre ritkán került sor, inkább csak veszekedtek és gúnyolódtak egymáson, hamarosan Kőhidai lett a célpont.

A fiú otthon sem törődött eléggé a külsejével, de itt a táborban még a szokásosnál is jobban elhagyta magát. Már tizennégy éves kora óta borotválkozott, de indulásnál most elfelejtette becsomagolni a borotvakészletét, vöröses bajusza és szakálla centisre megnőtt. A magával hozott munkaruha elkoszolódott és elszakadt, megpróbált másikat kérni, de nem adtak, nem tudott varrni, nagy suszteröltésekkel húzta össze a repedéseket. Svájcisapkáját összefröcskölte mésszel és festékkel, szandálja elszakadt pántját spárgával pótolta. Mindehhez hozzájárult még, hogy a fáradtságtól keze-lába lemerevedett, nehézkesen mozdult; ha megszólították, a fejét is késve fordította a hang felé.

A gúnyolódás egyik délben kezdődött. Egy istállóból átalakított, levegőtlen, nagy hodályban ebédeltek; akik építették, még azt a fáradságot sem vették maguknak, hogy legalább a trágyalevet levezető csatornákat eltüntessék a betonpadlóról. A kosztjuk is szegényes volt, húst alig láttak, a szakácsok a krumpliról és a grízes tésztáról is lespórolták a zsírt, délben, mire a központi konyhából kiért a Radar területére, öklömnyi csomókban ragadt össze. Kőhidai kínlódva rágta, mikor meghallotta, hogy az U alakú asztal túloldaláról gúnyneveket kiabálnak felé.

– Rongybúvár. Kriptaszökevény.

Nem tudta, hogy kell viselkednie ilyen helyzetben. Ösztönei azt súgták, hogy keljen fel, és üsse meg valamelyik gúnyolódót, de aztán mégis úgy döntött: jobb lesz, ha mosolyogni próbál, így mutatja, hogy érti a tréfát, ha sértő szándék is volna benne, akkor sem ér fel hozzá, túlteszi magát rajta. A többiek azonban megérezték rajta, hogy magatartása nem fölényt, hanem tehetetlenséget takar, nem hagyták abba a gúnyolódást, sőt vérszemet kaptak, különféle kutya- és lónevekkel kezdték bosszantani.

Kőhidai napról napra idegesebben ült be az ebédlőbe, már a szokásos mosolyt sem tudta ráerőltetni az arcára, kanalazta a levest, közben feszülten figyelt hátrafelé, várta, hogy mikor hallja meg valamelyik gúnynevét.

Egyik délben, mely különben sem forróbb, sem szelesebb nem volt a szokásosnál, nem bírta tovább, felkelt, és átment a szomszéd asztalhoz, elhatározta, hogy felelősségre vonja az egyik gúnyolódót. Az idegességtől szemébe tolult a könny, az elhomályosodó üvegen keresztül csak nehezen ismerte fel a hang gazdáját: Tomkát. Alacsony és kövér fiú volt, jóval gyengébb Kőhidainál, de beékelődött társai közé, és mikor Kőhidai elébe állt, teljes magabiztossággal nézett vissza rá, mintha csodálkozna, milyen alapon mer tiltakozni a dolgok szabályos és elfogadott rendje ellen.

Kőhidai alig tudta visszatartani a sírást, hogy ne vegyék észre rajta, kiabálni kezdett:

– Ne szórakozz velem!

Néhányan, akik fejüket az asztallapra támasztva aludtak a piszkos tányérok között, felkönyököltek, és Kőhidaira emelték gyulladt, véreres szemüket, szájukat félig kinyitották, és sziszegve szidták:

– Mit játszod meg magad? Mit üvöltesz?

Kőhidai hirtelen felfogta, hogy mennyire egyedül áll a terem közepén, zavarba jött, keresett valamilyen szót vagy mozdulatot, amivel be tudná bizonyítani, hogy neki van igaza, mert jogtalanul bántották, de nem talált semmit, megfordult, és visszament a helyére.

Még egyszer próbált meg fellázadni társai ellen. Bent az ebédlőben csak más osztályba járó vagy idegen fiúk gúnyolták, osztálytársai békében hagyták, de az egyik takarodó után a saját sátrában is meghallotta a csúfneveket.

– Rongybúvár! – mondta valaki kukorékolást utánzó magas fejhangon. – Kolhozjampec!

Kőhidait váratlanul érte a csúfnév, a sötét, fülledt sátorban még megalázóbban hangzott, mint az ebédlőben, kitört magából, és káromkodva szidta a gúnyolódót. Egy pillanatnyi csönd után a kötekedő átmászott hozzá az egymás mellé préselt szalmazsákokon, és öklét felemelve várta, hogy meri-e folytatni.

Kőhidai nézte a feje fölé emelt öklöt, melyen egy otromba gyűrű is megcsillant a kívülről bevetődő fényben, és nem szólt. Mintha életének minden megaláztatása és a külvilág összes fenyegetése összegyűlt volna ebben a pillanatban, és visszatartotta volna attól, hogy megmozduljon. A ferencvárosi ház, a gettó, az utcák, az iskola, a falra kiragasztott tiltó plakátok, melyek mind azt magyarázták neki, hogy alacsonyabb rendű, idegen és megtűrt itt, nincs joga az ellenállásra.

Mikor ellenfele látta, hogy Kőhidai hallgat, elégedetten visszamászott a helyére, a sátorban fekvők is szótlanul tudomásul vették a történteket. A fiú megvárta, amíg mindenki elalszik, és felkelt, kiült a sátor előtti füves mellvédre. Azzal vigasztalta magát, hogy ezek az utolsó nehéz napok, nemsokára elválik társaitól, és nem találkoznak többé, a főiskolán egy új környezet fehér lapja, jobb és biztonságosabb élet várja majd.