XV. fejezet

 

1.

Kőhidai többször is átolvasta a Rajnai-naplót és a munkásmozgalmi szöveggyűjtemény köteteit, utalásokat keresett, melyek segítséget adhatnak Rajnai jellemének teljesebb megértésére, de nem talált. Január elején a vizsgaszünetben Lancsa konzultációt tartott, Kőhidai felment hozzá, szerette volna megbeszélni vele az anyagot.

Lancsa nem számított a jelentkezésére, igyekezett uralkodni az arcvonásain, de Kőhidai rögtön látta rajta, hogy tud Margithoz fűződő kapcsolatáról. Mivel a tanár nem hozta elő az ügyet, ő is kénytelen volt elkezdeni beszámolóját a szakdolgozat témájáról. Néhány érdekesebbnek hitt motívumot vett előre, de Lancsa mozdulatlan, merev arccal figyelte. Kőhidai bizonytalankodott, kereste a szavakat, majd belátva, hogy semmi értelme sincs folytatni, elhallgatott.

– Kész? – kérdezte Lancsa.

– Igen, idáig jutottam.

– Nézze, Kőhidai elvtárs, én nem akarom, hogy felesleges munkát végezzen, nyíltan megmondom: maga ezt a dolgozatot nem fogja megírni nálam.

– Más témát válasszak?

– Semmit. Köztünk olyan ellentétek merültek fel, melyek lehetetlenné teszik a szokásos tanár-diák kapcsolatot. Gondolom, tudja, miről van szó, és biztos vagyok benne, hogy maga is egyetért ezzel.

Kőhidai felemelte a fejét, és igyekezett állni Lancsa tekintetét.

– Nem tudom, ezt nem én döntöm el.

– Én mindenképpen így kívánom, nem akarok még egyszer találkozni magával. Ebből magát természetesen semmi hátrány nem éri; adja le az indexét a tanulmányi osztályon, a második félévre is be fogom írni a jelest. A hátralevő előadások alól is felmentem, jövőre pedig már úgysem tanítom az évfolyamukat. Van még valami elintéznivalónk?

– A könyvek, amiket kaptam a Rajnai-témához.

– Elhozta magával?

Kőhidai nemet intett, eszébe jutott, hogy az egyik brosúrát még hetekkel ezelőtt odaadta kölcsön Paukernak, és nem kapta vissza.

– Most nincs nálam, de a szünet után leteszem a portára. Ha így megfelelő a tanár úrnak.

– Rendben van, akkor végeztünk – mondta Lancsa, és az írásai fölé hajolt, jelezve, hogy a továbbiakban nem veszi tudomásul a fiú jelenlétét.

Kőhidai zavartan biccentett, és kilépett a folyosóra. Lába térdben remegett, de nem érzett erőt magában, hogy szembeszálljon Lancsával, minden vita eleve vesztettnek látszott. Hogy megőrizhesse önbizalmának maradékát, azt ismételgette magában, hogy a tanár nem járt el tisztességesen, nem lett volna szabad a magánügyeket összekevernie a főiskolai dolgokkal.

Lefelé tartva a lépcsőn, az első emeleti zsibongónál megállt, a beszélgető, uzsonnázó diákok között Paukert kereste, de évfolyamtársa nem ült ott az asztalok mellett. Szabad volt a délutánja, Kőhidai átment a Széchényi Könyvtárba.

Hiába próbált koncentrálni, figyelme nem fogott, újra és újra az órára nézett: negyed nyolckor jött egy vonat Kunszöllős felől. Már több mint két hét telt el azóta, hogy lelátogatott Margithoz, de még nem kapott tőle levelet, csak újévre küldött üdvözletet egy Raffaello-sorozatból kitépett Madonna-képen. Nem írta meg, hogy miért marad el és mikor érkezik, de fél hétkor Kőhidai már nem tudott tovább ülve maradni, a ruhatárból kikérte a kabátját, és kiment a Keleti pályaudvarra.

Megnyújtotta lépteit, az óra pontosan negyed nyolcat mutatott, mikor odaért a pályaudvar feljárati lépcsőjéhez. Befutott a vonat, Kőhidai előresietett, a gőzfelhőben félig vakon keresgélte Margitot az utasok között; már rég eloszlott a tömeg, és a postát szállító kis targoncák is elhúztak mellette, mikor feladta a reményt.

Ha a lányt nem láthatta, legalább az időt akarta meghosszabbítani, amíg várhat rá. Margit egyszer felírta neki főbérlőjük telefonszámát, Kőhidai előkereste a papírt, és beállt egy fülkébe. A hívás kicsengett, a túloldalon felvették a kagylót, egy öreg női hang szólt bele:

– Halló. Ki az?

– Jó estét kívánok, Mihály Margittal szeretnék beszélni.

– Jó estét, maga az, Pista?

Kőhidai félt, hogy valami bonyolult magyarázkodásba keveredik, inkább ráhagyta. Az öregasszony hangjából jóindulat érződött.

– Várjon egy kicsit, Pista, rögtön megnézem, itthon van-e Margitka.

Letette a kagylót, de messziről is hallatszott, hogy magyarázza nagyothalló férjének:

– Margitkát keresik.

– Kicsoda?

– Kicsoda?! Lancsa Pista.

Kőhidai megdöbbenve fogta fel, hogy az öregasszony még mindig Lancsára gondol, ha valaki hívja a lányt, de nem volt ideje töprengeni, mert Margit szólt bele a telefonba:

– Mit akarsz?

– Szervusz – mondta Kőhidai elfulladva a hirtelen örömtől. – Én vagyok.

– Ki az az én?

– Én – most is vonakodva és kissé szégyenkezve ejtette ki a nevét –, Miklós, Kőhidai Miklós.

– Miklós! Miért nem mondtad rögtön?

– Nem akartam, hogy a főbérlőd is tudja.

A lány izgatottan suttogott:

– Írtam neked, megkaptad?

– Még nem, mikor jöttél?

– Ma reggel, délelőtt kerestelek a Széchényiben.

– Be kellett mennem a főiskolára.

– Most hol vagy?

– Kijöttem a Keletibe.

– Minek?

– Vártalak, hátha ma este érkezel.

– Szegénykém, úgy szeretnélek látni.

– Én is. Nem tudsz lejönni?

– Hajat mostam, még vizes a fejem. Gyere fel hozzánk.

– Nincs még későn?

– Nincs.

– Jó, akkor felmegyek.

– Szállj fel trolibuszra, félóra alatt ideérsz. Lemegyek eléd a kapuhoz.

Kőhidai letette a kagylót, és futni kezdett. Sokáig várt a trolibuszra, toporgott a türelmetlenségtől. Mikor végre bejött a kocsi, felkapaszkodott, nem ült le, az első peronon maradt, a vezetőülés szélvédő üvegén előrenézett, hogy minél hamarabb megláthassa Margiték házát. A lány még nem volt a kapuban, csak később jött le, pongyolát viselt, alatta színes selyemszoknyát, haját egy vékony kendővel kötötte le, Kőhidai átölelte, érezte, hogy a lány összeborzong a hűvös lépcsőházban.

– Gyere, menjünk fel.

 

2.

Kőhidai fejét a lány ölébe fektetve, igyekezett követni Margit elbeszélését elmúlt napjairól, de bárhogy próbált figyelni, gondolatai széjjelfutottak. Margit fölébe hajolt.

– Olyan sápadt vagy, mi történt?

– Jártam bent Lancsánál. Tudja, hogy mi együtt vagyunk.

A lány összerezzent.

– Én mondtam meg neki. Baj?

– Nem, nagyon jó így.

– És mit szólt hozzá?

– Kivágott, azt mondta, hogy az előadásaira nem járhatok be. Szerintem nem volt joga ehhez.

– Szerintem sem.

– Tulajdonképpen az a legrosszabb, hogy nagyon szerettem őt – mondta Kőhidai –, mióta ismerem, minden tanárom közül őt tartottam a legtöbbre.

– Ez ne bántson, ezen én sokat gondolkoztam, és rájöttem: az ember úgy fejlődik, hogy példaképeket választ magának a környezetéből, aztán túlnő rajtuk. Nagyon fáj elszakadni tőlük, de hidd el, ahogy múlik az idő, többé eszedbe sem jut.

A fiú bólintott.

– Biztos. Hány óra van?

– Negyed tizenegy. Álmos vagy?

– Nem, csak lassan haza kell mennem.

– Nem akarsz itt aludni? Jancsi csak a jövő héten jön föl, szabad az ágya.

Kőhidai megremegett, és mintha félne felfogni, mit mondott a lány, a fehér ajtóra mutatott, mely elválasztotta a szobát a főbérlők lakrészétől.

– És ők mit szólnak?

– Kimegyünk az előszobába, elbúcsúzunk jó hangosan, becsapjuk az ajtót, hogy azt higgyék, elmentél, aztán visszajössz hozzám.

– És nem nyitnak be ide a szobába?

– De, lefekvés előtt a néni mindig benéz traccsolni.

Kőhidai körülnézett.

– Addig elbújjak?

– Itt nem tudsz hová. Viszont az előszobából nyílik egy kicsi cselédszoba, ezt most télen nem használják, oda beállhatsz. Nem kell soká várnod, mert mind a ketten altatóval alszanak, és ilyenkor már be szokták venni. Jó?

– Jó.

– De csak reggel mehetsz ki a lakásból, mikor a néni lemegy vásárolni. Maradhatsz addig? Otthon nem szólnak?

Kőhidai már elmúlt húszéves, de leszámítva az építőtáborokat és a katonaságot, még egy éjszakát sem töltött házon kívül. Látta maga előtt anyja megdöbbent arcát, mikor reggel felfedezi, hogy érintetlen az ágya, de nem akart ezzel törődni, megrázta a fejét.

– Nem számít.

– Hideg van a cselédszobában, vedd fel a pulóveremet és rá a kabátodat.

Kimentek az előszobába, a forma kedvéért megálltak beszélgetni, közben a másik szobából kinézett egy alacsony, göndör, ősz hajú öregasszony, Kőhidai köszönt neki, az öregasszony helytelenítő mosollyal biccentett az idegen felé, és visszahúzódott.

Margit legyintett.

– Ne törődj vele, nem kell mindenkinek tetszenünk. Figyelj rám: ez itt a cselédszoba ajtaja, mikor én becsapom az előszobaajtót, te akkor menj be, mert így nem hallják meg. Ha jövök érted, hármat kopogok majd, jó?

– Jó.

– És vigyázz, ha belépsz, van ott két lépcső lefelé, el ne essél – Margit felemelte a hangját –, akkor hát szervusz. Holnap este hétkor a szokott helyen.

Kinyitotta az ajtót, aztán becsapta. Kőhidai ugyanabban a pillanatban besurrant a cselédszobába. Félt, hogy megbotlik valamiben, és zajt kelt, nem mert elmozdulni az ajtó közeléből. Hallotta, hogy Margit visszamegy a szobájába, majd kisvártatva az öregasszony bekopog hozzá.

– Ki volt ez a fiú, Margitka?

– Egy ismerősöm, Rezsin néni.

– És máskor is el fog jönni?

– Igen, tessék őt beengedni hozzám.

– Igen?! Én azt hittem, hogy még mindig a Lancsa Pista udvarol magának.

– Már szakítottunk.

– Nagyon sajnálom, igazán kedves ember volt. Egy herzganef, ahogy mi mondjuk, egy szívrabló. És mi ez a fiú?

– Főiskolára jár.

– Szóval még nem egy egzisztencia.

– Nem.

– És attól nem fél, Margitka, hogy maga rááldozza a legszebb éveit, aztán mikor diplomás ember lesz, akkor nem magát veszi el feleségül, hanem egy másik nőt?

– Ez engem nem érdekel, Rezsin néni.

– Hát igen, a mai fiatalság másképpen gondolkodik. Jó éjszakát, Margitka.

Becsukódott mögötte az ajtó, hallani lehetett, hogy a férjének is mond néhány szót, de a sok ajtón keresztül Kőhidai azt már nem értette. Szeme lassan megszokta a sötétséget, látta, hogy a szobában homályos tömegekbe zsúfolódnak össze a feleslegessé vagy használhatatlanná vált bútorok. Semmi sem mozdult, csak az ablakkeret résein betörő huzat lebegtette meg egy ülőgarnitúra világos borítását.

Egész testét átjárta a hideg, mégsem fázott, arról képzelgett, mi történik majd, ha a lány érte jön, és beviszi magával a szobába. Teljes volt a zűrzavar benne, szerette volna, ha Margit az övé lesz, de félt is ettől. Még soha nem látott női nemi szervet, ismereteit csak néhány obszcén rajzból vette, nem ismerte a szeretkezés technikáját. Azt sem értette, hogy mikor esik egy nő teherbe, lehetségesnek látszott, hogy egyetlen ölelkezés is elegendő hozzá, és olvasmányaiból sem emlékezett rá, hogy kell egy férfinak vigyázni. Fogai összekoccantak a félelemtől.

Bent az egyik szobában megroppant a parkett, mintha valaki elindult volna, Kőhidai feszülten figyelt. Kisvártatva kinyílt egy ajtó, és könnyű lépések surrantak végig az előszobán. Margit ujjával hármat koppantott, és benyitott a cselédszobába.

– Gyere, már alszanak.

Kézen fogva vezette végig az előszobán, bent a kisszobában csak az olvasólámpa égett az éjjeliszekrényen, a rózsaszínű szűrt fényben a két megvetett ágy melegnek és otthonosnak látszott.

– Jancsi ágyára üljünk, az nem nyikorog annyira. Vedd le a kabátodat és a cipőd.

Kőhidai ingujjra vetkőzött, és a cipőjét is lehúzta, az ágy közelébe rakta le, és a cipőfűzőjét is gondosan kioldotta, hogy ha valami történik, könnyen megtalálja, és gyorsan fel tudja venni. Keresztbe feküdt az ágyon, tarkóját a falat takaró színes szőttesnek támasztotta, a dereka hamarosan megfájdult, de nem mert változtatni kényelmetlen helyzetén. A lány is leült mellé.

– Feküdj végig rendesen, tedd fel a lábad is.

Margit megigazította a párnát a feje alatt, ahogy fölé hajolt, Kőhidai megérezte frissen mosott hajának a szagát, görcsös rángás futott végig rajta, két kezével átfogta a lány nyakát, és lehúzta maga mellé.

Sokáig csókolództak, közben Kőhidai letépte magáról a nadrágot, és fekete klott alsónadrágját is lecsúsztatta a bokájára. Reszkető ujjakkal bontogatta a csomót Margit pongyolájának övén, körmei mintha ellágyultak volna, úgy érezte, hogy már túlságosan hosszú ideje próbálkozik, félt, hogy a lány türelmetlen lesz, és eltolja magától, megkönnyebbült, mikor a bog végre kioldódott.

Félredobta a pongyola vastag szövetét, alatta a lány most is selyemszoknyát viselt, nem volt türelme, hogy megkeresse a gombot és a cipzárat, felgyűrte a szoknyát, és ráfeküdt Margitra. A lány fejét magasan alápócolta a párna, altestük viszont belesüppedt a sodrony egyik mélyedésébe; Kőhidai lejjebb csúszott, hasizmát megfeszítve próbált újra és újra feljebb kúszni. Margit dobálni kezdte magát, Kőhidai megzavarodott, és félig öntudatlanul, találomra döfködte a lány lábaközét, bőre fájdalmasan lesúrlódott, de nem tudott beletalálni. A heves mozdulatokkal így is elélvezett; mikor érezte, hogy közeledik a csúcspont, altestét a lány hasához szorította, és ott folyt el forró magja.

Kőhidai a hátára feküdt, és a plafont nézte, érezte a selyemszoknya nedves, meleg szagát, tekintetét nem merte a lány felé fordítani, ujjaival megkereste a kezét.

– Ne haragudj.

– Miért haragudnék?

– Én most csináltam először.

– Nem baj – Margit ledobta a dereka köré csavarodott szoknyát, és a szekrényhez ment –, itt egy törülköző, várj, megtöröllek.

Kőhidai szótlanul engedte, hogy a lány ledörzsölje a hátát és a mellét. Most először látta meztelenül Margitot, melle, mint ahogy ruhában is feltűnt, nagyobb volt a szabályosnál, és kissé már bágyadt, mellbimbója a talptól csúcs felé fokozatosan szélesedett, barnás szőlőszemre emlékeztetett. De Kőhidai ezt alig vette észre, elragadónak és tökéletesnek találta a lány mozdulatait, az izmok játékát a karján, felsőteste könnyedén követte a törülközőt tartó kezek játékát, vékony csípője kissé rugózott, de erős farán a hús nem lapult szét a test súlya alatt, hanem megtartotta kerek formáit.

Kőhidai levette a fekete klottgatyát, meztelen testük összeért a takaró alatt, Margit ölébe fogta a fiú combját, suttogva beszélgettek.

– Úgy szeretlek – mondta Kőhidai –, verset is próbáltam írni hozzád.

– Tényleg? Mondd el.

– Nagyon rossz vers, és nem is tudom kívülről.

– Akkor legalább az elejét.

Kőhidai megköszörülte a torkát:

– „Mint fabrikáló régi mesterek

Véstek téged áldott álmaim…”

– Ez elég szép – mondta a lány jólelkűen –, de nem egészen vers, inkább valami dalszöveg lehetne. Ez sem baj, mert nagyon sok híres vers, amit mindenki szaval, tulajdonképpen dalszöveg, csak elfelejtették megírni a zenéjét.

A fiú felkönyökölt a párnán.

– Te miket írsz? Úgy szeretném egyszer elolvasni.

A lány fürkésző tekintetet vetett rá, hogy nem gúnyolódik-e, aztán legyintett.

– Ezek még nem jók. Még nagyon sokat kell tanulnom, és sok élmény is kell, amíg olyanokat tudok írni, amik nekem is tetszenek.

– De ha majd valamit te is jónak tartasz, azt majd megmutatod?

– Persze.

Egész kapcsolatuk során Margit egyetlen írását sem mutatta meg Kőhidainak. Hosszú évekkel később, mikor már katona volt, a fiú egyik szabadsága alatt beült a Széchényi Könyvtárba, és kikérte a Népművészeti Intézet néhány 1951–1952-es kiadványát; úgy emlékezett, Margit írt ezekbe a füzetekbe. Meg is találta Margit nevét, szokványos mesefeldolgozásokat készített, rendezői tanácsokat adott bábjátékok színre viteléhez, Kőhidai bármily figyelmesen olvasta is, nem talált bennük semmi rendkívülit. Csak egy kis történet hatotta meg: a Csizmás Kandúrról szólt, aki bevonult katonának, és elhagyta szeretőjét, a Kukorica Babát. Eszébe jutott a karácsony, mikor levitte a lánynak a Csizmás Kandúr-figurát, előrehajolt, és naptól égett homlokát a könyvtári asztal lapjára fektette.

Gyermekkorukról beszélgettek, mikor Kőhidai elhallgatott, a lány megsimogatta az arcát.

– Álmos vagy? Aludjunk?

A fiú combját szinte sütötte a Margit öléből áradó meleg, csodálkozva vette észre, hogy a nemi szerve újból megmerevedik. Emlékezett ugyan főiskolás társainak dicsekvéseire, hogy hányszor közösültek egyfolytában, de ezeket hazugságnak tartotta.

Nem tudta, mit csináljon, a hátára feküdt, és kissé elhúzódott a lánytól, de a keze bátortalanul elindult Margit ágyéka felé. A lány zihálva vette a levegőt, de engedelmesen szétnyitotta combjait, Kőhidai ujjai akadály nélkül csúsztak fel a meleg bőrön a lány nedves hasáig.

– Akarod újból?

– Akarom.

Ráfeküdt Margitra, bár a lány most sem segített neki, mégis sikerült behatolnia a kitágult hüvelybe. A hátgerincén végigfutott a hideg, úgy érezte, mintha a lába között egy gyertyához hasonló merev rúd volna, mely elmerül valamilyen meleg, puha anyagban.

Régi emlékképek kavarogtak benne: gimnáziumi társainak és az utcabeli fiúknak gúnyos, lenéző fintorai, heccelődő kézmozdulatai, mintha mindannyian összegyűltek volna az ágy mellett. Kőhidai megrázta a fejét, megfogta a lány kemény farát, és közelebb húzta magához. Egyre erősebb és gyorsabb mozdulatokkal eljutottak a csúcsig, a lány, hogy fel ne sikoltson, fogai közé harapta a párna csücskét.

Utána Kőhidai megcsókolta a lányt, fejét a mellére fektette, és levett egy szőrszálat, mely az ő testéről tapadt rá Margit izzadt bőrére.

Már hajnalodott, mikor Margit elaludt, elfelejtette leoltani a lámpát, hogy kikerüljön a fényköréből, álmában is közelebb bújt a fiúhoz. Kissé gyanakvó arckifejezése feloldódott, szája kinyílt és mosolygott, a kunszöllősi ház falán lógó régi gyerekkori képéhez hasonlított.

Lassan Kőhidai is elálmosodott, magára húzta a takarót, mert fázott nedves ágyéka, és a hasára fordult, öklét a gerincére nyomta, ahol időnként kellemetlenül sajgott egy csigolya.

– Megbocsátok – mondta maga elé –, mindent megbocsátok.