XIX. fejezet

1.

Kárpátit üzleti útjain újra feltartóztatta egy rendőr, igazoltatta, és elvette a négy kötött kabátot, melyet magával vitt. Felírta az adatait is, biztosra vehették, hogy feljelentést tesz majd.

A házaspár szorongva próbálta kiszámítani a lehetséges következményeket, valószínűnek látszott, hogy hamarosan házkutatást tartanak náluk. Elhatározták, hogy még azon az estén visszaviszik a lakásukon lévő árut a készítő kisiparosoknak, bőröndökbe és sportszatyrokba csomagolták a különféle terítőgarnitúrákat és kötött holmikat.

Kárpátiné kivett a matracok közül egy régi osztrák fémlemez cukorkásdobozt – még apja hozta neki egy bécsi kirándulásáról –, ebben tartották a család aranytárgyait: gyűrűket, órákat és láncokat, egy zománccal bevont Mózes-medált. A tárgyak összsúlya meghaladta a száz grammot, ha valakinek ennyi arany volt a birtokában, és nem jelentette be, gazdasági bűncselekményt követett el, egy házkutatásnál nagyobb bajt hozhatott Kárpátiékra, mint az összes náluk levő textiláru.

Kőhidai undorodott ettől a biedermeier angyalfejjel díszített doboztól, mely már az Auguszta-telepre és a gettóba is elkísérte őket. Szánalmasnak és elviselhetetlennek találta szülei fontoskodását, ahogy a szekrényben vagy az ágy párnái között rejtegetik a dobozt; az asszony most is retiküljébe zárta, és átvitte egy idősebb barátnőjéhez.

Kárpáti megkérte a fiúkat, hogy segítsenek elszállítani a csomagokat, Kőhidai nem utasította vissza a kérést, de nem akarta egész úton hallgatni mostohaapja aggódó megjegyzéseit, azt ajánlotta: menjenek külön-külön, mert úgy kisebb feltűnést keltenek.

Elsőnek Kárpáti indult el, majd néhány perc múlva követte őt a fiú. A sírásig elkeseredett, hogy ismét részt kell vennie szülei üzleti ügyeiben, aztán megrázta magát, feszesebben fogta a bőrönd barnára festett fogantyúját, lépései is keményebben kopogtak az üres utcán.

Az elővigyázatosság nem volt indokolatlan, mert már a következő este két civil ruhás nyomozó jött ki a ferencvárosi lakásba. Egy papírt mutattak fel, hogy Kárpáti ellen népgazdasági érdekeket sértő jogtalan üzletelés miatt a rendőrség letartóztatási parancsot adott ki, és elrendelte a házkutatást is.

Kárpátiék nyugodtan figyelték a két nyomozó ingerült és eredménytelen kutatását, csak Kőhidai érzett halálos szégyent, mikor a bútorokat eltolva feltűnt a régen takarított, megszürkült tollpihékkel és kóccal ellepett padló, elgurult gombok, elkallódott félpár női harisnyák kerültek elő; Andrea, Kőhidai kis féltestvére óvatosan leguggolva egy fa cérnaspulnit emelt ki a porból. A nyomozók nem szóltak, csak utálkozva csapkodták össze a tenyerüket.

– Nálunk mindenki dolgozik vagy tanul – mondta Kárpáti –, ritkán jutunk hozzá, hogy kitakarítsunk.

A nyomozók csak egy szinte üres jegyzőkönyvet írattak alá, ennek volt köszönhető, hogy Kárpátit egy hét múlva ideiglenesen szabadlábra helyezték. A rendőr jelentése, az elkobzott áruk, valamint a lakótelepi vásárlók vallomása alapján azonban így is biztosnak látszott, hogy a kereskedőt elítélik, az ügyvéd szerint egy év körüli börtönbüntetésre számíthatott.

A hazatérő Kárpáti és a család összetörten ült le az asztalhoz, kivárták, amíg a szomszédok egymás után benyitnak, végighallgatták sajnálkozásaikat és kíváncsi kérdéseiket, az utolsó után kulcsra zárták az ajtót.

Egyetértettek abban, hogy többé nem érdemes vállalni azt a kockázatot, mellyel a részletes üzlet folytatása járna. Kárpáti papírt-ceruzát vett elő, és számítgatta, mennyi pénz esik majd ki; egy évre huszonnégyezer forint jött ki, ezt a számot kétszer aláhúzta.

Egy másik lapra feljegyezte kiadásaikat. Lakáscserére, új bútorra, víkendház vagy telek vételére eddig sem gondoltak, életszínvonalukat óvatosságból szándékosan leszorították, minden bútort, ruhát addig használtak, amíg csak lehetett, nem törődtek vele, hogy kopott vagy divatjamúlt. Hétfőtől szombatig az asszony a munkahelyén, a két fiú az iskolában, a kislány a bölcsődében ebédelt, Kárpátiné legfeljebb este főzött valamilyen levest vagy tojásételt és a hét végén húst. Süteményt, szeszes italt nem vásároltak, és szórakozásra is alig költöttek – leszámítva a színházat és a Malosik vendéglőben elfogyasztott vacsorákat.

– Legalább tíz-tizenkétezer forint kellene erre az évre. De honnan vegyük?

Kőhidai tudta, hogy van pénzük, Kárpátiék ösztönösen arra törekedtek, hogy amit összegyűjtöttek, a legkönnyebben mozgatható formában: készpénzben tartsák. A férfi magatartása azonban jelezte, hogy a pénzhez ebben az átmeneti időszakban sem akarnak hozzányúlni.

– Valakinek a helyemre kell állni, pénzt kell keresni – folytatta Kárpáti –, legalább egy évig.

Az asztal fölé hajoltak, és fürkészve nézték egymást. Péter ügyét néhány szóval elintézték, az anya kijelentette: a kisebbik fiútól semmit sem lehet megvonni, ha Miklós letehette az érettségit, neki is jár ennyi.

Ezután a nagyobbik fiú következett, Kárpáti egy tiszta lapot vett elő, és számolgatni kezdte, hogy mennyit költenek rá. Nyilvánvaló célzatossággal sorolta fel a tételeket, így például azt a háromszáz forintot, amit egyszer a ballonkabátra adtak kölcsön, úgy tüntette fel, mint állandóan megismétlődő kiadást; a megdöbbent és megalázott Kőhidai nem szólt közbe. A végösszeg havonta nyolcszáz forintot tett ki, ötszáz forinttal többet, mint a fiú ösztöndíja, ezt a számot Kárpáti megszorozta tizenkettővel, és az eredményt kétszer aláhúzta.

– Hatezer forint. Sajnos ennyit nem bírunk el, ha én egy évig nem keresek. Te mit gondolsz?

Ez a kijelentés olyan ridegen hangzott, hogy az asszony jónak látta enyhíteni.

– Ez persze nem jelent semmit, ha úgy érzed, hogy neked mindenáron tanulnod kell, nem hagyhatsz ki egy évet sem, a föld alól is előteremtem a pénzt. Legfeljebb valami esti különmunkát vállalok.

Kőhidai arra gondolt, hogy megemlíti Pilisné ígéretét a Rákosi-ösztöndíjról, de be kellett látnia, hogy aligha számíthat rá azok után, hogy nem vallott Lancsa ellen.

– Nincs rá szükség – mondta az anyjának, és bárhogy fegyelmezte is magát, elcsuklott a hangja –, abbahagyom a főiskolát.

Kárpáti átfogta a vállát.

– Ugye megérted, hogy milyen nehéz helyzetbe került a család?! Nem kell végleg abbahagynod a tanulást, jövőre Péter leérettségizik, én is kiszabadulok, és akkor te visszamehetsz a főiskolára. Addig beállsz dolgozni valami jobb helyre, keresel, rendesen felruházkodsz, szórakozol, és egypár forinttal a családot is segíted. Rendben van, pajtás? – kérdezte, és kiborotvált, izzadt arcát Kőhidai arcához szorította.

A fiú azt akarta mondani, hogy az egész nem számít, de a visszafojtott sírás görcsbe fogta a torkát, nem tudott megszólalni, kitátott szájával csak levegőt nyelt és legyintett. Anyja is feléje nézett, de Kőhidai indulatos mozdulatokkal kitért előle, feltépte az ajtót, és kirohant a lakásból.

2.

Margit a kórház kertjében ült egy piros virágú japánbirs fa alatt, és olvasott. Kőhidai közeledésére letette a könyvet, és kinyújtotta karját, de mosolya eltűnt, ahogy a fiú arcába nézett. Kőhidai leült mellé, és kapkodva elmondta, hogy a családi beszélgetésen miben állapodtak meg.

– És komolyan abba akarod hagyni a főiskolát? – kérdezte Margit megdöbbenve.

– Igen, holnap be is jelentem a tanulmányi osztályon.

– De hát neked tanulnod kellene.

– Mit csináljak? Majd egy év múlva folytatom, ennyit még kibírok.

A lány óvatosan keresgélte a szavakat:

– Miklós, én ismertem néhány embert, aki abbahagyta a tanulást, mind azt mondta, hogy csak egy-két évre, amíg összeszedik magukat, és… De hát ez nem érdekes, a te eseted biztosan más.

– De csak mondd tovább, mi történt velük?

– Egy sem ment vissza az egyetemre, mindnek közbejött valami. Az egyiknél lakásügyek, a másik nem tudott annyi pénzt keresni, amennyire számított, mindig egy újabb év hosszabbítást kért.

– És mi lett velük?

– Dolgoznak vagy csellengenek, csomagot visznek, vagy kártyáznak kint a téren. Gyakran látom őket: elhagyják magukat, még napközben is részegek. Azok közül, akiket én ismertem, egy sem került vissza az egyetemre.

– Nem hiszem, hogy ha valaki egy évre kimarad, az okvetlenül elzüllik. Nincs ilyen szabály.

– Nincs ilyen szabály, igazad van, és tudom, hogy ha te nagyon akarod, neked minden sikerülni fog, de sokba kerül, egész életedben megérzed majd. Nem érdemes kipróbálni: mi a maximum, amennyit elbírunk. Hidd el nekem, mert nekem is ez a legnagyobb bajom.

Margit a fiú karjára tette a kezét.

– Miklós!

– Tessék?

– Nem lehetne mégis kitalálni valamit?

– Mire gondolsz?

– Azt mondod, hogy csak ötszáz forinttal költenek rád többet, mint az ösztöndíjad. Mi lenne, ha eljönnél hazulról? A kollégiumban ki tudnál jönni az ösztöndíjadból.

– Nem hiszem, hogy most felvennének a kollégiumba. Pilisné nem írná alá, de nemcsak ezen múlik. Az kevés, hogy nem ők tartanak el engem, most nekem kell segítenem a családot. Legalább addig, amíg a mostohaapám kiszabadul.

– És a te kereseted nélkül nem menne? Azt mondtad, hogy a szüleidnek vannak tartalékaik, vegyenek el abból.

– Lehet, hogy igazad van, de én ezt nem mondhatom nekik. Értsd meg: eddig ők tartottak el, az adósuk vagyok, és ha most így akarják, én nem léphetek ki a buliból.

– Nem tudom, Miklós. Lehet, hogy ők hálátlannak tartanak majd, de én mégis azt mondom: folytatnod kellene a tanulást.

– Nem lehet, Margit.

Alapvető vonása volt Kőhidainak, hogy minden okon és mértéken túl ragaszkodott a családhoz – ezen Kárpáti magatartása sem változtathatott. Mivel nem volt bizalma a világban, úgy képzelte, hogy az előre nem látható, de biztosan bekövetkező fenyegetések és bajok ellen a család lesz majd az egyetlen menedéke. Minden áldozat, amit a családért hozott, természetesnek és szükségesnek tűnt, nagyanyja példája állt előtte, aki a gettóban szinte éhen halt, mert a rájutó étel nagy részét elosztotta az unokái között. Erről azonban nem akart beszélni Margitnak.

A lány megérezte, hogy hallgatag, de merev ellenállásba ütközött, nem értette az okát, azt hitte, hogy Kőhidai félremagyarázta a szándékát.

– Ne gondold, hogy azért mondom, mert csak akkor szeretlek, ha főiskolás vagy, én akkor is veled akarok maradni, ha utcaseprő vagy villamoskalauz leszel. Köztünk nem változik meg semmi, ha te elmégy dolgozni – vigasztalóan hozzábújt –, lehet, hogy te érzed jobban, hogy mit kell csinálnod, lehet, hogy így lesz jobb. Hidd el, Miklós, az törvényszerű, hogy az összes nagy író és művész mindent nehezebben ért el, mint az átlagos emberek. Amit a gazdagok és a szerencsések készen megkaptak, azért ők a fiatalságukkal fizettek.

– De belőlem nem lesz művész vagy író!

– Akkor is hasznodra lesz ez az év. Ott lent sokkal tisztábban és őszintébben élnek az emberek, barátokat szerzel, akikkel majd később is találkozunk és beszélgetünk.

Kőhidai a fejét ingatta.

– Nem hiszem, hogy egy év munka meg fogja változtatni az életemet. Én nem fogok újjászületni, az én bajaim nem oldódnak meg. Örülök, ha sikerül majd végigcsinálnom ezt az évet fejreállás nélkül.

– Ha nem sikerül, akkor sem volt hiába, egész életedben meg lehetsz elégedve magaddal, hogy te megpróbáltad azt, amit mások nem mertek.

A lány Kőhidai felé fordította az arcát.

– Tudom, hogy nem sokat számít, de én mindig veled drukkolok majd.

Kőhidai magához húzta, és a virágzó fának dőlve csókolództak.

3.

Kőhidai bejelentette a főiskolán, hogy egyéves tanulmányi halasztást kér. Hasonló esetek gyakran előfordultak, a tanév végére minden ötödik-hatodik hallgató lemorzsolódott, de mivel a fiú az évfolyam legjobbjai közé tartozott, ügye az átlagosnál súlyosabbnak tűnt, az előadó nem is akart foglalkozni a kéréssel; hogy a felelősséget elhárítsa magától, elküldte Kőhidait Pilisnéhez.

Pilisné azt hitte, hogy Kőhidai a Rákosi-ösztöndíj ügyében keresi fel, bizonytalan, kitérő szavakkal fogadta, megkönnyebbült, mikor a helyzet tisztázódott. A forma kedvéért megpróbálta rábeszélni a fiút, hogy maradjon, de hamarosan megadta beleegyezését az évhalasztáshoz. Azt tanácsolta, hogy legalább a félév hátralevő vizsgáit tegye le, mert különben még ezt a szemesztert is újra kellene kezdenie. Kőhidai belátta, hogy igaza van, június hatodikán záratta le az indexét.

A vizsgák után azonnal hozzálátott, hogy munkát keressen. Kárpáti azt szerette volna, ha valamelyik kisiparos barátjához áll be dolgozni, de a fiú erre nem volt hajlandó. Bár valószínűleg többet keresett volna, de ismerte mostohaapja társaságát, előre tudta, hogy okvetlenül belekeveredne különféle elszámolási és eladási ügyeskedésbe – ezeket pedig mindenképpen el kívánta kerülni. Nem akart veszekedést, inkább azzal tért ki, hogy a főiskolán rossz pontnak számítana, ha ilyen munkahelyen töltené el ezt az egy évet.

Az újságok apróhirdetéseit olvasgatta. Érettségi bizonyítványa és négy főiskolai féléve semmire sem képesítette, legfeljebb valamilyen adminisztrátori vagy más alacsonyabb rangú irodai munkára, ilyen beosztást viszont alig hirdettek, és nem is vonzotta volna Kőhidait, irodában még az ezer forintot sem tudta volna megkeresni. Kiszámította: havonként legalább ezernégyszáz forintra van szüksége, hogy valami tartalékot is félre tudjon tenni további főiskolás éveire, ennyi pénzt pedig csak nehéz fizikai munkától remélhetett.

A hirdetések zömét nagyüzemek és építővállalatok adták fel, Kőhidai nem akart egy zárt munkacsarnokban dolgozni, és a kőművesmunka sem vonzotta, így akadt meg a szeme egy szerelőipari vállalat hirdetésén, fűtésszerelők mellé kerestek segítőket.

Keresztülment a kötelező orvosi vizsgálatokon, kiváltotta a munkakönyvét, és még aznap jelentkezett felvételre a vállalat Tanács körúti központjában. A portás a személyzeti osztályra küldte, ahol egy középkorú kövér nő fogadta. Átnézte Kőhidai iratait, tekintete megakadt a legmagasabb iskolai végzettség rovaton, a négy főiskolai félévet különösnek találta; hosszan kérdezgette a fiút, hogy miért éppen itt akar dolgozni. Nem volt megelégedve a válaszaival, megkérte, hogy néhány percre menjen ki az előszobába.

Kőhidai leült, felhúzta a nadrágszárát, és átfogta a bokáját, a kiszűrődő szavakból is meg lehetett érteni, hogy a személyzetisnő felhívja a főiskola tanulmányi osztályát, és felvilágosítást kér. Kisvártatva újra beszólította, hangján továbbra is bizalmatlanság érződött, úgy sorolta fel a munkakörülményeket, hogy lehetőleg elvegye Kőhidai kedvét:

– A munkaidő napi tíz óra, a munka pedig nehéz és piszkos. Munkaruhát csak nyolcnapos próbaidő után adunk, addig a saját ruhájában kell dolgoznia.

– Rendben van.

– Nem tudom, hogy maga mire számít nálunk, de meg kell hogy mondjam előre: itt nem talál megfelelő társaságot. Maga egy kulturált ember, a brigádtársai pedig műveletlen, durva hangnemben beszélnek, és a művezetők sem jobbak.

Kőhidai legyintett.

– És mennyi a kereset?

A nő erre nem válaszolt egyenesen, különféle pótlékokat és levonásokat sorolt fel, Kőhidainak többször is közbe kellett kérdeznie, amíg megbizonyosodhatott, hogy a tervezett ezernégyszáz forintot mindenképpen megkeresi majd, sőt talán valamivel többet is. Mikor az is kiderült, hogy a vidékről bejáró munkások miatt állandó szabad szombatot tartanak, bólintott.

– Megfelel, vállalom.

A felvétel szokásos állomásai után csak ideiglenes igazolványt kapott, a végleges csak a próbaidő után jár neki. A munkaügyi osztályon egy cédulára felírták annak a budai bérháznak a címét, ahol kijelölt brigádja dolgozott, másnap reggel kellett jelentkeznie.

Két óra körül járt az idő, amikor Kőhidai végzett, lement a lépcsőn, és sokáig álldogált az épület előtt. Bár nem volt különösebben éhes, bement a menzára, és megebédelt. Ebéd után villamossal kiutazott Kőbányára, hogy meglátogassa nagyapját.

Ahányszor csak kiment a szeretetotthonba, minden alkalommal hiányzott néhány arc a régi ismerősök közül, meghalt Paszternák, akinek kilenc kirakata volt, a haragos Lőwy, a tolókocsiban ülő nyomoréknak pedig végleg megbénult a gerince, és az embriók zsugorüléséhez hasonló testtartásba merevedett. Kőhidai attól félt: egyszer azzal a hírrel fogadják, hogy az ő nagyapja is meghalt, mindig megkönnyebbült, mikor az ápolónő egy közömbös köszönéssel elengedte maga mellett.

Aggodalmai nem voltak alaptalanok, az öregembert rosszabb állapotban találta, mint utoljára: nagykabátját is magára terítve feküdt az ágyon, zsíros sofőrsapkájával eltakarta a homlokát, és a sűrű ősz borosta alatt is láthatóan kifakult egykor pirospozsgás arca. Szomszédai elmondták, hogy Kirschner naponta már csak egy-két órára szokott felkelni, kimegy az utcára – mintha nem tudna meglenni anélkül, hogy lássa életének ezt a legfontosabb színhelyét –, elballag a sarokig, a közértben megiszik egy Bambit, és visszafekszik az ágyába.

Kőhidai felkeltette az öregembert, odaadta neki a csokoládét, és beszélgetni próbált vele. Erejének fogytával azonban mintha az értelme is kihunyni készült volna, csak homályosan ismerte fel az unokáját, beszéd közben gyakran úgy fordította a szót, mintha a fia lett volna. Rég halott feleségére panaszkodott, aki – állítása szerint – sohasem szerette őt, hanem egy állomásfőnökkel udvaroltatott magának; kései megbántottságában sírni kezdett, aztán elaludt.

Kőhidai betakarta, és összeszorult torokkal üldögélt az ágya mellett, bárhogy fájt is, fel kellett készülnie rá, hogy hamarosan elveszíti a nagyapját, gyerekkori meghitt kapcsolatai közül az utolsót. Nem akart törődni a maga fájdalmával, arra gondolt, hogy az öregembert nincs miért siratnia, egész életében boldog volt, kedve szerint evett-ivott, közösült, a legkisebb jó dolog is örömet szerzett neki, az emberek szerették. Kőhidai mégsem tudta visszafojtani a melléből feltörő állati zokogást, úgy érezte magát, mint gyerekkorában, mikor arra ébredt, hogy egyedül hagyták a sötét szobában. Mintha még volna mód, hogy a lassan távozni készülő lelket maradásra bírja, arcát a tátott szájjal békésen horkoló ősz fej mellé fektette a dohányszagú, piszkos párnára, és suttogva beszélt hozzá.