XIII. fejezet

 

1.

Karácsony előtt egy héttel Margit hazautazott Kunszöllősre, Kőhidai kikísérte a Keletibe, a lány megígértette vele, hogy az ünnep másnapján lelátogat hozzájuk.

Nem akart üres kézzel lemenni, valami ajándékot szeretett volna vinni, az ő családjukban nem volt szokásos a karácsonyi ajándékozás, a fiú életében először állt be az üzletről üzletre sodródó tömegbe.

Múltak a napok, de Kőhidai nem talált megfelelő ajándékot. Egész estéjét rászánta a kutatásra, a mellékutcai üzletekbe és bazárokba is benézett, egy szabó kisiparos kopott műhelye előtt jutott eszébe, hogy az elveszett öv helyett újat csináltat a lány félkabátjára.

A szabó egy tucatnyi anyagmintát tett elé a pultra, Kőhidai tétovázva válogatott, csak félig-meddig maradt meg emlékezetében a kabát színe és mintája – az öv ugyanabból az anyagból készült –, végül egy gyöngyszürke, halszálkás mintájú szövetet gondolt a legjobbnak. A szabó elvállalta, hogy még karácsony előtt elkészíti az övet, de a postamunkáért nyolcvan forintot kért, Kőhidai húsz forint előleget adott.

Összesen száz forintja maradt, ha kifizeti majd az övet, vonatjegyre és néhány szál virágra már nem telt volna, úgy számolta, még legalább ötven forintot kell szereznie. Szüleitől nem akart kérni, olyan értékesebb ruhája vagy más személyes tárgya, melyet zálogba tehetett vagy eladhatott volna, nem volt.

Alkalmi munka után nézett, beállt volna havat lapátolni, de egy műszakra csak harminc forintot fizettek, szerencséjére a Vajdahunyad utcai munkaközvetítő iroda ablakában meglátott egy kézzel írott hirdetményt: a Józsefvárosi pályaudvarra kerestek vagonkirakókat, a hirdetmény szerint a munka elvégzése után azonnal fizetnek.

A főiskolán még tartottak az előadások, Kőhidai nem akart mulasztani, inkább éjszakai munkát vállalt. Nyolc órára ment ki a pályaudvarra, a II-es kapunál az iroda előtt már harmincan-negyvenen várakoztak, később a sor még gyorsabban szaporodott, és lassan elnyúlt, még a sarkon túl is befordult. A lámpák fénykörében élesen esett a hó, rögtön el is olvadt, Kőhidai egy régi, összeszáradt bakancsot vett fel a munkához, a talp fölött, ahol már szétfoszlott a varrás, beszivárgott a nedvesség, tudta, ha nem akar megfázni, nem állhat egy helyben, toporgott, lábujjhegyen ugrált.

Szomszédja, egy hozzá hasonló korú, de már fogatlan fiú megkérte, hogy tartsa a sorát, és elment a sarki kocsmába. Egy üveg bort hozott, megkínálta Kőhidait is, aki már annyira fázott, hogy leküzdötte undorát, amiért a fogatlan fiú után kell innia, megtörölte az üveg száját, és meghúzta.

Kilenc óra már elmúlt, mikor a sorral bekerült az irodába. Megkérdezték, hogy milyen vagont akar: egy kisebbet egyedül vagy egy nagyobbat – közösen egy másik rakodóval? Nagyjából azonos összeg, hatvan-hetven forint járt érte, de a párban dolgozók általában hamarabb végeztek. Kőhidai nem tudta, hogy bírja majd a munkát, nem akart alkalmazkodni senkihez sem, inkább egy kisebb vagont választott.

Semmiféle igazolást nem kértek tőle, csak kint a szerszámos raktárban kellett leadnia személyi igazolványát, zálogba a lapátért. A többiek nagy, szív alakú lapátot választottak, mellyel egyszerre húsz-harminc kiló szenet is ki lehetett dobni, Kőhidai egy kisebb lapátot vett el a sarokból. Egy vékony, hajlott hátú öregember lekicsinylően megjegyezte:

– Nálunk ilyen lapáttal tésztát mérnek.

Kőhidai úgy tett, mintha nem hallaná, kilépett a raktárból. A felügyelő megmutatta, melyik vagonba álljon be, figyelmeztette, hogy a síntől legalább egy méternyire dobja a szenet, különben levonnak a béréből. A fiú bólintott, levette ócska, molyrágta kabátját, sporttáskáját, melyben viselőruháját, cipőjét és uzsonnáját hozta magával, felakasztotta egy kiálló csapra. Az ütközőre lépve felkapaszkodott, megállt a bontatlan, mésszel leszórt széntömeg tetején, sóhajtott, nyújtózkodott, megdörzsölte a karját, hogy izmai bemelegedjenek, és munkához látott.

Csak lassan haladt, örült, hogy a közelben nem dolgozik senki, aki látná a kínlódását. Könnyebbnek képzelte ezt a munkát, az építőtáborokban és a katonai gyakorlaton sokszor lapátolt, de nem szenet, hanem földet, a ritmust tetszése szerint határozta meg, ha elfáradt, elment vizet inni, negyedórákat pihenhetett, a közös munka akkor is haladt, itt viszont nem számíthatott segítségre. Arra nem is gondolhatott, hogy abbahagyja a lapátolást, és visszakérje az igazolványát, a szabóval úgy állapodtak meg, hogy másnap délben kifizeti az öv árát.

Kinyitotta az egyetlen ajtót, mely a lapos, tető nélküli vagon közepén helyezkedett el, egy kevés szén a saját súlyától lehullott, próbálta kitágítani a rést. Nagy lendülettel, erőszakolt tempóban vágott neki, de a lapáttal nehezen tudta megbontani az összefagyott halmot, a szén inkább tört, mint omlott. A lapát nehezen forgott, hamarosan hólyagokat nyomott puha tenyerébe. Hogy kímélje a kezét, a lapátnyelet a hasának támasztotta, és hasizmait megfeszítve próbált segíteni, de tudta, hogy ez reménytelen vállalkozás, csak még jobban elfárad.

A halom tetején meg-megcsúszva, újra és újra nekivágta a lapát élét a szénnek. Ahogy a felső, átfagyott réteget áttörte, a szén már könnyebben omlott, lapátja hamarosan a vagon vasplatóján koppant. Kiásott magának egy kis helyet, ahová beállhatott, a lapátot többé nem kellett nyomnia, hanem csúsztatni lehetett a vaslapon, az ajtó körül egyre nagyobb felületen letisztult a szén. Megjött a kedve, élvezte a munkát, csípőből vett lendületet, hogy messzebbre dobhassa a szenet.

Bőrén felszakadtak a hólyagok, a bőr felkunkorodott, szabadon hagyva a meztelen húst, de nem érezte, mert a lapát nyele belefeküdt a tenyerébe, csak akkor fájt, mikor éjfél körül abbahagyta a munkát. Megéhezett, merev ujjakkal nyitotta ki a zárat az aktatáskán, evett a zsíros kenyérből, de néhány falat után elrakta, mert szénporszemcsék recsegtek a foga alatt.

Éjfél után elálmosodott, a fogatlan fiú, akitől a bort kapta, ott ment el a vagon előtt.

– Gyere be a kazánházba, jó meleg van. Az öreg megengedi, hogy aludjunk egy órát.

– Akkor mikor végzek?

– Érdekes?! Kialszod magad, sokkal könnyebben tudsz melózni. A vagonokat úgyis csak reggel viszik el.

Kőhidai reggel nyolc órára be akart érni a főiskolára, nem mert megkockáztatni egy késést, nemet intett. Hogy felélénkítse magát, öklével megütögette az arcát, és tovább dolgozott. Középen az ajtónál már elfogyott a szén, mind távolabbról kellett dobálnia, dereka lassan elmerevedett, hiába változtatott alapállást, hogy a másik karját használja. Hiányzott az az erő, melyet a munka elején a túlságosan nagy lendület kivett belőle, a dereka majdnem elpattant, állát a szerszám nyelére támasztotta, és körülnézett: a sarkokban még mindig nagy tömeg szén sötétlett.

Behunyta a szemét, és a lányra gondolt, először csak ingerültség fogta el, amiért erejét meghaladó munkára kényszerült, de lassan megnyugodott.

– Az ő kedvéért kidobom ezt a szenet.

A vagon falán már nem tudta átemelni a lapátot, csak középre dobálta a szenet, és az átellenes oldalról nekirugaszkodva egy-egy halmot letúrt az ajtón.

Mind nagyobb darabon szabadult fel a rozsdás vasplató, látszott, hogy a felülete nem egyenletesen sima, hanem hepehupás a terheléstől és az ütődésektől. Kőhidai a lapát élével a gödrökből is kikaparta a szenet, aztán lemászott a vagonból. Már elindult befelé, mikor eszébe jutott a figyelmeztetés, visszament, és a szénhalom sín felőli oldalát beljebb dobálta, hogy meglegyen az előírt egyméteres távolság.

Úgy becsülte, négy óra felé járhat az idő, a távolból odahallatszott a váltók csattogása, mikor egy-egy tolatómozdony átlökte rajtuk a kocsioszlopot, de itt a széntelepen még semmi sem mozdult. A felügyelő is elaludt, magára zárta az ajtót, Kőhidainak többször kellett kopogni, amíg felébredt. Megdörzsölte álomtól vörös és gyűrött arcát, beengedte a fiút, átvette tőle a lapátot, és fürödni küldte. A felügyelő begombolta a gallért vastag nyakán, és a szállítólevéllel kiment a sínekhez ellenőrizni a munkát.

Kőhidai kereste a fürdőt, a kikopott tömítésű, állandóan csorgó zuhanyok hangja igazította útba, a kályhában égett a tűz, odahúzott egy padot, és leült. Kiöntötte a szenet a bakancsából, és levette a ruháját; ahol a keze hozzáért, mindenütt hideg és libabőrös lett a teste, izmai gyorsan kihűltek és elmerevedtek.

Az eltömődött, vízköves zuhanyrózsa alá állt, és sokáig verette magát az egyetlen sugárban lezúduló forró vízzel. Lassan átmelegedett, attól félt, hogy állva elalszik, hogy foglalkoztassa a gondolatait, a vízsugárral Margit nevét íratta a hátára.

Megnézte magát a homályos tükörben, a víz nem vitte le mindenütt a szénport, borostáinak alja sok helyütt sötétlett. Szappant elfelejtett hozni magával, de a padon egy VIM-es szóródobozban látott szódát, öntött a kezébe. Felkiáltott a fájdalomtól, a szóda fehéren habzott, és égette a tenyerén a nyers húst, kínjában a hasához szorította a kezét. Kimosta a sebet, az égés nemsokára enyhült, de a keze érzéketlen maradt, csak úgy tudta használni, mintha egy-egy kefe állna ki a csuklójából.

A nagy sporttáskából elővette tiszta fehérneműjét, félcipőjét, nadrágját, és átöltözött, ócska felöltője nem koszolódott be a vagon oldalán, kimehetett benne az utcára.

Mikor kilépett a fürdőből, kissé fázott. Jelentkezett az irodában, a felügyelő már kikészítette az elszámolást: hetvennégy forint járt neki, ebből hatot levontak, Kőhidai nem kérdezte meg, hogy miért, szó nélkül aláírta a sárga lapot, és elköszönt. Minden sietség nélkül lépkedett, a mozgás jobban pihentette, mintha lefeküdt volna.

Most futott be a pályaudvarra az első hajnali vonat, a reggeli műszakra érkező munkások között sok csizmás-bekecses parasztember és fekete nagykendőt viselő asszony is feltűnt. Kapkodva szedték le a kocsiból táskáikat, vászonnal bevarrt kerek kosaraikat, demizsonjaikat, hónuk alatt kis fenyőfát szorongattak. Megkönnyebbültek, mikor meglátták várakozó rokonukat, összeölelkeztek. Kőhidai csak most értette meg, hogy már küszöbön áll az ünnep, és nemsokára megláthatja Margitot.

 

2.

Kiváltotta az övet a szabónál, vásárolt három szál szegfűt, a maradék pénzből pedig egy filc Csizmás Kandúr-figurát, óvatosan betette a sporttáskájába a fluszpapírba takart öv mellé, nehogy letörjön a kandúr vállra vetett botja, amelyen a batyuját cipelte.

Az ünnep első napján Kőhidai meg akarta venni a vonatjegyet, de a díjszabástáblázatból kiszámolta, hogy az út Kunszöllősre a pesterzsébeti állomástól négy forinttal olcsóbb, mint ha a Keletiben szállna fel, jobban jár, ha inkább kimegy villamossal.

A vonat fél hét körül ért Pesterzsébetre, öt órakor kellett felkelnie, félt, hogy épp ezen a reggelen alszik el, behozta a konyhai ébresztőórát, és a varrógépasztalra állította.

Nehezen aludt el, hanyatt fekve sokáig nézte a sötétben világító zöld mutatókat, melege volt, hol a lábát, hol a vállát takarta ki. Hajnalban mégis pillanatnyi kábult eszmélés után olyan frissen ébredt, hogy meg volt győződve, már későre jár, ijedten felült, és az órára nézett: még csak fél hármat mutatott.

Bármilyen türelmetlen volt, vissza kellett feküdnie, de már nem aludt el újból, a teljes csöndben távolról behallatszott egy-egy gőzmozdony sípja. Felkattintotta a lámpát, és olvasni kezdett.

Fél ötkor Kőhidai felkelt, az ébresztőóra még nem csöngött, a párnája alá tette, hogy senkit se ébresszen fel. Lábujjhegyen járt, a lavórt teleengedte vízzel, és kivitte az udvarra, ott mosdott meg, és tükör nélkül, csak ujjaival tapogatva arcát, megborotválkozott.

Kivette a szegfűket a befőttesüvegből, selyempapírba majd keményebb újságpapírba tekerte, hogy le ne törjön a fejük, sporttáskájával együtt a jobb kezébe fogta, szabad kezével óvatosan behúzta maga után az ajtót.

Az utca még aludt az ünnep mozdulatlan csendjében, a villamos is sokára jött, és Kőhidai volt az egyetlen utas. Csak az erzsébeti állomás körül népesült be kissé a környék, néhány részeget és szolgálatba induló vasutast látott.

Félórával a vonat indulása előtt nyitották ki a pénztárablakot, a fiú aggódva szorongatta kezében a pénzt, hátha mégis többe kerül a jegy, mint ahogy a táblázaton nézte, de csak harminc fillér biztosítást számoltak rá.

Karácsonyhoz képest szokatlanul meleg volt, az éjszaka befagyott ereszekről nagy cseppekben olvadt le a vékony jég, a töltés oldalában a fedett csatorna fölött megsárgult nádszálak inogtak a szélben; Kőhidai nem ült le a várakozóba, hanem fel s alá sétált, rálépett a sínekre, hátha már érezni lehet a közeledő vonat remegését. Talpa alatt süppedt a föld, egy lámpánál észrevette, hogy a cipője sáros lett, ujjával letörölte, majd a csapnál megmosta a kezét.

Lassú pöfögéssel bontakozott ki a mozdony a füstből és gőzből, rázkódva megállt, az ütközők egymáshoz csattantak. A fiú a leghátsó kocsiban ült le, itt egyetlen utast sem látott, holmiját felrakta a csomagtartóba, és az egyik sarokba húzódott. A kocsit nem fűtötték, az ablak aljára belülről vékony jégréteg fagyott, Kőhidai úgy érezte, hidegebb van, mint kint a szabadban. Hamarosan átfázott, és heves vizelési inger fogta el, kibotorkált a vécébe, utána sem ment vissza az utolsó kocsiba, hanem a vonat elején keresett egy kupét, ahol működött a fűtés. Itt is alig néhányan ültek, elfoglalt egy ablak melletti helyet, a fűtőtestekből gőz sípolt, egy-egy forró vízcsepp ráhullott a bokájára.

Egy darabig ködben haladt a vonat, Kőhidai, bárhogy meresztette a szemét, nem látta az állomásépületek homlokán világító táblákat, csak azt érezte, hogy rántják meg a kocsit a fékek feszülései és csikorgó oldódásai. Egy antológiát lapozgatott, melyet Margittól kapott, elolvasott néhány ceruzával megjelölt részt:

„A Halál Angyala a haldokló jobb kezét nézi meg először, mert ide vannak felírva minden tettei: mennyit dolgozott és mennyit adakozott.”

„Egyetlen szög megmentheti a patkót, a patkó a lovat, a ló a katonát, a katona az országot.”

„Bár boldog lettem volna, mikor okom volt rá…”

Kőhidai ezt a sort elismételte magában, aztán hátratámasztotta a tarkóját, és behunyta a szemét. Időnként felnézett a csomagtartóra: nem esik-e le a holmija, aztán hirtelen elaludt.

Mikor felébredt, fájt a nyaka, megdörzsölte, és kinézett az ablakon: mintha egy országhatárt léptek volna át közben, éles napfényben futott a vonat. Kőhidai látta, hogy a földeket sehol sem borítja hó, csak a bokrok között és a vízmosások gödreiben maradt meg egy-egy eldobott papírhoz hasonló fehér folt. Zöldelltek a vetések és a töltés menti mocsarakban a különböző vízinövények, szeme meg-megállapodott egy patak vagy csatorna keskeny, napfényes tisztásán. Hirtelen átható fokhagymaszagot érzett: mellette egy öreg pár kolbászt evett, Kőhidai elfordította a fejét, nem reggelizett, és az útra sem csomagolt magának ennivalót.

Tíz óra után érkezett meg a vonat Kunszöllősre. Bár nem beszélték meg, a fiú lehetségesnek tartotta, hogy Margit kijön elé, kétszer is végigsétált a sínek mellett, de sehol sem látta. Nem akart korgó gyomorral megjelenni Margitéknál, vett két pogácsát, és azt majszolgatva lépett ki az állomásépületből.

A városba egy hosszú, jegenyékkel szegélyezett sétány vezetett be, Kunszöllős most kezdett ebbe az irányba terjeszkedni, a földbe süppedt nádtetős viskók között már néhány modernebb ház is feltűnt, a névtáblákból ítélve orvosok vagy ügyvédek laktak itt.

Kőhidait meglepte, hogy az ünnep délelőtti sétálók milyen barátságosan köszöntik az állomásról jövő ismerősöket, társaságba verődve megállnak a járdán, és elbeszélgetnek.

Az út egy rövid, sáros kapaszkodóval kiért az országúthoz, Margit leírásából emlékezett rá, hogy itt el kell fordulnia balra. Egy nagy parkon vágott keresztül, nyáron ez lehetett a kunszöllősi élet központja, de most minden zárva volt. Bebámult az uszoda kerítésén: a fehérre meszelt medence alját ázott barna levélréteg takarta be, a betörők ellen vaslapokkal és keresztpántokkal zárták le a nyári vendéglő kapuját és ablakait, még a cégtáblát is celofánba csavarták, és madzaggal átkötözték. Az elmúlt nyárra csak néhány esőtől egybemosott cirkuszplakát és a fák ágain fennakadt papírszalagok emlékeztettek.

A park széléről már látszott a régi malom, Kőhidai kikerülte a nagy vörös téglaépületet, és egy botra támaszkodó, még a decemberi időben is ingig kigombolkozott öregembertől megkérdezte, hol laknak Mihályék. Az öreg gyanakodva mutatott egy közeli ház felé, és sokáig egy helyben maradva nézett Kőhidai után.

Margiték utcájában a házak mindkét oldalon egybeépültek, az összefüggő falak felfogták a szelet, a fiú mintha egy csendes belső udvaron lépegetett volna. Az utcában valaha néhány üzlet is működött, de már mind bezárt, bejáratukat elfalazták és bevakolták, csak fent a firmák kátránybetűi ütköztek ki a takaró festék alól.

A régi építőmesterek mindegyik házat díszíteni próbálták keramit kockákkal, üveglapokkal vagy tükörcserepekkel, a házak és a járda között félméteres szabad földsávot hagytak, a virágok a zárt utca védettségében a szokásosnál magasabbra nőttek és tovább tartották szirmaikat, a bokrokon még most is látszott egy-egy elszáradt virág.

Margiték háza később épülhetett, mint az utcabeli többi ház, a járda felé merev téglafal helyett kőalapon álló sodronykerítés zárta le az udvart. Kőhidai benézett a rések között: nagy tornácos házat látott, mely széles alapú, de rövid szárú U betűhöz hasonlított. Az udvar alig sárguló füvén kacsák sétáltak, de a tornác lépcsőjének támasztott kerékpárnál nem merészkedtek tovább.

Kőhidai megállt a kerítés előtt, és elképzelte, hogy nem megy be, hanem megfordul, és visszautazik Pestre. Látta maga előtt a lány megdöbbent arcát, a család csodálkozását, az érintetlenül maradó ünnepi ebédet, és bár ezek a képzelgések valami furcsa élvezetet okoztak neki, nem hagyta, hogy magukkal ragadják, lenyomta a kilincset.

A kapu zárva volt, csengőt nem talált a betonoszlopon, illetlennek érezte volna, hogy kiabáljon, nyakát nyújtogatva nézett befelé, és idegesen toporgott. Kisvártatva egy kék munkaruhás fiatal férfi jött elő a ház oldalsó, rövidebb szárnyából, valószínűleg a kamrából, a vállán egy zsákot hozott. Hogy felhívja magára a figyelmet, Kőhidai hangosan ráköszönt, a férfi észrevette, de előbb rákötözte a zsákot kerékpárjának csomagtartójára, csak aztán nyitotta ki a kaput. Bólintással viszonozta Kőhidai megismételt köszönését, és anélkül hogy egy szót is szólt volna, kitolta kerékpárját az udvarból. A fiú nem tudta, hogy ki lehet; illett volna-e, hogy bemutatkozzon neki?

A tornácról három ajtó nyílott, rövid habozás után a középsőn kopogott be. Elhúzódott a függöny, Margit integetett mögüle, aztán kulcsot hozott, és kinyitotta az ajtót. Rövid ujjú, horgolt fehér pulóvert viselt, a fűtetlen szobában is áradt a bőréből a meleg, behúzta az ajtót, és hosszan csókolództak.

Kőhidai megfogta Margit mellét, mely a szűk pulóverben különösen teltnek látszott, a lány felsóhajtott:

– Te, te!

Közelebb bújt a fiúhoz, térdével véletlenül megemelte Kőhidai nemi szervét, foguk hideglelősen összekoccant. Nem messze tőlük, egy összekötő ajtó mögött a szomszéd szobában valaki bekapcsolta a rádiót, hirtelen szétbontakoztak. A lány kézen fogta.

– Gyere be.

– Ki van bent?

– Csak Jancsi, a bátyám.

A belső szobában egy zöld zománccal bevont vaskályha égett, tetején valaki almát sütött, hallatszott a piruló gyümölcs fortyogása, és az édes szag betöltötte a levegőt. Mihály János a tükör előtt állt, és a nyakkendőjét kötötte, az ajtó nyitódására megfordult.

– Szervusz, már találkoztunk – mondta mély, rekedtes hangon –, hogy utaztál?

– Elég jól.

– Kérlek szépen, én is sokat járok ezzel a vonattal, ismerem a környülállásokat, biztos, hogy jól átfáztál. Mit iszol? – János a tálalószekrényből két üveget vett ki. – Van zölddiólikőr és egy kis törkölypálinka.

– Inkább pálinkát.

Ittak egy pohárral, János felvette a kabátját, összehajtott kesztyűjét jobb kezébe fogta.

– Nem akarok kimenni a konyhába, mondd meg édesanyának, hogy átnéztem Áronékhoz, ebédre hazajövök. Szervusz, érezd otthon magad nálunk.

Még egyszer megigazította a kalapját, és kiment.

– Jancsi szörnyen szertartásos. Minden mozdulatával szegény apukát próbálja utánozni. Ülj le!

Kőhidai körülnézett: a szobában vaskos és megbízható koloniál bútorok álltak, csak néhol ütközött ki rajtuk a készítő mester vidékies ízlése; a tálalószekrény ajtajára egy hatalmas madárszobrot faragott, a mély fotelokra barnássárga virágos huzatot tett. Kőhidai egy faragott hátú hintaszéket választott ki magának, sporttáskáját a szőnyegre rakta, mikor hirtelen eszébe jutott, hogy még nem adta oda az ajándékait.

– Hoztam neked valamit.

A lány gyanakodva ráncolta össze a homlokát.

– Mit?

Kőhidai először a Csizmás Kandúrt vette ki, Margit megnézte, és az arcához szorította.

– Köszönöm, én mindig játékokat szerettem kapni, és nem ruhát vagy cipőt. – Még egyszer megnézte a bábut. – De minek van rajta ez a bot meg a batyu? Azt jelenti, hogy menjek a fenébe?

Kőhidai tiltakozott, de a lány viháncolva bizonygatta, hogy ezzel a titkos gondolattal vette neki éppen ezt a bábut, aztán a hintaszék fölé hajolva megcsókolta. A fiú kivette az övet a táskájából, és átnyújtotta, Margit kibontotta a piros selyempapírt.

– Ez milyen öv?

– A kabátodra ahelyett, amit elvesztettél a Népligetben.

– Jaj de jó, olyan kényelmetlen volt, hogy semmi sem fogta a derekamat. Meg is próbálom.

Kiemelte a szekrényből a félkabátot, Kőhidai azonnal látta, hogy rosszul választotta ki az öv színét és mintáját, a kabát anyaga sokkal sötétebb volt és nem halszálkás, hanem kis gyöngyszerű körminták tarkították. A különbség akkor látszott a legfeltűnőbben, mikor Margit felcsatolta az övet.

Kőhidainak összeszorult a torka, hiába vállalt fáradságot, éjszakai munkát, nem sikerült. Egy normális embernek eszébe sem jutott volna, hogy találomra övet csináltasson, ügyetlennek és életidegemnek érezte magát, szeretett volna felkelni és elmenni, nagy megkönnyebbülésére Margit örült az övnek.

– Egy kicsit világos, de nem baj. Teával át lehet festeni.

– Teával át lehet?

– Igen, pont annyit fog rajta, amennyit kell. Az sem látszik majd, hogy egy kicsit más a mintája.

Kinyílt az ajtó, Margit anyja jött be, konyhai munkáját szakította félbe, arca enyhén fénylett az izzadságtól. Sovány, barna hajú asszony volt, mind a két gyerekénél jóval alacsonyabb, de tekintetében és nyugodt, célszerű mozdulataiban Kőhidai olyan erőt sejtett, mely Margitból és Jánosból is hiányzott. Felugrott a hintaszékből, átnyújtotta a három szál szegfűt.

– Kőhidai Miklós vagyok.

– Mihály Jánosné.

Az asszony megköszönte a virágot, megkérdezte, milyen az idő Pesten, és hogy utazott a fiú, közben nem nézett rá hosszabban, nehogy a vizsgálódás zavarba hozza. Megigazította a haját.

– Mindig a nyakamba hull ez a pár szál hajam, olyan melegem van tőle. Fel kellene kötnöm kontyba, de ahhoz meg rövid.

– Fent Pesten egy trafikban láttam egy drótból hajlított karikát – mondta Kőhidai –, állítólag egész rövid hajból is lehet kontyot készíteni vele. Megnézzem?

– Ha megtenné, Miklós.

– Jó, és ha van, elküldöm Margittal.

Az asszony visszament a konyhába, Margitot is kihívta magával. Kőhidai a könyvespolchoz sétált, egy-egy könyvet felemelt és megnézett, valamennyinek a címoldalára apró, gondos betűkkel be volt jegyezve: „Ifjú Mihály János főgimnáziumi tanár” – még Margit apjától származott a beírás.

A könyvespolc mellett néhány bekeretezett fénykép lógott a falon. Az egyik a Mihály házaspár esküvői fotója volt, kompozícióján látszott, hogy a fényképésznek ambíciói voltak, mindenáron egy szabályos hosszanti tengely mentén akarta elrendezni a két arcot, az asszony fehér fátyolos feje jobbra fordult, míg a korán kopaszodó férj – keménygallérban és pedánsul megkötött nyakkendőben – balra, mindketten merev mosollyal nézték a képzeletbeli középvonalat.

A másik fotó Margit bátyját ábrázolta, valószínűleg az érettségi vizsga körüli időkből, a fotográfus lámpája alulról világította meg az arcát, ettől haja világosabbnak, majdnem szőkének látszott. Mint ahogy értelmiségi pályára készülő ifjútól elvárta a vidéki közvélemény: János is elgondolkodva a kezébe támasztotta a homlokát, és a messzeségbe nézett, csuklóján feltűnt a nagyméretű karóra.

A harmadik kép Margitról készült öt-hat éves korában. Fölfelé nézett a fényképezőgép lencséjébe, arca kissé balra dőlt, ezen az oldalon látszott fehér kötényének habos masnija is. A frufru kissé föllebbent a homlokán, sűrű barna haját hátul egyenesre nyírták. Sötét szemével várakozva, de öntudatosan figyelt, szája kinyílt, mintha várná, hogy véget érjen a felvétel, és elmondhassa, amit gondol. Kőhidait meghatotta ez a kép, szeretett volna egy másolatot kapni belőle.

Visszaült a hintaszékbe, lassan ringatódzott, egyszerre tűnt természetesnek és felfoghatatlannak, hogy ő most itt van ebben a házban, mely annyira különbözik életének megszokott színhelyeitől.

Margit észrevétlenül jött be a szobába, hideg kezét Kőhidai arcához értette, a fiú hátranyúlt érte, és az ölébe húzta, a hintaszék hirtelen megállt és felnyikordult a kettős súly alatt.

Sokáig csókolództak, Kőhidai becsúsztatta kezét a fehér pulóver alá, ujjai végigsiklottak a lány hasán, majd áterőszakolták magukat a feszes melltartó alatt. A lány melle lassan megtelt a kezében, bimbója felállott, és közben érezni lehetett a kidomborodó kis mirigyeket is. Margit behunyta a szemét, és a fejét jobbra-balra vetette, egy hirtelen mozdulattól lepattantak a melltartó gombjai, vagy a pánt szakadhatott el, de az éles szegély nem vágta többé Kőhidai csuklóját.

Ringatni kezdte Margitot a hintaszékben, a lány teste a bő szoknyán keresztül ránehezedett a combjaira, a hintaszék minden ringásánál végigsiklott a nadrágján, Kőhidai egyre erősebben lendítette a széket, mind szorosabban kapaszkodott a lány mellébe, aztán hirtelen megállt, mély sóhaj tört föl a torkából.

Margit tért először magához, felkelt az öléből.

– Elszakadt a melltartóm, veszek fel másikat.

Kőhidai kábultan feküdt a hintaszékben, feje a támasz oldalára csúszott, épp szembenézett a Mihály házaspár esküvői képével, a szemüveges tanár mintha szigorú tekintetet vetett volna rá. Nedves alteste fázni kezdett, a kályhához ment, és a zöld zománchoz simult.

 

3.

Mihályné már megterített bent a nagyszobában, a régi, hajlított lábú asztalról levette a horgolt terítőt, és fehér, nyomott mintás damasztabroszt tett fel helyette, a négy terítékhez pedig megszürkült monogramos ezüst evőeszközöket.

Kőhidai és Margit kiment a fürdőszobába kezet mosni, egy oldalsó tapétaajtón túlról egy öregasszony nyögése hallatszott:

– Margit! Margit!

Kőhidai összerezzent.

– Ki ez?

– A Mihály nagymama. Már évek óta nem tud felkelni.

– Téged hív?

– Nem, anyuka vigyáz rá.

Mihályné meghallotta a nyögést, átment a beteghez.

– Mit adjak, mama?

– Ki van itt?

– Margithoz jött egy fiú.

Kőhidai többet nem hallott, mert Margit kézen fogta, és kihúzta a fürdőszobából. János közben már hazaért, ott ült az asztal mellett, és könnyű részegségtől elborult arccal leveszöldséget szedett ki a tálból.

Mihályné csirkét készített, mentegetődzve mondta, hogy sertés- vagy marhahúst egy hónapban legfeljebb kétszer hoznak Kunszöllősre, az is fekete a hosszas fagyasztástól. Mihályné egy üveg bort is kitett az asztalra.

– Nehogy azt higgye ez a szegény csirke, hogy a kutya ette meg.

Kőhidai többet evett, mint általában szokott, a korai felkeléstől is elbágyadt. Ebéd után Mihályné kivitte az edényeket a konyhába, János pedig ingadozó léptekkel elindult, hogy meglátogassa azokat a gyerekkori barátait is, akikhez délelőtt nem jutott el. Ketten maradtak a szobában, Margit egy plédet vetett végig a díványon.

– Feküdj le egy órára. Anyuka is mondta, hogy fáradt lehetsz.

– Nem illik.

– Miért ne illene? Várj, hozok egy párnát.

Kőhidai végigdőlt a díványon, Margit betakarta a vastag, kellemesen dohányszagú pléddel, és odaült a lábához. A fiú már félig aludt, becsukott szemmel kérdezte:

– Ugye jó volna, ha lenne saját lakásunk?

– Nagyon jó volna.

– Akkor most idefeküdnél mellém?

– Igen, melléd feküdnék.

„Sohasem lesz saját lakásunk” – akarta mondani Kőhidai, de meggondolta magát, fejét oldalt fordította a párnán, és elaludt.

Már késő délután volt, amikor felébredt, azt hitte, otthoni kamrájában fekszik, de a párnahuzat szokatlanul friss és száraz volt az arca alatt. Kinyitotta a szemét: a függönyökön túl már besötétedett, az asztal fölött mélyre leengedett ernyővel égett a lámpa, fényében Mihályné varrt valamit, és csendesen beszélgetett Margittal. Kőhidai zavartan felült.

– Ne tessék haragudni.

– Jól aludt, Miklós?

– Igen, jól.

– Főztem egy kis kávét, vagy inkább teát kér?

– Ha lehetne, inkább teát.

Mikor az asszony kiment, Kőhidai sietve félrehajtotta a plédet, belebújt a cipőjébe, és próbálta rendbe hozni összegyűrődött nadrágját. Leült az asztal mellé, és megdörzsölte elzsibbadt karját.

– János megjött? – kérdezte Margittól.

– Meg, de egy kicsit sokat ivott, a kisszobában alszik. Azt hiszem, nem tudsz majd elköszönni tőle.

Kőhidai elővette a noteszát, melybe felírta a vonatok indulását, az utolsó személyvonatig még egy órája maradt.

– Ráérsz még – mondta Margit –, majd kikísérlek. Mihályné behozta az uzsonnát, az asztal közepére rakta a virágmintás porcelán kannát, a kanna fala még zúgott a forró teavíztől, csőréből könnyű gőz szállt ki. Kőhidai töltött magának, egy szelet kalácsot vett le a tálcáról, megkente eperlekvárral. A hideg édességtől belenyilallt a fájdalom egy hátsó rossz fogába, nyelvével simogatta az érdes, hézagos felületet, nem evett többet, csak még egy csésze teát ivott.

Megköszönte az uzsonnát, és elbúcsúzott Mihálynétól; a kézfogásnál meglepte, hogy az asszony tenyere olyan száraz és kérges, mint egy nehéz fizikai munkát végző férfié.

– Üdvözlöm az édesanyját, Miklós – mondta Mihályné –, és jöjjön le hozzánk újra minél hamarabb.

– Akkor azt a karikát a kontyhoz majd elküldöm.

– Köszönöm szépen.

Kézen fogva indultak el Margittal, Mihályné kijött a tornácra, és nézett utánuk, tekintetén nem látszott helyeslés vagy rosszallás, csak valami tartózkodó várakozás.

A lány előhozta kerékpárját a lépcső alól.

– Tudsz biciklizni?

– Nem.

– Kár, odaadtam volna neked a Jancsi gépét.

Mihályné közbeszólt:

– Margit, menj te is gyalog.

De a lány, mintha bizonyítani akarná ügyességét, ragaszkodott hozzá, hogy kerékpáron kísérje el Kőhidait. Már az első métereken kiderült, hogy bizonytalanul kormányoz, úgy próbáltak együtt haladni, hogy Margit egyik kezével a fiú vállára támaszkodott, de így is gyakran megingott.

Útközben találkoztak a kék munkaruhás fiatal férfival, aki délelőtt ajtót nyitott Kőhidainak, most is egy zsákot hozott, rákötözve kerékpárjának csomagtartójára, messziről is áradt belőle az izzadságszag. Köszönt Margitnak, a lány kelletlen biccentéssel fogadta, és az ellenszenv sokáig nem tűnt el az arcáról.

– Ki ez?

– A Balázs. Anyuka vette ide albérletbe, de már megbánta.

Mindent telerak kacsákkal meg disznókkal, nyáron nem lehet megmaradni a szaguktól. És olyan szemtelen anyukával, azt mondja: nagyságos asszony, ne legyen gondja a házára, én öt-hat év múlva megveszem magától.

Mire kiértek az állomáshoz, már csak néhány percük maradt a vonat érkezéséig, kimentek a peronra.

– Mikor jössz fel Pestre?

– Én már mennék veled most, de olyan sok a munkám.

– Mit csinálsz?

– Anyagot gyűjtök egy könyvhöz. A Népművészeti Intézetben kérték, nagyon jól fizetik. Meg kell csinálnom, mert segíteni akarok anyukának.

– De utána feljössz?

– Lehet, hogy még el kell utaznom Tolnába is, Kálóc-Semjénre, de majd mindent megírok.

A hangosbeszélő már jelezte a vonatot Baja felől, kisvártatva kivált a sötétségből a mozdony szikrákat szóró kéménye. Kőhidai felugrott a lépcsőre, leengedte az ablakot, és mélyen kihajolva megfogta a lány kezét.

– Vigyázz magadra!

– Te is.

A szerelvény elejéről sípszó hallatszott, a vonat megrándult és elindult; előbb Margit integető karja tűnt el Kőhidai szeme elől, aztán az állomás fényei is lassan egybefolytak, és közelebb kerültek a föld egyenes sötét vonalához.