I. fejezet

1.

A régi iskolai évkönyvek kör alakú címlapfotóin a Szent Imre herceg Gimnázium messze kiemelkedik a környező bérházak és apró műhelyek közül, a fotók kék hátterében felhők úsznak el a túlméretezett homlokzat fölött. Tervezőit mintha az a szándék vezette volna, hogy a méltóságteljes épület, akár egy templom vagy egy börtön, a puszta arányaival kordában tartsa a környéket, roppant falai, amelyeket lőrésszerű ablakok, kőből faragott liliomok, férfiököl formájú zászlótartó vasak díszítettek, fenyegetően meredtek rá a Bakáts térre és az abból kiinduló utcákra.

A gimnázium már 1910-től a főváros legtekintélyesebb iskolái közé tartozott, a bencés oktatórend vezette, és a közvélemény meg volt győződve, hogy a pap tanárok többet tudnak, és jobban tanítanak, mint a civilek. Hagyományosan szentimrés diák nyerte a középiskolás magyar irodalmi és történelmi versenyeket, a sportban is kitűntek, a labdarúgást ugyan még az udvaron sem engedélyezték az atyák, de úszóik, atlétáik, tornászaik mindig a legjobbak között végeztek a KISOK-bajnokságokon.

Az évkönyvek gondosan felsorolták az iskolában végzett közéleti kiválóságokat, a sort egy volt kereskedelmi államtitkár vezette, de szerepelt néhány egyetemi tanár, országos hírű orvos és mérnök is – jelezve a tanulók előtt álló távlatokat. Az egész Ferencvárosban alig akadt törekvő kiskereskedő, iparos vagy szakmunkás, aki ne szerette volna, hogy fia a Szent Imre herceg Gimnáziumba járjon.

1943 nyarán Kőhidai Márton asztalos is megpróbálta beíratni a gimnáziumba nagyobbik fiát, Miklóst, aki abban az évben végezte el a negyedik elemit. Bár a fiú jeles bizonyítványt hozott magával, nem vehette biztosra, hogy elfogadják a jelentkezését. A Kőhidai család zsidó volt, és a gimnázium igazgatósága, átvéve a zsidótörvényekben meghatározott „zárt számok”-at, osztályonként csak két zsidó tanuló felvételét engedélyezte. Ezekért a helyekért már hosszú évekkel előre tülekedtek és harcoltak a szülők, bevásárlásainál a gimnázium rendkívüli kedvezményeket kapott az érintett környékbeli kereskedőktől, nagy összegű felajánlások érkeztek az iskolai cserkészcsapat nyári táborozására és a különféle szertárak javára.

Kőhidai Márton is szívesen hozott volna hasonló áldozatot, hogy egyengesse fia felvételét, de nem állt módjában. Tizennyolc hónapi ukrajnai munkaszolgálat után csak 1943 tavaszán szerelt le, és feleségén, gyermekein kívül öreg szüleit is eltartotta. Mivel a törvények szerint önállóan nem dolgozhatott, havi száz pengőt fizetett egy keresztény asztalosnak, aki a nevét adta a műhelyhez, a bútorjavításokból és a szegény környéken adódó más famunkákból nem szedhetett össze többet a szűkös megélhetésnél. Kőhidai befolyásos pártfogókat sem ismert, Miklós egyetlen esélye az iskola jóindulatában és méltányosságában rejlett, ez azonban nem vált valóra. Hamarosan meg is kapták az elutasító választ. A két fenntartott helyre egy orvos fia és Miklós osztálytársa, Gombos Róbert került, a Bakáts téri festék-nagykereskedő fia.

A közelben más gimnáziumot, polgári vagy kereskedelmi iskolát nem találtak, a főváros más kerületeiben is megpróbálkoztak, de az iskolák inkább a saját környékükön lakó zsidó fiúkat részesítették előnyben. Elmúlt minden jelentkezési határnap, Kőhidai nem tehetett mást: a régi elemi iskola ötödik osztályába íratta be a fiát.

Miklós, akit megviseltek a hosszadalmas várakozások a különféle irodák előtt, a föltámadó és kialvó remények, még örült is, hogy megmaradhat a megszokott falak között és az ismert tanítók keze alatt, de hamarosan meg kellett értenie, hogy a helyzete merőben megváltozott. Volt negyedikes társai közül csak a leggyöngébb tanulók jártak vele továbbra is, akik valahogy el akarták tölteni azt a két-három évet, amíg inasnak mehetnek. Ők meg voltak elégedve a régi iskolával, a tízpercekben jókedvűen zajongtak, fekete klottgatyájukban és mezítláb körbe-körbefutották a földszintes barakképületet, órák alatt pedig kibámultak az ablakon, ettek, vagy kitépett füzetlapokon „torpedóztak”.

Az első nap Miklós az iskolából hazafelé tartva találkozott Gombos Róberttel, akivel az előző évben még az osztályelsőségért versengett. Róbert a gimnázium zöld formasapkáját viselte, a szentimrés sapkarózsával, térdével új aktatáskát és tornazsákot rugdosott, az iskola frissen tanult indulóját dúdolta:

Letört zászlónk felszáll majd a porból,

Az Úr velünk győz a Sátán felett.

Zengjetek bátor harci riasztót,

Szentimrés fiúk, énekeljetek:

Szent Imre herceg szűz életeddel

Liljomot tartó erős kezeddel

Életben példánk, harcban vezérünk leszel!

Miklós és Róbert megállt beszélgetni a Bakáts tér sarkán, összehasonlították a régi és az új iskolát. A gimnazista az udvar végében fekvő uszodáról mesélt, a tornatanárról, aki a szokásos karkörzések és derékhajlítgatások helyett jógagyakorlatokat oktat, a szertárakról, a díszteremről. Miklós közönyös arccal bólogatott, mintha mindez nem érdekelné, de otthon elbújt az asztalosműhely sötét sarkában, és sírt.

– A Gombos miért? – kérdezte fuldokolva.

Apja azzal vigasztalta, hogy még nincs veszve semmi, a rendeletek engedélyezik, hogy majd a nyolcadik elemi után különbözeti vizsgát tegyen, és átmehessen a gimnázium ötödik osztályába. Megvette neki a gimnazista tankönyveket is, az előírt helyen: Kába Károlynál. A könyvkereskedő előjogaiért százalékot fizetett a Szent Imre herceg Gimnáziumnak, és hogy minden visszaélést meggátoljon, a könyvek első oldalára beütötte saját tervezésű bélyegzőjét:

Elértve fia kimondatlan kívánságát, egy zöld szentimrés formasapkát is vásárolt neki, melyet Miklós csak otthon és titokban viselt.

Befejezve a napi munkát, Kőhidai Márton esténként eddig sakkozni szokott a fiával, most újságpapírral terítették le a gyalupadot, és kirakták a tankönyveket. Kőhidai nagyjából ismerte az első gimnázium anyagát, eredetileg könyvelő vagy tanár szeretett volna lenni, a polgári iskola három osztályát is elvégezte, jól számolt, érzékenyen és finoman rajzolt minta után, sokat olvasott. Csak a latin nyelv volt idegen a számára, fiával együtt tanulta a ragozást és az egyszerű példamondatokat:

– Agricola terram arat, vineam qouque curat. Venator narrat…

Hogy a foglalkozások komolyságát fenntartsa, Kőhidai mindennap leckét is adott fel, Miklós szorgalmasan elvégezte. Mikor újból összetalálkozott Gombossal, óvatosan kifaggatta, hogy ők a gimnáziumban hol tartanak, és valójában mennyit tudnak az anyagból, úgy vette észre, hogy semmivel sem járnak előtte.

Ezek az esti foglalkozások megerősítették benne az illúziót, hogy ő valójában a Szent Imre herceg Gimnáziumba jár, nemsokára levizsgázik, és végképp kiszabadul az elemi iskolából, ahol lassanként elviselhetetlenné vált az élete.

A külvárosi barakkiskola – melynek ablakai alig ötven centiméterrel emelkedtek az utcaszint fölé, a falakról folyt a nedvesség, padlója elkorhadt, és férgek bújtak elő a földből, a tornateremben patkányok szaladgáltak a gyerekek lábai alatt –, még ez a nyomorúságos iskola is elragadtatva követte a háború eseményeit.

Minden délben, mikor megszólaltak a harangok, a tanítók vigyázzt vezényeltek, és a gyerekek összetett kézzel imádkoztak:

„Delet harangoznak szerte Magyarországon, ez a harangszó a nándorfehérvári csata hőseire emlékeztet. Emlékezzünk élő hőseinkre is, hiszen ismét harcol a magyar. Az önvédelem adta kezébe a fegyvert, és ő bátran elfogadta azt…”

A fiúk a fronton harcoló hozzátartozóiktól tőröket, orosz babákat, esztergált fatányérokat kaptak, behozták megmutatni, a szünetekben az udvaron masírozva a japán „Fuzsijama”-indulót énekelték, füzeteikben újságokból kivágott „stuka”-fotókat őrizgettek.

Vargha, a földrajztanár – vállalva felettesei enyhe rosszallását – nem titkolta nyilas meggyőződését, kalapjának bélésébe aranybetűkkel benyomtatta: „Éljen Szálasi!”, Budapest földrajzi ismertetésénél pedig előbbre vette Budát, mert ott kevesebb zsidó lakik, mint Pesten.

Ha bejött helyettesíteni az osztályba, Vargha felrajzolta a táblára a keleti arcvonal térképét, és kérdezgetett a hadi helyzetről. A fiúk, akik tátott szájjal hallgattak, ha meg kellett volna mondaniuk, hogy merre esik Veszprém vagy Nyíregyháza, azt pontosan tudták, hol helyezkednek el a német csapatok, milyen katlanba csalják be az orosz hadsereget, hogy aztán döntő csapást mérjenek rá. Tombolva csapkodták a padok felhajtható támláját, akár egy futballcsapatért, úgy drukkoltak a német győzelemért.

– Tűzben és vérben születik meg az Új Európa – mondta Vargha ünnepélyesen, és letette a mutogatásra szolgáló nádpálcát. Miklós nem értette pontosan, mit jelenthet az Új Európa, jobb híján az iskola mögötti új tüdőgondozóhoz próbálta hasonlítani, melyben még hónapok múlva is nyomasztó, zsíros festékszag terjengett.

A gyerekek abban is utánozták az iskolán kívüli világot, hogy belekötöttek a környezetükben élő zsidókba. Miklóson kívül az egész iskolába csak még egy zsidó tanuló járt, egy Hoffmann Árpád nevű, folyton hunyorgó, vörös hajú negyedikes. Ő azonban nem vállalta a neki szánt sorsot, leintette a gúnyolódást, hogy már nem sokáig lesz zsidó, mert a szüleivel együtt kitér. Ezentúl Hoffmannt kicsit lenézően, kicsit sajnálkozva római zsidó vallásúnak nevezték, de békén hagyták. Távolról elkerülte Kőhidait, aki így társak nélkül volt kénytelen fogadni a támadásokat. Elvették a tízóraiját, megdobálták, füzeteit összefirkálták és leköpdösték, arra akarták kényszeríteni, hogy kockacukrot és pénzt hozzon nekik hazulról, mikor erre nem volt hajlandó, veréssel fenyegették.

Iskola után hazafelé tartva, Miklós a hídon átment a vasúti pálya túlsó oldalára, nagy kerülőt tett, hogy kitérjen ellenségei elől. Az elhagyott utcákon bokáig gázolt a száraz levelekben, néha egyet felvett a földről, összetörte és megszagolta, hosszú sétájában eltöprengett, hogy annyi gyerek közül miért éppen ő lett zsidó. Úgy érezte, semmiben sem különbözik a többiektől, ha rajta múlott volna, szívesen beáll társai közé menetelni, és a „Fuzsijama”-indulót énekelni, lelkesedett volna a németek acélkék bombázóiért, melyek harc közben féloldalt fordultak és vijjogtak, sőt azt is bevallotta, hogy csúfolta volna a zsidókat is, ha ő maga nem lett volna az. Egyet azonban pontosan tudott: a kialakult helyzet már változtathatatlan, és ha elárulja ezeket a vonzódásait, csak még jobban kiszolgáltatja magát.

2.

Március 19-én, vasárnap Miklós jegyet váltott a Hungária mozi délutáni előadására – a János vitéz-t adták, Kiss Ferenccel a főszerepben. Már jóval a kezdés előtt, fél kettőkor odaért, de a mozit zárva találta, szerette volna tudni, mi lesz: megtartják-e az előadást, vagy visszaadják a pénzt? Benézett az ajtó üvegén, az üres előcsarnokban senki sem mutatkozott, csak a háttérben látszott a falra ragasztott Pinocchio-figura.

Hazament, és az apját kereste, a szomszédos házban találta meg, barátjánál, Grósz nyomdásznál a rádiót hallgatták. Eddig csak katonazenét közvetítettek, három órakor azonban váratlanul jelentkezett a bemondó:

– Halló, halló, itt Budapest I. Híreket közvetítünk. Pontos idő: tizen…

A bemondó hirtelen elhallgatott, és nem szólalt meg újból. Kőhidaiék a Belvárosból hazatérő ismerősöktől tudták meg, hogy a németek megszállták az országot. Miklós szerette volna azt hinni, hogy ez nem túlságosan nagy baj, de apja komor arca ellentmondott reményeinek.

Az esti közös tanulások is hamarosan véget értek, mert Kőhidai Mártont még 1944 tavaszán újra behívták munkaszolgálatra. Nem vették figyelembe a tűzvonalban már letöltött tizennyolc hónapot és Kőhidai súlyos szívbaját, szinte minden tizennyolc és negyvennyolc év közötti zsidó férfit elvittek.

Huszonnégy órájuk maradt, hogy megkíséreljenek valamilyen menekülést találni. Elmentek a Weiss Aliz kórházba, és megkérdeztek egy ismerős adjunktust, nem operálná-e meg Kőhidait, hogy legalább néhány nap haladékot nyerjenek. Az orvos eloszlatta reményeiket: még ha azonnal végrehajtanának egy vakbél- vagy sérvműtétet, és visszadátumoznák, a behívó akkor is érvényes maradna. Még a súlyos beteg ápoltakat is átvitte a mentőkocsi a Helyőrségi kórházba felülvizsgálatra, és tüdőbajosok, féllábúak sem kaphattak felmentést, egy gyógyíthatatlan beteg meg is halt, mert a kórházból kísérő nélkül a bevonulási körlet felé tartva kiugrott a vonat ablakán.

Kőhidai Márton április elején, egy szokatlanul meleg délelőtt indult el hazulról a nagykátai munkaszolgálatos gyűjtőállomásra. Miklós később úgy emlékezett, hogy hétfői nap volt, talán már a húsvéti szünetben, a konyhában aludt, mikor egy arcához érő tenyér felébresztette. Apja állt az ágy felett, az időjáráshoz képest túlságosan vastagon öltözött; erős bakancsot húzott, és bricsesznadrágot térdzoknival, szürke, vatelinozott mikádó-kabátján alig tudta átcsatolni a hátizsák széles vállpántjait. Bár a behívóparancs nem írta elő, óvatosságból már felvarrta a kabát bal felső karjára a sárga szalagot. Haját rövidre vágatta, és bajuszát is megnyírta, ettől szokatlanul fiatalnak látszott.

Lassan és halkan beszélt a fiúhoz.

– Akkor úgy, ahogy megbeszéltük, Miklós – mondta –, segíts anyádnak itthon, és ha tudsz, a műhelyben is. Vigyázz Péterre, gondolj arra, hogy te vagy a nagyobb. Mit még?! Ne hagyd abba a tanulást egy napra sem, előfordulhat, hogy jön valami rendelet, és nem kell várnod a nyolcadikig, hanem most, az év végén leteheted a különbözeti vizsgát.

Miklós sírt, és belekapaszkodott az apjába:

– Maradj itthon!

– Nem lehet, Miklós, el kell mennem.

A fiú nem értette, miért kell elmennie, hiszen nem állt mellette rendőr vagy katona, aki kényszerítette volna rá. Mikor apja meg-megrángó arcvonásaiból megbizonyosodott, hogy az elválás kikerülhetetlen, még erősebben szorította magához a mikádó-kabát szőrmés nyakát:

– Ha te elmész, én sem fogok tanulni tovább.

– Ne mondj ilyeneket, hisz tudod, hogy visszajövök. Emlékszel: két évvel ezelőtt is elmentem, aztán visszajöttem…

– Olyan soká lesz…

Miklós sírt, Kőhidai körülnézett, hogy mivel vigasztalhatná meg, mást nem találva, levette a szekrény tetejéről a saját készítésű sakk-készletet, az intarziás, melegbarnára-csontszínűre pácolt táblával, faragott figurákkal, és az ágyra tette. Egy pillantást vetett az órára:

– Anyád azt mondta, kilencre hazaér, de úgy látszik, valami közbejött. Hagytam neki egy cédulát a konyhaasztalon.

Megigazította vállán a kenyérzsák hevederét, és elindult. A fiú elkísérte a kapuig, onnan nézett utána: a szomszéd ház előtt már várta Kőhidait barátja, Grósz nyomdász, akit szintén behívtak Nagykátára. Kezet fogtak, aztán hátizsákjuk súlyától kissé előregörnyedve siettek végig a hosszú, egyenes utcán.