VIII. fejezet

 

1.

Bár szombaton éjfél után ért haza Kőhidai, vasárnap reggel korán felkelt, rendszeresen játszott az Államigazgatási Főiskola sakkcsapatában, és kilencre írták ki mérkőzésüket a Váci úti Reiter-gyár sakkozói ellen. Reggeli helyett sietve megkent magának egy szelet zsíros kenyeret, könyvei közül kikeresett egy orosz nyelvű sakkmonográfiát, és a hóna alá csapta, útközben át akart nézni egy-két megnyitási változatot, melyre sor kerülhet a partijában.

Ebben a korai időben még üresen futottak a villamosok, Kőhidai leült a hosszú pad sarkába, kinyitotta a könyvét, de néhány oldal után elunta az olvasást. Szemét behunyva arcát a nap felé fordította, felidézte előző esti találkozásukat Margittal, aggodalmasan újra végiggondolt minden részletet: nem hibázott-e valamiben, nem untatta-e a lányt? Úgy találta, mindent megtett, ami csak telhetett tőle, és Margitnak lesz kedve megint találkozni vele. Kellemes izgalom fogta el, nem tudott ülve maradni, kiment a nyitott peronra, és megállt szemben a Duna felől fújó széllel.

Háromnegyed kilencre ért ki a Váci útra, a Reiter-gyár bejárata előtt az öreg intéző köré csoportosulva már ott beszélgetett néhány csapattársa, élénken gesztikulálva a kezükben tartott, összehajtott újságokkal. Kőhidai több mint egy éve játszott már a főiskolai sakk-körben, jól ismert minden arcot, csodálkozva vette észre, hogy a várakozók között ott álldogál egy tanulócsoportbeli társa, Pauker Tibor is, ő most jött le először.

Pauker kövér, alig húszéves kora ellenére már kopaszodó férfi volt, mindenképpen kivált a tanulócsoportból, a többi főiskolás öltözékéhez mérten elegáns, jól szabott ruhákat viselt, rendszeresen nyakkendőt kötött – bár ez valóságos kihívásnak számított. Fekete aktatáskájában külföldi szakkönyveket hordott magával, célzásokat tett rá, hogy ő maga is dolgozik egy tudományos kutatóintézetnek.

Pauker csak nemrég, a második év elején került be a főiskolára, apja valaha nagykereskedő volt, így osztályidegen származásúnak, X-esnek minősült, és az érettségi után elutasították a jelentkezését. Az Államigazgatási Főiskola nyolcvan elsőévese közé összesen két X-est vettek fel, de csak egyikük jelent meg a szeptemberi évnyitón, a másikat időközben családjával együtt kitelepítették a Hortobágyra. Pauker az első évet egy alacsonyabb rangú intézményben, a Számviteli Felsőtechnikumban töltötte el, vizsgák után egy újabb kérvényt adott be, melyben kérte áthelyezését az Államigazgatási Főiskolára. A rektorhelyettes Pilisné elfogadta a kérelmet, nem lehetett ellenőrizni a szállongó pletyka igazságát, hogy Pilisné és Pauker közeli rokonok, de Paukert gyakran látták feltűnni azon a folyosón, melyből a főiskola vezetőinek irodái nyíltak.

Az első hetekben Kőhidai többször is próbált beszélgetést kezdeményezni, abban reménykedett, hogy vele talán több közös témát talál, mint a többi csoporttársával, de Pauker visszautasított minden közeledést, éreztetve, hogy Kőhidai nem egyenrangú partner a számára. A fiú most csak a szeme sarkából vetett felé egy pillantást, nem értette, miért jött le játszani. Abban nem kételkedett, hogy a körültekintő Paukert ebben is határozott célok vezetik, talán arra számíthatott, hogy a sakkcsapatban való szereplést valamiféle közösségi munkának tekintik majd a főiskolán.

Már elmúlt kilenc óra, és még mindig hiányzott a csapat két legjobb játékosa, az öreg intéző utolsó reménységként elment a villamosmegállóhoz, de egyedül tért vissza. Félrevonta Kőhidait.

– Miklós, nem hagyhatjuk üresen az első táblát, mert büntetőpontokat vonnak le tőlünk. Az erőlista alapján neked kell fölmenni.

– Ki lesz az ellenfelem?

– Rög Sándor, egy öreg mester, de ne ijedj meg tőle. Te leszel a világos, kombinálj bátran.

Kőhidai elfogódottan bólintott; középiskolás éviben foglalkozott a játék elméletével, de azóta alig vett a kezébe sakk-könyvet, és csak ritkán ült le a tábla mellé – így nem sok eséllyel vehette fel a küzdelmet egy mester ellen.

Jelentkeztek a gyári portásnál, aki az ebédlőbe utasította őket. Átvágtak a kihalt udvaron, a hordalék eltömhette a csatorna lefolyóját, mert az eső olajos felszínű tócsákban gyűlt össze, a víz befolyt a csupasz földön tárolt bálák és halomba dobált gépalkatrészek közé is.

Az üzemi ebédlő asztalain már felállították a sakk-készleteket, sőt a szabályok szerint pontban kilenckor az órákat is elindították, a Reiter-gyáriak egy csoportba gyűlve beszélgettek hátul, a kályha mellett, csak az ajtó nyitódására jöttek elő.

Kőhidai levette a ballonját, közben az első tábla felé nézett: vékony, hajlott hátú, pedánsan öltözött, ősz hajú férfi üldögélt az asztal mellett, néha egy-egy szót intézett a többi játékoshoz; Rög az oktató és a kapitány szerepét is ellátta a csapatnál, ezért néhány száz forinttal kiegészítették a nyugdíját.

A fiú köszönt Rögnek, tisztelettudóan megvárta, amíg a mester nyújtja elsőnek a kezét, utána leült, kitöltötte a játszmalapot, és megkérte ellenfelét, hogy emlékképpen írja rá a nevét, Rög bólintott, és reszketeg betűkkel aláírta.

Kőhidai mélyet lélegzett, és megtette az első lépést, királygyaloggal nyitott, szerette az ebből kialakuló romantikus állásokat, az Evans-csel vagy a porosz huszárjáték bonyodalmait, de ellenfele az óvatos francia védelmet választotta. A fiú tartott attól, hogy a középjátékban sok gondolkodási időt kell majd felhasználnia, ezért a nyitólépéseket gyorsan meghúzta. A kialakuló változatot ismerte, az elnevezésére is emlékezett: Aljechin-Chatard-támadásnak hívták, az egykori világbajnok, Aljechin felejthetetlen játszmát nyert vele egy svájci mester ellen.

A fiú biztos volt benne, hogy pontosan követi a világos számára ajánlott legjobb lépéssort, megdöbbent, mikor a tizenkettedik lépésben Rög vezérének kettős fenyegetésével elháríthatatlan gyalogvesztés elé állította. Gyomra összehúzódott, arra gondolt, hogy feladja a partit, aztán homlokát a tenyerébe szorította, és kényszerítette magát, hogy ne általánosságban, hanem pontos változatokban értékelje az állást. Úgy találta, hogy a gyaloghátrányért elegendő ellenértéket jelent tisztjeinek gyors fejlődése és a sötét királyszárnyra nehezedő nyomás. Hosszú töprengés után úgy döntött, hogy még egy gyalogot feláldoz, és a megnyíló vonalakon támadásba kezd nehéztisztjeivel. Húzott, és beírta a lépést, keze alatt nedves lett a játszmalap, az órára nézett: jól állt az idővel, felkelt, és sétára indult az asztalok körül.

Nézte csoporttársainak játszmáit; Pauker, mivel nem rendelkezett minősítéssel, az utolsó táblán játszott egy vasárnap is kék munkaruhát viselő, sovány, ticesen rángatódzó arcú férfival, aki minden húzásnál keményen odavágta a figurát az asztalhoz, mintha ez a mozdulat is növelné a lépés erejét. Futárjával sakkot adott.

– Sakkzási mánia! – mondta.

Pauker közbehúzta a huszárját, Kőhidai úgy ítélte meg, hogy a pozíciója valamivel kedvezőbb. Megtett egy kört, aztán visszaült az asztalához, és a táblára nézett. Mester ellenfele védelembe szorult, bár kihasználta a passzív állások minden rejtett dinamikáját, helyzete hamarosan kritikussá vált, Kőhidai visszanyerte az áldozott gyalogokat, változatlanul folytatódó támadás mellett. A harmincadik lépésnél a fiú úgy érezte, eljutott a döntés küszöbére, hogy ne húzzon elhamarkodottan, ráült a kezeire. Bástyával és vezérrel is üthette ellenfele vezérgyalogját, először a bástyaütés következményeit számolta ki: az állás a cserék után hamarosan döntetlenre egyszerűsödik le, a vezérlépés viszont matt támadást ígért – emellett döntött. Tekintete sebesen futott ide-oda a táblán, még egyszer ellenőrizte a lépés nyomán megnyíló vonalakból és átlókból adódó veszélyeket, mikor Paukerék asztala felől váratlanul indulatos kiáltozást hallott, odakapta a fejét.

– De igenis megfogta a vezérét, tessék azzal lépni – mondta a rángatódzó arcú férfi. Pauker felállt.

– Kikérem magamnak, én nem nyúltam a figurához!

– Én meg nem hazudok a maga kedvéért, majsikám!

A gyáriak körülvették a társukat, és kivonszolták az ebédlőből, Rög mentegetődzve mondta:

– Sajnos, ez az ember nem egészen komplett. A múltkor is bevitték a rendőrségre, mert azt mondta, ha jönnek az angolok, neki biztos lesz fegyvere. Kérdezték, hogy honnan. Azt felelte, majd elveszi az angoloktól. Ne haragudjanak rá, a pont természetesen a maguké.

Kőhidai bólintott, de Pauker ellenfelének burkolt zsidózása elvette a kedvét a játéktól, úgy találta, tökéletesen mindegy, hogy megnyeri vagy elveszti a partit, minél hamarabb el akarta hagyni a termet. Vezér helyett a bástyával ütött, és döntetlent ajánlott, az öreg mester elfogadta.

– Pedig jobban állt.

– Nem érdekes.

Leadta a játszmalapját, aztán felöltözött, és egy biccentéssel elköszönt a többiektől. Kint a villamosmegállóban Paukerral találkozott.

– Mit szólt ehhez az alakhoz, Miklós? – kérdezte csoporttársa szokatlanul barátságosan.

Kőhidai vállat vont.

– Bolond. Látszik rajta.

– Bolond?! Én ezzel úgy vagyok, mint a részegekkel, csak azt mondják, amit józanon is gondolnak. Nem jön a villamos, bemegyünk gyalog a trolibuszig?

– Szívesen.

Pauker tovább háborgott:

– Majsikám?! A szemét.

Kőhidai eltűnődött.

– Mit lehet csinálni? Talán egyszerűbb volt valaha a gettóban élni, minden egyértelmű volt, a fal nemcsak elzárta, de védte is az embert. Azt olvastam, a római gettóban este bezárták a kaput, és se ki, se be nem mehetett senki, katonák vigyáztak.

– Furcsa dolgokat beszélsz, én a magam részéről nem megyek vissza a gettóba.

– Én is csak a szimbólum kedvéért mondtam. Hallgatagon mentek tovább, Kőhidai törte meg a csendet:

– Mi akarsz lenni?

– Kutató, a szocialista államok nemzetközi kapcsolataival akarok foglalkozni.

– Sokat tanulsz egyedül?

– Muszáj. Nálunk a főiskolán némely tanár csak azzal törődik, hogy vannak olyan villanykörték, melyeknek nincs egyéni kapcsolójuk, így egyszerre több égőt gyújtanak meg az emberek, pedig egy is elég volna. És erre megy el minden energiájuk.

– Azért akadnak kivételek is, akiktől lehet tanulni valamit. Például Lancsa.

Pauker felnézett.

– Te ismered Lancsát?

– Igen, elég jól.

– Majd egyszer mesélj róla.

Odaértek a trolibusz megállójához.

– Te merre mész? – kérdezte Kőhidai.

– A Nyugatihoz, Budán lakunk.

– Szervusz, ha ráérsz, máskor is beszélgethetünk.

– Jó majd keressük egymást.

Kőhidai villamosra szállt, a magával hozott sakk-könyvet az ölébe ejtette, és most is Margitra gondolt, lassan feloldódott benne a délelőtt nyomasztó emléke.

 

2.

Kőhidai már napokkal korábban elkezdett készülni a találkozóra Margittal. Nem volt elég pénze, anyjától kért kölcsön háromszáz forintot, az asszony gyanakvó pillantására megígérte, hogy az ösztöndíjából négy hónap alatt letörleszti majd. Régi kabátja helyett egy kék ballont szeretett volna venni magának, de hiába járta végig a boltokat, csak sötétbarnát talált. A ballon olcsóbb volt, mint ahogy számította, a pénzből telt egy fehér ingre is.

Beállt az Uránia előtt jegyre várakozók hosszú sorába, a moziban Nincs béke az olajfák alatt címmel egy akkoriban ritkaságnak számító olasz filmet játszottak. Már eljött a pénztártól, mikor megfordult a fejében a gondolat, hogy Margit esetleg már látta ezt a filmet, végigjárta a többi belvárosi mozit, és félretétetett két jegyet egy cseh vígjátékhoz is.

Pénteken ebéd után Kőhidai már nem ment vissza a főiskolára, beült a borbélyhoz, levágatta a haját, és borotválást is kért. Mikor végeztek, és a borbély keféjével kisöpörte nyakából a lehullott szálakat, a fiú egy pillantást vetett a tükörképére: a rövid haj sportos kinézetet adott neki, borotválástól kipirult arca szinte égett új fehér inge fölött – ami rég fordult elő, Kőhidai meg volt elégedve a külsejével.

Szokása szerint a megbeszélt időnél korábban ért a Zeneakadémia elé. Szerette ezeket a várakozással eltöltött negyed- és félórákat, mikor nem terheli semmiféle kötelesség vagy feladat, kezeit hátul összekulcsolva fel s alá sétált az épület főbejárata előtt, minden második-harmadik fordulónál egy pillantást vetett a portásfülke előtti faliórára.

Hét óra előtt néhány perccel úgy látta, hogy a lány közeledik a Körút felől áramló tömegben, Kőhidai megrántotta ballonkabátja övét, és áttörte magát a szembejövőkön, de a hosszú hajú, félkabátot viselő nő előtt megtorpant: alig hasonlított Margitra.

A főbejáraton sorra beléptek az esti hangversenyre érkezők, majd később egy ajtónyitódáskor távoli zenekar játéka szűrődött ki az utcára. Mikor a portásfülke előtti falióra nyolcat mutatott, Kőhidai belátta, hogy hiába vár, elindult a Körút felé, zsebéből előkereste a két mozijegyet, és lassan mind apróbb darabokra tépte.

Nem keseredett el, sőt mintha valami nyomás alól szabadult volna fel, könnyedén járt, alig érezte lépteit az aszfalton. Tudta, hogy ezért a kudarcért nem tehet magának szemrehányást.

Kőhidai megszokta, hogy ha valóban vágyik valamire, azt sohasem sikerül elérnie. Nemcsak a Szent Imre Gimnáziumba, majd a bölcsészkarra nem tudott bejutni, életének más nagy esélyei is meghiúsultak. Emlékezett rá, hogy 1946-ban egy zsidó segélyszervezet svájci nyaralásra vitt egy gyerekcsoportot, ő is rákerült a listára, de az utolsó napokban kideríthetetlen okokból mégis lemaradt. Ahogy utánagondolt emlékeinek, úgy találta, fölötte állott volna szerencséjének, ha sikerül ezt az estét Margittal töltenie.

A közelben csöngetett egy villamos, Kőhidai összerezzent, és átsietett a Körút túlsó oldalára, csak a lába alá figyelve, találomra fordult be a keresztező utcák sarkán.

Egy kórházépület mellett haladt el, a viszonylag enyhe időben nyitva volt egy utcai ablak, egy öt-hat éves kisfiú könyökölt a párkányon, jobb kezében félig elrágott kiflit tartott. Mindkét szemét gennytől és kenőcstől sárgás vattacsomó takarta el, fejét mégis olyan érdeklődéssel forgatta jobbra-balra, mintha valóban látná is az utca életét. Mikor később visszaemlékezett erre az estére, Kőhidainak úgy tűnt, hogy a kisfiú jelvénye volt annak a tehetetlen élni vágyásnak, mely az utcákat betöltötte. A gyárak többségében a munkások ezen a pénteken kapták meg a fizetésüket, részeg kompániák hajtottak taxival vendéglőből vendéglőbe, az eszpresszók nyitott ajtaján kihúzódott az utcára a sűrű cigarettafüst és a zongorák hangja.

Kőhidai elhagyta a világosabb környéket, és újra sötét mellékutcákon ment tovább, távoli torkolatukban, akár a nap felé fordított hosszú kaleidoszkópcső végén az üvegdarabokból kialakuló szabálytalan alakzatok, égtek a sugárutak lámpái. De a fiú csak látszólag ért csöndesebb közegbe, a hámlott falú házak között az úttest aszfaltján és a keskeny gyalogjárón alig kivehető alakok jelentek meg, lejátszották mozgalmas jeleneteiket, aztán egy pillanat alatt eltűntek.

Egy borostás, vadászkalapos öregember egy részeget követett messziről, ahogy a részeg ide-oda tántorgott, úgy húzódott ő is jobbra-balra az utca szélességében. Másik helyen egy idősebb férfi és nő veszekedett, a férfi néhány százforintost rántott elő a zsebéből, feldobta, a szél azonnal szanaszét sodorta. A nő sírva ismételgette:

– Istenem: a Lajos pénze. A Lajos pénze.

Az utca egy helyen váratlanul kanyart vett, és piactérré öblösödött ki, a sötét piac közepén a száraz virág- és rothadó főzelékdombok között két férfi ráncigált egy kövér asszonyt, aki a leszálló esti köd ellenére kigombolkozott, és éneklő hangon csitította a férfiakat:

– Silence, mes enfants, silence!

„Ki lehet ez – tűnődött Kőhidai –, talán valami régi nevelőnő, aki most nem talál helyet magának?”

Aztán ők is eltűntek.

Egyre több csoportosulás jelezte, hogy kocsma felé közeledik. Az emberek kihozták poharaikat a bolt elé, és beszélgettek vagy énekeltek, hangjukat visszafogva, mégis olyan erővel, hogy a szemük kidülledt.

Erősen vágott a szél, Kőhidainak égett az arca, és egész testében átfázott, benyitott az ajtón, melyen összeolvadt, festett betűk lángost és pogácsát kínáltak. Életében talán ötször sem járt kocsmában, nem ismerte az italárakat, a pénztár mellett oldalt húzódva megnézte az árjegyzéket.

Egy fröccsre váltott blokkot, a savanyú ital jólesett kiszáradt torkának, vett még egyet, bár érezte, hogy már az első is a fejébe szállt. A pohárral nem jött el rögtön a pulttól, körülnézett: a kocsmahelyiség szokatlanul magas volt, mégis sűrűn megtöltötte a gőz és a cigarettafüst. A helyiség belső, a bejárattal átellenes sarkában összegyűlt a homályos, lebegő pára, ettől melegnek és biztonságosnak látszott. Kőhidai idegen helyeken szerette hátát nekitámasztani a falnak, poharával a sarok felé tartott.

Kőhidai szomja nem csillapodott, egy hajtásra kiitta a poharát, aztán rátette a felhalmozott üres hordók tetejére. Gondolatait kellemes zsibbadás tompította el, az arcok mintha közelebb jöttek volna a szeméhez, Kőhidai önfeledten hallgatta a beszélőket. Új ballonkabátja és fehér inge ebben a környezetben kihívóan szokatlannak tűnt, a mellette álló csoportban egy magas, kopaszodó, szénporral belepett férfi észrevette, hogy figyeli őket, a magasba emelte az öklét.

– Ha pedig a spiclik ide a csárdába is utánunk jönnek, majd a jó csontos öklömmel tanítom rendre őket.

A férfi oldalt fordult, de szavait félreérthetetlenül Kőhidaihoz intézte, a csoport várakozva elhallgatott, a fiú tudta, hogy el kell mennie. Hogy a távozása tisztességesebb legyen, lassú mozdulatokkal gombolkozott be. Kifelé indult a kocsmából, útközben egy bakancsos láb csúszott elé, félig vakon átlépte.

A bor és a kocsmaszag felkavarták a gyomrát, kint a szabad levegőn a falnak támaszkodva próbált megpihenni. Kioldotta a nadrágszíját, nagyokat nyelve igyekezett visszaszorítani a torkán feltörő erjedt savanyú ízt, és elindult az utca végén fénylő Körút felé.

Egy térre ért, melynek közepén a felhalmozott hulladékok között egy zölden rozsdásodó bronz kutyaszobor állt, Kőhidai nem tudott továbbmenni, öklét a mellére szorította, hogy a lélegzete elakadt, és forró sav tört föl a torkán. Utána megkönnyebbült, az erőlködéstől könnyes szempilláin szivárványosan csillogott a lámpák fénye.

A szél hirtelen sűrű füstöt sodort a házak fölé, az utca mintha fedett folyosóvá változott volna, az aszfalton álló üres szemetesvödrök, leláncolt kézikocsik imbolyogtak Kőhidai szeme előtt. Most végre elengedte magát, újra felmerült benne Margit képe – olyan élesen, hogy látta arcán a kissé ijedt kifejezést is.

Megbánta, hogy nem várt még egy félórát a lányra, visszaemlékezve beszélgetésükre, most már abban sem volt biztos, hogy hét órában állapodtak meg vagy nyolcban. Megfordult, és visszasietett a Zeneakadémiához, de a főbejárat előtti megvilágított térségen most sem állt senki. Benézett a faliórára: tíz perc múlva lett volna háromnegyed kilenc.

Kőhidai nem akarta elveszíteni feltámadt reményeit, úgy gondolta, hogy Margit talán beteg, azért nem jött el. Elszánta magát, és elindult a Zichy Jenő utca felé, követte múltkori sétájuk vonalát, néhány perc múlva eljutott Margiték házához.

Belépett a lépcsőházba, és tétovázva megállt. A házmester már befejezte esti foglalatosságait, hegedült a horgolt függönnyel eltakart üveges ajtó mögött. Kőhidai nehezen tudta rászánni magát, hogy bekopogtasson, egy helyben topogott, a nyitva hagyott pincéből hideg, cserszagú huzat tört föl, a zokni fölött fázott a lábszára.

Tudta, ha sokáig töpreng, olyan késő lesz, hogy már nem illik becsengetni Margitékhoz, összeszedte magát, és az ujja hegyével koccantott az ablaküvegen. A házmester kinyitotta az ajtót, bizalmatlanul nézett rá, és várta, hogy a fiú szólaljon meg először. Kőhidai egy önmaga számára is váratlan fordulattal nem a szokásos hanghordozásával kezdett beszélni, hanem kissé ferdére húzva a száját, vaskosan ejtette ki a szavakat, mintha valamilyen tájszólást használna, és nehézkes kézmozdulatokkal kísérte a beszédét. Öntudatlanul arra számított, hogy inkább megnyeri a házmester rokonszenvét, ha Margit vidéki rokonának hiszi; a házmester valóban mosolyogva mondta, hogy a lány a második emeleten lakik.

Keresztülvágott a sárga téglával burkolt udvaron, mivel a melléklépcsőt találta meg hamarabb, ezen indult el. Lámpa itt nem égett, botorkálva keresett helyet a lábának, egyszer megcsúszott, teste előrelódult, ha nem kapaszkodik meg a csigaszerűen kanyargó korlátban, összetörte volna magát.

A második emeletnél kilépett a függőfolyosóra, és lenézett a mélybe: az udvar szabályos zárt téglalap formáját különféle ajtók, lépcsők és pincelejáratok bontották meg, középen egy szőnyegporoló és egy ecetfa állt, az udvar Kőhidait a régi gettóbeli házra emlékeztette.

Végigment a folyosón, a házmester által megjelölt ajtón nem volt kiírva Margit neve, bátortalanul megnyomta a csengőt. Az előszobában fény gyúlt, majd egy huszonöt év körüli férfi kinyitotta az ajtót. Széles pofacsontjával, kissé kidülledő zöld szemével emlékeztetett Margitra, de mozdulatai lágyak és határozatlanok voltak, arcvonásai korán megereszkedtek, és fogsorában néhány elszíneződött pótolt fog tűnt fel.

– Jó estét – köszönt Kőhidai –, Mihály Margitot keresem.

– Sajnos nincs itthon.

– És mikor jön haza?

– Az az igazság, hogy én is szeretném tudni. Egyébként Mihály János vagyok, Margit bátyja.

Kőhidai elmormogta a nevét.

– Nem beteg a húga? Találkozónk lett volna.

Mihály elmosolyodott.

– Nem tudok róla, hogy beteg volna. Akar valamilyen üzenetet hagyni?

– Ha lehetne egypár szót.

– Hozok papírt és ceruzát.

Kőhidai sietve írt:

„Nagyon sajnálom, hogy nem sikerült találkoznunk, de biztos közbejött valami. Nem számít, a fontos az, hogy Magának nincs semmi baja. Ha úgy gondolja, hogy még találkozhatunk, keressen meg a könyvtárban, vagy írjon, nagyon örülnék neki. Üdvözli: Kőhidai Miklós”

Fel akarta írni a címét is, de emlékezett rá, hogy a lány egyszer már feljegyezte a füzetébe. Összehajtotta a papírt, és Mihály felé nyújtotta.

– Akkor ezt legyen szíves.

Mihály jóindulatúan bólintott.

– Át fogom adni. Viszontlátásra.