XII. fejezet

1.

A Szenteste a Síp utcai titkos akcióközpont embereit lent találta a ház óvóhelyén – Koterba kivételével, aki szokásos ellenőrző körútját végezte. Az ünnep, mint máskor is előfordult, épp egybeesett egy zsidó ünnep, a Chanuka ötödik napjával. Teitelbaum meggyújtotta a gyertyákat, és áldást mondott rájuk, az óvóhelyen tartózkodók közül a vallásosabbak köréje gyűltek, és imádkoztak, egyikük egy gyertyacsonkot ragasztott az asztal szélére, mert a vallási előírások szerint tilos volt az ünnepi gyertyák fényét világításra használni. Egy másik csoport: a kitértek vagy kitérni szándékozók, akik a sárga csillag mellett apró keresztet viseltek a ruhájukon, elhúzódtak tőlük.

A gyertyák lángja hirtelen meglibbent a kinyíló pinceajtón bevágó huzattól, mindenki egyszerre nézett fel: két katolikus pap jött le a lépcsőn. Viseletük mutatta, hogy szerzetesek, de nem lehetett tudni, hogy milyen rendhez tartoznak.

Miklós egyszer már látta őket, és másoktól is hallotta, hogy a papok miséket mondanak a gettóban egy rendelkezésükre bocsátott régi kávéházi helyiségben, katekizmust tanítanak az óvóhelyeken, pajeszos, kaftános zsidók figyelték a Szent Kereszt Szövetség vagy a Jó Pásztor Egyesület küldötteit. A katolikus templomokban külön perselyekben gyűjtöttek a zsidótérítő misszió céljaira.

A papok beléptére Teitelbaum félhangosan befejezte imáját, és elfordult a gyertyáktól. Arcán nem látszott harag vagy feszültség, csöndesen mondta a mellette álló Miklósnak:

– Jó, hogy Koterba nincs itt.

– Lehet, hogy visszajön.

– Addigra ezek talán elmennek.

A szerzetesek a pince sűrű és fojtogató gőzében hamar megizzadtak, levették a kabátjukat, öltözetükön feltűntek a rend jelvényei.

– Ferencesek, a minorita ághoz tartoznak.

Egyikük, egy középkorú, alacsony és sovány férfi, aki minden külső jel nélkül is kisebb tekintélyűnek látszott társánál, bemutatkozott:

– Angyal páter vagyok, ő pedig barátom és testvérem Krisztusban, páter Kiss György. Ő fog szólani hozzátok.

A másik szerzetes megragadó jelenség volt. Miklóst azokra az arkangyalokra emlékeztette, melyek a ferencvárosi plébániatemplom lépcsősorán álltak. Még harmincadik évét sem tölthette be, fejjel magasabb volt társánál, a reverenda megfeszült a vállán, hosszú, szőke haja hátul ráhullott a gallérjára. Karácsonyi dalokat kezdett énekelni, a zsúfolt pincében a kitérésre készülők csoportja keresztet vetett magára, összekulcsolt kezüket keresztformán lezárták hüvelykujjukkal, és együtt énekeltek a pappal.

Mikor hosszan kitartva elzendült az utolsó hang is, Kiss páter beszélni kezdett, alacsony társa sűrűn bólogatva adott nyomatékot szavainak. A szerzetes első mondataihoz hasonlókat Miklós már az elemi iskolai ünnepségeken is hallott a katolikus hitoktatóktól, kissé a Szent Imre-induló szövegére is emlékeztettek; Isten és a Sátán harcáról beszélt, melytől most dübörög a föld, Isten diadaláról, melynek nyomán felcsendül majd az ezüstszínű harangok békehangja. Miklós akárhogy is figyelt, nem tudta megállapítani, hogy a páter melyik háborús fél győzelmét jósolja és kívánja.

A páter egy hirtelen fordulattal rátért a zsidók sorsára:

– Háromszáz évenként támad fel a világ, és készül a zsidók kiirtására…

– Háromszáz évenként? – mondta Teitelbaum elgondolkozva. – Azt nem is sokallnám.

– Szívem, mint a viasz, szétolvad bennem a szánalomtól és a bánattól sorsotok fölött, de nektek is meg kell gondolnotok, hogy miért küld rátok az Isten újra és újra ilyen csapásokat – karjait kitárta, rutinos szónokra valló mozdulattal vigyázott, hogy ne emelkedjenek magasabbra a vállak síkjánál, mert úgy a gesztus sokat veszített volna hatásosságából. – Mert Isten azt akarja, hogy megtérjetek…

Hívei belekapaszkodtak Teitelbaum kabátjába:

– Feleljen neki, főrabbi úr!

– Miért nyugtalankodnak? Már ezer ilyen beszédet hallottunk, és még tízezret fogunk hallani. Hagyják őt beszélni.

A páter felemelte a hangját:

– Éltek itt a föld alatt, reggel azt mondjátok: bárcsak este volna már, este pedig, hogy bárcsak reggel volna! És nem enyhülnek szívetek rettegései. Üzenetet hozok Attól, aki a mai éjszakán született. Az örömöt küldi nektek, felemelhetitek fejeteket évezredes gyászotokból. Térjetek meg hozzá, és ha az Ég szélére volnátok is taszítva, onnan is összegyűjt, és onnan is felvesz titeket.

Elétek tárok ezen az éjszakán Eget és Földet, Áldást és Átkot, Életet és Halált, de ti, ó, válasszátok az Életet!

A páter intésére újra felharsantak a karácsonyi énekek, mikor az utolsó is elhangzott, nyomott, várakozó csönd állott be. Teitelbaum előrelépett a gyertyákig, nem a szerzetesek, hanem a kitérni szándékozók csoportja felé fordult, akiket a páter szavai fellelkesítettek, és nyilvánvalóan megerősítettek szándékukban, hangját sem emelte fel, mintha csak szokásos péntek esti beszédét tartaná:

– Amit szívetekben gondoltatok, hogy olyanok lesztek, mint a többi népek, abban ne reménykedjetek, mert semmiképpen sem lesz meg. Ha azt mondjátok: mi külön szövetséget kötöttünk a Halállal, és megegyeztünk a Pusztulással, hogy ha csapás sújt is szerteszét, minket nem ér el, akkor hamis a menedéktek, és hazugságban bizakodtok. Ha pedig nem menekülni akartok, hanem egyesülni Jézussal ezen az éjszakán, nem kell fölkeresnetek őt, hogy megváltásért könyörögjetek a lábainál, jöjjön ide ő, és vállaljon részt a ti szenvedéseitekből.

Az alacsony szerzetes előrelépett, és rárivallt Teitelbaumra:

– Ne tanítsd, rabbinus, Kiss pátert, szent célokat szolgál, és ő maga is közel áll a szentséghez.

Teitelbaum megvetően vállat vont:

– Szentség?! Mi az? Azt hiszem, valami ruhadarab lehet: a szövete gőg, a bélése harag, és a komorság cérnájával varrták. De ha ti csakugyan szentek vagytok, akkor legyetek különbek, mint a zsidók. Gondoljátok meg: minket szoktak olyan magatartással vádolni, mint ahogy most a ti Egyházatok viselkedik. Zavarosban lelkeket halásztok, árukat kapcsoltok: ha valaki felveszi a kereszténységet, megkapja ráadásul az életét, és hamis pénzzel fizettek, mert nem véditek meg az áttérőket. Segítsetek, ha szentek vagytok: mentsétek meg az öregeket és a gyerekeket, anélkül hogy a lelkükkel kelljen fizetniük érte. Ha csakugyan Az küldött, akiről könyveitek úgy tanítják, hogy az embereket megváltani jött a Földre, adjatok kenyeret, adjatok vizet, bújtassatok el akár egyetlen embert is…

– Ha pedig nem akarnak segíteni, akkor mit keresnek itt?

A pince lakói meglepetten kapták fel a fejüket: a lépcsők alján Koterba állt, tiszti köpenyét begombolta, és a kinti hidegben a gallérját is felhajtotta, de így is látszott, hogy az arca szokatlanul elsápadt:

– Szabad látnom az engedélyt, hogy beléphetnek a gettó óvóhelyeire?

– Missziót töltünk be, nem törődünk papírrongyokkal.

– De én igen – Koterba kigombolta a pisztolytáskáját. – Legyenek szívesek, jöjjenek velem.

2.

Teitelbaum, Kertész és a mellettük álló Miklós is velük tartott. Felmentek a lakásba, Koterba magatartása itt hirtelen megváltozott, barátságosan hellyel kínálta a papokat, meggyújtotta a spirituszfőzőt, és teavizet tett fel:

– A jóindulatom nem maguknak szól, hanem annak a néhány keresztény papnak, aki csakugyan segített nekünk. Magukat, remélem, utoljára látom itt.

– Ne reménykedjen, újra és újra el fogunk jönni.

– Nem értem, páter, miért törekszik ennyire? Ha sikerül megtérítenie minden zsidót, Krisztus megváltó volta mellett csak igen gyanús tanúk tehetnének vallomást. Én a maga helyében külön-külön vigyáznék minden zsidóra, valami rezervátumfélét nyitnék nekik, mint az indiánoknak vagy a bölényeknek. Jobb volna, ha takarékoskodna az energiájával, hamarosan felhasználhatja majd a saját egyháza védelmében. Ha nem volna annyira elfoglalva a zsidókkal, láthatná, hogy Magyarországról úgy lepattant az ezeréves kereszténység, mint ócska fazékról a rossz máz. Nem azért kellett volna szólni, mikor tavaly nyáron felgyújtották a falusi zsinagógákat, mert azért mégiscsak templomok voltak, ahol, ha helytelen módon is, de Istent dicsérték, hanem azért is, mert kedvet csinált az embereknek a gyújtogatáshoz. A gyújtogatókban is van becsvágy: nem fogják örökké beérni ormótlan zsinagógákkal, egyszer azt is ki fogják próbálni, milyen az, amikor egy szép nagy katedrális ég. Meg fogja tanulni, páter: aki jobbra indul el, az nem érkezhetik meg balra. Kérnek teát?

– Nem.

– Ahogy gondolják – Koterba ivott egy kortyot.

Kiss páter Koterbára nézett:

– Elmehetünk?

– Ahogy óhajtják. Még egyszer mondom: ne találkozzunk itt vagy a gettóban, egy másik óvóhelyen.

– Ezt nem maga dönti el – mondta az alacsonyabb szerzetes.

– Magával én nem vitatkozom, maga egy kutya, akit láncon vezetnek ide-oda.

Angyal páter elfehéredett:

– Csak nehogy olyan helyen találkozzon velem, mikor elengedtek a láncról.

– Bárhol, bármikor.

– Még fog hallani rólunk, százados úr.

A két szerzetes elvonult, Teitelbaum csak most jutott hozzá, hogy megigya a teáját, melengette ujjait a bögre falán:

– Mit szól hozzá, doktor?

– Bármilyen rosszul hangzik: ezek az idők bizonyos szolgálatot is tettek a zsidóságnak. Eloszlatott minden illúziót, hogy kibújhat a bőréből.

– Lehet, csak ez nagyon sokba került. Amellett attól félek, hogy ez a tanulság is hamar elmerül majd az optimista és kényelmes zsidó természetben. Sajnos nehezen tanulnak, sokszor gondoltam én rá: felfoghatatlan, hogy még a szenvedéseknek ez a tengere sem tette a zsidókat jobbá vagy legalább megértőbbé. Az áldozatok példája sem hat rájuk, die Toten reiten schnell, a halottak gyorsan ellovagolnak az életünkből. Látta a Zsidó Tanács irodájában azt a tengernyi cédulát, melyben egymást jelentik fel egy rossz szóért.

– Mondja meg nekem, főrabbi úr: mit jelent az, hogy valaki zsidó? Azonkívül, hogy az illető ismer néhány imát, hajlamos az ekcémára és cukorbajra, esetleg szereti a sóletet és a nehéz süteményeket? Mi köze ennek a sok öregembernek és gyereknek, Weisz úrnak és unokájának Ézsajáshoz vagy Zakariáshoz? Mit tudnak ők arról az öngyilkosságig menő közösségi lelkiismeretről, önmagunk felemésztéséről örök célok nevében, amit a próféták könyvei úgy írnak elő, mint életünk kötelező tartalmát. Ők, szegények, éltek volna éppen úgy, mint körülöttük a gazdanépek, csak nem hagyták őket. Lehet, hogy a zsidóságnak többé már nincs más jelentése, mint amit az ellenségeink a túloldalról meghatároznak?

– Hagyjuk ezt, doktor, ne öljük magunkat. Szerencse, hogy nem ezeket a kérdéseket bízták ránk. Mi újság kint?

– Az oroszok állítólag körülzárták Pestet. Bicskénél átvágták a budapest–bécsi országutat.

– Mit gondol, a németek most már megadják magukat?

– Nem tudom – mondta Koterba, és ásítva ütögette a száját –, túl szép lenne.

3.

Már tíz óra elmúlt, mikor Miklós elindult hazafelé. A Klauzál téren egy német üteg rendezkedett be, katonái a kiszolgáló teherautóról leszerelték a pótolhatatlan gumiabroncsokat, hogy az alacsonyan szálló szovjet repülőgépek szét ne lőjék, és a lépcsőházak mélyén helyezték biztonságba. Miklós nem akart a németek közelében elmenni, inkább egy kerülőt tett a Wesselényi utca felé.

Már túljárt a szükségkórházzá átalakított iskolán, mikor valaki nyögve utánaszólt:

– Kisfiú!

Miklós óvatosan a fal mellé húzódott, és úgy nézett vissza: a szükségkórház kidöntött kapujában egy asszony állt, karján kendőbe burkolt csecsemőt tartott, szabad kezében pedig egy bőröndöt.

– Segíts, haza akarok menni. Csak itt a szomszédban lakom.

A fiú bólintott, és elvette a bőröndöt, gyorsan, szinte futva vágtak neki az utcának.

– Még csak egy hete szültem – mondta az asszony lihegve –, de nem maradok itt a kórházban. Már vannak bent tífuszosok is, rám ragadna valami betegség, én pedig még fel akarom nevelni a gyereket.

– Enni adtak?

– Csak nagyon keveset: reggel füvekből főztek teát, délben meg néhány szelet répát kaptunk. Attól félek, elapad a tejem. Itt kinn van ennivaló?

– Nem nagyon. A néni férjével mi történt?

– Munkaszolgálatos volt, meghalt szegény Ukrajnában. Miklós azt akarta mondani, hogy az ő apját is oda vitték, de babonásan félt attól, hogy egy halottal állítsa párhuzamba, bólintott, és nagyot nyelt.

Útközben egyszer el kellett bújniuk, mert a nyilasok egy csoportot tereltek végig az utcán:

– Istenem, még karácsonykor sem nyugszanak.

Az asszony az átjáróház formára épített Gozsdu-udvarban lakott, egy félig romba dőlt lakásban. A többiek lent alhattak az óvóhelyen, mert az ajtó be volt zárva, a nő kapkodva kinyitotta, és a gyereket letette a földre, egy csupasz matracra:

– Vigyázz rá, amíg keresek valami ennivalót. Ennem kell, mert elapad a tejem.

Egy gyufa lángjánál nézte végig a konyhaszekrény polcait, de a nedvességtől felkunkorodó papírterítőkön semmit sem talált, csak az egyik sarokban felejtett ott valaki egy csomag keményítőt.

– Keményítő. Mit gondolsz, meg lehet ezt enni? Nem méreg? Mi volna benne méreg? Hiszen lisztből szokták csinálni. Te mit gondolsz?

– Nem tudom.

Az asszony töprengett, aztán elszánta magát:

– Feleresztem egy kis vízzel, és megfőzöm, hátha úgy meg tudom inni. Most már, ha akarsz, elmehetsz, köszönöm, hogy segítettél.

Az asszony baltával összetört egy széket, behúzta a függönyöket, és tüzet rakott. A lángok megvilágították a földre vetett matracot, Miklós a békésen alvó gyerek fölé hajolt, és óvatosan, alig érintve ujjaival, megsimogatta az arcát.